Linktár

Sírrablók

Az Úr 15. esztendejében, egy koszos éjszakán három rút külsejű férfi lépett ki a „Boros Lányok”–hoz címzett fogadó faajtaján. Valójában az első ugrott, a többit úgy taszították ki. Méghozzá páros lábbal. Kántor, a lerobbant csapszék tulajdonosa dühödten üvöltött utánuk, de annyira azért nem volt ostoba, hogy kövesse is őket a szakadó esőbe. Már attól is irtózott, hogy a szavai eláznak, hisz Kántor gyűlölte a vizet.

Igaz, ezzel a három jómadár sem volt másképp, elvégre ők sem szívesen érintkeztek a vízzel semmilyen formában. Ma este is csak bort ittak, nem is keveset. A legkisebbnek – amelyik úgy ugrott – természetellenesen keresztbe álltak a szemei, bár nehéz volt eldönteni, hogy ez valóban a bor számlájára írható-e. Szegény Balgával amúgy is kegyetlenül elbánt a sors. Magassága alig ütötte meg a százötven centit, ráadásul még görnyedten is járt, mivel hátán egy hatalmas púp éktelenkedett. Furfang szerint azért nőtt ilyen apróra, mert a szintén púpos apja minden energiát a púpba fektetett, tudatni akarta a világgal, hogy ez a gyerek az övé. Így aztán a többire nem sok minden maradt. E gnóm külsőhöz, Balga legnagyobb szerencsétlenségére, csekély értelmi háttér párosult. Furfang szerint nem véletlenül. Balga apja ugyanis e tekintetben nemhogy felesleges, de elégséges kapacitásokkal sem rendelkezett.

Balga idétlen vigyorral az arcán figyelte a földről feltápászkodó két társát. Furfang, ahogy ingatag lábain végre sikerült megállapodnia, szigorú tekintetét a sötét égre emelte, abban bízva, hogy ettől megrémül az Úristen és azonnal elállítja az esőt. És bár a földi párbajokat mindig Furfang nyerte, most csak egy termetes átkozódásra futotta erejéből. Vizes szakállát facsarva visszavonult.

Ennek a hatalmas tagbaszakadt embernek még a „két méter” is csókolomot köszönt. Foszladozott ruhái alól elővillantak emberfeletti izmai. Az ember azt gondolná, hiába venne fel új ruhát, az azonnal leszakadna róla. Csapzott haja, melybe már jó pár ősz hajszál vegyült, és torzonborz szakálla ősember külsőt kölcsönzött neki, de szürke szemeiből értelem sugárzott, ami bizony hatalmas érdemnek számított ezen a környéken. Delíriumos állapota ellenére is tekintélyt parancsolt. Miután alul maradt az Istennel szemben, a vigyorgó Balga felé fordult.

- Mit röhögsz, te barom? – tette fel a nem túl választékos, de mindenképp lényegi kérdést. A választ meg sem várta. Meglendítette hatalmas tenyerét, aztán akkora pofont kevert le a még mindig jókedvű Balgának, hogy az, kétszer is megpördült a levegőben. Aztán még mielőtt bármit is tehetett volna, a Jóképűnek nevezett harmadik fickó jól fenéken billentette. Erre Balga fejest ugrott az egyik közeli pocsolyába. A víz nem bizonyult elég mélynek, így feje nagyot koppant az utcaköveken. Balga felvisított. Alkatát meghazudtoló gyorsasággal pattant fel. Ökleit maga elé kapta, mire a másik kettő hangos hahotába kezdett. Erre a púpos leengedte karjait, de keresztbe futó tekintetében továbbra is harag ült.

- Tudod Balga, jóban-rosszban – magyarázta Jóképű. – Olyan ez, mint a házasság! – mikor ezt kimondta, hatalmasat csuklott. – Most itt nyelem ezt az átkozott vizet ahelyett, hogy azt a testes bort szürcsölném tovább – vágyai egy bődületes böffentésben öltöttek testet.

Jóképű termetében és vonásaiban volt valami arisztokratikus. Furfang persze ennek magyarázatát is ismerte. Jóképű egy tekintetes úr fattyaként született, anyja valami szolgálólányféle lehetett. Jóképű ennek megfelelően mindig peckesen járt, és bár fürödni csak ritkán fürdött, arca mindig borotvált volt. Zsíros haját pont úgy viselte, ahogy dívott az urak körében. Mosolyára volt a legbüszkébb, bár fogai - már az a kevés, ami még megvolt - erősen feketéllettek, és közülük ugyanaz az orrfacsaró bűz áradt, mint a másik kettőnél. Ennek megfelelően nem is zengtek róla ódákat, de az ilyen „Boros Lányok” környéki nőszemélyek körében közkedvelté vált.

