Sárkánylovasok
1.
A kocsma a Barnuum hegység lábánál, két út találkozásánál, egy üllő alakú szikla árnyékában épült. A masszív háromszintes épület hátsó része a hegyoldalhoz támaszkodott. Remek építmény volt. A kiugró sziklaperem, ami egy hatalmas üllőt formált, szinte minden időjárási viszonyban megvédelmezte. Jobbról hatalmas istálló, balról egy nem sokkal kisebb másik épület tartozott hozzá. Ebben az épületben ellátmányt, tartós élelmiszereket, szerszámokat, és minden hasznos holmit lehetett kapni, ami az innen induló, a hegységen átkelő expedícióknak kellhetett. Egyszóval afféle kereskedés volt. Howard, a kocsma tulaja remek üzleti érzékkel hamar rájött, hogy szinte bármit el lehet adni a tapasztalatlan utazóknak, akik neki akartak vágni a nehéz és veszélyes kalandnak. A két út a fogadót védő szikla mögött egy viszonylag széles ösvénnyé egyesült, ami akár szekérrel is járható volt. Persze megfelelő vezetőről, kocsisról gondoskodni kellett. Az út kezdetben az Unuum hágót követte, és csak később kanyarodott le, járhatóbb ösvények felé. Nehéz út volt, de az emberek mégis csapatostól vállalkoztak az átkelésre, mert több mint két heti tengeri utat lehetett megspórolni vele, hogy átjussanak a hegység másik oldalára. A csapás télen szinte járhatatlan volt, de ilyenkor kora tavasszal, még a nagy olvadás előtt egész családok számára is könnyű volt. Jöttek is a népek. Emberek, törpök, tündék. És indulás előtt persze fel kellett tölteni a készleteiket, és meg is akartak szállni valahol indulás előtt. Ezért aztán az Üllő szinte minden szobája ki volt adva, sőt aludtak az istállóban, és a kocsma padlóján is. Az óriási termetű egykori zsoldos már közel állt hozzá, hogy gazdagnak nevezhesse magát. A ránézésre nem túl bizalomgerjesztő embert ha megismerted, hamar megkedvelted. Magas, félelmetes izmokkal rendelkező, negyvenöt év körüli férfi volt. Fejét kopaszra borotválta, csak egy kakastaréjra emlékeztető csíkot hagyott tar koponyája közepén. Dús fekete szemöldöke alól szürke, szúrós szempár bámult a világba. Orra egész lapos volt, annyiszor eltörték. Hosszú harcsabajuszt viselt, ezüstkarikákkal a férfiékesség lecsüngő végein. Egyedül a szája enyhítette a durva arc összhatását. Howard gyakran és barátságosan mosolygott, hófehér fogai csak úgy villogtak.
De nem csak a fogadó jó elhelyezkedése miatt szerették az Üllőt. A másik ok a volt zsoldos képességeihez kötődött. Howard ugyanis remek szakács hírében állt. A sültjeiért, ragujáért messze földről is ellátogattak ide a vendégek. Volt, aki nem is akart a hegyen átkelni, csak egy jót enni, meg inni tért be. A konkurens fogadósok azt terjesztették, hogy tünde fűszert használ, és azért olyan finom az étel nála. Ám a legtöbb embert nem érdekelte, hogyan készülnek az ínyencségek, ők csak enni akartak egy finomat.
A harcsabajszú vendéglős végignézett az ivón, és elmosolyodott. Szinte minden asztal foglalt volt, a söntéspultnál is minden széken ült valaki. A felszolgálólányok hatalmas söröskupákat, boroskancsókat egyensúlyoztak tálcáikon. A teremben halk morajjal beszélgetett, nevetett a sok vendég. A fogadós elégedetten bólintott, aztán megfordult, és bement a konyhára, hogy utánanézzen a vacsorának.
