Fórum - Idézetek

Apu, tudtad, hogy a mágnes nem vonzza a floppy-jaidat?
A WORD elszáll, az írás megmarad.
Addig még sok cián lefolyik a Tiszán.
Rengeteg hátránya mellett van egy csomó rossz tulajdonsága is.
Az alkohol öl, butít és savakkal aldehideket képez.
Szavaz a hejesirok pártyára!
Az ausztrál import jelentős része a tengerentúlról érkezik.
Több férfi hagyná ott a családját, ha tudná, hogyan kell összecsomagolni.
Nem elég ha szerencsések vagyunk, az is kell, hogy a többiek ne legyenek azok.
Minek megjegyezni a dátumot, amikor az minden nap változik?
Mindenki tudatlan, csak más-más témában.
Amíg tudsz csodálkozni, gyönyörködni, fiatal vagy.
Felejtsük el, hogy meg sem történt.
Mielőtt elkezdeném beszédemet, szeretnék mondani valamit.

"Az emberek folyton utaznak, egyik helyről a másikra, azzal az elvárással, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is jól fogják ott magukat érezni, csak amiatt, hogy egy másik helyén vannak a Földnek; ahelyett, hogy a saját belső tájaikat járnák be, aminél izgalmasabb és érdekesebb utazás nincs a világon. Kívül keresik azokat az élményeket, amikre csak belül találhatnának. Nincs szükségem arra, hogy máshová menjek, ha jól akarom magam érezni. Nem vonz egyetlen gyönyörű épület sem, ha melletted lehetek. Magamon kívül csak egy érdekesebb felfedezni valót tudok: téged."

Ara Rauch

AZ AKASZTÓFAVIRÁGOK BALLADÁJA

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
rebegj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
s az égig jusson e három zsivány,
s ruháik foltján többé ne nevessen
a grófkisasszony és az úrilány -
de kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.

A barna rongyok hulltak már a fáról,
s át harminchárom sáros vármegyén
hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réten nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk,
s ott röpködött a varjú is, mely újra
fülünkbe károg, itt a dombtetőn,
s mi ültünk hárman tar bozótba bújva
s árván a ködtől megfakult mezőn.
Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,
ki majd letép, te liliomvirág,
ne nézz reánk szemedben durva váddal,
de mondj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három betyár,
s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se úr, se szolga már -
és kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.

Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,
s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,
míg a hold rőt lámpáját felkötötte
Rouen várának lila tornyain.
S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,
"nézzétek" - mondtam - "mily veres a hó",
Ythier Méchant a kését nézte akkor,
és arra jött egy batyuzó zsidó.
Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen
felálltunk s taplót kértünk és tüzet,
de ő a kést bámulta s zöld szemében
sötét toronyként állt a rémület.
És így végeztünk véle mind a hárman,
mondj értünk még egy Áve Máriát,
s az Úr az örök élet aranyával
fizesse meg irgalmad aranyát:
- hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
vegye magához e három gonoszt,
s vad vágtában vihesse a magasba
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,
és kérd reánk az Ő szerelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.

A vén zsidót a búzaföldre dobtuk,
s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.
Aztán kocsmába mentünk és kimostuk
a rongyainkból mind a vérnyomot.
De a zsaruk elfogtak a határban,
s rozsdába verve vittek Párizsig,
bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,
s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,
szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,
és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,
és mellbimbóink megrohadva régen,
leestek tegnap, mint a rézgaras -
vállunk a naptól már barnára égett:
testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,
és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,
értünk egy végső Áve Máriát:
- hogy Colin Cayeux lókötő pofáját
s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül
bírák, pandúrok ott fenn már ne várják,
rútul pislogva egy felhő mögül -
de kérd reánk az Ő kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Ámen, ámen.

‎"Szeretni azért, hogy bennünket szeressenek, emberi, de szeretni azért, hogy szeressünk, angyali." Alphonse de Lamartine

Néhány Paulo Coelho idézet :

"A boldogság keresése egyéni dolog, nincs rá modell, amelyet másoknak átadhatnánk."