- Most már csak arra lennék kíváncsi, – érdeklődött Furfang, miközben mindhárman behúzódtak egy eresz alá - hogy mi a fene történt.

Balga csak mosolygott. Bután.

- Szerintem ez a félnótás megint kurvázni akart – nevetett Jóképű.

Balga még szélesebb mosolyra húzta a száját.

Furfang a púpos vállára tette hatalmas kezét. Balga egészen beleremegett.

– Azt’ legalább jó volt, fiam?
- Meghiszem azt! – röhögött menyétszerű hangon, miközben ott vakarózott, ahol a szerszámát sejtette.
- No, akkor jól van – nyugtázta Furfang.
- Pedig még néhány pohárra futotta volna! – sopánkodott Jóképű.
- Való igaz, kényelmesebb lett volna asztalnál megbeszélni a részleteket, de ha már így alakult, hát üsse kő. Nem igaz, Balga?
- Meghiszem azt!



Nehezen és fájdalmasan tértem magamhoz. A fejemben uralkodó káosz okát, mely teljeséggel áthatolhatatlannak bizonyult, a környezetemben véltem látni. A környezetemben, amit egyelőre nem is ismertem.

Első megközelítésben teljesen vaknak hittem magam, mert akárhogy is meresztettem a szemeim, semmit sem láttam. Ezután próbáltam előcsalogatni emlékeimet, de ezzel sem mentem sokra. Persze tudtam, ki vagyok és azt is, miket csináltam eddig, de arról, hogy hogyan kerültem ide, és hol is vagyok valójában, fogalmam sem volt.

Annyit éreztem csupán, hogy valami ismeretlen erő belülről próbálja szétfeszíteni a fejemet, miközben kívülről is hatalmas nyomás nehezedett rá. Most döbbentem csak rá, hogy nem bírok megmozdulni. A fejemre nehezedő súly - mely megjegyzem, majd szétlapította a koponyám - egészen mozgásképtelenné tett. Mindezt tudomásul véve próbáltam a második legfontosabb érzékszervemre hagyatkozni. Beleszimatoltam a levegőbe. Olyan mérhetetlen bűz csapta meg az orrom, melytől majdnem visszasüllyedtem korábbi eszméletlenségembe. Talán hagynom kellett volna.

A bűznek az a fajtája lengte körül mozgásképtelen testemet, melyet egyszerűen nem lehet evilági szavakkal jellemezni. A bűz földöntúli jellege nemcsak a gyomromat kavarta fel, hanem a frászt is rám hozta. Vadul próbáltam szabadulni a rám nehezedő súly alól. Abban reménykedtem, ha kiszabadulok, le is tudok lépni, vagy legalábbis megszűnik ez az elviselhetetlen szag. Csalatkoznom kellett. Már kiszabadulnom sem sikerült, ami aztán az összes további lehetőséget semmissé tette. A vad erőlködés viszont robbanásig feszítette az izmaimat. Lihegtem. Veszettül lihegtem. A fáradtság és az orrlyukaimba beágyazódó bűz egy új, ellenőrizhetetlen folyamatot indított el bennem. Az eddig agyamra nehezedő káoszt a pánikszerű düh köde váltotta fel. Olyan elkeseredett menekülésbe kezdtem, ami nélkülözött minden épelméjűséget.

Próbálkozásomat vadállati morgás kísérte, melyről nehéz volt elhinni, hogy tőlem származik. Túlzás lenne azt állítani, hogy kísérletezésemet siker koronázta, de kétségtelen, hogy fejem kiszabadult, és most már szabadon tudtam mozgatni. Mindezzel párhuzamosan egy olyan esemény is bekövetkezett, melynek eredményeképpen egy érdes felülethez feszült a testem. Ez az újfajta érzés, a környezetem megismerését jelenthette volna, ha egy kicsit is képes lettem volna koncentrálni. Tüdőszaggató lihegésem és másodpercenként legalább hatezret verő szívem valahogy lefoglalt.

- Fa! - villant aztán be az agyamba.

Ezt a villanást azonban egy másik, jóval fájdalmasabb is követte. A korábban robbanásig feszített izmaim, most egyszerűen felrobbantak. Ott lebegtem az ismeretlenben, mikor arra lettem figyelmes, hogy kezd feloldódni a sötétség. Persze nem lett nappali világosság, de látni véltem szűkre méretezett környezetem halvány körvonalait.

