Linktár

Bombaüzlet (első rész)

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/6 számában.

A bíbor színű, cérnavékony sugárnyaláb éppen csak elvétette, ahogy a falba csapódva kiharapott abból egy nagy darabot. Legörnyedve rohant előre vakon és dühösen. Vakolatdarabok záporoztak rá, a robbanások nyomán keletkezett por és füst még zűrösebbé tették a tájékozódást az éjszakai sikátorban. Körülötte a levegő telítődött színekkel és hővel, ahogy több irányból lőttek rá. Vaktában viszonozta a tüzet. Végül bevette magát egy árnyékos zugba, és feszülten várni kezdett. Az ellenségeit nem láthatta abból a kapumélyedésből, vagy miből, ahová behúzódott. Áldotta az eszét, amiért a hőszigetelő overalljában vágott bele ebbe az üzletbe. Habár a hidegre gondolt, amikor e ruhadarab mellett döntött, most azonban rejtőzködésre használta. Nem találják meg, hacsak meg nem mozdul. Igaz, nem ácsoroghat itt hajnalig.

A sikátorban teljes volt a sötétség, csak a távoli űrkikötő idáig leszivárgó fényei adtak a dolgoknak bizonytalan kontúrokat. Megpróbálta az alacsony, girbe-gurba tetőket is szemmel tartani, miközben feszülten várakozott ott a sugárvetőjét markolva. Több lövést fentről adtak le. Békés kereskedőnek vallotta magát, de nem riadt meg az ilyen helyzetektől sem. Elszántan várakozott a támadóira. Nem fog kegyelmezni nekik...



A Nattotarrok által megadott találkahely egy folyosószerű, boltozatos helyiség volt a nyomornegyed határán. Látszott rajta, hogy valami raktárszerűségnek használhatják, de azon pillanatban tökéletesen üres volt. Meghatározhatatlan eredetű szemét borította a padlót. Leendő üzletfelei jól láthatóan két csoportba különültek. Öten voltak azok, akik neki szándékozták eladni a szobrokat, míg egy háromfős csoport láthatóan ellenezte ezt. A vita még javában zajlott, amikor ő a helyiségbe lépett. Az ingerült gesztikulálással vívott szópárbaj hirtelen véget ért, és az elégedetlen trió visszavonult az épület átellenes vége felé. A többi helybéli, mintha mi sem történt volna, üdvözölte őt.

Miközben viszonozta az udvarias gesztust, gyanakodó pillantást vetett amazokra. Határozottan érezte rajtuk a rosszindulatot. Másként néztek ki, más volt a ruházatuk is, mint az őt üdvözlőknek. Kevés ismerettel rendelkezett a Nattotarrokról, azt azonban gyanította, hogy egy másik klánról van szó, amely csoport ellenérdekelt lehet a vele kötendő üzletben.

- Lehet, hogy még bajom lesz velük? - futott át az agyán.

Úgy döntött, hogy egyelőre nem bocsátkozik találgatásokba, és az üzletre koncentrál. Az üdvözlés formaságai után egyikük, aki a legjobban beszélte a szabványt, bő lére eresztve mesélni kezdte a szobrok megtalálásának kalandos históriáját. Ezt némiképp unta. Azért türelmesen hallgatta végig az előtálalt zavaros mesét. Számára nem ez volt a fontos, hanem a tény, hogy nem regisztrált csoportról van szó. Tehát nem lopták azokat, hanem újonnan találták. Hitte is meg nem is a sztorit, mely szerint egy mély szakadék alján lévő barlangban lelték a műkincseket. Felőle akár igaz is lehetett, bár sokkal elfogadhatóbbnak tűnt az a feltételezés, hogy a szobrokat nem mostanában találták, hanem most kell a Nattotarroknak a pénz valamire. Számára mindez mellékes volt, a szobrokat akarta.

Az elbeszélés bővelkedett a hatásosnak szánt szófordulatokban, azonban a Nattotarr nem beszélte elég jól a szabványt ahhoz, hogy elkápráztassa egy régészeti szempontból valóban izgalmasnak tűnő történettel. Valószínű, hogy az igazságot hallotta, de valamiért abban is biztos volt, hogy az nem mostanában történt. Olyan érzése támadt, hogy az elbeszélés néhány részletét megváltoztatták, éppen azért, hogy ne derüljön ki a történet régi volta. A szóáradatnak egyszerre csak vége szakadt, és csend telepedett a helyiségre. Udvariasan kifejezte a csodálatát az izgalmas történet előadójának, aztán megkérdezte az árat. A Nattotarr rövid szünet után, éppen a kétszeresét mondta annak az összegnek, amit a coruscanti kapcsolata jelzett. Mosolyogva megrázta a fejét, és az előbbi összeg egynegyedét adta meg, mint szerinte elfogadhatót. Ez még így is elég lett volna egy régebbi típusú, B kategóriás teherhajó megvásárlására.