"Nem bűn az, ha boldogok vagyunk. Fél tucat gyakorlat és figyelmes hallás elegendő ahhoz, hogy az ember megvalósítsa a leglehetetlenebb álmait."

"Hallgass a szívedre. Az mindent tud, mivel a Világlélekből jött, s egyszer majd oda fog visszatérni."

"Soha nem ítélhetjük meg mások életét. Mindenki csak a maga fájdalmait és lemondásait ismeri. Lehet, hogy úgy érzed, jó úton jársz, de soha ne gondold, hogy ez az egyetlen helyes út."

"Nem test vagyok, amelynek lelke van, hanem lélek, aminek van egy látható része, amit testnek hívnak."

"Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket."

Kun Erzsébet
eredeti nevén Kunitzer Szonja, magyar írónő
1926. július 10. — 1996. május 1.

Einari Vuorela: Légvárak

A fejemben kalapommal
elindultam sebbel-lobbal,
ki nem tudja, mibe vág.
Légvárakat építettem,
ajándékba napfényt nyertem,
s ingyen kaplak, holdvirág.

(Fábián László fordítása)

"Aggasztott, hogy cellatársamnak nem volt fegyvere. De ha lett volna, akkor sem használhatta volna, mert kötötte az ahimszá, fogadalma, ami azt jelentette, hogy semmiféle élőt nem volt szabad elpusztítania. Itt a hegyek között, ahol nem is igen akadt semmi élő, nem volt nehéz ezt a fogadalmat megtartani. Ám a mocsaras, trópusi éghajlaton, ahol hemzsegnek a kígyók, pókok, skorpiók és főleg a szúnyogok, ott bizony mindkét félnek nehéz lehetett csípés és gyilkolás nélkül átvészelni egy-egy éjszakát. Talán ez lehetett az oka, hogy arrafelé nem is nagyon terjedt el ez a dolog."

"A producer a sátrában reggelizett. Éppen végzett hattojásos rántottájával és a kenyérpirítóval. Az utóbbi elromlott, ezért dühében szétverte, majd a békés reggeli csúcspontjaként éppen elfogyasztotta teás rumját. Érdeklődéssel vegyes másnapossággal pillantott ránk."

Most nem is oly rég, a Cirque Du Soleil - Alegria előadásának főcímdalát hallgatva az alábbi sorok buktak ki jóbarátom felé:


"Félelmes időkben
Mikor nincs gonosz hullámot távolító isten
Egy kar nyúl felém szabadságot kínál
Egyetlen s igaz lélekbarátom
Napszívű bajnokom!

Gyengéd lágy beszédek
Se kiadató szavak
Egy se mi mérgezett mondat
Mely két talpomra rángat!"

Szabadosan angolról fordítva.

Szép estét.
TharBael

"Mint a legtöbb emberszabású lény, én is meg vagyok áldva azzal, amit a buddhisták úgy neveznek, hogy „majomelme” – a gondolataim ágról ágra ugrálnak, és csak annyi időre állnak meg, hogy megvakarják a feneküket, csulázzanak egyet, és elüvöltsék magukat. Régmúlt dolgoktól kezdve az ismeretlen jövőig, az elmém vad ugrásokkal, zabolátlanul és fegyelmezetlenül szeli át az idő folyamát, és percenként többtucatnyi új ötlettel áll elő. Ez önmagában még nem lenne probléma; a gondot az jelenti, hogy az érzelmi világom szorosan ehhez a gondolatmenethez kötődik. A boldog gondolatok boldoggá tesznek, de hirtelen – zsupsz, egy szempillantás alatt a rögeszmés aggódás mélyére zuhanok, és lőttek a boldog állapotomnak; aztán eszembe jut egy vérlázító emlék, amitől újra felmegy bennem a pumpa; majd az elmém úgy határoz, ez a megfelelő pillanat arra, hogy elkezdjem sajnálni magam, és erre azonnal megjelenik a magány érzete. A gondolataink szabják meg, kik vagyunk. Az érzelmeink a gondolatainknak vannak alávetve, mi pedig az érzelmeinknek.
A másik alapvető gond az ágak között ugráló gondolatokkal az, hogy soha nem ott vagyunk, ahol vagyunk. Vagy a múltban kotorászunk, vagy a jövőt lessük, de csak nagyon ritkán pihenünk meg ebben a jelen pillanatban. Susan barátnőmnek van egy fura szokása: valahányszor valami csodálatos vidéken jár, kétségbeesve így kiált fel: – Ez olyan gyönyörű! Ide feltétlenül vissza kell jönnöm! –, és minden erőmet latba kell vetnem, hogy meggyőzzem: már itt van. Ha az Istennel való egységérzetet próbálod megtapasztalni, akkor ez az előrehátra ugrálás elég necces dolog. Nem véletlenül beszélnek isteni jelenlétről – ugyanis Isten itt van jelen, most, ebben a pillanatban, és csak ezen a helyen találhatod meg Őt, sehol máshol.
De ahhoz, hogy képes legyél a jelen pillanatban maradni, figyelmedet célorientáltan egy pontra kell összpontosítanod." (Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

