Vacsoravendég
George Butler kezdte nagyon ostobán érezni magát, amire minden oka megvolt. Pontban hét órakor állította le az öreg Ford motorját. Kiszállt, a hátsó ülésről előhalászta az üveg bort, meg a két csokor virágot, aztán a bejárathoz cammogott. Idegesen az órájára pillantva láthatta, hogy már a tizenegyedik perc is megkezdődött. Ebben a tizenegy percben semmit sem tett. Szótlanul, egyre növekvő idegességgel bámulta a csengőt. Csupán ennyire volt képes. Testének nem éppen csekély terhét egyik lábáról a másikra helyezte, rendszertelen időközönként letörölte a homlokán gyülekező izzadságcseppeket, aztán folytatta a semmittevést. Őrült párharcot vívott a csengővel, ami szinte könyörgött neki, hogy nyomja meg végre. A harminckét éves George Butler azonban egy éretlen kamasz makacsságával ellenállt. A boros üveg kezdett kicsúszni izzadó ujjai közül és az alig néhány perccel ezelőtt vásárolt csokrok is kifejezetten ocsmánynak tűntek lapát tenyerének börtönében.
A tizenkettedik percben rémálomszerű látomás jelent meg a szemei előtt. Külső szemlélőként látta magát, vagyis inkább egy röfögő, ember ruhába bújtatott disznót, aki képtelen megtartani patáival az üveget, ami most a küszöbre hullva apró szilánkokra törik, tartalma szétfröccsen a lábtörlőn. A virágok szirmai eltűntek. A George Butlerre hasonlító malac pofája irdatlan csámcsogás közepette rángatózik. Nem tudott parancsolni mérhetetlen étvágyának, felzabálta a virágokat. Közben kinyílik a ház ajtaja. Susan, a csodaszép Susan jelenik meg mögötte. Elképedve bámulja a röfögő disznót, miközben lassan köré gyűlik az egész család. Hosszan bámulják a fura idegent, aztán gúnyos hahotába kezdenek. Egyre hangosabban. A disznóképű George visítozva négykézlábra ereszkedik, aztán szégyenkezve elszalad. Megkerüli az öreg Fordot, próbálja kinyitni az ajtaját, de patái alkalmatlanok a feladatra. A kacaj még hangosabb lesz, mire a malac gyalog menekül tovább. Eltűnik a fák között, csak veszett visítozása hallható.
George felszisszenve megrázta magát. Sikerült megszabadulnia a szörnyű látomástól, de a bizonytalanság, ami valamiféle betegség gyanánt ott lappangott a testében egész nap, most váratlanul torkon ragadta. Még a lélegzete is elakadt. Visszafordult az autó felé. A négy keréken guruló romhalmaz, amit egyébként utált, most olyan csábítóan biztonságosnak tűnt, hogy szinte már ellenállhatatlan vágyat érzett aziránt, hogy visszaüljön és elhajtson. El innen, minél messzebb.
A tizenharmadik perc kezdetén megint a csengőre pillantott, miközben izmaiban már benne volt a lendület, amivel hátat fordíthat az ajtónak, és visszasiethet kocsijához, ám ebben a pillanatban, a zárban elforduló kulcs „fülsiketítő” lármájára lett figyelmes. Az üveget már csak a szentlélek tartotta a markában, mikor az ajtó kinyílt és a csodaszép Susan jelent meg mögötte. A nő félhomályba kitekintő arcán mérhetetlen csalódottság tükröződött, ami azonban azonnal tovaillant, mikor megpillantotta a küszöbön tébláboló férfit.
- Te itt? - rebegte leplezetlen örömmel.
George nagy levegőt vett és közben valami értelmes válaszon töprengett, ám tüdeje összezárult. Nem engedte kiszökni az oxigént, így nem volt mi szavakba öntse gondolatait, ami jelen pillanatban inkább az előnyére vált. A ködös káoszból csak ostobaságok születhettek.
- Már azt hittem… - nem fejezte be a mondatot, helyette a megszeppent férfi nyakába vetette magát, miközben enyhén könnyfátyolos szemeit megkönnyebbülten lehunyta.
A Ford ismét visszaváltozott a gyűlöletes romhalmazzá, ami mindig is volt. Nem akart már visszaszállni, ahogy elhajtani sem. Maradni akart. Örökké, itt a küszöbön, Susan ölelő karjaiban. Ujjai megint magabiztosan fonódtak az üveg nyakára, a virágok illatozva, kedvesen pihentek a markában. Bizonytalansága tovatűnt, izmai elernyedtek, tüdejéből is halkan kiszökött a levegő. A csengő hihetetlen erővel vonzotta a kezét. Legszívesebben teljes erejével ránehezedett volna, hogy mindenki hallja a hangját. Hogy mindenki tudja, George Butler megérkezett szerelméhez, hogy családja társaságában költse el az estebédet. A csengő megnyomásáról végül lemondott. Ostobaság lett volna engedni a kísértésnek, márpedig nem volt hajlandó ostobának érezni magát. Ma este semmiképp.
- Épp most készültem csengetni - hazudta. Nem is volt igazi hazugság, elvégre tényleg erre készült. Ugyan tizenakárhány percig, de mégis csak ez volt a szándéka.
- Féltem, hogy nem jössz! - súgta Susan kissé szomorkásan, de tekintetében öröm bujkált, hisz mégis eljött. - A szüleim is aggódtak. Ők is nagyon várták ezt az estét.
- Te is?
- Hát persze! Mindennél jobban - megcsókolta a férfit, aki hevesen viszonozta azt.
- Akkor jól tettem, hogy nem futamodtam meg! - nevetett George remélve, hogy a nő még csak nem is sejti, mennyire igazak a szavai.
