Szellemirtók (Ghostbusters / 1984)
Mostanában az a trend a tengerentúli filmgyártásban, hogy elővesznek régi, egyre régebbi filmeket, sorozatokat, leporolják és vagy rebootolják, vagy remake-elik, vagy folytatást készítenek hozzá. Nyolc évvel ezelőtt bizony a Szellemirtók is sorra került, akkor azonban részben a koncepció, részben pedig a botrányos megvalósítás miatt nem lett túlzottan sikeres a „női verzió”. Aztán 2021-ben érkezett egy Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Aferlife) című mozifilm – kicsit talán meglovagolva a Stranger Things sikerét –, amely viszont nem csak a nagyközönségnek, hanem az eredeti filmeket kedvelőknek is elnyerte a tetszését. Ezt idén sikerült megismételnie a Szellemirtók: A borzongás birodalma (Ghostbusters: Frozen Empire) című mozinak is. Én személy szerint mindkét új filmnél azt éreztem, hogy tisztelettel nyúltak hozzá az 1984-es első és az 1989-es második részhez. De lássuk, mi is az az alap, amelyre ezek az új Szellemirtók filmek felépülnek!
A nyolcvanas években a paratudományok, a szellemkutatás, az okkultizmus viszonylag komoly érdeklődésre tartott számot az Egyesült Államokban. Logikusnak tűnt tehát egy olyan filmet megalkotni, amelynek ezek az „áltudományok” adják a gerincét. Persze bizonyára tucatjával jöttek ki ilyen témájú filmek, de azok legtöbbje komoly, komor, sőt, meglehetősen sötét, mondjuk ki, horrorisztikus irányba ment el. Ilyen és hasonló „konkurenciával” kellett felvennie a versenyt a Szellemirtók stábjának is, akik gondoltak egyet, és amellett, hogy igyekeztek tudományos alapokra helyezni a történetet, nem átallottak ahhoz még igen jófajta humort is hozzáadni. Hiszen, azok közül, akik látták a filmet, ki ne emlékezne például ezekre a mondatokra: „Én vagyok a Kulcsok Őre, Wins Clortho! Az én uram Gózer, Golbus-Zildroar, Zeburia ura... ööö te vagy a Kapu Őrzője?” ahogy Louis Tully (Rick Moranis) zilált ruházattal és frizurával felteszi e kérdést... egy lónak. Később persze rátalál a ledér, vörös ruházatban kacérkodó Dana Barrettre (Sigourney Weaver) a már romos épületben, ahol már csak annyit mond: „Én vagyok a kulcsok őre”, s érkezik Dana-tól a válasz: „Én vagyok a kapu őrzője.”, majd elcsattan egy csók, és kéz a kézben távoznak. Felejthetetlen jelenetek!
Arra viszont nem emlékszem, mikor és hol láttam először ezt a filmet. Nagy valószínűséggel az általános iskolai könyvtárban, videón. Aztán számtalanszor tévében, később otthon VHS-ről, CD-ről, DVD-ről, majd egyéb formátumokban. Mint sokak számára, nekem is rendkívül meghatározó filmélmény volt, és szerintem a mai napig nézhető; én legalábbis remekül tudok rajta még mindig szórakozni.
A történet fő szála lényegében az, hogy három tudós, Dr. Peter Venkman (Bill Murray), Dr. Raymond Stantz (Dan Aykroyd) és Dr. Egon Spengler (Harold Ramis) a Columbia egyetemen dolgoznak. Fő kutatási területük a paranormális tevékenységekre terjed ki, s kutatásaikba bevonják diákjaikat is. Mivel ezek a kísérletek részben etikátlanok, részben meglehetősen furcsák, borítékolható, hogy mindez előbb vagy utóbb kiderül. Természetesen így is lesz, és mindhármukat kirúgják. Ezután megalapítják a „Ghostbusters” nevű céget, és saját fejlesztésű, készítésű eszközeikkel a New York-i parajelenségek nyomába erednek. Természetesen szolgáltatásuk nem ingyenes, de mégis, kit hívnál fel, ha a pincédben, a padlásodon, vagy épp a fürdőszobádban egy áttetsző szellemalakkal találkoznál? Netalán kinyitva a hűtődből nem a tejesdobozok, a sajt, a tojás, a zöldségek, a sör, meg a hálaadás-napi pulyka nézne rád szomorúan, hanem azt látnád, hogy egy pokoli trónon egy szörnyűséges démonalak ül.
A történet előrehaladtával kiderül, hogy a megszaporodott parajelenségek okának hátterében egy nemrégiben elkészült épület, és annak tulajdonosa áll, akinek feltett szándéka, hogy feltámassza Gozert, az ősi hettita istent, hogy véget vessen az egész emberiségnek. Ezt a szörnyűséges katasztrófát próbálják meg hőseink Winston Zeddmore-ral (Ernie Hudson) kiegészülve megakadályozni, néhol vicces, néhol katasztrofális módon; a film vége felé például életre kel egy hatalmas Stay Puft mályvacukor ember (Stay Puft Marshmallow Man), aki százakat tapos el... mégis rendkívül vicces. Más kor, más humor.
A bevezetőben olvashatóak alapján bizony nem csak korának volt egy remek, kiemelkedő filmje, parádés szereposztással, csodálatos színészi játékkal, jó dramaturgiával, hanem még ma is úgy gondolták, érdemes még ezzel foglalkozni.
Amit még az 1984-es filmmel kapcsolatban érdemes mindenképpen megemlíteni, az a főcímzene. Ray Parker Jr. fülbemászó dallama sokak fülében a mai napig benne cseng. Talán Harold Faltermeyer: Axel F című zenéje maradt még meg így a Beverly Hills-i zsaruból (szintén 1984-ből).
A Szellemirtók popkulturálisan hosszú távon is meghatározóvá vált. Sokat idézett, szinte szállóigévé váló mondatok, a cég logója pólókon, sapkákon, más ruházatokon, akciófigurák, később cosplay jelmezek, meg minden, ami akkoriban, és azóta is hozzátartozik egy-egy jobban teljesítő mozifilmhez.
Ahogyan a későbbi filmek is utaltak a Szellemirtókra, úgy ebben a filmben is találhatóak utalások régebbi filmekre. Például ahogy a fentebb említett hatalmas Stay Puft mályvacukor ember felmászik a problémát okozó ház oldalán, az szerintem sokakat az 1933-as, vagy épp az 1976-os King Kong hasonló jeleneteire emlékeztetett.
Mostanság pedig az új filmeken kívül a bevezetőben már más kontextusban említett Stranger Things is emléket állított a filmnek, hiszen az első évad elején Szellemirtók jelmezbe öltöztek a srácok.
Azt gondolom, ha valaki kedveli a nyolcvanas évek Szellemirtók filmjeit, akkor az új mozik megjelenésével érdemes lehet újrázni, és akár egy hétvégén megnézni mind a négyet. (Igen, négyet, a csajos verzió nem létezik, vagy legfeljebb átszűrődött hozzánk valami borzalmas párhuzamos valóságból, hogy rettegést hozzon a szívünkbe. 
)