A feszültség tapinthatóan megnőtt a teremben. Az öt lény vadul vitázni kezdett egymás között az üvegtöréshez hasonló nyelvén. Az egyikük elbizonytalanodva egy pillantást vetett a hátrább álló csoport felé. Fenyegetést árasztottak, ami a riposztja nyomán még mintha erősödött is volna. A rossz érzése fokozódott. Talán nem kellett volna ennyire arcátlannak lennie, futott át rajta. De hát ők kezdték! - vitatkozott magával. Kétségei támadtak a sikert illetően, de ezeket már nem tudta végiggondolni, mert a szóvivő ismét feléje fordult, és újabb ajánlatot tett. Fellélegzett. Nyugodtan belenézett a higanyszerű arcba és kontrázott. Bonyolult alkudozás vette a kezdetét, amit komplikáltak a nyelvi nehézségek is. Miután szópárbajt vívott a vezetővel, amit az folyton megszakítva fordított a társainak, a lények ismét vitatkozni kezdtek egymással. Eközben a másik csoport néma dühvel figyelte a fejleményeket. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát miattuk. Aztán folytatódott az alku.

Végül hosszadalmas szócséplés után, sikerült megegyezniük az előzetes ár 90%-ában. Ennek nagyon örült, mivel így, ha létrejön az üzlet, már azon 10%-os haszna lesz, ha megveszi a szobrokat. Elhatározta, hogy a társának nem szól erről a fejleményről. Úgy érezte, ez jár is neki, az üzletkötés fáradalmaiért cserébe. A szertartásos búcsúzkodás után még egy pillantást akart vetni a másik három Nattotarr-ra, de azok már nem voltak ott. A rossz érzés ismét felerősödött benne, és mint kiderült, nem is alaptalanul. A dokk felé menet egyszerre csak megérezte, hogy követik. Finom ösztöne volt az ilyesmihez. Habár úgy tűnt, hogy egyedül van ott a szűk utcán, tudta, hogy bajban van.

Az első lövés felülről jött, és a lába előtt robbantott lyukat a málladozó betonba. Oldalt vetődött, és futásnak eredt. Körülötte vijjogtak a lézernyalábok, miközben vaktában rohant a sikátor legsötétebb része felé. Végül ideért ebbe a kapualjba, ahol már jó félórája szorongott. Éppen azon töprengett, hogy megkockáztassa-e az előbbre jutást, amikor ismét lövések kezdtek el cikázni az utca hosszában. Ám ezúttal némi meglepetéssel kellett tapasztalnia, hogy nem ő volt a célpont. Megpillantott egy alakot, amint tüzet nyit az egyik lejtős tető irányába. A tárgyaló partnere volt az, és éppen lelőtte az egyik fajtársát. A megölt Nattotarr karistoló zaj kíséretében legurult a tetőről. Tisztán hallotta, ahogy földet ért a túloldalon, mintha egy nagy vízzel töltött edényt vágtak volna a földhöz. Távolabb is több lövés villant, és futó lábak zaja hallatszott. A lényben, aki az imént megölte egy társát, most már biztosan a vitapartnerére ismert a ruházata alapján.

- Minden rendben! - csikorogta. - Most már nem kell félnie!

A lény találomra kiáltott bele a sikátorba, nem vette észre. Aztán megfordult, és fémes suhogással, tompa dübögéssel elfutott. Nem mozdult még egy újabb jó félórán át csak azért, hogy teljesen bizonyos legyen benne, a Nattotarrok, "ellenség-barát", mindannyian csakugyan elmentek. Elege volt belőlük. Ahogy csendben végig osont a kihalt utcákon, végig maga elé tartotta a pisztolyát. Fáradt volt és nyűgös. Egyszer megriasztott valamiket-valakiket? - majdnem lepuffantva az egyiket. Rémült rikácsolással iszkoltak el. Nem tudta azonosítani egyiket sem. Amikor végre bezárult mögötte a dokk biztonsági ajtaja, meg sem könnyebbült. Épp csak annyi ideje volt, hogy kifújja magát, s máris mehetett a megbeszélt randevúra. Hajnalodott.