Hiába reménykedett.
- Csak nincs valami baj? - Susan arcán őszinte aggodalom vert tanyát.
- Nincs, dehogyis! - szabadkozott a férfi. - Csak… - még mindig gyöngyöző homloka mögött befejezte ugyan a mondatot, de valójában nem szerette volna, hogy ez a kedves teremtés is megismerje kétségeit.
Megint csalatkoznia kellett, szerelme - furcsa volt így gondolni rá, ugyanakkor élvezte is - képes volt olvasni a gondolataiban. Buján hozzá dörgölőzött, amitől még jobban izzadni kezdett, igaz, valami teljesen más izgalom hatására. Kéklő tekintetét az övébe mélyesztette, aztán egészen a füléhez hajolt.
- Ma este az enyém leszel nagyfiú! - hangjának csilingelő lágysága, most búgó morajlássá vadult. Bizsergett tőle a férfi halántéka. - Felkészültél rá?
George egészen megzavarodva kapkodott levegő után. A gyönyörű test az övéhez feszült, tisztán érezte a vékony ruha alatt megbúvó formákat. Férfiassága megfeszült, ami láthatóan tetszett Susannak.
- Ugye nem félsz? - búgta a fülébe, majd váratlanul megharapta a fülcimpáját. Röviden és irtózatos erővel. Ha nem lett volna ennyire kába, valószínűleg felüvöltött volna a fájdalomtól. Így azonban még élvezte is.
A nő ekkor elhátrált tőle. Vonásait ismét bájos ragyogás lágyította fel, ahogy hangja is megint csilingelővé vált.
- Siessünk! Már várnak! - az övénél fogva rántotta be az ajtón.
George sajgó füllel és merev pénisszel sietett utána. Egy rövid folyosó vezetett a nappaliba, ahol valószínűleg a család várt rájuk. Szerencsére még időben észbe kapott.
- Várj! Susan, várj! - szólt rá szuszogva.
- Mi az?
A tekintetével igyekezett megvilágítani a problémát. A nő hamar felfogta, sokatmondó kacaja legalábbis erre engedett következtetni.
- Ez nem vicces!
Bocsánatkérően pillantott rá, majd jelezte, hogy a nappaliba jöjjön, ha… Aztán előre sietett és eltűnt az ajtó mögött. George mélyen beszívta a levegőt, benn tartotta, aztán ugyanolyan lassan ki is fújta. Egyet hátrébb lépett, hogy megszemlélhesse magát a tükörben. Egy pillanatra felrémlett előtte korábbi látomásának malacképű főszereplője, ám amilyen gyorsan jött, épp oly gyorsan el is tűnt. Egy kissé kövérkés, középkorú fickó maradt helyette. Egyik kezében egy üveg bort tartott, a másikban két csokor virágot. Magas homlokán felszáradtak az izzadságcseppek, már nadrágja sem tűnt olyan szűknek, mint korábban.
- Bemész, lehengerled őket a mosolyoddal, aztán hagyod, hogy Susan is lehengereljen téged - széles vigyor terült szét az arcán. Tetszetős volt a gondolat. Az üveget a tükör előtti kis polcra helyezte. Megigazgatta enyhén göndörödő tincseit, majd a megmaradt néhány nedvességgyöngyöt is félreseperte. Végül is jóképű volt, legalábbis szerette volna ezt hinni. Felkapta a bort, és gyorsan elfordult, mielőtt még gömbölyödő hasa, vagy szembeötlően nagy tokája meggyőzhette volna az ellenkezőjéről. Ám mielőtt végképp hátat fordíthatott volna a szomorú valóságot orra alá dörgölő hasonmásától, a tükör alsó sarkában valami mozgásra lett figyelmes. Nem tudta kivenni, mi lehet az, mert villám gyorsan eltűnt. Háta mögött sem talált semmit, csak a fehér fal bámult vissza rá. Mégis az volt az érzése, hogy az előbb még állt ott valami. Nem, sokkal inkább valaki.
Mintha megint a küszöbön állna. Odabenn várják a nappaliban, ő meg ostoba képzelgéseinek engedelmeskedve árnyékokat kerget. Nincs ott senki, és hogy volt-e egyáltalán az is erősen kétséges. Sietősen a nappali felé indult. Balra a konyha nyílt. Nem lesett be. Ment tovább. Mozgása azonban akadozottá vált, mikor valaki egy hegyes tűt döfött a tarkójába. Biztos volt benne, hogy valaki a konyhából figyeli útján. Csak a szeme sarkából lesett oda. Persze senkit sem látott. Az asztal sarka, a szekrény egy darabja, meg két szék, más nem figyelte. Megdörzsölte halántékát, hogy elűzze a szúrás okozta bizsergést, aztán tovább ment. Még mielőtt beléphetett volna a nappaliba, megint érezte. Azonnal hátrafordult. A leskelődő ezúttal nem volt elég gyors. Látta a sötét árnyékot eltűnni az ajtófélfa mögött. Egy meglibbenő copfocska volt. Talán. Mindenesetre összerezzent, mikor Susan megragadta a kezét.
- Gyere már! - szűrte a fogai között izgatottan.
Még mindig visszafelé bámulva a világos helyiségbe botorkált. Persze az is lehet, hogy nem is volt ott senki. Olyan üresnek tűnt minden. Nyoma sem volt a leskelődőnek.
- Mama, papa, szeretném nektek bemutatni a barátomat!