Azt hiszem, nem csak Liz küzd ezzel a problémával...

Egyik kedvenc Szabó Lőrinc versem.

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Zen tanmeséket és verseket olvasok éppen, és erről azonnal Craz jutott eszembe:

Az egyik tanítványa megkérdezte Sozantól:

- Mester, mi a legértékesebb a világon?
- A döglött macska feje - hangzott a válasz.
- Miért éppen az?
- Mert senki sem képes felbecsülni, mennyit ér.

Vihar Béla: Egy katona megy a hóban

(Részlet)


Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
nem, évszázadok és évezredek óta én vonulok,
én, a katona a hóban.
Ajkam kiáltásra nyílik,
széthasad, mint a seb, kiáltok, miként a gyermek,
aki először riad a magány iszonyatára.
Hozzád, hozzátok szólok a száguldó fergeteg
és az idők ködbe vont messzeségéből.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka…
Láttok-e még engem? Íme megjelentem.
Kicsiny bukdácsoló pont vagyok,
küzdelem a hótenger hullámain,
imbolygó pont, létéért küzdő,
hogy karotok drága kikötőjébe érkezzék.
Rám ismertek-e? arcom vonásait
még össze tudjátok-e rakni
az emlékek szövevényéből?
Én vagyok a katona, az egykori fiatok és férjetek,
a távolba kémlelő fivér, a hátizsákkal és derékszíjjal
eltávozott, az ismeretlen és mindenkié,
a katona, aki megy a hóban,
a havasok végtelen óceánján.
…
Már-már megtorpantam. Előbb a lábam unszolt, aztán a kezem,
aztán a szív, aztán egész valóm.
És mentem a Hang bűvöletét követve a többiek közé,
a társaim után, oda a sorba,
akik mint a márványszobrok gubbasztottak hóbasüppedten,
de immár a fájdalom béklyóitól megoldottan.
Már mentem volna közibük. …
…
Hang: Kedves, ne menj tovább, hajtsd vállamra fejedet…
szegény vándor.
- Miért nem követtem hívását?
Amikor megadtam volna magam, egy küszöb szólt reám,
otthonunk küszöbe, a kisajtó kilincse,
egy szék, egy asztal, egy kerti ösvény:
gyere, gyere haza, gazdánk gyere haza…
Miért akarsz élni, balga? - fedett meg lábam, eszméletem.
Megéri?
Egy este a hóhalomra kuporodtam és néztem
a lángoló csillagképek ünnepi szertartását,
szomjúhozva az elérhetetlent,
a kegyetlen megváltás pillanatát. Már én is meg akartam halni.
Tagjaim mintha elvesztettem volna és helyükön furcsa sem mi támadt.
Talán meg is haltam. De zsibbadó öntudatomat anyám sikolya hasította át. Megrezzentem.
Anya: Fiam, Fiam!
Ő: Már nem sokáig leszek gyermeked, mama.
Anya: Kapaszkodj meg szeretetemben…
Ő: - Messze vagy. Nem érlek el, anyám!
Anya: De én elérlek téged. Én tanítottalak meg járni,
s most ismét erre tanítalak. Parancsolom: ha csúszva
is, ha véres tenyérrel is, indulj el fától fáig, bokortól
bokorig, ároktól árokig, kelj fel, én foglak, kelj fel
fiam.
…
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
és tízszer tizenhét nap és tizenhét éjszaka.
Eközben ezer kilométernyi utat raktam össze.
Ezer kilométer tíz és tíz lépések sorából.
Az első tizet anyámért, hogy kezére roskadhassak egy napon.
A párolgó tálért, amelyben megmeríti a kanalat,
levest oszt, s vele önmagát is nekünk adja.
A lámpafényért, ami homlokunkra hull,
a tiszta pohárért, amelyben felgyöngyözik az ital,
amidőn átszeli a fény ezüstkése.
Anyámért, hogy játszott velem,
hogy dalolt az alkonyatban, ha félt em,
hogy karjába emelt, amikor elfáradtam.
A másik tizet eljövendő kedvesemért,
aki az olajfa illatú éjben
majd alélt öleléssel a szerelem borával itat meg.
Tíz, tíz lépés a séták szépségéért,
a rohanó villamosért, amint kacagva utána futunk.
Lányok gyönyörű koszorújáért,
a suttogásért, a drága cselekért, a kézfogás vallomásáért…
… Tíz lépés, ezer kilométerek tíz lépése…
Így építettem utat a reményekből hazafelé.
A szélben, a fergetegben
a magasba emeltem fejem,
s megáldottam tíz lépések hóba vájt jeleivel
azt a napot, amely felkel majd a béke ragyogásával,
s végre jó lesz embernek lenni….