* * *
A tíz éves forma Miko kinézett az istálló ajtaján. Szemét kezével árnyékolva a lemenő nap aranysugarai elől, előbb balra a Newward felől jövő útra tévedt, aztán mivel az úton senki sem közeledett, jobbra fordult a Duskfieldi út felé. Szeme egyből felfedezte a magányosan közeledő lovast. Először nem is a lovon ülőt vette szemügyre, hanem pompás hátasát. Hatalmas fekete csatamén volt. Miko négyéves korától lovak mellett volt, és meg tudta állapítani a hátasok értékét. Csettintett a nyelvével, és felbecsülte az egyre közelebb ügető paripát.
Sok aranyat ér, állapította meg magában. Ezután a lovast vette szemügyre. Hátasához illő, jól megtermett, magas harcost látott, aki prémmel szegett, vastag fekete köpenyébe burkolózott. A köpeny részben eltakarta derekára csatolt széles pengéjű kardját, de nem teljesen. Hátán számszeríj volt keresztbe vetve. Térdén felül érő csizmáján széles ezüstpánt díszlett, ami jómódról árulkodott. Ám nem az utazó külseje vonta magára Miko figyelmét, hanem a tárgy, ami a combja mellett, a nyeregkápáról függött. Számos fegyveréhez nem éppen illett, ám ahogy közeledett, és a fiú egyre jobban ki tudta venni, az bizony míves bőrtokban egy lant volt.
A fiú elvigyorodott. Hónapokkal ezelőtt járt náluk egy dalnok, és Miko még mindig vidáman gondolt meséire és dalaira.
Közben a férfi az istállóhoz ért. Miko kilépett elé, megfogta a ló zabláját, amíg az utazó lecsusszant a hátasról.
– Üdvözöllek jó uram az Üllőben! – mondta tisztelettudóan.
A hihetetlenül magas idegen, csípőre tette a kezét, aztán egészen hátra hajolva homorított, hogy a csontjai recsegtek bele. Felnyögött, és csinált pár törzskörzést is. Aztán a gyerekre nézett.
– Üdv neked is! – Felnyúlt és leakasztotta a nyeregről a hangszerét. A tágra nyílt szemmel bámuló legénykére kacsintott, széles bőrövén lógó erszényébe nyúlt, és kivett pár érmét.
– Tartsd jól a pajtásomat Kackiást, és ha elmegyek, kapsz még egyszer ennyit. – Ezzel a kis lovász tenyerébe ejtette a pénzt. Az istállófiú elkerekedett szemmel meredt az érmékre, aztán mint egy bűvész, eltüntette őket.
– Úgy lesz, nagyuram! A paripát a legjobb bokszba állítom, és minden nap lecsutakolom – hajbókolt szélesen vigyorogva a fiú.
– Megtennéd, hogy a lószerszámot is megtisztítod, és leolajozod? – még egy érmét pöccintett felé. Miko rendkívüli reflexszel a levegőben elkapta, és ezt is eltüntette.
– Parancsára! – A fiú soha senkitől nem kapott még ennyi pénzt. Már előre örült, ahogy elképzelte édesanyja arcát, amikor este kiteszi az asztalra mai keresetét. Három napi élelmük ára húzta a zsebét. Eldöntötte, hogy ez a harcost, dalnokot, vagy bármi is legyen, nagyon kedveli. Közben a férfi kioldotta a szíjakat a nyereg mögötti málhán, és leemelte a lóról. A henger alakú zsák, nem nézett ki nehéznek. Talán ruhanemű van benne – gondolta Miko.
– Várj, uram, bekötöm a lovadat, aztán beviszem a zsákodat a fogadóba – mindenképp meg akart dolgozni a pénzéért. Most a tiltás sem érdekelte, ugyanis neki tilos volt bemenni munkaidőben a fogadóba. Az az undok Hildebrand, a felszolgálók főnöke tiltotta ki. Ám Mikó kész volt elviselni egy-két nyaklevest ezért az emberért. A fickó felvonta a szemöldökét, és kissé el is mosolyodott.
– Nos értékelem a buzgalmadat ifjú…
– Miko a nevem, jó uram.