Susan reszketeg hangja végre észhez térítette. A kellemetlen bizsergés megszűnt, félelem költözött a helyére. Amilyen lassan csak bírt, megfordult. Remélte, hogy közben sikerül megzabolázni vonásait, és nem lesz kénytelen egy visongó sertés képében megjelenni a szülők előtt. Susan a barátjaként mutatta be a családjának. Ez, meg az arcán virgonckodó bájos mosoly sokat segített, hogy normális ember benyomását tudja kelteni. Az üveg majd összeroppant az ujjai között, és ha tudtak volna, a virágok is segélykérően felsikítottak volna, olyan erősen szorította a gyengécske szálakat. Feszültségét megint kedvese szavai enyhítették.
- George, had mutassam be neked a szüleimet!
Már nem volt mit tenni. Megszólalt a csengő. Szembe találta magát a családdal. Susanra mosolygott, aki nagyon boldognak látszott, aztán… Mr. Vent - Susan édesapja - egy kerekes székben ült, onnan bámult fel rá mosolytalanul. Egy autóbaleset nyomán kényszerült a skót kockás pléd örök fogságába. Egyébként neves biológus volt, számos fontos cikket és könyvet publikált már. George egyiket sem olvasta, de a címeket tegnap este igyekezett bebiflázni. A bort a kisasztalra helyezte, majd a kezét nyújtotta az öreg felé.
- Örülök, hogy megismerhettem Mr. Vent!
A biológus fogadta a felé nyújtott kezet, de nem is nézett Georgera. Az üveget figyelte.
- Nem vagyok egy nagy borszakértő, de remélem jól választottam - izgatott volt, és a szeme sarkából látta, hogy ezzel Susan sincs másképp. Mindketten úgy gondolhatták, hogy most dől el minden.
- Hatvankilences, jól látom? - reszelős volt a hangja. Minden szót köhögve ejtett.
- Igen, uram!
- Nagyszerű! - örvendezett. Még egy apró mosolyt is megeresztett felé.
George megkönnyebbülve egyenesedett fel. Mrs. Vent elbűvölése sokkal egyszerűbb feladatnak ígérkezett. Már akkor széles mosoly ült az arcán, mikor belépett a nappaliba. Aztán tekintetük találkozott, és vonásai olyannyira ellágyultak, hogy az arca szinte vigyorgó masszává olvadt.
- Örvendek Mrs. Vent!
- Én nem kevésbé.
Kezet ráztak, majd George átadta a virágcsokrot, amitől megint szétolvadt az arca.
- Jaj, nem kellett volna!
Kicsit megijedt attól, hogy a nő most rögtön a nyakába ugrik és… ki tudja mit művel vele, ezért menekülésképp Susan felé fordult.
- Ez pedig a tiéd! - átadta a csokrot, és élvezte a lopott érintést.
- Köszönöm szépen! - a kéklő szemek azonban valami mást igyekeztek vele közölni. Figyelmeztetni akarták.
Valamit talán elfelejtett? Vagy valakit?
Csak most vette észre a háttérben megbújó férfit. A keleti falnál állt. Egy poharat szorongatott. A szájához emelte, kortyolt egyet belőle, és közben végig őt bámulta. Pillantása kemény volt és kissé ellenszenves. Ahogy vonásai és egész megjelenése. Leginkább egy görög szoborra emlékeztetett. Arcát bizonyosan kőből faragták, nehéz volt elhinni, hogy bármitől is megenyhül. Izmos felsőtestén majd szétrepedt a póló.
- Ő a bátyám, Bret!
Valóban elképesztő volt a hasonlóság. A kopasz koponya és a vad vonások miatt nehéz volt ugyan észrevenni, de a kék szemek, az orr íve, a vastag ajkak, mind a közeli rokonságról árulkodtak.
- Bocsáss meg, nem figyeltem!
- Ne szabadkozz! - megdöbbentően lágy volt a hangja.
George felé lépett, mire a kőszikla is megmozdult.
- George But… - elakadt a hangja, mikor a satu a kézfejére zárult. - …ler.
- Bret!
Csak mikor megreccsentek a csontok, akkor szabadult. A biztonság kedvéért leellenőrizte, hogy mindegyik ujja épségben meg van e.
- Azt hiszem, jól választott a kishúgom. Örülök, hogy megismertelek!
George úgy ítélte meg, hogy ez valamiféle kedves gesztus akart lenni a részéről, de nem lehetett benne száz százalékig biztos. A kőkemény vonások egy pillanatra sem enyhültek meg. Tekintete is inkább volt egy vizslató ragadozóé, mint egy örvendező bátyjé.
- Remélem, hogy nem okozok majd csalódást! - makogta kissé zavartan, csak hogy mondjon valamit.
A jéghideg kékségben úszó szemek letapogatták testét a talpától a feje búbjáig, amitől George megint egy kövér kis disznónak érezte magát, ám ezúttal egy kampón lógott a hentesnél. Több volt, mint kellemetlen. Hideg verejtékcseppek csordogáltak le a gerincén, mikor meglátta a kopasz férfi morbidnak tűnő vigyorát. Maga is egy mosolyfélét erőltetett az arcára, majd igyekezett szabadulni ettől a torz tekintettől. Susannál keresett menedéket. Talán meg is találta volna, hisz olyan kedvesen és szeretettel nézett rá - ő is izgatott volt az este miatt -, de ekkor megint egy tű fúródott a tarkójába. Az ismerős bizsergés megint visszatért.
Nem hagyhatta, hogy megszökjön a leskelődő. Csak a fejét forgatta hátra. Testtartása éppen annyira volt groteszk, mint a szemei előtt megelevenedő látvány. Egy kislány állt ugyanis a háta mögött. Szőke fürtjeit két vidám lófarokba fogták össze, mindegyik a vállait simogatva táncolt arca két oldalán. Mintha hatalmas fülek lettek volna. Csíkos pulóvert és kantáros bársonynadrágot viselt. Aprócska tenyerével eltakarta az arcát, így George csak a szemeit láthatta, melyek kéklő patakként mosolyogtak rá. Végre teljesen a lány felé fordult.
