Linktár

Aristid és az egy ellopott ruhadarab esete

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/3 számában.

A tengerpartra néző főbejárat, és az afelett álló felirat hirdeti az igen előkelő nyolc csillagos „Fogadó a döglött patkánybélhez” Casshínó és Resstorrante létjogosultságát a rakodómunkások, tengerészek, gyilkosok, hamiskártyások, csalók, szélhámosok, kalózok és csempészek eme igen magas szintű társadalmi hierarchiájában. Természetesen csak sötétedéstől pirkadatig. Tisztességes matróz nappal alszik, vagy józanodik. Ám de semmiképen sem dolgozik, mert a tisztesség és a becsület azt nem engedi. Csak ha muszáj. Mondjuk a kapitány a fedélzeten van, és korbáccsal a kezében adja a munka ütemét. Hősünk is egy késő esti, ez idő tájt alkalmas időpontban érkezett eme igen magas nívóval rendelkező hagyományőrző késdobálóba.

– Elnézését kérem, drága uram! Félreállna kérem? – kérte illedelmesen a vállai szélességével mindkét lengőajtót teljes mértékben kitöltő kidobóembert vállalkozó szellemű emberünk.
– A bocsánatáért esedezem drága uram, de nem lehet – mosolyodott el kedélyesen az.
– Miért nem? Csak nem netalán földbe gyökerezett a lába? – érdeklődött némi gúnnyal a betérni igyekvő vendég.
– Olybá tűnik akadályoztatva lennék. Ámbár a lábaim valóban kissé mintha meg lennének macskásodva.
– Értem. Mi által? – engedte el kését zsebében törvénytisztelő állampolgárunk.
– Macskát nem láttam a környéken sem. Így gondolom ez szorult helyzetemnek köszönhető – rántott egyet vállain a díjbirkózó kinézetű smasszer.
– Az akadályoztatására gondoltam, bár ahogy jobban átgondolom, valóban egyetlen macska sincs a környéken – nézett körbe teátrálisan Arisztid. – Ez idő tájt szoktak koncertet adni.
– Mármint a macskák? Mivel én ajtónálló lennék – kérdezett vissza bicepszeivel játszva a szekrény méretű strázsa.
– Azok is. Amúgy a meglátása rendkívül helyes és perpillanat igencsak aktuális. Ezért kértem meg oly szépen önt, vonszolja már arrább azt a roggyant seggét, ha lenne oly kedves!
– Mint mondottam, ajtónálló lennék – igazított sértődötten az ruházatán. – Miért? Ki még?
– Ki mi?
– Ki ad még koncertet?
– Zsellér úr. Amúgy ebben nem volt vita köztünk.
– Zsellér úr ügyében? – hüledezett a meghökkent toronydaru.
– Nem. Az ajtónállás kérdésében – markolta meg ismét kagylóhéj berakásos bicskáját az egyre türelmetlenebb vendégjelölt.
– Örülök, hogy megérti szorult helyzetem.
– Persze, hogy megértem! Jelenleg két ajtónálló beszélget egymással a kora esti éjszakában, meleg barátsággal – próbált barátságos hangnemet megütni Arisztid.
– Ezzel én vitatkoznék, ha megengedi uraságod! – csattant fel határozottan az izomember.
– A meleg barátság zavarja?
– Az is.
– Hát még mi? Talán a kora esti éjszaka meghatározását nem tartja időszerűnek?
– Az hibátlan behatárolása volt a hajnali három órának szerény véleményem és a törzsvendégek hangulatát figyelembe véve. Mégis, ha őlordsága megengedi, a két ajtónálló fogalmának létjogosultságát vitatnám.
– De hát mindketten ajtóban állunk.
– Ebben téved az úr! Felhívnám a becses figyelmét arra az apró, ámde ugyebár nem elhanyagolható tényre, miszerint nekem van ajtóm, amiben állok, tehát én ajtónálló vagyok. Ön meg ugyebár ezzel a méltánytalanul alulbecsült előnnyel nem rendelkezik, lévén, nincs a birtokában egyetlen ajtó, de még csak a kerete se, ezáltal ön nem lehet ajtónálló.
– Valóban megfontolás tárgyát képezi az eszmefuttatása. Még ha oly módon is értelmezzük, ahogyan azt az imént ecsetelte. Mégis azt kell, hogy mondjam, kegyelmes uramnak a teóriája sántít egy picit, legalábbis abban a formában ahogyan azt lefestette. Mondhatnánk úgy is, hibás meghatározása a helyzet abszurditását figyelembe véve a konstans tematikának.