- Jól megdolgozok azért a 10%-ért! - gondolta fáradtan.



A Nattotarr pontosan érkezett a találkozóra. Hajnalodott, de az égen még ragyogtak a mag sűrű csillagképei, melyek mozdulatlan pontjai közé mozgó fények vegyültek, a távoli űrkikötő forgalma. Hideg volt a szél, a fekete hővédő ruhája éles ellentétben állt a kövek vöröses-sárga színével. A szél meglebbentette a lény bő köpenyét, ami rikító színek zavaros egyvelegének hatott. Zeveqal a sziklás patakparton állva várt rá. A lábát egy gömbölyű kövön nyugtatta, teljes készenlétben, állig fegyverben. Az éjszakai kaland után meglehetősen feszült volt még. A lény nem tűnt ismerősnek, habár ez tulajdonképpen nem jelentett semmit. Talán egy harmadik klán is érdekelt lehet az ügyben. A Nattotarr elnyűtt, sokrétegű ruházata pont olyan tiritarka volt, mint a köpenye. Olyan benyomást keltett, mintha sok különböző színű és anyagú szövetet dobáltak volna rá találomra. Megállt vele szemben, két hosszú lépésnyire tőle. Ha észre is vette, ahogy a fegyverét babrálja, nem adta a jelét, hogy zavarta volna.

- Mutasd a pénzt! - A hangja úgy csikorgott, mint egy összeomló vastorony. Sokkal jobban beszélte a galaktikust, mint az esti vitapartnere. Ettől kissé ideges lett. Mi van, ha azóta más nézet jutott fölénybe a klánon belül, és valami csapda készül? A szemei villámként cikáztak a hajnali vízmosásban, de a gondolatai még sebesebbek voltak. A Nattotarr furcsa mozdulatot tett, amit először nem tudott értelmezni, és ezért kellőképpen megrémült, de aztán hirtelen rájött, hogy csak megpróbálja megnyugtatni.

- Egyedül jöttem! - csikorogta. Zeveqal kifújta a levegőt, és lassan hátrálni kezdett a siklója felé, egy pillanatra sem véve le a szemét az ismeretlen Nattotarr-ról. Kiemelte az utastérből azt a fémkazettát, amiben az üzletre szánt pénzt tartotta. Maga elé tartva kinyitotta, és megmutatta a lénynek. A legnagyobb címletű köztársasági kreditek töltötték meg színültig a kazettát. A lény bólintott. Becsukta a dobozt. - És a többi? - A hangja ezúttal olyan volt, mint amikor egy éles kést húznak végig a kövön. Kirázta tőle a hideg. Mohóságot érzett benne.

Előhalászta a chipet, és megvillantotta a vöröses-kékes napkeltében. A lény bólintott. Egy poros és agyonhasznált hátizsákszerűséget akasztott le a válláról, amit ez idáig észre sem vett, és a lábához dobta. Egy pillanatra ismét kellemetlen gombóccá dermedt a gyomra. Most le kell hajolnia érte, s ezalatt védtelen lesz. Riadtan kutatta a lény esetleg mégis a közelben rejtőző cimboráit. Végül erőt vett magán, és gyorsan felkapta a zsákot. A másikat szemmel tartva kinyitotta, hogy meggyőződjön a tartalmáról. Idegesen, de mégis aprólékos gondossággal áttanulmányozta darabonként. Alig tudta elfojtani a meglepetését, amikor rájött, hogy több műtárgy van a zsákban, mint amit a hologramfelvételen látott. A várakozó Nattotarr-ra pillantott, egyik kezében a zsákkal, a másikban a pénzzel. Aztán a kazettát leejtette, és a vele szemben álló felé rúgta. A fémdoboz csörömpölve átkacsázott a köveken felé. Az felkapta, és kinyitotta, hogy újra megszemlélhesse a fizetséget. Zeveqal egy újabb pillantást vetett az ismeretlen szobrokra.

- Ez már túl szép! - gondolta.

A Nattotarr közben a chipet tesztelte egy meglepően modern, hordozható terminállal. A végeredmény, úgy látszott, kielégítette, mert becsukta a dobozt, biccentett felé, aztán gyorsan eltűnt a közeli sziklafal mély árnyékában. A hirtelen támadt légáram lehűtötte. Gyorsan visszavonult a siklójához, és még egyszer, utoljára szétnézett a patak partján. Annyira békés volt a látvány, hogy szinte hihetetlen volt az iménti közjáték. Valahogy nem érezte idevalónak a Nattotarrokat, mintha nem e világ őslakosai lennének.