- Szia! Hát te ki vagy? - hangja örömtől duzzadt. Nem is a lány miatt, sokkal inkább azért, mert sikerült megszabadulnia Bret beteges figyelmétől. Susan lépett mellé. Megsimogatta a vállát.
- Ő Cat, Bret kislánya.
Nehezére esett elhinni, hogy ennek a hegyomlásnak ilyen helyes kölke lehet. Rögtön az jutott eszébe, ki lehet az anyja? Kilopott egy szál virágot Susan csokrából, majd Cat felé nyújtotta.
- Ez a tiéd!
A kislány hol Susanra pislantott - talán engedélyre várt -, hol Georgera. Még mindig eltakarta az arcát.
- Vedd el szépen! - biztatta Mrs. Vent is.
- Boldoggá tenne kisasszony, ha elfogadná tőlem ezt a virágot - kedveskedett George.
Ekkor Bret bukkant fel és hangtalanul a lánya mögé lépett. Megsimogatta a vidám kis copfokat, aztán előrehajolva súgott neki valamit. A satu, mely nem is oly rég még George kézfejét igyekezett összeroppantani, most a kis Cat vállára csukódott, ám ezúttal szembetűnő szelídséggel.
Lassan leeresztette kezeit feltárva gyermeki arcának megdöbbentő torzságát. Orra elképzelhetetlenül lapos volt, szinte csak két apró lyuk volt a fejen. Mindkét orcája gyűrött volt és beteg színű. Mintha túl vastag bőr nőtt volna oda, ezért valaki durván megszabdalta, majd több rétegben felgyűrve visszavarrta volna. Szájának rése is hatalmas, csaknem fültől-fülig ért. Ám valaki ezt is összevarrta. Durva öltésekkel szűkítette be. A feldagadt ajkak szinte csőrszerű képződménnyé álltak össze. George nem akart, mégis elborzadt. Talán fel is szisszent, csak remélni tudta, hogy több nem történt. Ahogy azt is, hogy nem remegett a keze, mikor a kislány elvette tőle a virágot.
- Köszönöm! - szörcsögve beszélt. Valódi boldogság áradt belőle, amitől valamelyest enyhült a férfi döbbenete.
- Én köszönöm! - mondta őszinte mosollyal.
Helyes és kedves teremtés volt, csak az arca tette őt torzzá. Megszagolta a virágot, és úgy tett mintha tüsszentene. A dagadt ajkak miatt kicsit esetlenre sikeredett, de így is mókás volt. Mikor Cat felkacagott, ő is csatlakozott hozzá. Tisztán hallotta, hogy Susan is velük nevet. Felegyenesedve megint Brettel találta magát szembe, aki büszke apaként bámult vissza rá, ám bujkált valami más is kékacél tekintetében. Perverz hévvel kutatta fel és szippantotta magába borzadályának utolsó morzsáit is.
- Gyönyörű kislány! - motyogta, csakhogy tönkretegye a másik játékát. Csak aztán jutott eszébe, hogy a többiek - köztük Susan is - akár félre is érthetik. Ijedten a nőhöz fordult, aki viszont hálálkodva bújt hozzá.
- Köszönöm! - súgta a fülébe a nő, miután egyedül maradtak a nappaliban.
- Mit is pontosan? - George már túl volt a harmadik pohár boron. Tényleg jól választott, a vörös nedű szinte itatta magát. Mr. Venttel sikerült csaknem az egész üveggel elpusztítani. Vajon tényleg kedvelte az öreg biológus, vagy csak az ital éreztette hatását, mindegy is, végre megnyugodott. A mai estével már nem lehet baj. Susan szomorú tekintete egy pillanatra felvillantotta előtte az ellenkezőjének rémképét.
- Az emberek többségét megrémiszti Cat beteg arca. Igyekeznek távolságot tartani. Félnek tőle, pedig ő csak egy kislány, aki… - szemeibe boldog könnyek gyűltek. - De te nagyon kedves voltál hozzá, és ezért hálás vagyok neked.
- Ugyan már, nagyon kedves kislány. Őszintén mondom - valóban nem hazudott. Nem volt szokása, újdonsült barátnőjének pedig nem is tudott. Már az első beszélgetésük alkalmával kiderült, hogy a kedvenc kávézójába véletlen betévedő szépség könnyedén a lelkének mélyére lát. George egyetlen gesztusából megértette mélységes magányát, mely olyan erősen rányomta bélyegét a személyiségére, hogy e felett érzett bánata járta át minden mozdulatát és szavát. Azonnal tudta, hogy nincsen családja, nincsenek kapcsolatai, nincsen kedvese. Tekintetéből pedig olyan erő és melegség áradt, ami nyomban messzire sodorta az egyedüllét szomorúságával szennyezett gondolatait, melyek azóta sem tudtak visszatérni.
- Én is így gondolom - nevetett. Borús aggodalomtól terhes hangulata azonnal felolvadt ebben a bájos kacajban. Megcsókolta a férfit. Röviden és gyorsan, majd hosszan, nyelvével bejárva szájának minden zegét-zugát. George szívesen átadta volna magát vágyainak, de a gondolat, hogy a szülők, vagy épp Bret bármikor betoppanhatnak, hamar lelohasztotta lelkesedését. Kissé elhajolt a nőtől, majd gyorsan megsimogatta arcát, nehogy félreértse a gesztust.
- Mégis mi történt vele? Baleset?