Közvetlenül mellettem, egészen hozzám simulva egy nagydarab test hevert. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy egyben a bűz forrását is megleltem. Fa, bűzölgő tetem, szűkös és sötét. Egy koporsóban vagyok, ami még nem is lett volna akkora baj, de szinte biztos voltam benne, hogy a föld alatt is egyben.

– Élve lettem eltemetve! – villant az agyamba élesen.



- Mikor beszéltél Uzsorással? – kérdezte Jóképű dühösen.

Furfangnak láthatóan nem tetszett a hangnem, de egyelőre nem tette szóvá.

- Uzsorás még nem tud róla – felelte nyugodtan. – Bár tökéletes a tervem, bármi közbe jöhet. Uzsorás megmarad biztosítéknak.
- Uzsorás nem örülne, ha ezt hallaná – kötekedett Jóképű.
- Meghiszem azt! – helyeselt Balga.
- Most már aztán elég! - förmedt rájuk Furfang izmait is megfeszítve. – Magunk urai vagyunk, vagy nem? Nem függhetünk örökké mástól, pláne nem olyantól, mint Uzsorás.
- Meghiszem azt! – helyeselt Balga, de Jóképűt már nem volt ilyen könnyű meggyőzni.
- Uzsorásnak köszönhetjük, hogy van munkánk. Jól fizet és segít, ha bajba kerülünk.
- Segít? – Furfang döbbenten bámult a másikra. – És mikor Balgának két hétig kellett élveznie Homok őrmester vendégszeretetét? Fáj még a segged, Balga?
- Meghiszem azt! – felelte még mindig sajgó hátsófelét simogatva.
- Nem volt a városban – jött a válasz.
- Ugyan, Jóképű, ennyire még te sem vagy ostoba. Uzsorás még soha életében nem hagyta el a várost. Egyszerűen megegyezett Homok őrmesterrel.
- Nem te mondod mindig, hogy az üzlet az első?
- Igen, kivéve, ha rólatok van szó.

Jóképű erre nem szólt semmit. Úgy tűnt, hosszasan gondolkodik.

– Mi az a nagy ötlet?

Furfang végigmérte két társát. Sugárzott róla az önbizalom, rendkívül büszke volt a tervre. Már előre sütkérezett a dicsőségben.

– Sírokat fogunk rabolni – mondta végül.

Balga azonnal keresztet vetett és mormolni kezdett valamit. Jóképű arcára a korábbi kétkedés ült ki.

- Te tényleg megőrültél! Megyek Uzsoráshoz, kérek valami rendes munkát – mondta, és azzal rohanni kezdett az esőben.

Furfang nem tudta leplezni döbbenetét és dühét, de azzal is tisztában volt, hogy erre most nincs idő. Rohant Jóképű után. Balga szökdelve követte őket.

Jóképű nem is figyelte, hogy követik. Egyenest Uzsorás üzletéhez rohant. Még nem tudta, mit fog mondani, de biztos volt benne, hogy Uzsorásnak vannak egyszemélyes munkái is. Áztatta még magát egy kicsit az esőben, aztán benyitott. Legnagyobb meglepetésére Uzsorás nem volt egyedül. Az igazi, gyilkos döbbenetet azonban az okozta, hogy Homok őrmester fordult felé.

- Na tessék, már itt is az egyik jómadár! – mosolygott az őrmester. – Vajon hol lehet a többi?
- Itt lesznek azok is a környéken. Ezek hárman mindig együtt vannak – segítette ki Uzsorás.
- Nézze, kedves Balfasz! – mindketten röhögésben törtek ki.
- Azt hiszem, ez a Jóképű! – helyesbített Uzsorás még mindig röhögve.
- Nekem aztán olyan mindegy! – vonta meg a vállát az őrmester. – Örülök, hogy így összefutottunk, ezzel számos kellemetlenségtől mentenek meg engem. Épp arról beszélgettünk itt kedves barátommal, hogy már bizony Uzsorás úr számára is feleslegessé váltak, ahogy a társadalom számára is már évekkel ezelőtt. Így végre elérkezett az idő, hogy megérdemelt helyükre, a bitófára kísérjem önöket.

Jóképű agyát elöntötte a düh, és ez kezdett az arcán is kiütközni.