– Nem vagyok festő. Az ajtómra ráférne ugyan egy új szín, ami igaz, az igaz. Mindazonáltal nem az én dolgom ezen segíteni.
– Akkor mi a dolga?
– Már mondtam. Ajtónálló lennék.
– Jaj, kérem! Ha javasolhatnám méltóságodnak, engedje már el azt az ajtó fóbiáját, mielőtt belefájdulna a feje! – Arisztid elengedte bicskáját és kotorászni kezdet bronz bokszerre után.
– Ennek semmi akadálya – vette elő mosolyogva ólommal töltött bikacsökét a belépéseket kontrolláló felvigyázó.
– Akkor ezt megbeszéltük – engedte el megtalált, ám de ugyebár a helyzet szifilisztikáján átértelmeződött konjunktív tudatalattin tenyerébe csusszant és ott megmarkolt bronz bokszerét. – Beengedne kérem?
– Mérhetetlen sajnálatomra nem tehetem.
– Úgy látom, önnek komoly problémái vannak az ajtókkal.
– Meglehet. Ámbátor, ha uraságod megengedi, itt jegyezném meg, nem ezért nem mehet be. Hanem mert ajtónálló lennék.
– Már megint kezdi?! Nem tudna ajtónállni valahol másutt?! Mondjuk fél méterrel arrább? Esetlegesen javasolhatnék önnek egy rendkívül jó Cicholómókust?
– Nem, nem tehetem, és háziállat nem bevihető.
– Nagyon jó! Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni. Mert nem akarok bevinni háziállatot, hanem ki. Na jó! Nem házi, de állat. Főleg a nyolcadik rum után.
– Kicsoda? A Cicholómókus?
– Persze! Tavalyelőtt diplomázott.
– A Mókus?
– Neeem! Nem figyel kérem?! Zsellér úr.
– Az énekes?
– Énekes?! Kik énekelnek itt?
– Hát a macskák.
– Nincsenek is macskák.
– Hát ez az! Amióta az a kínai kinyitotta a kifőzdéjét, egy darab se – kontrázott a kidobóember.
– Ön rasszista?
– Nem. Ajtónálló lennék.
– Mi a baja a macskákkal?
– Semmi.
– És Zsellér úrral?
– Ki az a Zsellér úr?
– Figyeljen már kérem egy picit arra, amit mondok! Az a koncertező Cicholómókus, akinek tavalyelőtt lett meg a diplomája.
– Hogyan lehet egy mókusnak diplomája?!
– Ő nem mókus, hanem Zsellér úr.
– Ha nem mókus, akkor mi? Az előbb mondta, hogy állat.
– Csak a nyolcadik rum után. Na ja. Azután én is állat leszek.
– Átváltozik? Akkor nem mehet be! Háziállat nem bevihető.
– Nem vagyok se házi, se állat.
– Az előbb mást állított. Teljesen összezavar!
– Na most jól figyeljen kérem! Elmagyarázom. Zsellér úr a koncertező Cicholómókus, akinek tavalyelőtt lett meg a diplomája. Ha megiszik nyolc rumot, akkor állatként fog viselkedni. Ha én megiszok nyolc rumot, akkor én is állatként fogok viselkedni. De leszögezem, semmiképpen sem házi. Gondolom ön is.
– Nem vagyok ács se.
– Ki mondta, hogy maga ács?! A mondandómat szegezem le. Azt állítottam, maga egy állat.
– Most sérteget?! – düllesztette ki amúgy sem kis mellkasát a kolosszus ajtónálló.
– Ááh! Dehogy! Teljesen összezavar! Ha megiszik nyolc rumot, akkor lesz állat.
– Nekem ehhez tizenhat kell.
– Na végre! Végre konszenzusra jutottunk! Zsellér úrnak elég nyolc is. Nekem is elég. Magának tizenhat kell. Most, hogy ezt tisztáztuk, akkor bemehetek?
– Ha nem házi, de állat, akkor se mehet be.
– Még nem ittam rumot, ámde ugyebár szándékomban áll.
– Nyolcat?
– Igen nyolcat. Szíveskedjék átértelmezni a szabályzat eme ide passzoló paragrafusát kérem alássan őexcellenciáját! Mit is mondott, hogy hívják? Ugye arról nem szól a fáma, hogy kifelé nem lehet állatot vinni.
– Nem mondtam a nevem. Amúgy igen, kifele lehet. Kivéve, ha a főnök beszélő papagája. Akkor nem.
– Oh, bocsánat. Meglehet, a nevével kapcsolatosan hallucináltam. Ezek az első alkoholelvonási tünetek lehetnek. Ilyenkor mindenhol fehér egereket látok.
– Háziállat nem vihető be! Ugyebár, a fehér egér nem vadállat. Ebből következik, hogy házi.
– Őket kint hagyom. Így rendben leszünk?
– Igen.
– Bemehetek?
– Nem.

