Az örökös
A fiú dühös volt mindenre és mindenkire, de leginkább az egész világra. Apja három nappal ezelőtt elbeszélgetett vele olyan dolgokról, amelyeket akkor még nem értett, sőt mi több, teljesen értelmetlennek és érdektelennek talált. Egy ezidáig teljesen idegen világot tárt fel előtte. Ez a világ más volt, mint az eddig jól megszokott, biztonságot és melegséget nyújtó élete. Telítve volt erőszakkal, árulásokkal, összeesküvésekkel, mocsokkal és szennyel. Apja szerint nem bízhat senkiben sem, még a saját szüleiben sem. Szerinte túl kell lépnie azokon a történéseken, amiken át kell és át is fog esni. Három napja kezdődött, és most elveszettnek, magányosnak és ostobának érzi magát. Felgyújtaná az egész világot, ha tehetné, de nem teheti, hisz csak egy átlagos fiú, aki épp csak elhagyta a kamaszkor küszöbét, és most elvesztette az apját is. Aláírta a futár szállítólevelét, miközben próbálta lenyelni erővel visszatartott könnyeit, és bement a fészerbe, ahogyan az alig tizenkét órája ki lett neki adva utasításba. Még azelőtt, hogy az az átkozott csengő megszólalt volna, amire a reakció csak annyi volt az imádott, de általa soha meg nem becsült Atya, őse részéről:
„Viszlát fiam, egyszer még találkozni fogunk, és ne feledd, egy meg egy, az mindig is egy volt”.
A fiú, az éppen imént érkezett a csomaggal és a mellékelt levéllel. Elvackolta magát a fészerben. Igazából nem értette, mi történik, mi történt. Az egész életét zavaros káosszal telített rémálomhoz hasonló ködfüggöny árnyalta be. Mégis, ebben az őskáoszban csak egy, csak egyetlen pont tiszta és nyugodt. Az pedig a tekintete annak, akit épp most veszített el.
Tizenkét órával ezelőtt, hajnali négy órakor a csengő rövid időn belül, harmadszor szólalt meg. Erőszakosan, folyamatosan nyomta valaki. Valaki nagyon türelmetlen. Joe komótosan, morcosan, kissé neheztelően ment ajtót nyitni. Nem értette, de nagyon nem is érdekelte mi az oka ennek a ribilliónak.
– Megyek már haver, nyugodjál le! Nem otthon vagy! Ajánlom, jó okod legyen rá, hogy felversz mindenkit a házban!
Ahogyan a kulcsot elforgatta a zárban, az ajtó szinte berobbant. Emberek tódultak be rajta golyóálló mellényben, álarccal a fejükön, FBI-t üvöltözve. Leverve az ajtónyitót a lábáról, a földre teperve szinte azonnal. Még fel sem ocsúdott, de máris mindkét karja a háta mögé lett csavarva. Kábelkötegelő rövid recsegése áthallatszott a zűrzavaron. Ahogy megfeszült, éles fájdalom hasított a csuklóiba. Valaki a hátán térdel, könyökével belenyomva a fejét az előszoba nem éppen mostanság kiporszívózott szőnyegébe. Hangok, dobogások, kiabálások, egy elfojtott sikoly. A sikoly gazdája a felesége. Látni nem látott semmit se, csak hallotta a történéseket, és érezte az események elsöprő erejét maga körül. Tehetetlen dühöt és döbbent értetlenséget. Joe fél fejjel magasabb az átlagnál, kissé túlsúlyos, de erős ember. Kellett is, hogy az legyen, mert az építőiparban gyenge, törékeny alakok nem maradhatnak meg ilyen hosszú ideig. A mindennapi fizikai munka acélossá tette izmait. Most mégis rongybabaként bánnak vele. Pedig az építkezéseken negyven-ötven kilókat könnyedén hajigál. Most mégis őt kapja fel két álarcot viselő legény a kitekert karjainál fogva. Sajog mindene, a válla természetellenesen megfeszül. Már-már kificamodik, amikor húzni kezdik előrefelé, de súlypontját nem tudja tartani és megbillen. Így menni vagy haladni bárhogyan is, nem tud. De nem is kell, mert már kint van az olcsó bérház folyosóján. Néma őrei lendületesen viszik tovább. Minden ellenállás hasztalan. Inkább csak húzva maga után a lábait próbál segíteni nem épp önkéntes haladásában, holott minden idegszálával tiltakozik szabadságának és jogainak ilyen mértékű sárba tiprása ellen. Halk reccsenéssel valami eltört. Joe nem hallotta, inkább csak érezte. A reccsenést és az azt követő, testét és minden porcikáját átjáró fájdalomhullámot. Valami eltört, ha ugyan eltört, azt nem tudta. Nem is tudhatta, hiszen már nem voltak fájdalmai itt, vagy ott. Ő maga volt a fájdalom, tisztán, ragyogóan. Egy egybefüggő massza tiszta fájdalomból. Testileg lelkileg egyaránt. Lelke üvöltött, de hang nem jött ki a torkán. Teste néma hörgéssel válaszolt.