- Nyugodjon meg, kedves Jóképű, ha önök nem is, én bizonyosan élvezni fogom – mosolygott az őrmester.
- Ahogy én is – röhögött Uzsorás.

Jóképűnek ekkorra már teljesen elborult az agya. Csak Uzsorás ronda arcát és röhögő pofáját látta maga előtt. Megindult a férfi felé, s közben egy faragott markolatú kést vett magához. Uzsorásnak még meglepődni sem volt ideje. Jóképű az arcába vágta a kést markolatig nyomva a torkába.

Hörgő hangok kíséretében sötét vér buggyant elő Uzsorás szájából. Próbálta kirángatni a kést, de nem bírta. A vér egészen beborította az arcát. A földre rogyva még egy segélykérő pillantást vetett az őrmesterre, aztán meghalt.

Homok őrmester rémült döbbenettel figyelte a másodpercek alatt lezajlott eseményt. Meglátta Jóképű hideg és kegyetlen pillantását, amitől egész teste megremegett. Ijedtében felkapott egy kis faszobrot - melyet használható fegyvernek hitt - az asztalról és Jóképűre támadt. Ekkor azonban kivágódott az üzlet ajtaja, és Furfang rontott be rajta. Egyetlen mozdulattal kicsavarta az őrmester kezéből a fegyvert, míg másik kezével lesújtott. Az őrmester holtan rogyott össze.

Közben Balga is megérkezett. A földön heverő őrmesterhez lépett, és egy kést döfött a hátsójába. Ez aztán annyira tetszett neki, hogy menyétszerű röhögésbe kezdett. Hamarosan a másik kettő is csatlakozott hozzá.



Érdekesen működik a lélek. Miután ezt a meglehetősen ijesztő megállapítást megtettem, nem zuhantam az állati őrület mély kútjába. Ez igazán meglepett, hisz mindeddig gyenge jellemnek ismertem magam. Nem kezdtem el őrült fennhangon sipákolni, hogy „Úristen, élve temettek el!” és nem kutattam egérút után.

Hihetetlen nyugalommal vettem tudomásul az egyelőre megváltoztathatatlannak tűnő tényt. Élve lettem eltemetve.

Ebben a lehiggadt lelkiállapotomban egyetlen gondot a „miért?” problémaköre jelentette.

– Miért jutottam erre a sorsra? – kérdeztem magamtól.

Azonnal a családom jutott eszembe. Régóta nem kedveltek, ez tény. Megöregedtem, talán rigolyás vénember lettem, akit lehetetlen elviselni. De ezért nem tehették ezt velem, egyszerűen csak magamra hagytak volna. Talán? Nem, a pénzemre nem fájhatott a foguk, hisz szegény voltam, vagyis vagyok, mint a templom egere. De akkor miért?

Rövid gondolkodás után, arra a megállapításra jutottam, hogy erre a kérdésre csak akkor kapok választ, ha kijutok innen. Ismét körbenéztem szűkös lakhelyemen, és tekintetem bizony ezúttal is megakadt bűzölgő hálótársamon.



A telihold sápadt fénye kevés világosságot lopott az éjszakai Földre. Bár az eső intenzitása némileg alábbhagyott, továbbra sem volt kellemes a sötét utcákon járkálni. Furfang és társai mégis folytatták útjukat. Ezúttal még az esőnek is őrültek, mivel a pergő vízcseppek lemosták róluk korábbi szörnyű tettük minden nyomát. A sötét arcokon pedig semmi sem látszott, talán már rég el is felejtették, hogy mit is tettek.

Mindhármukat a tettvágy hajtotta – vagy legalábbis Furfangot és Jóképűt mindenképp. Balga szótlanul követte őket.

Uzsorás üzletét elhagyva egy elhagyott, romos házban húzták meg magukat, itt beszélték meg Furfang tervének részleteit. Ezúttal már Jóképű is meggyőzhetőbbnek tűnt, mivel beismerte, csak is egymásra számíthatnak. Rövid idő múlva már ő is kiválónak találta a tervet. Balga itt sem szólt egy szót sem.

Most a temető felé vezetett az útjuk.

- Azért néhány régi, jól bevált pénzszerző mutatványt meg kellene tartanunk. A szűkösebb időkre – szólalt meg Jóképű ötletét tolmácsolva.
- A temető egy kimeríthetetlen aranybánya – nevetett Furfang büszkén. – Rengeteg a lakó és folyamatos a beköltözés.
- Ez igaz, – fogadta el Jóképű az érveket – de akkor is lehangoló folyton hullák közt matatni.

