1999
Fehér szobában ébredek. Ezt onnan tudom, hogy én magam festettem le a penészes falakat két hete, amikor éppen nagyon untam magam egy esős hétvégén. Feketék, szürkék, vagy bármilyen színűek lehetnének a dohszagot árasztó nyirkos falak, fény csak akkor éri őket, ha felkapcsolom a villanyt. Itt soha nem fenyeget az a veszély, hogy a hasamra süt a nap. Lehetnék vámpír akár, ez a hullaszagú, kedves kis odú meg a kriptám, de ez csak egy átlagos zuglói szuterénlakás, én meg csak egy átlagos, ezredvégi melós vagyok. Kajálás, tisztálkodás, öltözködés (oldalzsebes, terepmintás gatya, kifakult Nine Inch Nails póló, acélbetétes bakancs), bepakolom a szimatszatyorba a munkaeszközöket, és felmászom a talajszintre vezető lépcsőn.
Odakint rettentően ragyog, pokolian perzsel, sátánian süt a nap. Hőség van, erre próbáltam célozni. Rohadt melegem lesz a bakancsban, de köztudomású, hogy szandált csak nők és buzik hordanak, meg tíz évnél fiatalabb gyerekek. Az emeleti irodába megyek, "Grey Wolf 2000 Security", ez áll a csengő melletti réztáblán. Ide szabad bejárásom van, három éve dolgozom nekik, kaptam saját kulcsot. Odabent Dezső pöffeszkedik az íróasztala mögött, ő az ügyvezető igazgató, vagy tulaj, vagy mi a halálnak hívatják ezek a vállalkozók magukat. Ötvenen túli, de igencsak energikus, kemény csávó, vannak rá tippjeim, mivel foglalkozhatott a rendszerváltás előtt. Neonzöld zakót visel, kék-rózsaszín csíkos nyakkendővel, kezén aranyóra, szája sarkában szivar. Házi kedvence, Cica a sarokban alszik, a tizenhat év körüli, formás, meztelen lányt a nyakánál fogva láncolták a falhoz. Jópofa kis aranyozott nyakörve van, ilyen kék drágakövekkel kirakva. Nem semmi ez a Dezső, igazi nagypályás, néznek is a népek, amikor sétálni viszi Cicát a Ligetbe. A kiscsajt a saját faterja adta Dezsőnek, valami tartozásáért cserébe. Mondta neki az Ügyvezető Úr, hogy vagy két ujja a jobb kezéről, vagy az akkor nyolcadik osztályos lánya. Jó, hogy a kölykét adta, tud másikat csinálni helyette, de az ujjacskáknak nem szokásuk visszanőni. Kemény idők ezek, de ahogy apám szokta mondani, ezt hozta a többpártrendszer, meg a nagy demokrácia.
– Csá, Robikám, mi a pálya? Melóért jöttél? Van, ha érdekel – nyújtja felém a kezét Dezső.
– Tisztelet, Dezső bá. Ja, adhatod, egy kis lóvé nem ártana – felelem lazán. Minden munka után még aznap megkapom a fizut, nem bohóckodunk havi elszámolással, mint a csicskák. Dezső odalöki a borítékot, kinyitom, fénykép, rajta név, a páciens címe, ahol elérhetem, meg ha van extra kérés, akkor azt is odafirkálják. Most nincs, egyszerű dolgom lesz.
– Oké, felőlem mehet, ha odaszólsz a cimboráidnak, akkor induljon a banzáj! – elég jól beletanultam az ilyen ütős szövegekbe, a csajok összetocsogják tőle a tangájukat, bár itt most csak egy van, azon sincs bugyi, ráadásul Dezső állatkája. Dezső telefonírozik néhányat, ügyet vezet, igazgat.