- Nem illenek ők sehova sem - fogalmazta meg magában az élményeinek összegzését. - Idegenek a saját világukon.

Miközben a kikötő felé száguldott, immár óvatosan örülni is tudott a szerzeményének. A dokkban már vigyorogni is képes volt, bár egy kissé zavart volt még. Egyre az üzletfelén járt az esze. Nem tudta eldönteni, hogy szerencséje volt-e csak, avagy más oka volt, hogy ilyen simán ment minden. Azt okoskodta ki, hogy valószínűleg végleg az a csoport kerekedett felül, akikkel az este tárgyalt. De az is lehet, hogy megegyeztek. Halványan ott vibrált benne az a rossz érzés a Nattotarrt nézve, mint annál a triónál ott a raktárban. Az is megfordult a fejében, hogy az éjszakai csata talán tovább tartott, mint amit ő látott belőle. Nem volt teljesen biztos benne, hogy vajon a tárgyalófelei győztek-e. Valamiért mégis neki adták el a szobrokat, és becsületes cserében. Úgy érezte, hogy több lehetséges jelölt közül esett rá a választás. Minél tovább gondolkodott rajta, a dolog annál zavarosabb lett. Ha lehunyta a szemét, újra maga előtt látta azt a rámeredő, folyékonynak tűnő arcot, a félholdszerű fejfedő alatt. Az is lehet, hogy egyike volt azoknak, akik az éjszaka még meg akarták ölni. Tudta, hogy még álmodni fog azzal az üvegarccal.



A csillagok fénye elnyúlt remegő csíkokká, spektrumot váltott, és a tat mögött széthullott apró szemcsékre, akárha a világmindenség elhamvadt volna egy éteri tűzben. Hosszan elpepecselt a komputer által kiadott adathalmazzal, de közben azonban egészen máson töprengett. Örömét gyorsan ismét a különböző verziókon való rágódás váltotta fel. Még annak sem tudott örvendezni, hogy azonnal megkapta a felszállási engedélyt, nem jött közbe semmi sem az utolsó pillanatban, mint ahogy attól félt. Nem tudott róla semmit, hogy a társa hogyan fogja segíteni. Nem volt elég megszerezni az árut, túl is kellett rajta adni úgy, hogy elkerüljék a bajt. Védett műkincsekkel nem egyszerű kereskedni. Ezért egy szenátor kapcsolatai sokat lendíthetnek az ügyön. Nem ismerte a tervet, nem avatta be, de biztos volt benne, hogy a Bottasat mindent megszervezett, és sima ügy lesz. Még az sem lehetetlen, hogy valami ravasz kerülő úton a Jediknek fogják eladni a zsákmányt. Ez a Jedi dolog, ismervén a barátja mentalitását, nem is tűnt olyan lehetetlennek. Őt ez nem érdekelte, a lényeg, hogy minden simán menjen.

Lefuttatott egy utolsó ellenőrzést, aztán kikászálódott a pilótaülésből. Kilépett a közlekedő folyosóra. A raktér ajtajánál csak egy pillanatig állt meg, futó pillantást vetve a kijelzőre. A rakteret legális áru töltötte meg. Miközben gondolatban végigment az árulistán, továbbindult a hálófülke felé. Fáradtan dőlt le az ágyára, és a világra gondolt, amelyet ebben a pillanatban már fényévek tucatjai választottak el tőle. A mag egyik legzűrösebb helyén szerezte be élete nagy fogását.

A Canthotus rendszer a magvilágok közötti hierarchiában nem számíthatott előkelő helyre. Amolyan előszobájának számított a politikai és gazdasági irányítás bonyolult és fényességes közepének. Tranzitállomásként funkcionált, s így az átmenetet képviselte. A politikai státusza meglehetősen zűrös volt, egyszerre sorolta magát a magvilágokhoz és a külső gyűrűhöz, attól függően, ahogy az érdeke megkívánta. Helyzetéből adódóan borotvaélen táncolt. A rendszer nemcsak a közéletben állt abszurd pályán, hanem a galaktikus ekliptikán is. A rendszerre a legnagyobb hatással fejlődése során egy közeli és intenzíven sugárzó csillagközi gázfelhő volt-van. Ebben a felhőben több ezer csillag van születőben. Valamikor a távoli jövőben itt majd új csillagrendszerek alakulnak ki. Időnként egy formálódó csillag labilissá válhat, ez pedig gigászi katasztrófába torkollik mindannyiszor. A Canthotus rendszer nem csak a fényességes mag, hanem ezen felhő körül is kering.