- Születésétől fogva ilyen az arca - lépett be a szobába Bret. Lágy, szinte kedves hangja a szívbajt hozta Georgera. - Apánk szerint genetikai okai lehetnek. Az édesanyja és az én génjeim egyszerűen nem illettek össze. Vagy épp túlságosan is hasonlóak voltak - mondta a vállát vonogatva. Elsétált a kanapén üldögélő pár előtt, mutatóujjával szinte észrevétlenül végigsimított húga arcán, majd a bárszekrényhez lépett.
- Elváltatok? - kérdezte George önmagát is meglepő érdeklődéssel.
- Hogy? - félig töltötte poharát.
- Cat anyukája meg te, elváltatok?
- Valójában össze sem házasodtunk - kőből faragott arca továbbra is érzelemmentesen bámult vissza rá. Egyáltalán nem kavarta fel a beszélgetés.
- Cat veled él?
Hosszasan hümmögött, mielőtt válaszolt volna.
- Ez azért bonyolultabb ennél.
George visszatette üres poharát az asztalra. Leplezetlen érdeklődéssel várta a folytatást, ami azonban elmaradt. Csend ereszkedett rájuk. Susan hátradőlt a kanapén, néha küldött felé egy mosolyt, de egyébként nem igazán foglalkozott vele. Izgatottság nyomait vélte felfedezni az arcán, mintha várt volna valamit. Bátyja is némán iszogatott, de húgával ellentétben ő le nem vette volna róla a tekintetét. Azok a hideg, kéklő szemek Georgeot bámulták. Nehezére esett beismerni, de a kopasz férfi figyelme megrémítette. Volt valami vészjósló a tekintetében. A belőle áradó fenyegetés legfőképpen abból táplálkozott, hogy Bret már tudja, amit ő még csak nem is sejthet. Persze az is lehet, hogy csak képzelte az egészet, akárhogy is, megint a rohadt hentesnél képzelte magát. Még a tarkójába mélyedő kampó szúrását is érezte. Szerencsére hamar felfogta, hogy nem a képzelgése olyan erős, hogy fizikai fájdalomban manifesztálódjon. A szúró érzésnek hétköznapi magyarázata volt.
Cat.
Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében az ajtó felé lesett, de nem látott meg senkit, ami különösebben nem is lepte meg. A kislány árnyként közlekedett a házban. Esélye sem volt, hogy a nyomára bukkanjon. Azért még próbálkozott vele. Élvezte a játékot. Még mindig a bejáratot figyelte, mikor már a háta mögül érezte a kislány rávetülő pillantását. Azért próbált úgy belemenni ebbe a furcsa fogócskába, hogy ne tűnjön teljesen őrültnek. Többnyire csak a szemeit forgatta. Amennyire csak tudta, leplezni igyekezett a mozdulatot, mellyel a háta mögé lesett.
Cat nem volt sehol. Talán lebújt a kanapé mögé.
Hátradőlt. Megeresztett egy biztosan ostoba mosolyt Susan felé, aki szerencsére nem fordított rá túl nagy figyelmet. Ha nem mással lett volna elfoglalva, akkor észrevehette volna, mennyire megváltoztak a nő vonásai. Szépségét és báját egy, a lelke mélyén fogant kór emésztette fel. Ajkai résnyire nyíltak, mögöttük csikorogva feszültek egymásnak hófehér fogai. Orrlyukai kitágultak a be- és kiáramló levegő nyomán, míg pupillái egészen összeszűkültek. Nehéz lett volna emberi magyarázatot adni a torz változásokra, George viszont meg sem próbálkozott vele. Ő inkább Cat búvóhelyét kereste.
Biztos volt benne, hogy a lány a kanapé mögött rejtőzik. Fejét amennyire csak tudta, hátravonta. A bútor mögé nem lett volna képes belesni, csak ha teljesen megfordul, és egészen felmászik a háttámlára. Több okból is ostoba dolog lett volna részéről. Nem is tette meg, hisz nem ez volt a szándéka. Úgy helyezkedett el, hogy jól láthassa a kanapé mindkét oldalát. Ezzel könnyedén szemmel tarthatta valamennyi menekülési útvonalat. Most már csak türelmesen kellett várakoznia, hogy a leskelődő leleplezze magát.
Hosszú másodpercek teltek csendben és eseménytelenül. A kislány nem akaródzott felbukkanni sem a jobb, sem a bal oldalon. Kitartóan várakozott a kanapé mögött, feltéve, hogy valóban ott volt. Lehet, hogy…
- Egyébként te mivel foglalkozol, George? - kérdezte Bret váratlanul.
Nehézkesen szakadt el a játéktól, de egyszerre képtelen volt ennyi mindenre figyelni. Kénytelen volt feladni kedvező pozícióját. Brethez fordult, bár fogalma sem volt, mit kérdezett tőle a férfi.
- A munkád. Mi a munkád? - ismételte meg a kérdést. Hangja ezúttal elárulta, hogy nem különösebben érdekli. Talán csak azért szólt hozzá, hogy elterelje a figyelmét.
- Én… - akár be is fejezhette volna a mondatot, közölve a kopasz kősziklával, hogy fordításból él. Kortárs irodalmat fordít németről, franciáról és oroszról. Ehelyett azonban felüvöltött. Élesen, fájdalomtól átitatott hangon. A nem túl heves, ám agyzsibbasztóan kellemetlen érzés a jobb vádlija alsó részén született. Reflexszerűen a magasba lendítette a lábát. Keresztbe fektette a balon és felhúzta nadrágja szárát. Alig egy-két centivel a bokája a felett néhány vércseppet látott, valamint…
Elhallgatott. Még tompán érezte a fájdalmat, de a döbbenet így is könnyedén elnémította. Apró fogak nyálas lenyomatát látta a véres foltok alatt.