– Na, mondom, mi a szitu: dél és fél kettő közöttre kell időzítened, akkor senki sem fog csesztetni – fordul vissza végül hozzám, amikor megvan az egésszel. Bólintok, távozom, irány az Erzsébet körút, szépen komótosan, még csak fél tizenegy van. Rágyújtok egy kék Szofira, felrakom a napszemcsit, tisztára ilyen szárnyas fejvadász vagyok, csak a repülő autók, a fasza szintizene, az emberi fogyasztásra alkalmas kínai kaja, a neonfények, a robotribancok, a magyarul káromkodó amerikai zsaruk és az esőben elvesző könnycseppek hiányoznak. Miután végigszívtam a cigit, a csikket lazán elfelé pöccintem, az meg szikrákat hányva pattan vissza egy kirakatról.
– Jézus szeret téged! – támad le bárgyú, ájtatos vigyorral egy fiatalember, olyasféle figura, akit az általános iskolában minden nagyszünetben megcipőztek az osztálytársai, ha volt bennük egy kicsi becsület.
– Mér', talán buzi? – kérdem röhögve az bamba hittérítőtől, hogy az csak hápog elvörösödve. Erről ennyit, kár, hogy nem sokan hallották ezt a beszólásomat, ez most kurvára ütős volt. Gondolom, fokozom még egy pöttyet. Előkotrok egy zöld kétszázast, gombóccá gyűröm, és elé dobom a járdára.
– Nesze, ezt anyádnak küldöm, a múltkor nem fizettem ki – vetem oda neki teljesen jogos fölénnyel. Most rommá aláztam.
Tíz centi magas patás cipőben tipeg egy lányka, az ilyet rühellem, egyáltalán nem nőies, szerintem homár volt, aki kitalálta az ilyen lábbelit. Mellette kopasz, kigyúrt testű, ostoba, bestiális pofájú vadállat ballag, úgy jár, mintha a hóna alatt és a lábai között is dinnyék lennének. Régebben tartottam az ilyen agyhalottaktól, mivel olyan erős késztetést éreznek az erőszakra, hogy az mindig felülkerekedik az elhanyagolható mértékű józan eszükön. Na, hát ennek vége, nem véletlenül pakoltam dundira a szimatszatyrot reggel. Ha már a munka helyszínén lennék, meg már elmúlt volna dél, simán belekötnék a tar vadbaromba.
Hoppá, picsába, alig pár méterre tőlem fekete, sötétített üvegű bűnöző-gépjármű várakozik, hogy zöldre váltson a lámpa. Más járókelők is észreveszik, és velem együtt riadtan húzódnak fedezékbe. Valamirevaló pesti a kegyetlen kilencvenes években hamar megtanulja, hogy milyen autóknak nem egészséges a közelében tartózkodni. A megérzésem nem csal: motoros fékez a kocsi mellett, géppisztolyt kanyarít le a válláról, és kitáraz a kocsi ablakára. Komótosan tárat cserél, és azt is beleküldi a maffiamerci belterébe. Akárki ült is a kocsiban, este már a pokolban forgatják az izzó nyárson. Na, ezt könnyen megúsztuk, már azt hittem, megint robbantásos merénylet lesz. Amúgy elég profi munka volt, így kell ezt, nem ész nélkül, minden járókelőt szarrá lövöldözve.
Felpillantok a szemközti házfalra ragasztott óriásplakátokra. Az egyiken egy anyaszült meztelen modell vonaglik kéjesen egy mosógép tetején. "TIMI mosópor" – hirdeti a felirat. "Bambi Szóda, valódi élvezet" – állítja a másik, ezen a változatosság kedvéért teljesen ruhátlanul szerepel egy csinos lány, harmatos combjai közé szorítva egy üdítőitalos palackot. Arckifejezéséből ítélve közel járhatott az orgazmushoz, amikor a fotó készült. Mindenhol csak a szex meg az erőszak, kész fertelem.