Balga megint keresztet vetett, és mormolni kezdett valami imafélét.

- És mire gondoltál?
- A gazdag úri hölgyek megcsapolására – mosolygott Jóképű peckesen kihúzva magát. Tudatában volt annak, hogy ez a feladat az ő tevékeny részvételét követeli.
- Ha a legutóbbi kudarcunkra, akarom mondani, kudarcodra gondolok, nem tűnik túl szerencsés ötletnek – emlékeztette Furfang.
- Az nem az én hibám volt – kérte ki magának Jóképű. – Minden rendben volt, amíg Balga be nem jött, és el nem kezdte nyaldosni a lábujjait.
- Való igaz, – nevetett a nagydarab fickó – már épp kezdett elaludni.

Jóképűnek a torkán akadt a szó.

- Vedd tudomásul, barátom, hogy már tovatűnt a régi vonzerőd – közben megverdeste a vállát, amitől a másik majdnem összerogyott. – Akinek meg kellesz, annak se pénze, se ízlése nincsen.

Jóképű megtorpant, aztán Balgához fordult és lekevert neki egyet. Miután a púpos befejezte a pörgést, szánalomkeltően nézett Furfangra.

- Ez miért? – kérdezte a nagydarab szigorúan.
- Ha ez az idióta nem érezne folyton késztetést a kurvák hajkurárászására, most már rég berúgtam volna, és nem az eső áztatna el.
- Megnyaltad a lotyó lábujjait? – érdeklődött Furfang.
- Meghiszem azt! – vihogott Balga sebes ajkait nyaldosva. De aztán eszébe juthatott, hova is tartanak, mert ismét keresztet vetett. Ekkor hallották meg, hogy a távolban éjfélt kiáltanak.
- Mennünk kell, még sok a dolgunk!

Megszaporázták hát lépteiket és hamarosan meg is érkeztek a város legsötétebb zugába, a temetőbe. Itt hatalmas vaskapu állta útjukat.

- Hogy…

Furfang csendre intette, majd eltűnt az árokban. Szikrákat szórt a tekintete, mikor visszatért.

- Szakadna rá az ég! – morogta. – Biztos megtalálta, s magával vitte. Az átkozott!
- Miről beszélsz, Furfang? – értetlenkedett Jóképű.
- Ide rejtettem el az ásókat, meg a kötelet, de ez a vén hülye nyilván megtalálta, és magával vitte az óljába.
- Akkor most nem tudunk bejutni? – ez igencsak elkeserítette Jóképűt.
- Nem eszik olyan forrón a kását! Hajolj előre Balga!

A púpos szó nélkül engedelmeskedett. Csak ezután kezdett el azon gondolkodni, vajon mire is vállalkozott. Ekkor azonban már késő volt. Furfang egy szempillantás alatt a hátán termett. Balga térdei megremegtek, ő maga pedig nyüszíteni kezdett. Furfang aztán megragadta Jóképű grabancát és se szó, se beszéd áthajította a kerítésen. Tompa puffanás jelezte, hogy az a másik oldalon földet is ért. Ezután Furfang megkapaszkodott a kerítés felső szélében, lábával kitámasztotta magát és bal kezét Balga felé nyújtotta. A púposra azonban várni kellett. Meggyengült szervezetét olyan behatásoknak tette ki az utóbbi pár pillanatban, melyeket nehezére esett feldolgozni.

- Mi lesz már, te idióta?! – biztatta Furfang.

Balga végül nyekeregve–nyikorogva felállt, majd balkeze hathatós segítségével felemelte jobb kezét. Furfang azonnal megragadta, majd áthajította őt is a kapun. Balga egy pillanatig madárnak képzelte magát, aztán a dühödt Jóképű ölében ébredt. Azonnal keresztet vetett s mormolni kezdte imáját. Közben Furfang is átszökkent a kapun. Megragadta két társát, s rohanni kezdett a vén hülye ólja felé.



Kedves és – teszem hozzá – büdös hálótársam fajtájának meglehetősen otromba és kivénhedt példánya volt. Halott testének állapotából nagyjából következtetni tudtam ittlétem időtartamára. A hely tulajdonságaiból fakadóan nyilvánvaló, hogy egyszerre kerültünk ide. Már annyira megbékéltem helyzetemmel, hogy kedves társam ittlétének miértje nem is foglalkoztatott.