– Miko… Miko – ízlelgette a szokatlan nevet. – Engem Stelius Ilariusnak hívnak. De amondó vagyok, jobb lesz, ha magam viszem. Túl nehéz lenne egy ilyenforma fiúnak.
– Ahogy óhajtja, Ilarius mester!
Közben Miko bevezette a paripát az istállóba, és ideiglenesen, egy oszlophoz hurkolta a kantárt. Az idegen figyelte, min mesterkedik a gyerek. Az bement egy tágas bokszba, ahol egy almásderes békésen zabot ropogtatott. Kivezette onnan a zömök hátast, és helyére beállította a fekete mént. A magas utazó megint mosolygott, és felemelve a zsákját, meg a hangszerét, elindult, hogy szállás után nézzen. A fiú utána kiáltott.
– Nagyuram, az istállóból is át tud menni az ivóba. Erre jöjjön, mutatom az utat! – Meg sem várta, hogy Stelius követi-e, elindult az istálló mélye felé, ahol már csak két fáklya halvány fénye adott némi világosságot. Az idegen számos lóállás mellett haladt el, és megállapította, hogy rengeteg vendég van elszállásolva a fogadóban.
– Te fiú, mindig ilyen sok vendég van itt nálatok?
– Ősszel meg tavasszal mindig uram – felelt Miko. Közben egy széles ajtóhoz értek. – Itt kell bemenni jó uram. Én csak munka után léphetek be, de te menj nyugodtan. A söntéspult mellett találod majd magad. A fogadós Howard nagydarab, kopasz, harcsabajszú ember, meg fogod ismerni!
– Köszönöm Miko fiam. Este kijövök és megnézem Kackiást – ezzel belökte az ajtót, és belépett az Üllőhöz címzett híres fogadóba.
A meleg és a bűz szinte mellbe taszította. A rengeteg pipafüst és a fal melletti kandallók füstje enyhe homályba vonta a gyertyákkal, fáklyákkal kivilágított termet. A mosdatlan emberi, nem emberi testek, és még ki tudja miféle szagok keveredtek az italok, és ételek szagával. Mindez olyan súlyos, és szinte megmarkolható ájerré állott össze, hogy az idegennek meg kellett állnia, hogy kissé szokja előbb, ha nem akarta, hogy a gyomra felforduljon.
Számtalan ilyen helyen járt már, és tudta, hogy hamar akklimatizálódik a légkörhöz. Egy pillanatra becsukta a szemét, és a belső szemét nyitotta ki. Legalábbis ő így gondolt erre, amikor emígyen vizsgálta a világot. Most csak körvonalakat és színeket látott. Gyerekkora óta megtanulta értelmezni a színeket. Amit most látott, az megnyugtatta. A vidámság, jókedv, és elégedettség színeit látta. Körbenézett, hopp, ott egy sárgás villanás, ami a bosszúság árnyalata volt. Egy felszolgálólány alakját vette ki, akinek egy mellette ülő férfi éppen belemarkolt a fenekébe. Erre a lány egy korsó sört borított a fickó fejére. A lehűtött fickó feje szintén sárgán villant fel, de aztán elnevette magát, és lassan ismét a vörös árnyalatába váltott. Jó hely ez, gondolta az idegen. Kinyitotta szemét és így is szétnézett. Hangulatos, barátságos, hatalmas ivót látott. Az emberek láthatóan jól érezték magukat. Jókedvű beszélgetésekből, nevetésből állt az alapzaj. Stelius végignézett a söntéspulton, és a végén meglátta a nagydarab férfit, akire illett Miko leírása.
Alighanem az ott Howard mester, gondolta. Csak egy villanásra, de őt is megnézte a belső szemével. A férfi megnyugtató meleg, mélyvörösben világított. Sőt, látta a mozdulatot, ahogy egy pohárból italt hajt fel. Azt is látta, amint a folyadék leszaladt a torkán. Egy kis időre az egész bensője halvány rózsaszínben villant fel. A dalnok tisztában volt vele, mit iszik a jó kocsmáros. Mindent tudóan bólintott, és megindult, hogy beszéljen vele.