Na, olyan jól elbeszélgettem a saját fejemmel, hogy már majdnem dél van. Itt állok a tisztelt páciens tartózkodási helye előtt, a körúton. "Könyv- és Zeneszalon" – hazudja a bejárat feletti tábla. Jó lesz az egy szar kis könyves-cédés bótnak is, barátom. Szalon. Harangszó hallik, itt az idő. Benyitok az üzletbe, balra, a kassza mögötti széken hosszú hajú, húsz év körüli srác ücsörög, az ölében meg egy alig tizennyolcnak látszó, megdöbbentően szép, csillogó fekete hajú cigánylány. Olyan, aki inkább tűnik mesebeli arab hercegnőnek, mint józsefvárosi bennszülöttnek. Csókolóznak, a fiú csak addig hagyja abba, míg odaköp nekem egy hellót. Első a vásárló, értem én. Jobbra, a bolt sarkában külön kis kuckó van kialakítva, játékkonzolok és a hozzájuk való játékok halmai között ücsörög a szerencsés nyertes, akit ma meg kell látogatnom. Felismerem a borítékban kapott fotóról, a kasszás csókkirálynál egy tízessel idősebb, tüsihajú, enyhén dagadt alak. Megállok előtte, a tatyómból előbűvészkedem a lefűrészelt csövű vadászpuskámat, tisztára ilyen kőkemény halálosztónak nézhetek ki. Érdemes lenne lenyúlnom a biztonsági kamera felvételét, de tapasztalatból tudom, hogy az ilyen helyeken soha nem működnek. Mármint a kamerák.
– Én pedig lesújtok majd Te reád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal és amazokra is akik Testvéreim ármányos elpusztítására törnek! És majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok! – kiáltom fennhangon, színpadiasan. Hát ha ez nem istenkirály megnyilvánulás, akkor nem tudom, mi számít annak. A csávó szeme kikerekedik, és még így is van pofája hülye kérdéssel rontani a helyzetét.
– Mi van? Mi ez az idióta szöveg?
– Primitív paraszt, ez a Ponyvaregényből van! – azzal beledurrantok az ostoba, műveletlen fejébe. Az arca megszűnik létezni, vére és agyveleje csinos kis fehér koponyaszilánkok társaságában a Turok, Tomb Raider, Castlevania és Doom kártridzsekre fröccsen.
– Dúmból lettünk, s dúmmá leszünk – fűzöm hozzá frappánsan. Libabőrös leszek, annyira király volt ez a szöveg, amit most nyomtam. Remélem, a hosszú hajú figura meg a szexi kis nője hallották az egészet.
Rekedt csatakiáltást hallok, és azt látom, hogy a kasszás csávó átugrik a pulton, kezében egy – nem viccelek! – csatabárddal. A hozzá képest három-négy kategóriával jobb csaja rémülten ordít neki.
– Zsolti, ne csináld!
Zsolti de, csinálja. Komolyan nem értem, mit gondolt, mi fog most történni. "Ákos – Indiántánc." Ez van a pólójára nyomva. Így már érthetőbb a dolog, nem százas szegény kölyök. Második lövésem Kovács művész úr bal szemöldökét semmisíti meg, Zsoltika balszerencséjére ez azt jelenti, hogy a póló túloldalán dobogó szívének is annyi. A srácnak elénekelte az Ákos az Adjon Istent, hogy stílszerű legyek. A tüneményes, kecses testű lány elrejtőzött a pult mögött, ott sírdogál idióta párja oktalan halála miatt.
– Ott maradsz, ha van egy kis eszed! – figyelmeztetem. Szakmai kíváncsiságból megvizsgálom Zsolti fiú fegyverét. Egy fém porszívócsőre ragasztószalaggal felerősített, cakkosra vágott élű CD-lemez. "Nika - Papa, ne félts!". A hanghordozó így, ebben a formában sokkal többre vitte, mint amennyi bármiféle emberi vagy isteni törvény szerint járt volna neki.
A lányt kicsit sajnálom, de ezen a környéken felnőve tuti, hogy ennél százszor cifrábbakat is megtapasztalt már.
Kint az utcán kiáltozás, ijedt arcok, jaj, mentőt, jaj, rendőrt. Sok szerencsét, fél kettőig ide egyik se fog kijönni, Dezső bátyó elintézte. Nem poénból hirdeti úgy a cégét, hogy kiváló rendőrségi kapcsolatokkal rendelkezik. Elsietek a legközelebbi telefonfüléhez, kártya elő, felhívom a haveromat, Jocókát.