– Most meg miért nem?
– Mert mi csak fizető úriember vendégeket fogadunk.
– A fogadó a döglött patkánybélhezbe csak fizető úriemberek mehetnek be?
– Casshinó és reestorrante! Természetesen, mert ez nem az adományosztó lerakat.
– De hát kérem, én fizetővendég vagyok! Három napja van munkám is életemben először. Tehermentesítő vagyok a központi pályaudvaron.
– Én meg ajtónálló. Mégis mit tehermentesít? Vagonokat rakodik? Az nem éppen jól fizető és még annál is becstelenebb munka.
– Hová gondol kérem?! Kinek néz maga engem?! – húzta ki magát sértetten a leendő vendég.
– Egy csóró nincstelen csövesnek, aki idejönne melegedni és balhét csinálni, hogy aztán nekem keljen kidobnom. – Vette le és törölgette meg az éjszakai sötétben elengedhetetlen felszerelésként kincstárilag kiutalt napszemüvegét az ajtónálló izomember, miután rálehelt párszor.
– Ez nem helytálló még csak véletlenül sem! Mert teszem azt „ÉN” rendelkezem megfelelő alaptőkével! – csattant fel a sértettségében szipogó, ártatlanságát mindhiába bizonygató vádlott. – A többivel kapcsolatosan kérem szerezze be az ehhez szükséges bizonyítékokat mielőtt vádaskodik!
– Tehát nem akar balhét csinálni? – nézett rá kételkedőn a napszemüvegét éppen a fejére illesztő közalkalmazottnak éppen nem nevezhető munkavállaló.
– Természetesen nem akarok semmit sem csinálni, az fárasztó tud lenni. Csak egy picit lebököm Zsellér urat.
– Nem el akarta vinni? Lebökésről nem volt szó! Azt hittem, a barátja.
– Az is. De ugyebár üzletben nincs barátság.
– Ez igaz, üzletben nincs.
– Na akkor, ha már a tárgynál vagyunk, mint mondottam, kisegíthetném egy kicsit.
– Meg akar vesztegetni?! – a kidobóember érdeklődése ismét a betérő irányába fordult.
– Hová gondol kérem?! – húzta ki magát az sértődötten. – Dehogy akarom megvesztegetni! Csak le akarom fizetni.
– Ja! Az más – lágyult el rögtön a rend és a tisztesség mintaképét képező strázsa. – Annak nincs semmi akadálya. Árulja el nekem, kérem, egy tehermentesítőnek honnét van ennyi pénze?
– Mennyi az az ennyi?
– A duplája.
– Minek?
– Amire gondolt.
– Az jó! Mert én nem gondoltam semmire sem. Így akár meg is háromszorozhatjuk. Aztán az mind a magáé.
– Szerintem így nehezen fogunk üzletet kötni.
– Jó, akkor mondja maga, mire gondolt!
– Arra, hogy nincs magának egy petákja se. Mert ilyen munka sohasem volt a főpályaudvaron, hogy tehermentesítő – ropogtatta meg ökleit a sokat próbált utcai bunyós.
– Már hogyne lenne! Csak lehet maga másképp, más néven ismeri. Becsületes és igen gyors lefolyású tehermentesítő üzleteket kötök.
– Gyors lefolyású?
– Nagyon gyors!
– Milyen terhek alól mentesít?
– Órák, gyűrűk, nyakláncok, pénztálcák, ezüst öngyújtók, aranyórák, efféle csecsebecsék.
– Ebben mi a tehermentesítés?
– El tudja maga képzelni, micsoda stressznek van kitéve az, akinek ennyi mindene van?!
– Jogos. De mégis mi ebben a nagyon gyors?
– Hát, ha észreveszik, akkor bizony az is, aki kerget.
– Azt mondta, ez tisztességes üzlet.
– Az is! Tisztességesen adózom. Ide is ezért jöttem, kérem. A rumnak igen jelentős adótartalma van.
– Azt hittem, azért a Zsellér úrért jött, aki koncertező Cicholómókusként tavalyelőtt diplomázott, amikor megivott nyolc rumot és állatként viselkedett.
– Na végre, felfogta! Ténymegállapítása figyelembe véve beszélgetésünk abszurditását egészen lényegre törő és teljes egészében helytálló.
– Ezer.
– Ezer mi? Fehér egér?
– Háziállat nem bevihető.
– Ugyan, hagyja már kérem! Mind kint maradt.
– Frank.
– Frakk? Minek magának ezer frakk?! Operába megy egy hadsereggel koncertezni?
– Ott vannak macskák?
– Már nem játsszák.
– A macskák a koncertet?
– Nem! Az operában a macskákat.
– Tehát ott vannak. Akkor mégsem a kínaiak voltak!
– Csak játsszák a macskákat. Azok nincsenek valójában ott.
– Azt mondta, már nem játsszák.
– Nem is, mert a kínaiak megették őket.
– A színészeket?
– Azokat is, mert ajtónállók voltak.
– Ezer frank.
– Na végre! Megint az üzlettel foglalkozunk. Svájci frank?
– Nem szeretem a svájcit.
– Maga tényleg rasszista! Se a kínai nem jó, se a svájci?
– A macskákat sem szeretem.
– Most meg mi baja van a macskákkal?! Megették őket a kínaiak, már nem lesz éjjel koncert.
– Operett se?
– Az se!
– Akkor jó.
– Miért nem jó a Svájci?
– Mert nem szeretem. Egyszer hátba szúrtak egy svájci bicskával, és azóta víziszonyom van.
– Hát az meg hogyan sikerülhetett?
– A dugóhúzó volt kinyitva, nem a kés.
– Megértem ellenérzéseit ezzel kapcsolatosan. Mondja kérem, látott már maga vízzel teli üveget parafadugóval lezárva?
– Nem.
– Érdekes, én sem. Oly kíváncsivá tett! Kérem, magyarázza el a kontextusának a tematikáját eme paradoxon szándékos félreértelmezésének nézőpontjában! Mert sehogy sem akar a fejembe férni ez a dolog. Pedig abban már volt pajszer és balta is.
– Nos! Az igaz, hogy a parafadugó csak a borosüvegben van, ám de ugyebár egy alkoholista nem teheti első szám egy személyben a szeszt felelőssé egy olybá módon szerencsétlen baleset ügyében, mint a dugóhúzóval való hátba szúrás. Amúgy meg ugyebár borban az igazság, Jusztícia, az erkölcsi erő istennője szerint is. Ha még jobban belegondolunk, amikor elestem, magamra rántottam egy kancsó színtiszta vizet. Borzalmas kínokat kellett átélnem törölközés közben. Mindenem csupa víz lett, ráadásul még nedves is.
– Így már érthető, kár volt ilyen részletességgel elmesélnie. Tíz éve egyszer kényszer fürdettek a bolondokházában tévedésből, azóta is kezelésre járok.
– Kezelésre? Hová?
– Ide is azért jöttem, hogy kezeltessem magam.
– Nem nyolc rumért és hogy lebökje Zsellér urat, aki koncertező Cicholómókusként tavalyelőtt diplomázott, amikor megivott nyolc rumot és állatként viselkedett?
– Tudja mit?! De! Ezt a terapeutám a nyolc rum mellé receptre felírta.
– Hát mért nem ezzel kezdte?
– Akkor bemehetek?
– Nem.