Akkor érezte a szédülést, ahogy egy autóba tuszkolták, és az ajtó becsukódott. Valakik azonnal egy zsákot húztak a fejére. A családjára gondolt, vajon mi lehet velük? Nem értette az egészet, bár sejtette, miért. Ismét az a szédülés, de már erősebben. Hullámként tört rá, lecsúszva a torkáig, gyomráig. Öklendezett, majd mellkasa hirtelen üressé vált. Szíve mintha egy ismeretlen, őrült táncba kezdett volna. Dobogott, de erőtlenné, ritmusa szabálytalanná és egyre fájdalmasabbá vált. Mintha mellkasa kiüresedett volna, egy levegővel túltöltött medicinlabdaként, csak a kidurranását várja. Szíve meg megy össze, zsugorodik egyre kisebbé válva és egy cérnaszálon függve, küzdene a leszakadás az elmúlás ellen. Joe nem tudta, hogy szíve fibrillál és hajszálon függ az élete. Lehet bármekkora ember, bármennyire erős, akkora, mint egy toronydaru, ha nem kap orvosi segítséget azonnal, akkor meg fog halni. Nem tudta, de megérezte. Itt a dal vége. Utolsó erejével megpróbált összpontosítani, lecsendesíteni háborgó elméjét, ahogyan a letöltéseken tanulta. Torkát mély, alig hallható morgás, mormolás, szavak nélküli rezgés hagyta el. Ez segített neki tudata és a fényhozók hatalmának egyesítésében. Elméje észlelte és felerősítette a rezgéseket. Tovább vitte, felhasználta, kitoldotta a harmadik hiányzó és egyben utolsó elemmel. Teste megfeszült a szívroham következtében. Ámde, elméjében elkészült a szent háromszög. A mellette ülők észrevették, baj van. Az egyik jelt adott a sofőrnek, aki gyorsan félreált. Joe tudatában felizzott a szentháromság jelképe és megtette alkotójának azt, amiért az azt segítségül hívta. Az autó csikorogva állt félre a zsúfolt autópályán. De Joe tudata már nem volt ott, amikor szíve egy utolsót dobbanva próbálkozott. Tudata repült, messze el innen. Menekült a valóságból. El, el távol, minél messzebb a kegyetlen valóságtól. Messze innen. Kilépett saját időzónájából, átlépve a test korlátait, vissza a múltba. Majd megérkezett vissza pontosan oda, ahonnét elindult, teste börtönébe. Csakhogy pontosan három nappal korábban, ahogyan kívánta, akarta, míg saját időzónájában fogvatartói hiába próbáltak megtenni minden lehetségest élete megmentése érdekében. Mindhiába, mivel ő már nem volt ott. Csak a teste. Csak egy üres héj, amit épp most fogad be a halál.
Eltelt egy perc, aztán kettő. De csak a kommandósok számára. Mert miközben azok az életéért küzdöttek, nekik csak percek teltek el, míg Joe-nak a múltban három nap. Ennyi időt tudott fiával tölteni, és hiába próbálkoztak már az újraélesztéssel a jelenben. A mentőhelikopter hiába volt már úton épp most. Ekkor Joe megbontotta a szent háromszöget múltbeli tudatában, közvetlen azelőtt, hogy a csengő megszólalt volna otthonában, hogy visszatérhessen a jelenbe, anélkül, hogy megváltoztatná a jelent. Hirtelen tért magához, hatalmas levegőt véve. Megérkezett a múltból, vissza a jelenbe, újra a testébe, és újraélte az egészet, egy időparadoxont létrehozva. Szíve meglódult, még hármat dobbant. Majd még egyet. Még egyszer utoljára kitágult, de összehúzódni már soha többé nem tudott. Joe, mosollyal az arcán halt meg. Megtett mindent, amit kellett. Boldogság árasztotta el. Tudta, most hazatér a fényhazába. Legalábbis azt hitte. De nem, nem így történt. Lelke nem a sajátja volt. Csupán darabja, része valaminek. Valami nagyobbnak.
A fiú türelmetlenül tépte fel a borítékot és olvasni kezdte. Az öröksége volt benne. Szolgálat, mely apáról fiúra száll generációk százai óta. Az őrzők szolgálata. Ahogy elolvasta a levelet, szeme felakadt és elájult.
Megkezdődött tudata feltöltése az éterből. Amikor magához tért, már mindent tudott és értett. A fiú tudatában felizzott a szentháromság jelképe, és megtette alkotójának azt, amiért az azt segítségül hívta. Visszament apjához akkorra, amikor még élt. Újra és újra meghallgatta tanításait, felkészítését. Egy ezidáig teljesen idegen világot tárt fel előtte. Ez a világ más volt, mint az eddig jól megszokott biztonságot és melegséget nyújtó élete. Telítve volt erőszakkal, árulásokkal, összeesküvésekkel, mocsokkal és szennyel. Apja szerint nem bízhat senkiben sem, még a saját szüleiben sem. Szerinte túl kell lépnie azokon a történéseken, amiken át kell és át is fog esni. Már nem találta értelmetlennek és érdektelennek szeretett édesapja egyetlen szavát sem. Mégis, már késő volt. Már nem tehetett semmit sem érte. Már ő volt az őrző.