– Na helló, figyelj, fél kettőig szabad a vásár a Blaha meg a Király utca között. Igen, a szokásos elég lesz, majd dobd be a postaládába – ezzel egy kicsi mellékes lovettát is keresek, leadom a drótot, hogy mikor és hol nem kell a rendőrök pimaszkodásától tartani. Kapok egy-egy ilyen kis emberbaráti segítségért egy apróbb, de nem elhanyagolható összeget, és mindenki jól jár.
No, hát vége is a napi melókának, innentől szabad foglalkozás. Tudom, gyilkosság, meg erkölcs, meg kisfaszom, de ha én nem csinálom meg, akkor megteszi más. A rendelés le van adva, akkor már hadd ne szégyelljem, ha én kapom érte a pénzt. Menjek szórólapot osztogatni, hamburgert sütni, vagy legyek eladó egy könyvesboltban, mint az imént kiluggatott Zsoltika?
Amúgy is, mindjárt itt az ezredforduló, utána minden más lesz. Nagy csodák történnek majd, kérem szépen, huszonegyedik század, meghódítjuk a Marsot, bányákat nyitunk a Holdon, megszűnik a környezetszennyezés, folytatódik a Star Wars, visszamegy Alan Wilder a Depeche Mode-ba, osztrák életszínvonal lesz itt, minden lány csupaszra borotválja a punciját, a forint lesz az új dollár, a szuterén az új penthouse.
Kalandos kedvem kerekedik, kihasználom, mielőtt rám tör a feneketlen üresség érzése, az tök szar, olyankor kitisztul az agyam és látom, mennyire nulla úgy nagyjából minden. A körúton sétálok továbbra is, csak most az ellenkező irányba, a méltán híres Rákóczi tér felé. Nyár van, turisták merészkednek még ide is, fel nem foghatom, miért eszi ide a fene őket, én se megyek albán nyomornegyedbe, amikor szabin vagyok. Néger srác mendegél, szőke lánnyal kéz a kézben. Ebből még jó nem származott, természetesen most sem kell sokat várni a megtorlásra. Kopasz, prolipofájú fiatalemberek csoportja bukkan fel, bakancsukban fehér fűző, szűk farmerjuk szára felhajtva, egyikük nyakában piaci, nikkelből készült vaskereszt. Majom módjára huhogni, makogni kezdenek, körbeugrálják a szerencsétlen párost.
– Leave us alone! – kéri tőlük a feka fiú. Na, ezektől aztán kérheted, apám.
– Magyarországon magyarul, te mocskos majom! Itt a gyapot, hol a gyapot, Hitler nyitja a gázcsapot! – röhögnek a hagyományőrzők. Közben a lányt is betalálják. – Összeálltál egy niggerrel? Nem szégyelled magad? Bemocskolod a fajodat? Nigger fasz kell? – üvöltözik a zokogó csaj arcába közvetlen közelről. A néger megpróbálja ellökni a kopaszokat a barátnője mellől, erre bicskára, bajonettre, pillangókésre kapnak, és alaposan összeszurkálják. – Megtámadott a büdös majom, megtámadott a Saját Hazámban! – méltatlankodnak a nemzeti érzelműek, kínosan ügyelve rá, hogy mindent, ami a Magyarságukkal kapcsolatos, nagybetűvel mondjanak. Rugdalják még egy fertályóráig a fekete fickót, a járókelők undorodva fordítják el a fejüket. – Fúj, döglött néger! – háborodik fel egy anyuka, aki babakocsit tol. A kopaszok nagy vidáman elkotródnak, még azért rágyújtanak a "Fekete majmok" című nótára, az Egészséges Fejbőr zenekar népszerű slágerére.
No persze most húzzák a szájukat a mimózalelkű békeharcosok, de ez egy ilyen világ, hát Amerikában is verik a négereket!
A szőke lány hisztérikusan sír, ruhája letépve, az utca népe vagy kineveti, vagy nem vesz tudomást róla. Barna bőrű, tizenkét-tizenhárom éves legényke rohan oda.
