Pestszentlőrinc 9
Gyakran megfordulok a Pestszentlőrinc 9-es postán. Hiába reklamáltam meg, hogy minden vicik-vacak sajtpapírt ajánlott levélben küldenek ki, a hivatalokkal nem lehet dűlőre jutni. A csekkekkel is folyton ide rohangászok. De nem baj, szeretek a kilences postára járni. Legalábbis, amikor Marika dolgozik. Mindig érdeklődik felőlem: hogy szolgál az egészsége, drága Erzsi néni? Én meg, hogy jaj, hát itt fáj, ott fáj, de azért megvagyok, és nevetünk. Ha futja rá, lottót is veszek, ugyanazt a számsort játszom meg hatvan éve. Egyszer változtattam rajta, erre nem kihúztak kettőt a rendes tippjeim közül?
Kérek egy sorszámot a géptől. Az 5516-ot kapom. Ding! Az elektromos táblán zölddel virít, hogy: 5504, szóval tizenketten vannak előttem, jó lesz keresni egy szabad széket, mert már érzem a fájós lábamat. Remélem, Marika fogad, nem az a hogyishíjják kolléganője, aki mindig olyan mísz képpel ül a pult mögött, és sosem kérdez semmit, csak odanyújtja a kezét a csekkekért.
A teremben harminc ülőhely van, ahogy mindig; majdnem az összes foglalt, de, végre! találok egy üreset a bejárattal átellenben. Óvatosan odasasszézom (miért kell csúszós járólapot lerakni egy ilyen forgalmas helyiségben?!), lezöttyenek egy ötvenes nőszemély és egy nyugdíjaskorú férfi közé… és akkor meglátom.
A pasas nem egyszerűen ül a széken: a lábfeje és a szék lábai összeolvadtak. Nem is összeolvadtak, hanem épp összeolvadnak, most történik! Az előbb még kilógott a cipőfűzője, de már az is a vaskos nyugdíjasláb-székláb része. A szemem előtt egyesülnek.
Ding! 5507.
A nő mellettem a mobiljába mélyed. Amikor körülnézek, unott tekintetekkel találkozom, senki nem észleli a furcsaságot. A gyomorszájamba tompa fájdalom kúszik fel. Muszáj beszélnem valakivel. Megérintem a nő karját, erre felkapja a fejét.
– Mmgen?
– Figyeljen! Látja a férfit itt mellettem?
– Persze.
– Nem furcsa?
– Micsoda?
– Hát a lába! Egybeolvad a székkel!
– Ja, az – veti oda. – Ő a harmadik a héten.
Biztos látszik rajtam a döbbenet, mert folytatja:
– Szóval gyakran jövök, mert mindent ajánlott levélben küldenek. Meg a csekkekkel is jönni kell.
– A harmadik…?
– Ja. Mind nyuggerek. Legalábbis eddig mind azok voltak.
Nyuggerek? Máskor kijavítanám: micsoda szemtelenség, talán nyugdíjasok!, de arra jutok, hogy ez most nem olyan fontos.
– És – újra a férfira nézek, de rémülten elkapom a szememet: már a combja is kezd beleolvadni az ülőkébe – nem kéne csinálni valamit? Mi történt a többiekkel?
– Amikor teljesen beleköt a székbe, akkor elviszik – feleli a nő.
– Hová?
– Gőzöm sincs.
– De hát a szék…? Most is harminc van.
Vállat von.
– Gondolom, hoznak újat.
Ding!
– Na, viszlát, én következem – mondja meg sem várva a válaszomat.
Otthagy, mint eb a Szaharát. Lopva körülnézek. A férfi dereka éppen hozzánő a széktámlához, nem tudom eldönteni, hogy a pasas teste eszi a széket, vagy a szék eszi a pasas testét. A tekintete a legrosszabb, maga a belenyugvás. Nem bírom. A sav marja a gyomromat. A várakozók csak várakoznak tovább, mint a szobrok, senki nem lát, senki nem hall, senki nem beszél. Lehet, hogy megbolondultam?
Ding! Végre megjelenik a kijelzőn az 5516-os. Az ablak is ki van írva: 08.
A nyolcas ablak mögött Marika ül. Hála az égnek! Mosolyogva vár, ahogy mindig. Marika majd megnyugtat, hogy csak félreértettem valamit, vagy orvost hív, igen, biztosan a vérnyomásom miatt van az egész, Vass doktor is megmondta, hogy jobban oda kellene figyelnem…
Feltápászkodnék, de valami visszaránt. Édes istenem! Nem tudok felállni! Megfordul velem a világ, és hirtelen elönti a torkomat az epe. Mindjárt hányok, pedig bevettem a gyógyszereimet. Kalimpáló szívvel a szék lábaira, vagyis a lábaimra, vagyis a széklábak és a saját lábaim találkozási pontjára pillantok…
Igazából meg sem lepődöm.
