Horror Hava Muertos - Istenölő
Istenölő
Squ’ara bizalmatlanul figyelte az újonnan érkezőket a házából. A bátyjai jaguárharcos vértjükben térdre borultak az új istenek előtt. Ezek az istenek másnak tűntek, mint azok, akiket a szobrokon látott. Hegyek hátán úszva érkeztek a végtelen sós vízen át. Barna, fehér, fekete és tarka szőrmés sárkányokon lovagoltak, amiknek lábain szürke arany karmok kopogtak. Szörnyű nyerítésüktől összerándult a lány gyomra.
Maguk az istenek is ebben a fakó, szürke arany páncélban jártak, alatta élénk fehér és vörös ruhákban, és ezek úgy fodrozódtak, hogy azt Squ’ara semmihez sem tudta hasonlítani. Ám a legfélelmetesebbnek az arcuk bizonyult. Fehér, mint az óceán mosta szikla, mint a csontok. Csontistenek, így imádkozott hozzájuk a falu papja is. A legtöbben meghajoltak az istenek előtt, de Squ’arát megrémisztették. A nyelvük idegenül pattogott, ahogy kaján mosollyal nézték a falu lakóit. A lány felismerte az arroganciát az arcán. Rögtön tudta, hogy ezek az istenek nem, mert azok ismerték volna a faluja hírét. A megannyi csatát, amiben győztek, és azt a rengeteg ínséges időt, mit megéltek. Tisztelték volna a népüket, de ez a mosoly megvetésről árulkodott.
Az emberek ajándékokat adtak, de az istenek a legtöbb ételt kiköpték, jobban érdekelték őket a csecsebecsék: az arany ékszerek és a tárgyak, amikkel a gyerekek játszottak. Az egyikük mérgesen nyomta a pap orra alá a drágaköveket és fémeket. Az öreg nem értette, mit kérnek tőle, de Squ’ara azonnal rájött: „Még!” És mikor nem kapta meg, amit akart, akkor a csontisten félresöpörte a papot, és parancsokat üvöltött a többieknek, akik megindultak a házakba. Az egyik belépett Squ’ara otthonába, hatalmas, sötét árnyékot vetett a lányra. Az isten szeme ide-oda cikázva kutatott, majd közelebb lépett a lányhoz és félresöpörte a haját, felfedve arany fülbevalóit.
„Mire kell egy istennek egy ékszer?” – kérdezte magában a lány, de ekkor rájött, hogy a férfi már nem is a fülét nézi. A tekintete letévedett a haja által már nem takart telt keblekre. Squ’ara mindig is tudta, hogy a férfiakat vonzza az ilyesmi, de feltételezte, hogy az isteneket hidegen hagyja az emberi hús, csak a vérre van szükségük. Keserűen tapasztalta, hogy vérzett, amikor az isten lehántotta kezéről a fémbőrt, ami alatt ugyanaz a csontfehér bőr rejtőzött, mint ami az arcán feszült. Ezzel a sápadt kézzel megmarkolászta a lányt, aki akaratlanul is ellökte magától. A férfi hitetlenkedve nézte Squ’arát, ám a döbbenetből hamar düh lett. Az isten torkon ragadta áldozatát és megpróbálta lefogni, miközben torz nyelvén kiabált vele. A lány félelmében körbe tapogatózott. Ruhája már cafatokban lógott, mire megtalálta fivére kardját. Egy büszke azték fegyvert, a két falemez közé préselt éles szilánkok sorával. Kegyetlen vágó és szaggató eszköz volt ez, amit egy heves mozdulattal az isten fejébe vágott. És azt látta, hogy ugyanaz a vörös vér csepeg a férfi fejéből, ami az ő ereiben is lüktet.
– Te nem vagy isten – mondta meglepve a lány.
A dühös férfi kitépte magából a kardot, az eszköz csak a bőrét szakította fel, és egy rúgással a földre taszította Squ’arát. Agyon akarta taposni, de a lány megragadta a kardot a földön, és az idegen térdébe vágta. Az alak erre már meghátrált és kidülöngélt a házból. Squ’ara tudta, hogy ez nem elég, a hamis istennek el kell buknia. Megragadta a kardot és utána rohant. A férfi a ház előtt térdre borulva üvöltött valamit, mielőtt a lány kiért és a torkába állította a fegyvert. Vér spriccelt Squ’ara arcába, és a harc heve lassan elhagyta, a szíve lelassult. Büszkén nézte, ahogy a hamis isten hörögve vérzett, és itatta a földet szennyes vérével. Körbepillantott, de csak rémült falusiakat és hitetlenül bámuló ál-isteneket látott.
– Ezek nem istenek! – üvöltötte Squ’ara. – Véreznek, mint mi!
Felemelte a kardját és remélte, hogy népe követi, de senki se szólalt meg. A pap rémülten az egyik hamis isten lába elé vetette magát.
– Bocsáss meg, ó dicsőséges uram! Azonnal feláldozzuk nektek őt!
És a többi falusi engedelmeskedett neki. Squ’ara csak bámult, ahogy rájött, hogy rettegő népe térdepelve ajánlja fel őt halandó embereknek, akik isteneknek hazudták magukat. De az áldozat bemutatásáig már nem jutottak el. Az egyik idegen felemelt egy botot, ami mennydörgött, majd villámot hányt. A lány vállába pokoli fájdalom nyilallt, sosem érzett még ilyen kínt. Alig bírt mozogni, valahogy a földre került, pedig nem is emlékezett rá, hogy elesett volna. Látta, hogy még több botot emelnek rá a hamis istenek, ezért felkapta a kardját és futásnak eredt.
A tiltott barlangig jutott, de addigra a vére olyan hevesen ömlött a vállából, hogy alig bírt öntudatánál maradni. Tudta, hogy ez a hely tiltott föld, remélte, hogy a csontbőrű férfiak nem mernek utána jönni, ezért bement a sötét járatba. A barlang mélyében összeesett. Felpillantva meglátta Camatoz szobrát. A denevéristen kezei között egy emberi fejet fogott. Squ’ara kínlódva feltérdelt és egy pillanatra arra gondolt, hogy úgy térdepel a sötét isten szobra előtt, ahogy a papjuk tette a hamisak előtt.
– Halld szavam, vér-isten! Suttoghatsz bármit, nem foglak szolgálni! Szabadnak születtem és szabadon halok meg! Nincs isten, ki előtt meghajolnék!
Squ’ara remegve talpra állt, mikor meghallotta a hamis istenek fémes lépteit. Megemelte a kardját, de mennydörgések robajlottak végig a barlangon, láthatatlan öklök csapódtak belé, szétroncsolva halandó testét. A lány holtan zuhant vissza, de szabadon.