Zeveqalnak a grafikusan ábrázolt pályagörbéről egy rovar jutott az eszébe, amely szédülten döng körül egy nagy tábortüzet. A rendszer már több ízben megsínylette a felhő közelségét. Ilyenkor szinte alig maradt írmagja az életnek bolygóin. Többször merült el az úgynevezett sűrítőhullámokban, amelyek a köd anyagát nyomták össze csillagokká. Persze addigra a lökéshullám már alaposan legyengült, de még így is szörnyűséges dolgokat művelt a rendszer világaival. Emiatt a külső bolygók már nem voltak egyebek sivár és formátlan kődaraboknál, de a belsőkön is csak szerényen tengődött az élet. A Canthotus iszonyatosan száguldott, ez még nem lett volna baj, de a pályája egyik szakaszán "súrolta" a felhő szélét. Ez hirtelen lelassította, hogy aztán majd a mag tömegvonzása ismét felgyorsítsa. Ha "pechje" volt, az ilyen találkozásokkor érhették azok a bizonyos sűrítő hullámok is.

Bár már számos modellezést látott, hogy mi is történik ilyenkor, egyszerűen képtelen volt befogadni a rettenetes kataklizmát, ami azonban nem csak pusztított, hanem teremtett is. Többek között a Nattotarrokat is. Ezek a lények emberszerűek voltak, de valahogy mégis folyékonyak. Egyes szakértők szerint a Nattotarrok evolúciója készül a következő katasztrófára, amikor is valahol mélyen a bolygó kérge alatt egyetlen konglomerátumba olvadva átengedik magukon azt a hatalmas erőt, ami lecsap a világukra, így élve túl azt. Voltak ennél jóval vadabb elméletek is, mivel a Nattotarrokról keveset lehetett tudni.

A legutolsó ilyen hullámgyűrű már ereje legvégén érte el a rendszert, úgy 6 millió standard évvel ezelőtt. Az asztrofizikusok szerint a köd közepén robbant fel egy gigászi ikeralakzat, kettős lökéshullámot képezve. Mire azonban elérte a felhő szélét, már csak egy gyűrű létezett, amely ráadásul nem egyenletesen terjedt. A rendszerbe érve több sávja teljesen elnyelődött a külső övezetben, mire elérte a belső bolygókat. Valószínűleg az eddigi legkisebb erejű csapás volt, mivel a Canthotus egyáltalán nem sínylette meg. Régebben valószínűleg több olyan hatás is érhette, melynek hatására akár szupernóvává is válhatott volna. Ezúttal azonban némiképp rejtelmes módon hasznosította a hullámot. Emiatt van az, hogy a rendszer csillaga, a Canthotus, fiatalabbnak tűnik a valódi koránál. Valahogy "megifjodott" az őt ért energiától. A hullám közben "megszülte" az értelmet is, néhány ködbéli csillag után. Ez volt a teremtő pusztítás, ahogy azt a Nattotarrok vallása is tanítja.

Azóta a rendszer ismét messze jár a ködtől és gyorsul. A Nattotarrok nincsenek túl sokan, és nem is látszanak túl szaporának sem. Azt sem tudja senki, hogyan szaporodnak, egyesek szerint osztódással, de ez megint csak nem több egy elméletnél, ráadásul nem is a legjobbak közül való. Tény, hogy sosem láttak még fiatal vagy öreg őslakost sem. Habár együttműködnek a köztársasággal, de csak a politika színpadán, azt is csak a saját jól felfogott érdekükben. A szenátusban egyetlen Nattotarr sincs, más fajú politikusokat bíztak meg a képviseletükkel. A kultúrájukat és minden mást elég keményen védelmezik, már szinte agresszív módon. Ahogy ők adták tudtára a meglepett köztársaságnak, nem szeretik, ha átmeneti jelenségek beleszólnak az életükbe, még ha jobbító szándék vezérli is azt. Azt meg végképp senki sem tudja, hogy meddig élnek. Lehetséges, hogy egyike a leghosszabb életű ismert fajnak a galaxisban. Félálomban ismét maga előtt látta a rámeredő, üvegszerű arcot, és hallotta azt a fémesen folyékony hangot:

- "Mutasd a pénzt!"...

Folytatjuk...