- Mi… - a szavak a torkán akadtak.
A leskelődő végre feladta magát. Balról megkerülte a kanapét. Az értetlen döbbenettől megkövült George előtt megállt, és amennyire dagadt ajkai engedték, rámosolygott. Vércseppek reszkettek torz szája szegletében. Nyelve kibukott a szűk résen, hogy mohón belefetyelje azokat.
- Na de kicsim, még megrémiszted a vendéget!
Hallotta Bret lágy hangját, de nem is figyelt rá igazán. Minden idegszálát lekötötte a vádliján éktelenkedő sérülés és a véres nyálat szürcsölő lány közti félreérthetetlen kapcsolat.
- Na haragudj apa, éhes vagyok! - szörcsögte bocsánatkérően.
- Igazad van aranyom, itt a vacsora ideje.
Még a döbbenet ködén is áthatolt a kampón lógó malac látomása.
- Apa! - üvöltötte Bret. - Itt az idő! - beteges vágytól reszketett a hangja.
A félelem rendkívül gyorsan kerítette hatalmába, arra sem maradt ideje, hogy felfogja, menekülnie kéne.
- Anyu! - suttogta örömteli hangon Cat.
- Gyere ide kicsim!
Susan hangját hallotta. A nőét, akiről elhitte, hogy testestül-lelkestül szereti. A kislány az anyjához sietett, leült az ölébe és várt. Mrs. Vent tolta be a nappaliba férje kerekesszékét. Az öreg biológus mosolyogva közeledett felé. Jobb kezében egy fecskendőt tartott. Csak a szeme sarkából látta, hogy Bret eltűnt. Pohara a bárszekrény tetején pihent, a kőszikla viszont…
- Kedves George - kezdte köhögve -, remélem, te is élvezni fogod a vacsorát - maga elé emelte a fecskendőt. A vékonyka tűből színtelen folyadék fröccsent elő.
Bénultsága felengedett. Még mindig nem érette, mi is folyik körülötte, de egy kellemetlen gondolat azért befészkelte magát a fejébe. Meg fog halni. Ellökte magát a kanapétól, de felállni már nem tudott. Két erős marok ragadta meg vállait, és ellentmondást nem tűrően visszapasszírozták a helyére.
- A rohadt anyátokat! - üvöltötte George elkeseredetten, de hiába.
Bret a bal karjával átkarolta a nyakát, alig jutott levegőhöz. Újabb kísérlete, hogy felkiáltson, alig hallható sípolássá sorvadt. Jobb kezével egyszerűen letépte ingének ujját, majd a satu a csuklójára zárult. Mozdítani sem bírta a karját. Mrs. Vent egészen a kanapéhoz tolta a férjét, hogy az könnyedén elérhesse a feldagadt vénát. Nem is érezte a szúrást, mellyel a tű a bőr alá hatolt. Csak egyetlen pillanatra hunyta le szemeit, de mikor ismét felnyitotta őket, fecskendőnek már nyoma sem volt, ereiben pedig valami idegen anyag áramlott egyelőre ismeretlen célállomás felé.
A satu kiengedett, ahogy a nyakán is enyhült a szorítás. Kiszabadult, mégsem menekülhetett. A gyengeség a vérébe fecskendezett anyaggal együtt hajtotta uralma alá porhüvelyét. Venték ott voltak előtte, Susan és Cat a bal oldalán, míg Bret a háta mögött. Érezte a pillantásukat, melyek éhségtől csattogó fogsorként támadtak rá, testének különböző pontjain. Céljuk még a nehézkes ködben elmerülő George számára is világossá vált.
Egyre nagyobb nehézséget okozott számára, hogy nyitva tudja tartani szemeit. Szemfedője mintha az örökkévalóság hívószavának engedelmeskedne. Ő azonban gyorsan fogyó erejének utolsó morzsáit is összekaparta, hogy ellenálljon. Félt, ha engedelmeskedik a vérében áramló fáradtság parancsának, azzal megadja magát ezeknek a… fenevadaknak. Mert azok voltak.
Már nem az a gyönyörű szép Susan ült mellette, akit megismert, akit talán szeretett is. Vonásaiból minden ragyogás kiveszett. A nő arcán megfeszültek az izmok, szemei összeszűkültek, orrlyukai vadul dagadtak fel, majd lapultak el ismét, miközben fogai vicsorogva feszültek egymásnak. Egy kiéhezett állat volt, aki látva áldozatát, csak egy dologra vágyott…
A szeme nyitva volt. Nem emlékezett, mikor nyitotta fel, igaz arra sem, hogy mikor hunyta le. Mereven maga elé bámult, mégsem látott sokáig semmit. Nem tudhatta pontosan meddig tartott vaksága, de azt valahogy megérezte, hogy hosszú percek, talán órák teltek el, azóta, hogy az ajtóban toporgott és azon töprengett, vajon nem lenne-e jobb elmenekülni.
A disznó visítása halálsikollyá vált. Elkapták, talán már le is vágták. Látása, mintegy varázsütésre, élessé vált. Az előző pillanatban még semmit sem látott, a következőben pedig már mindent. Többet is a szükségesnél. Előbb Mr. Ventet pillantotta meg, aki az asztalfőn foglalt helyet. Feleségével beszélgetett, aki a jobbján ült mosolyogva. Susan és Bret is az asztaltársasághoz tartozott. Mindannyiukról nyugalom és boldogság sugárzott. Idillikus kép tárult hát eléje. Egy tökéletes család, akik épp vacsorához készülődnek. A mai menü pedig…
George az asztalon ült. Hátulról megtámaszthatták valamivel, mert azt azonnal tudta, hogy teste képtelen megtartani magát. Minden izma ernyedten tapadt csontjaira. Még a fejét sem bírta megmozdítani. Petyhüdt szoborként trónolt a falap közepén, pont ott, ahova normális esetben a főfogást helyezné az ember.