* * *
Howard kijött a konyhából, és elégedetten belépett a bárpult mögé, hogy igyon egy kupa jóféle bort. Lehajolt, és a saját korsójából, amiben mézédes tünde bor volt, töltött magának egy pohárral. Felegyenesedett, és egy kortyot forgatva a szájában megállapította, hogy ennél finomabb bort még sohasem ivott. Egy nagy hordóval vette méregdrágán előző ősszel, és áldotta az eszét, hogy megtartotta magának. Még a feleségének Marciának sem adott belőle. Nem tudta tovább kortyolgatni annyira ízlett, így hát egy hajtásra felhörpintette. Azon morfondírozott, hogy töltsön-e még egy pohárral, amikor egy magas alak állt meg vele szemben a pult külső oldalán.
– Ha nem tévedek, Howard mesterhez van szerencsém – szólt az idegen. Kellemesen zengő, mély baritonja volt. A fogadós szemügyre vette a magas, széles vállú figurát. Hosszú, hullámos szőke haját széles bőrszalag fogta körbe a homlokán. Barátságos kék szempár nézett vissza a volt zsoldosra. Férfias arcán rövidre vágott szakáll díszlett, ami majdnem barna volt, kontrasztban a szőke hajjal. Széles, vastag, mosolygós szájából hófehér fogak villantak elő. Sas orra egy árnyalatnyit nagyobb volt az ideálisnál, de arcának összhatásán nem rontott, sőt. A fogadós úgy döntött kedveli a fickót.
– Én vagyok Howard – vallotta be. Az idegen harcos mód kezet nyújtott a söntés felett.
– Stelius Ilarius dalnok és mesélő – mutatkozott be. Howard elfogadta a kezet, és megragadta az izmos alkart.
– Nos az én nevem már tudod. Abban a szerencsében részeltetnek az istenek, hogy enyém ez a hely. Légy üdvözölve barátom!
Stelius ledobta a válláról a zsákját, a lantot pedig finoman maga elé fektette a pultra. Ahogy kinyújtotta a kezét, fehér inge alól kivillant a csuklóján viselt széles vörös bőrpánt. A pánton egy arany kígyó tekergett. Howard megpillantotta. Szemében egy pillanatra felismerés, majd ijedség villant, és azon nyomban mélyen meghajolt. Majdnem beverte a fejét a söntéspultba nagy igyekezetében.
– Bocsáss meg nagyuram, nem tudtam, hogy varázsos vagy! – szinte esdeklően kiáltotta.
Steliust láthatóan zavarba hozta, körül is nézett, más nem figyelt-e fel a közjátékra, és bal kezével visszahúzta csuklójára az ingét.
– Kérlek, fogadós mester uram, ne csináld ezt! Az én képességeim nem kívánják senkitől a hajbókolást – hajolt közelebb. Howard felegyenesedett, és gyanakodva méregette Steliust. – Inkább beszélgessünk kicsit, és közben tölts egy kis bort, mert porzik a torkom. Reggel óta úton vagyok.
A fogadós bólintott, kezdett megnyugodni. Nem sok varázsossal, és még kevesebb mágussal volt dolga életében, amit nem is bánt soha. Remélte, hogy ez a szőke fickó sem fog bajt hozni a fejére.
– Vörös vagy fehér bort kérsz varázsos mester? – kérdezte.
– Szólíts Stelnek, ha kérhetlek, fogadós uram. De ha nem bánod, én abból a dugi tündeborból kérnék egy kupával, a pult alól – vigyorgott a dalnok, és még kacsintott is egyet. Howard fancsali képet vágott, hát persze, hogy tud a tünde borról, gondolta, de lehajolt, hogy töltsön a féltett nedűből. Közben halkan mormogott.
– Szerény képességek mi? Aztán meg egyből kiszagolja a tündebort – azért jócskán töltött egy-egy nagy pohárba mindkettejüknek. A férfi mögött egy közeli üres asztalra mutatott.
– Gyere beszélgessünk varázsos… ő… Stel.