– Most meg miért nem?!
– Mert hivatalos személyt nem engedhetek be. Akkor se, ha tisztességes egyéni vállalkozóként tehermentesít a főpályaudvaron.
– Honnét veszi ezt az alávaló rágalmat, hogy én hivatalos személy lennék?! Rólam senki se állítson ilyen aljasságot! Rólam! A zsebesek királyáról!
– Áhh, hát innen a nemesi jellem! Tehát ön király is?
– Az! Bemehetek?
– Nem.
– Miből gondolja, hogy hivatalos személy vagyok?
– A rendőrfőnöki kabátjáról, és az azokra aggatott érdemrendekről, ami nem mellesleg lopott is.
– Ha lopott, akkor hogyan lehetek hivatalos személy?
– Ruha teszi az embert, meg aztán honnét tudhassam én azt, nem e akar ezzel megtéveszteni?!
– Ez igaz, manapság az ember nem lehet elég óvatos. Mondja kérem, honnét jött rá, hogy ez a rendőrfőnök kabátja?
– Onnét, hogy én nyertem tőle kártyán egy hete.
– Értem. Vagyis én öntől loptam ezt a kabátot, tehát nem lehetek hivatalos személy.
– Jogos a felvetés, miszerint párhuzamot von a két eset közt.
– Tényleg kártyán nyerte?
– Igen, egy hamutállal.
– Hát az meg hogyan lehetséges?!
– Éppen egy hamutállal püföltem a rendőrfőnök fejét, miközben azokon a cinkelt kártyákon térdeltem, amik az én jogos tulajdonomat képezték.
– Tehát hamiskártyázás büntette forgott fent. Ön azt mondta, öné volt a kártyapakli. Akkor ön is cinkelte meg. Vagy talán nem?
– Természetesen, de észrevette.
– Ha észrevette, akkor hogyan nyerhetett?
– A hamutállal.
– Mégis hogyan? Volt benne egy Royal-flöss?
– Nem. Két rágófog. Legalábbis amikor harmadszor vágtam a rendőrkapitányt arcon vele.
– Akkor ön nem nyert, tehát a kabát tulajdonjoga se az öné.
– A partit valóban nem, ám de a verekedést én nyertem.
– Ja! Az kérem más. Akkor ez az ön jogos tulajdona. Kérem, fogadja el tőlem ajándékba!
– Nagyon kedves öntől, felség! Teljesen meghatódtam!
– Akkor bemehetek?
– Nem.