A mai este viszont köszönő viszonyban sem volt a normálissal. A főfogás ugyan a helyére került, csak épp egy George Butler nevezetű meztelen férfi formájában. Helyzetének félreérthetetlen abszurditása először csak néma döbbenetet váltott ki belőle, ami azonban pillanatok alatt sikoltó rémületté vált. A közöny mocsarában fuldokló agya váratlanul kiszabadult és hevesen zakatoló mozdonyként próbálta magával rángatni a vacsorának feltálalt porhüvelyét, de hiába. Lábai, kezei mozdulatlanok maradtak. Mintha a kiadott parancs elveszett volna útközben. A menekülés kényszere semmiféle hatást nem gyakorolt izmaira. Nyugodtan üldögélt tovább, ez a nyugalom azonban mesterséges volt. Talán épp a vérébe fecskendezett idegen anyag váltotta ki.
Nem tudhatta, de nem is volt ideje gondolkodni ezen. Koponyájának zárt világában felzendültek a félelem kongatta vészharangok. Felüvöltött, azaz csak szeretett volna. Ajkai nem nyíltak szét, hangszálai mozdulatlanok maradtak. A levegő, mely nehézkesen vánszorgott ki elsatnyult tüdejének résén, érdektelenül szökött ki a szobába. Senki sem figyelt fel rá.
Ő maga tisztán hallotta saját rémült hangját, de ez csak egy gondolat volt. Ide-oda pattogott fejének szűk üregében, aztán elhalt. Újra próbálkozott. Helyzete viszont cseppet sem változott. Csak annyit ért el, hogy átmeneti légszomj rángatta meg használhatatlan testét. Az önkéntelen rángás következtében kissé lejjebb csúszott, feje pedig balra billent. Saját vállára borulva, meglehetősen furcsa szögben volt kénytelen végignézni saját pusztulását.
Lassan peregtek a percek, miközben semmi sem történt. A Vent család folytatta kedélyes diskurzusát, tudomást sem véve az asztalukon szenvedő férfiról. Úgy tűnt, teljesen megszokott számukra ez a morbid szituáció, mely lusta ostorcsapásokkal kergette Georgeot a vegytiszta őrület felé. Az elmezavar hullámokban tört rá. Időnként erőszakosan próbálta mozgásra bírni testét, közben pedig erőszakos dühvel ordibált, de bénultsága feloldhatatlannak tűnt, ahogy rémült segélykiáltásai sem voltak képesek kitörni a némaság börtönéből. A homloka mögött káoszból született hangverseny tombolt, amit a halál rémületnek nevezett botjával vezényelt, de ezt rajta kívül senki sem hallhatta.
A következő pillanatban aztán feladta meddő kísérletét, hagyta, hogy a porhüvelyét fogságban tartó ernyedtség egész lényét bekebelezze. A hallhatatlan hangorkán is megszűnt. A jótékony csend álomszerűvé varázsolt mindent. Borzasztó rémálommá, melyből azonban nincs ébredés. Végül ez utóbbi állapot állandósult. Belenyugodott a mozdulatlanságba, elfogadta némaságát, félelmének magányosságát. Csupán egyetlen dolgot szeretett volna. Lehunyni szemeit, hogy ne lássa. Ne kelljen látnia. Ez a kegy azonban nem adatott meg számára, mi több. A rémálom csak most kezdett igazán valóságossá, halálossá válni.
Valaki figyelte.
Látta az asztalnál ülők arcát, egyikük sem foglalkozott vele. Valaki azonban figyelte. Tisztán érezte a tekintet bőrének feszülő súlyát. Minden porcikája reszketegen összerándult, mikor ez a vad pillantás megtalálta. Hiába erőlködött, a szemeit sem tudta mozgatni. Csak azt látta, ami közvetlen a szemei előtt történt.
De nem. Valami ott a szeme sarkában. Alig észrevehető mozgás. Egy aprócska fej. Szőke tincsek, csinos copfba fogva. Szinte fájt nézni. Persze nem érezhetett fájdalmat. Kék szempár. Játékos, gyermeki. Éhes. Gonosz. Már megint üvöltött. Némán. Gondolatban. Torz arc. Abszurdan szűk száj. Felhúzódó ajkak mögül elővillanó hegyes fogak. Most akarta csak igazán lehunyni a szemeit.
Az arcok nem fordultak felé. Ők észre sem vették a gyermeki szörnyeteget, aki most mindkét kezével megkapaszkodott az asztal szélében. Nem esett nehezére feltolnia magát. Négykézlábra ereszkedve állt meg George mellett, aki néma rémülettel figyelhette a szörcsögő ajkakat, melyek mintha most rámosolyognának. A torz arc kérdőn tárult fel előtte.
- Játszanál velem? - valamiért úgy érezte, hogy ezt szeretné megtudni a kislány.
Bőszen rázta a fejét, nemet intve, amiből persze Cat semmit sem láthatott, hisz a heves mozdulat csak gondolat volt csupán. A hallgatás pedig beleegyezés. Ezt a gyerekek tudják a legjobban. Talán még van némi remény. Talán, ha igen erősen koncentrál, akkor képes lesz valamiféle jelet adni, hogy…
Miért is?