– Igen én is javasolni akartam – mondta az, majd leültek. A dalnok belekortyolt a borba és csettintett a nyelvével. – Idejét sem tudom, mikor ittam ilyet utoljára.
Howard is kortyolt, és élvezte, ahogy a selymes nedű végigcsúszik a torkán, aztán felmelegíti a bensőjét, majd valami érthetetlen boldogság önti el. Stelius figyelmesen nézte a fogadós arcát, ahogy élvezte a finom bort.
– Ezért nem lehet erre rászokni – mondta a harcsabajszú fogadósnak. – Tudniillik ahhoz sokkal több kéne belőle, de a tündék csak nagyon keveset adnak el. Inkább megisszák maguk – mondta és megint a szájához emelte a poharát.
– Sajnos így van – hagyta helyben Howard – nekem is már csak fél hordóval maradt. Próbálok csak ritkán inni, de amióta megkóstoltam, a többi bor valahogy nem ízlik – csóválta a fejét. – Na de mondd el, mi járatban vagy uram? Átkelsz a hegyen?
– Nem. Én pontosan a te fogadódba jöttem, Howard mester.
– Csak nem? – lepődött meg a férfi. – Mi olyan különleges ebben a helyben? – kérdezte, és nem titkolt büszkeséggel körülnézett a helységben. A dalnok is követte a tekintetét, aztán megszólalt.
– Mint már említettem, a varázsos képességeim, hogy úgy mondjam, nem igazán komolyak, vagyis inkább jelentőségteljesek. Ezért van, hogy dalnokként járom az országokat, vidékeket. Rengeteg mesém, dalom van, amit sokszor igazi megtörtént esetek ihlettek. Ezek a legjobbak. Van egy dal, amit én is úgy tanultam, de nem tudom, mennyi az igazság belőle.
– Na és miről szól az a dal? – kérdezte Howard kíváncsian.
Stel előbb húzott egy jót a lassan kiürülő poharából, és csak azután válaszolt.
– A dal a sárkánylovasokról szól – mondta –, és a dalban van egy strófa, ami az Unuum hágót említi. Az van benne, hogy tavasszal innen indulnak a lovasok, hogy sárkányokat fogjanak be.
Howard úgy bólogatott, mint aki ismeri a dalt. Közben sajnos elfogyott a bora, ám nem akart megint tölteni, mert akkor Stelt is meg kellett volna kínálnia. Annyira azért még nem kedvelte a fickót. Így aztán az üres poharát dédelgette.
– Hát a nóta egyik fele igazat szól – mondta. – Az úgynevezett „Sárkánylovasok” – a szót gúnyosan hangsúlyozta – tényleg be szoktak térni ide. De ezek nem a régmúlt igazi Sárkánylovasai ám. A mondák, mesék lovasai már nem élnek, kilétük a múltba veszett. Két csoport szokott innen indulni, két hangos, és zajos kölykökből álló csoport. De ezek nem lovagolnak már sárkányon, sőt szerintem nem is láttak igazi sárkányt. Az utolsó nagy ezüsthátút is jó ötven évvel ezelőtt látták. A Barnuumban, fenn a magas csúcsokon, már csak Wyvernek élnek, abból sem sok. Ezek tojásait lopkodják, és árulják ezek a fickók.
Stelius Ilarius mosolya lassan lehervadt. Howard figyelte, és magában morfondírozott – hogyan is gondolhatta ez az értelmes dalnok, hogy itt igazi sárkánylovasokkal fog találkozni? Aztán hangosan azt mondta.
– De persze történeteik nekik is vannak. Hangosan szokták itt mesélni, mintha velük történt volna. Minden évben nagyobbak a sárkányok, és veszélyesebbek a kalandok – nevetett – várd meg őket. Pár nap és felbukkannak.
Látszott, hogy a dalnok fontolóra vette a fogadós szavait. Aztán mindketten felnéztek, mert egy megtermett, vágott szemű Gaishi lépett az asztalukhoz. Látszott, hogy rengeteg ital legurult már a torkán, alig állt a lábán. Két kézzel rátámaszkodott az asztalra, és iszonyú alkoholbűzt árasztva a szájából, akadozó nyelvvel megszólalt.