Alig telhetett el pár nap. A test meglehetősen jó állapotban volt, bár az enyészet meg a csúszómászók már megkezdték egy-két helyen. Az eltelt idő az arcát viselte meg leginkább. Ezt egyrészt sajnáltam, másrészt viszont nagyon is örültem neki. Ez így jobb volt nekem, hisz szívesebben osztja meg az ember egy ismeretlen testtel a koporsóját, mint egy személyiséggel. Bárki bármit is mond, holtában mindenki magányra vágyik. Szemei, mint két mély kút, orra teljesen eltűnt, fogai eltűntek a feketeségben, ajkai cafatokban. Giliszták és egyéb pokolbéli lények falatoztak rajta jóízűen.

Kezdtem feszélyezve érezni magam. Szinte magamon éreztem a lények gúnyos pillantását.

– Eszel, vagy húzz innen! – ez volt a tekintetükben.

Tudtam, hogy hívatlan vendég vagyok, de ezt még elnézték volna nekem ezek a csámcsogó akármik. Arcomról azonban leolvashatták az undort, melynél nagyobb sértés nem is érhette volna őket. Persze elfordíthattam volna a fejem, de ebben a kicsavarodott pozitúrában úgy sem bírtam volna sokáig, így hát tovább figyeltem a lakomát.

Először akkor ijedtem meg, mikor az egyik jól megtermett példány egyenest az orrom elé zuhant. Azt gondoltam, talán frissebb falatra vágyik, – azaz rám - de aztán láttam, hogy nem mozdul.

Nevetséges. Ezek az ocsmányságok nem ismerik a római módszert. Ezek halálra zabálják magukat. A többiek nem is foglalkoztak pórul járt társukkal, folytatták a lakmározást. Sőt. Fokozottabb támadásba lendültek a testszövetek ellen, talán épp társuk sorsa miatt vagy… Hamarosan szembesülnöm kellett a félelmetes ténnyel.

A sürgető robaj késztette őket a kapkodásra. Ezek itt az orrom előtt csak az előkóstolók voltak, a fősereg csak most érkezik. Hálótársam szemüregéből megannyi lény ocsmány feje bukkant fel. Egymáson másztak át, hogy mielőbb a finom falatokhoz érhessenek. De ez nem volt elég.

Nyúlós, cuppanós hang keltette fel a figyelmemet és félelmemet már másodszor. A test hasfala szétnyílt, és alóla milliószámra törtek fel a nyálkás, pokolbéli lények. Pillanatok alatt ellepték a testet, és hangos csámcsogásban zabálni kezdtek. Lehunytam a szemem, de hiába, a félelmetes képtől nem tudtam szabadulni.

Ez vár rám is, ahogy mindenkire. Meghalunk, aztán felzabálnak ezek a férgek. Lehetsz jó, vagy akár szent, vagy tán a leggonoszabb gonosz, sorsod itt teljesül be, ezeknek a társaságában. Ironikus. Ezek zabálnak fel, és addig marják a húsodat, amíg maguk is meg nem döglenek.

Így szembesülve a halállal bizony megváltozik az ember világnézete. Tarts ki a végsőkig! Élj, amíg lehet! Mert azt, hogy hogyan élsz, te választod, de ezt mások választják helyetted.

Fellélegeztem, hisz még élek.

Hálótársam közben erősen megfogyatkozott. Olyannyira, hogy éreztem, néhány dög rám kacsint, és éhes tekintetével fürkész. Hamar világossá vált számomra, ha nem vigyázok, élve fogok meghalni. Soha ennyire nem kepesztettem még az életemért. Próbáltam kiszabadulni a koporsó fala mellől. Mikor valami történt.


A vén hülye fel–alá járkált sötét óljában. Nem lehetett tudni, hogy mi célból teszi ezt, de Furfangot valójában nem is érdekelte. Remélte, hogy az ásókat megtalálják a ház mellett, de csalatkoznia kellett. Belesve az ablakon, a gyertya halvány fényében meglátták a szerszámokat az egyik sarokban. Valahogy be kell jutniuk.

- Előbb–utóbb körútra kell mennie! – ezt Furfang mondta, de nem gondolta volna, hogy az előbb, igen hamar utóbb lesz.
- Lassan felkel a nap – jegyezte meg Jóképű idegesen.
- Tudom!
- Nyírjuk ki és kész! – tanácsolta az úri fattyú, és már el is indult az ajtó felé.

Furfang azonban visszarántotta maga mellé.

– Maradj nyugton és gondolkodj! Ha kinyírjuk, ide raknak egy másik hülyét, akit nem biztos, hogy ilyen könnyű lesz kijátszani. Világos? Megvárjuk, míg elindul, aztán… Tessék! – nevetett Furfang megkönnyebbülve.