Francois Villon:

A HALÁLTÁNC-BALLADA

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!" ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakában sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... "Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél ült a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang - "nem fejted"
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek."
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Öreg temető.
Buján tenyész a burján
roskadt sírokon.


Holdvilágnál
megelevenednek a
madárijesztők.


Templomi harang
zúgása általzengi
a lomha éjszakát.


Buddhák –
ezredéves mocsok rajtuk,
senki le nem törli.


Eldobott legyező –
a gésa arca rajta
olyan szomorú!


Síromra elég:
„Datolyaszilvafaló
haikurajongó.”


Maszaoka Siki

Romhányi József: A teve fohásza

Monoton
üget a süppedô homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szemekkel kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog baktat.
Az itató tava távol,
s oly rettentô messze még az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:

- Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelô tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet - vert vederbe
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!

S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.

Most épp ez a pársoros érkezett ki lelkemből. Külön műnek nem illik be, de egy idézetnek megteszi.

"And I'm still a broken body,
Tormented soul of burnt out memories.
Torn shell of a diseased cloyster.
Living Sarcastic caricature,
Of a maddened monster!" - TharBael

"élet és halál is csak hazugság ...
érzelem van...gondolatok...
és azok maga a világ...az igaz világ." - TharBael

"Eméssze világom hamu s parázs gondolat zsarátnoka
Magam világának lettem önjelölt tömeggyilkos zarándok zsarnoka!" - TharBael

Craz!
Most kedvet adtál, hogy újra kiolvassam a Kaland Nélkül-t. ^^

Kedvencem a Paratölgyerdő Feketemágusa anekdota! ^^

" - Imádom a calquai koboldütőt - szólalt meg Zaislo a véresbarna italt hangosan szürcsölve. - Tudjátok, hogy készül? A szőlő mellé néhány koboldot is gyömöszölnek a présbe, így aztán jó adag koboldvért tartalmaz; ez jellegzetes mennyei bukét ad az italnak." - Dörnyei Kálmán

"nincs olyan fegyver, vagy csata vagy ellenség, mi olyan mély sebet ejthetne, mint valaki hiánya s az ezáltal átélt bánat kétségbeesés és űr!" - TharBael

Ha már Rejtőnél tartunk:
"...lehetnek ilyen, bibliailag terhelt egyének, akik nem nyugszanak majd bele, hogy századunkat okosan és helyesen letagadják, mint valami fegyházviselt, vidéki rokont, aki örökre blamírozza a családot."
(Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán - esszé; posztumusz kiadás, Magvető Könyvkiadó, Bp. 1967)

Hát ez bizony előfordulhat