Hogy elkerülje a halált? Hogy ne falják fel elevenen, ezek a korcsok? Ezek a kannibálok? Ezek... Gondolatai megakadtak. Hirtelen minden elveszett. Agya kiürült, visszamerült a mocsárba. Koponyájában elhalványultak a fények, közeledett a sötétség. A kis Cat nem várt tovább. Ő játszani akart. Elviselhetetlen éhség gyötörte. Gyors mozdulatokkal a férfi ágyéka fölé hajolt. Lecsapott akár egy sasmadár, és mikor felemelte fejét, már jóízűen csócsálta zsákmányát.
Ez hallgattatta el George gondolatait. Pihegő pénisze az előbb még a combján hevert, most viszont csak egy roncsolt csonk maradt helyén, melyből gejzírként tört fel vörös vére. A kislány még mindig mosolygott. Állán közben vastag csíkokban ömlött az ő vére, szájában pedig egy felismerhetetlen húscsomó őrlődött a fogai között.
George üvölteni akart, de nemcsak hogy nem tudott, oka sem volt rá. Elmaradt ugyanis a fájdalom. Ocsmányul megcsonkították a testét, mégsem érzett semmit. Mindenfajta érzelem nélkül szemlélte a lábai közt tobzódó vörös folyamot, melynek partján szakadozott bőrcafatok lebegtek.
Az elméjére telepedő sötétség már közeledett, de lassan. Kegyetlenül lassan. Nem azért jött, hogy megszabadítsa őt a borzalomtól, hanem, hogy beteljesítse azt.
Most már a Vent család többi tagja is felfigyelt a történtekre. Talán a vér vöröslő tömege keltette fel érdeklődésüket, vagy a sérült testből kiszökő szagok, ezt csak ők tudhatták. Mindenesetre az öreg jelére Bret felállt és Georgehoz lépett. Jobb kezével megcirógatta csámcsogó kislány feje búbját, majd a másik kezében tartott kést gyors mozdulattal a meztelen férfi hasába vágta.
Nem volt fájdalom.
Hosszan felhasította. Élvezettel tűrte, ahogy a bűzös nedvek a bőrére ömlenek. Hosszú bemetszést ejtett a hasfalon, épp elegendőt ahhoz, hogy a belek és egyéb belső szervek kiforduljanak az asztallapra. Ezután felmarkolta a tekergőző zsigereket és apja tányérjára tette azokat. Az öreg azonnal belemarkolt különféle nedvektől szaftos halomba. Csillogó szemekkel emelte szájához a legjobb falatokat. Éhesen csattogó fogai közé gyűrte valamennyit. Torz pofáját még ocsmányabbá tette a szervekből kibuggyanó lé, mely szétkenődött ráncain. Felesége ekkor közel hajolt hozzá. Csókért könyörgött és kapott is. Ajkaik nyálas, véres ölelkezése cafatokra szaggatott zsigerektől lett tökéletes.
Nem üvöltött. Gondolatai némák maradtak. A sötétséget várta, ami azonban megállt megcsodálni a borzalmat. George testének pusztulását. A félelem, az értetlen rémület maradt csak neki. Igazán ezekkel sem tudott, mit kezdeni. Ott küszködtek a lelkében, ám ezeknek az érzéseknek is határt szabott leküzdhetetlen bénultsága. Félt, mert mást nem tehetett. Azt kívánta, hogy legalább fájjon, de a fájdalomérzetet még az emlékeiből sem tudta előcsalni. Szinte már közönyösen bámulta testének ocsmány csonkítását.
A kis Cat sírni kezdett.
Mégsem veszett ki belőle teljesen a gyermeki romlatlanság. Valamit megsejthetett az elevenen felboncolt férfi szenvedéséből. Ezt még George sem hihette el, pedig számára már semmi sem lehetett meglepő. A döbbenet határait régen maga mögött hagyta.
A kis Cat fájdalmat érzett. Szemei összeszűkültek, könnyei sűrű záporként hulltak alá. Torz arca megfeszült. A többszörösen felgyűrt bőrt átszelő hosszú vágás, melyet durva öltésekkel varrtak össze, most felrepedt. Először a sarkánál szakadt fel. Vér serkent belőle. Ezt követően a csőrre emlékeztető száj mentén. Iszonyatos érzés lehetett, de fájdalmáról csak a könnyek tanúskodtak, valójában némán tűrte. A varrat már csak néhány helyen tartott ki, de ezek sem bírhatták sokáig.
A fültől-fülig húzódó száj kitárult. Falánk, öblös morgás kísérhette, de George szerencsére ezt nem hallotta. A hatalmas szájban rejtező hegyes és durva fogak, most a feltárt gyomor felé fordultak és a következő pillanatban az egész fej elmerült a gyomor savas üregében.
A sötétség itt volt a közelben.
Susan bukkant fel. Arca ott volt közvetlen az övé előtt. Beteges vidámság éltette vonásait. Kidugta a nyelvét és végignyalta az arcát. Az ajkait, az orrát. A hegyes, rózsaszín izom beborította bal szemét. Nyáltól csöpögő ölébe zárta, majd szörcsögve kiszippantotta csontágyából.
Egy kopasz fej is feltűnt a nőé mellett. Fogai az arcába martak. Pillanatok alatt leszaggatta orcáját, aztán nyelvével a férfi szájába hatolt. George nem figyelt rájuk. A sötétséget várta. Ép szemére fröccsenő saját vére sem rémítette meg. Minden értelmét vesztette, a félelem is. Nyelve már egy idegen szájban pihent, várva, hogy a fogak felmorzsolják.
Nem volt mit félteni.
Porhüvelye lassan megsemmisül, lelkét pedig felfalja a sötét. George Butler nem létezik többé. Talán nem is létezett. Csak egy gondolat volt csupán. Egy jóízű böffentés a vacsora után.
Vége