– Bosánat – szavai összefolytak, de azért még érthető volt –, ura… uram! – böfögött egyet és folytatta. – Jól látom, hogy az ottan egy lant? – állával a hangszerre bökött. Stelius megveregette a tokot és bólintott.
– Jól látod, barátom.
A Gaishi mindent tudó képet vágott.
– Én megmontam a ciombrá… cimbroá… cimboráimnak – mondta. – Jáccol nekünk valamit dalnok uram? Valami vidámat?
Stelius kérdőn nézett a fogadósra. Az a Gaishihez fordult.
– A dalnok nemsokára énekel, de addig menj, ülj vissza, és igyatok egy korsó sört, én fizetem. Valamit még meg kell beszélnünk. – A fickó vidáman a fogadós vállára csapott, és visszabotorkált az asztalukhoz, ahol hangos örömmel üdvözölték a barátai.
– Egyáltalán akartál játszani uram? – kérdezte a dalnokot. Stelius hátradőlt, kivette a tokból a hangszert és hangolni kezdte.
– Muszáj játszanom, fogadós mester. Ebből élek, és hetek óta úton vagyok, így az összes pénzem elköltöttem.
Howard megpödörte a bajuszát és ravasz képet vágott.
– Mennyit kérsz a fellépésekért, zenész uram? Az előző dalnok…
– Én más vagyok – vágott a szavába Stel –, emlékszel? Varázsos vagyok. Mondtam, hogy nincsenek komoly képességeim, de a zene az én terepem. Majd csak figyelj. Ne fizess semmit, csak adj egy szobát, meg ellátást, amíg itt vagyok, és én esténként játszom nekik. A bevételed garantálom – beleköpött a tenyerébe és a fogadós felé nyújtotta a kezét. Howard egy pillanatig gondolkodott, aztán ő is beleköpött a saját tenyerébe, majd erősen megszorították egymás kezét.
Stelius felállt és a kocsma közepére sétált. Kezében a lantjával, széles mosollyal fellépett egy székre, és onnan egy asztalra. Az asztalnál ülők gyorsan lekapták poharaikat, és vigyorogva várták a produkciót. A zenész megpendítette a lant húrjait, és mélyen zengő hangon belekezdett egy vidám nótába. Ezt a nótát szinte mindenki ismerte, egy félénk fiúról szólt, aki szerelmes lett a kocsmáros lányába, de a lány nem állt szóba olyanokkal, akik nem tudtak meginni legalább tíz korsó sört. A versszakok végén a dalnok felszólította a közönséget, hogy ha férfinak érzik magukat, rendeljenek sört. A felszolgálók nem győzték a sok italt kihordani az asztalokhoz. A tizedik versszak végére, amiben a fiú egy kecskét akar meghágni tévedésből, mert olyan italos volt, a közönség is eléggé elázott. Stel ekkor egy érzelmes dalba kezdett, hangja a lelkekig hatolt. Még Howard is azon kapta magát, hogy kézfejével a szemét törölgeti, amikor a dalban szereplő édesanya megtalálja fiát a harcmezőn a halottak között. De nem volt sokáig szomorkodás mert a szőke énekes, mesélni kezdett egy szakácsról, aki a világ legfinomabb ételeit is el tudta készíteni. Erre olyan éhes lett mindenki, hogy a két hatalmas üst, amiben az esti ragu fortyogott, szinte teljesen kiürült. Howard nagyon elégedett volt a bevétellel. Stelius csak addig állt meg, amíg megnedvesítette a torkát némi gyümölcslével, aztán rákezdett egy dalra, ami egy elrabolt királylányról szólt. A fogadó vendégei hol nevettek, hol sírtak, hol izgatottan figyeltek, ahogy a dalnok játszott nekik. Ilyen előadást Howard még sohasem látott, és kezdett reménykedni, hogy a sárkánylovasok idén csak jóval később érkeznek.
(folyt. köv.)