A temetőőr meggyújtotta viharlámpáját és kilépett a házból.

Furfang megvárta, míg eltűnik a sírok között, aztán berontott a házba. Örömittasan tért vissza a három ásóval.

– Most pedig húzzunk bele!
- Furfang várj! – tartotta vissza Jóképű. – Mi van, ha ez meglep minket meló közben?

A nagydarab férfi jókedvét már semmi sem vehette el.

– A vén hülye keletről-nyugatra járja be a temetőt, mi pedig a keleti oldalra megyünk. Nem fogunk vele találkozni.

Egy-egy ásóval a kezükben csendben folytatták útjukat. Egy darabig.

- Nem a keleti szárnyba temetik az új halottakat? – kérdezte Jóképű döbbenten.
- De!

Balga szakadatlanul vetette a kereszteket és mormolta imáját.

- Azt hittem, porban és hamuban fogunk turkálni, nem pedig bűzlő tetemek között – húzta el a száját.
- Ne finnyáskodj! Kezdetben muszáj tutira menni – magyarázta Furfang. – Különben is csak egy hetes. Szinte még él! – röhögött.
- Megtudhatnám végre, kit fogunk kibányászni?

Furfang megpörgette kezében az ásót.

– Lord Marchbaint.
- A patkányképűt? – hüledezett Jóképű.

Ezt még Balga sem állta meg röhögés nélkül.

- Gyertek! Mindjárt felkel a nap – förmedt rájuk a nagydarab. - Ha egyedül kell kiásnom, nem kaptok a zsákmányból.
- Annál a koldusnál maximum tetveket találsz! – legyintett Jóképű és elhajította az ásót.
- Beavatlak, de csak, mert a barátom vagy - közelebb vonta magához két társát. – Szegény volt az öreg, de a gyerekei vele temették a felesége aranygyűrűjét, amin egy öklömnyi gyémánt díszeleg.
Jóképű nyelt egyet, aztán rohanni kezdett. Közben felkapta ásóját. Furfang követte. Balga vetett egy keresztet, aztán utánuk iramodott.

Egyre halkabban hallották a vén hülye énekét, ezért úgy érezték, előjöhetnek. Megálltak a sír mellett, amit néhány száraz kóró, meg egy félig kidőlt fakereszt díszített.

- Ne felejtsétek, hogy sietnünk kell, mert hajnal előtt vissza is kell temetnünk a gödröt!
- Biztos, hogy létezik az a gyűrű? – kérdezte Jóképű.
- De még mennyire.
- Akkor kezdjük!

Furfang már emelte az ásót, készült belemártani a földbe, mikor Balga felsikoltott.

- Állj!
A kiáltás belehasított az éjszakába, ahogy Furfang lendülő keze is, mely Balga arcán csattant.

- Megőrültél? Ha most ezt meghallotta ez a vén hülye, akkor azon nyomban eltemetlek a patkányképű mellé.

Balga ezúttal nem ijedt meg.

– Ezt nem tehetjük meg, Furfang!
- Miért is? – ásójára támaszkodott és érdeklődve várta a választ.

Balga, amennyire csak tudta, kihúzta magát.

– Mikor ez az ember a sírba szállt, az örök nyugalom hitével tette azt. Isten olyan végtelen álmot szórt a szemére, amit csak ő szakíthat meg a Feltámadás napján. Ha mi most zargatni merjük ennek az embernek a békességét, kivívjuk Isten haragját. Önös anyagi érdekeink miatt nem tehetjük kockára Isten szeretetét.

Furfang és Jóképű ámulva hallgatta a púpos szónoklatát. Balga ezután ismét imája mormolásába kezdett, a hirtelen támadt csendben ezt a többiek is meghallották.

- Aki étel italt adott, annak neve legyen áldott! – kántálta a púpos.

Jóképű azonnal röhögésben tört ki.

– Ezt mondta Lord Chauser is, mielőtt megette a mérgezett ételt. Attól félek, ez rajtad sem fog segíteni.

Furfang leintette a másikat. Barátilag átkarolta Balga vállát.