– Baszomanyádatteherbe, aggyámáegyszázast gyóccerre! – mondja a lánynak, aki már nem tartja olyan varázslatos helynek madárfüttyös kis hazánkat. – Nem adol, eresztem ki a beledet!? Akkó' pusztujjá'! – és elkezdni késelni kegyetlenül. A hullákat kifosztja, elégedetten távozik. Szirénaszó, megjöttek a rend éber őrei. Gyorsan felmérik a terepet, a véres bakancsnyomokat követve az előbőrfejűek után erednek, elfogják, visszaterelgetik őket.
– A maguk műve ez? Hát állatok maguk? Azonnal takarítsák el innen a döglött niggert! Otthon is ezt csinálják? – kajabálnak a kopaszokkal, azok meg irulnak-pirulnak, hogy nem úgy gondolták. Nejlonszatyrokat szereznek, sietősen feldarabolják a tetemet, elcsomagolják, és a rendőrök feddő tekintetétől követve elhúzzák a csíkot ismét, csak egy halk "Éljen Szálasi!" telik ki tőlük.
Már a legendás Rákóczi tér mellett baktatok, amikor rám kiabál egy másik fakabát.
– Maga! Jöjjön ide!
Nem aggódom különösebben, de néha még ezek között is van olyan, aki be akarja tartani a szabályokat.
– Miben segíthetek, zsaru úr?
– Maga a Karalyos Dezső Méltóságos Úrnak dolgozik, igaz?
– Éppenséggel igen.
– Jaj, gondoltam, hogy most akkor most hadd hívjam meg magát egy ingyen franciára, csak kérem, szóljon az érdekemben a Karalyos Nagytiszteletű Úrnak, hogy fizetem a tartozásomat, amint tudom!
– Nem bánom, legalább meglesz mára is az egy darab jó cselekedetem – mosolygok rá barátságosan. A rendőr füttyent, mire egy kollégája bújik elő egy sötét kapualjból, meztelen, megláncolt lányokat rángatva maga után.
– Hát akkor válasszon a kedves úr, melyik kislányé lehet a megtiszteltetés – hajol meg alázatosan a zsaru. Rámutatok egy csinos, elfogadható állapotú kiscsajra, akinek mindkét térdén Jurassic Parkos ragtapasz van.
– Remek választás! Kislányom, munkára! Tudja, ő a kisebbik gyerekem, elhoztam magammal, keressen nyáron egy kis zsebpénzt, tanulja csak, milyen az élet!
Amíg a kedves kis teremtés térden állva dolgozik, rágyújtok egy cigire, és elbeszélgetek a faterjával. Egy idősebb hölgy méltatlankodva nézi a jelenetet, de a rendőr rámordul:
– Hatósági intézkedés van folyamatban, kérjük ne akadályozza a rendőrség munkáját jogsértő magatartásával!
Ezen akkorát röhögök, hogy azzal a huzattal tele is spriccelem a leányzó szájüregét. Még a fejére verem a hamut a cigiről, azután odébb rúgom a harákoló tündérkét és elcsomagolom magam.
– Na, ez nem is volt rossz, ügyes kislánya van magának! – dicsérem meg a zsarut, annak meg csak úgy ragyog a képe a büszkeségtől.
Még mindig csak háromnegyed egy van, gondolok egy nagyot, a BKV világszínvonalú szolgáltatását igénybe véve elmegyek az Állatkertbe. Itt, az állatok között végre embernek érzem magam egy szurikátafarknyi időre, tökéletes békesség költözik a szívembe. Nyugalmamat csak egyetlen kisebb incidens zavarja meg, amikor egy apuka a kisfiának magyaráz a leopárd kifutójánál.
– Látod, ez a gepárd. A leggyorsabb állat a világon, Afrikában él – ezek a szavak hagyják el a jóember száját.
– Bocs, de ez leopárd, egyrészt oda is van írva, másrészt meg teljesen máshogy néz ki, mint egy gepárd, az meg csak hab a tortán, hogy mindkettő él Ázsiában is. A gepárd nem tartozik a Panthera nembe, a leopárd igen, a gepárdnak nem visszahúzhatóak a karmai, sokkal karcsúbb a teste, a foltjai meg egyszerű pöttyök, a leopárd rozettáival szemben – javítom ki, teljesen jóindulatúan.
