Mohácsnak könnyei
Duna – ártér mocsarában
szomorúfűz bólogat,
könnyezve nézi, ahogy a
vert haderő megszalad.
Nem oly messze, ott keletre
látszik a harc mezeje.
Ott futott meg a sok magyar,
Lajos király serege.
Borza patak vize mossa
elhullajtott könnyeket,
Nem érkezett meg időben
a felmentő hős sereg.
Szapolyai késlekedett
ára lett sok vitéz vér.
Temető lett a mezőből,
csendes már a hadszíntér.
Török had tör már előre,
mint sáskák a vetésben.
Isten lelke csendben nézi,
fájdalom ül szemében.
Nemzeti létünk temetője
lett Mohácsnak mezeje.
Magyar szívnek csak a remény,
nem maradt más egyebe.
Ám a nemzet tiszta szívű
nem fog rajta a szablya.
Holtából is majd feltámad,
nagyság átka ül rajta.