– Isten csak a gazdagokat szereti. Nekünk nem jár az örök nyugalom és békesség és a mi szemünkre nem szórnak végtelen álmot, maximum húszabáló férgeket. Nekünk itt kell békét találnunk, és ahhoz pénz kell, sok pénz! Isten nem szeret minket, nem is foglalkozik velünk.
- Isten minden embert szeret! – vitatkozott Balga keserűen.
- Akkor úgy látszik, minket patkánynak néz – felelte Furfang.
- Néztél már tükörbe, Balga? – szólt közbe Jóképű.
- Igen! – jött a válasz.
- Hát bánik így valaki a szeretteivel? – röhögött úri mimikákat utánozva.
- Tudod, Balga, engem nem érdekel, hogy hogyan végzem majd, de addig szeretnék jól élni. Kit érdekel Isten, ha nyugodtan nyalakodhatsz egy nő lábujjai között. Nem igaz?
- Meghiszem azt! – nevetett Balga.



Furcsa hangok ütötték meg a fülem. Először azt hittem, a pokolbéli lények újabb rohamára számíthatok, de aztán felfigyeltem a férgek körében támadt riadalomra. Ők sem ismerték a hangok eredetét.

A kaparászó hang fentről jött, ebben egyre inkább biztos voltam. Felülről, talán a kinti világból. De áldás vagy átok? Talán elérkezett a Feltámadás pillanata, vagy csak a gyerekeim jöttek értem?

Egy biztos, a férgek jobban féltek a hangtól, mint én. Sokan még a zabálást is abbahagyták. Próbáltak elbújni a sötét szájüregben, vagy a belek között. Néhány bátor példány azonban még folytatta a lakomát.

Néha hallottam, hogy valami kemény ütődik a koporsó fedeléhez. A csúszómászók száma tovább fogyatkozott. Újabb koppanások, majd hatalmas dobbanás. Hosszas, surrogó hangok, melynek nyomán a fa egy apró repedésén halvány fény szűrődött be. Ekkor már emberi hangokat is hallani véltem, ami igencsak megrémített.

A fény furcsa hatással volt a férgekre. Úgy rebbentek szét előle, mintha az a halálukat jelentené. Menekültek búvóhelyet keresve. Hálótársamra a „megtelt” táblát aggathatták, mert néhányan nálam próbálkoztak.

Elkeseredve próbáltam lerázni a gyilkos élősködőket, miközben a testemet is szerettem volna kiszabadítani. Mintha ez nem lenne elég, az emberek vadul feszegették a koporsó fedelét. Már tényleg azt hittem, itt a vég, mikor végre sikerült kiszabadulnom, igaz, ehhez le kellett harapnom hálótársam egyik ujját. Épp ekkor nyílt fel a koporsó teteje. A három ember elképedve bámult rám.



Furfang már a sírgödörben térdelt a koporsó tetején. Kezével lesöpörte az agyag-rögöket, a fedél széleit kereste. Felkacagott, mikor megtalálta. A többiek izgatottan figyelték. Furfang nekifeszült a fedélnek. A fa nem állhatott sokáig ellen ennek az elemi erőnek. Hamarosan recsegve–ropogva megadta magát. Felnyitotta a koporsót és döbbenten vette tudomásul, hogy egy patkánnyal néz farkasszemet.

- Mi az… - kezdte Jóképű, de Furfang üvöltése félbeszakította. A nagydarab férfi arca a lehetetlenségig elvörösödött, felkapta ásóját és lesújtott. Az egész világmindenség beleremegett ebbe a csapásba, de a patkány elillant.
- Az átkozott dög! – üvöltötte Furfang, miközben kiugrott a gödörből. – Kapjátok el!
- Mi van? – értetlenkedett Jóképű.
- A patkány lenyúlta a gyűrűt! – kiáltotta a bokrok felé rohanva.



Kevésen múlt. Nagyon kevésen. Ebbe a csapásba bizony a föld is beleremegett. Futottam, ahogy bírtam. Ezek az emberek nem szeretetből kívántak agyoncsapni, ha mégis, akkor engem ne szeressenek.

Elgémberedett tagjaim már alig bírták. Láttam a menedéket jelentő bokrokat, de olyan messze voltak. Már nem is futottam, úgy zuhantam be a bokrok alá. Ott aztán összehúztam magam, minél kevésbé legyek látható. Biztonságban éreztem magam, vadul lihegni kezdtem. Már egészen megnyugodtam, mikor görcsös fájdalom nyilallt a torkomba. Köhögni, öklendezni kezdtem, mire a feszítő érzés elmúlt. Valamit lenyelhettem. Hogy mit, arról nem volt időm gondolkodni. A dühödt emberek egyre közelebb értek. Menekülnöm kellett, mert akartak tőlem valamit. De vajon mit?