– Hát persze, a kisegítés. Parancsoljon, itt van ezer francia új frank.
– Igen, ez már tárgyalási alap. Tehát! Ön egy tisztességes vállalkozó, fizetővendég, aki ráadásul nem hivatalos személy is egyben. Nemesi származás igazolva, mint a zsebtolvajok királya. Ez utóbbi állítását alá tudja támasztani egy felmenője nevével?
– Mi sem egyszerűbb. Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Piszkos Fred ükunokája Arisztid. Tisztelettel ajánlom magamat!
– Az hogyan lehetséges?! Kérem, mellőzze az otromba tréfákat! Ilyen komoly emberekkel nem viccelődünk!
– Ez nem vicc! Dédapámat tizenhárom évesen nemzette a nagy öreg! Büdös szájú taknyos Méri, a bantu törzsfőnök rabolt lánya volt az ükanyánk.
– Ez igaz?! Oh, kérem, engedje meg hogy megszorítsam a becses kezét! Micsoda megtiszteltetés! Micsoda szerencse, hogy megismerhettem!
– Na végre! Akkor bemehetek?
– Nem.

– Aztán mért nem?! Azt a tagot miért engedte be öltönyben és nyakkendőben, nadrág nélkül?! Ráadásul még kisegítési díjat sem kellett fizetnie.
– Benne van a házszabályzatban kérem, belépés csak úriembereknek.
– És én nem vagyok neked elég úriember?! Az a senki egy szál szafaládéban ment be! És akkor én ne lennék úriember?! A Király?! Az egyéni vállalkozó?!
– Uram, kérem, ne csináljon jelenetet! Az nem segít. Ide is ki van írva huszonhat nyelven. „Belépés csak úriembereknek.” – Mutatott az ajtófélfába karistolt ékírásokra. – Arról meg igazán senki sem tehet, ha ellopják a nadrágját.
– Egyik Európában használatos nyelven sincs kiírva, de még csak a környező országokban használatosakéban se – nézett rá közelebbről a belépni szándékozó vendégjelölt.
– Ja kérem! És még én lennék rasszista?! Mi igenis befogadó nemzet vagyunk! Mindenkit a saját nyelvén verünk félájultra.
– Értem. Ez igen kedves maguktól. Mégis mi kell ahhoz, hogy úriember legyek?!
– A jó modoron és a higgadtságon kívül? Nyakkendő. Oh, majd elfelejtettem, minden kedves először betérő vendégünk kap ajándékba egy pepita nyakkendőt. Tessék parancsolni! Igen, kösse fel kérem! Oh, igen! Egész jól áll önnek. Kérem, felség, fáradjon be a „Fogadó a döglött patkánybélhez” előcsarnokába!
– Mondja kérem meg nekem, de most őszintén! Már bent vagyok, teheti. Miért hívja magát ajtónállónak, amikor csak egy szimpla kidobóember?!
– Oh, kérem alássan. Ha nem így tennék, hogy a fenében tudnék eladni egy tucatnyi okádék nyakkendőt egyetlen este alatt? Darabját ezer francia új frankért?
– Valóban! Kérem tisztelettel, vegye olybá, mintha nem szóltam volna. Sok sikert a nemzetközileg elismert üzletpolitikájához!
– Oh felség, elismerő figyelme megtiszteli szerény személyemet!
– Kérem alássan, ajánlom magamat! A viszont látásra!

Vége…