– Jó, nem mindegy? Macskaféle ez is, tök mindegy a gyereknek.
Most ezek után csoda, ha az ember elveszti az önuralmát? Hagyom a fenébe, nem akarom felzaklatni a leopárdot. Az Állatkert szent hely, csak a büdös, bunkó embereket kéne kitiltani innen. ÁLLATkert, nem emberkert, arra ott az egész város. Megcsodálom a békés, bölcs gorillákat, jót nevetek a mókás, Elvis-frizurás csuklyásmajmokon, hallgatom a bolygó értelmesebb teremtményeinek csipogását, visongását, morgását. A fél karomat odaadnám, ha itt és most megszűnne a civilizáció, és az egész tetves város erdővel borított romhalmazzá változna.
Hazafelé még útba ejtek egy gíroszost, itt jó a kaja, és nem is drága. Erősen gyanítom, hogy a borjú az valójában emberhús, de aki a disznósajttól meg a kocsonyától nem undorodik, annak ez sem lehet gond. Nyilván a körúton látott neonácik sem a kukába dobták a bezacskózott husikát, hanem leadták valami vendéglőnek.
Hazafelé egy utcai könyvárusnál megakad a szemem egy Lovecraft köteten, ami még nincs meg otthon, ez jó lesz estére. Beülök a penészes fotelbe, odakészítek magamnak két üveg sört, és olvasgatok, míg el nem álmosodom. Még nem tartok ott, csak vázoltam, mi lesz nagyjából egy óra múlva a program.
A Columbus utcába befordulva feltűnik, hogy nem áll a ház előtt Dezső bá terepjárója. Ezek szerint megint elutazott pár napra, minden hónapban ezt csinálja. Még nem jöttem rá a rendszerre, ha van benne egyáltalán, meg azt sem tudom, mi a fenét művelhet ilyenkor. Mondjuk nincs is közöm hozzá. Kinyitom a mélybe vezető bejárati ajtót, a pénzemet tartalmazó borítékot az ajtó alatt csúsztatták be, míg távol voltam. Huszonötezer forint, nem rossz ez egyáltalán egy pár perces munkáért. Találok egy színes szórólapot is, Lavinia, az erdélyi prostituált hirdeti magát, itt rendel a közeli Báthory István parkban, napnyugtától kakasszóig. Nem tudom, utóbbit hogyan kéne értelmezni, bizonyára kora reggelt jelent. Ha fele olyan jól néz ki élőben, mint a képen, érdemes lenne meglátogatnom. Porcelánfehér bőr, szénfekete haj, vérvörös ajkak, hegyes, fehér fogak. Nőket és párokat is vállal, és ami a legjobb, tök ingyen van, csak egy kis vért szív a kliensből az aktus után, vagy akár közben. Azt írja, garantáltan nem halálos, bár egy-két napig gyengeség, fáradékonyság előfordulhat. Na, ezt kipróbálom majd!
Átöltözöm egy olyan szakadt és koszos ruhába, amit utcára már nem vennék fel, azt meg, amit napközben viseltem, bevágom a szoba bal sarkába, a még tiszták közé. A helyiség átellenes végében azok hevernek, amiket egyszer, ha lesz kedvem, ki kéne mosnom.
Fogom a frissen vásárolt könyvet, beülök a penészes fotelbe, odakészítek magamnak két üveg sört, és olvasgatok, míg el nem álmosodom. Lassan elteszem magam holnapra. Most, hogy Dezső bá lelépett egy kis időre, talán lemegyek a Balatonhoz, hónapok óta egy siófoki hétvégére gyűjtöm a pénzt. A magyar tenger nem olcsó mulatság egy magyarnak.
Hát ennyi a sztori, mára vége. Nagyjából egy éve kezdtem magamnak beszámolni a velem történtekről, azóta sokkal kevésbé érzem egyedül magam. Elalvás előtt néha eltöprengek rajta, vajon mennyi volt valóságos a nap eseményeiből, és mennyit költött hozzá az enyhén fogalmazva labilis elmém.
Rosszabb napjaimon úgy érzem, nagyon keveset.
