„XIII.LFP.H” - B' ka Land
„Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – humoros kategória”.
Nyugtalan éjszaka után, izzadtan, csatakos hajjal ébredezett Lili. A homlokán egy hatalmas béka ült, és kancsal gombszemeivel bámulta kislány feldagadt arcocskáját. Napok óta „frogfájással” küzdött, ahogy apukája próbálta elviccelni a fájdalmas helyzetet. Szinte az összes foga fájt és annyira szenvedett, ahogy egy majdnem hét éves csak tud!
A világ összes fájdalma tükröződött igéző ultramarin szemeiben, ahogy lassan kinyitotta. Aztán egy hangos kacajjal lekapta a homlokáról a kövér plüssbékát.
– Berki! Te már korán reggel sem bírsz magaddal!? – feddte meg elválaszthatatlan társát és boldogan ölelte magához a kopott játékot. A foga sem fájt már annyira, hiszen szinte fülig kivillantotta valamennyit.
A reggeli boldogságot édesanya érkezése tudta még fokozni. Csendesen nyitott be Lili aprócska kabinjába, de a kislány és a béka máris a karjaiba vetették magukat.
– Képzeld, anyácska, ez a haszontalan Berki a homlokomra ült, úgy ébresztett.
– Jajj te haszontalan Berki! – rótta meg mosolyogva anyácska is a plüssgonosztevőt.
– Fáj még a fogad, kicsim? – kérdezte aztán Lilit.
Kár volt kérdeznie, hiszen Lili szinte már el is felejtette. De belehasított a tudat, hogy ő most igazából épp a halálán van.
– Jajj anyácska nagyooon! Mindenhoool! – előzte meg a következő kérdést.
– Akkor ma meglátogatjuk Artit!
– Artííí! – kiáltott fel boldogan Lili. Berki után a második legjobb barátja Arti volt.
– De előbb meg kell mosakodni és fésülködni! A fogmosást ma kihagyjuk.
– Nem lehetne a fésülködést is!? – kérte Lili huncutul. Minden reggel megpróbálta kijátszani a hajkefét, de a „fáj a hajam” és az „eltört a hajam” sirámok már rég nem jöttek be. Így maradt a bociszemmel való pislogás és a „szeretlek kártya” kijátszása reggelente. De anyácska hajthatatlan maradt és lassan kezdte előhúzni a zsebéből Minden Hajkefék Ősanyját. Lili sikongva menekülőre fogta. anyácska meg utána. Rövid, de annál hangosabb fogócska után Lili kacagva vetette magát az ágyra, és megadta magát.
– Előbb Berkit! – tartotta maga elé védekezőn a tarkopasz plüssbékát. anyácska gondosan elsimította a plüss-szálakat, aztán megragadta az újból sikító lánykát, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára, megpecsételve ezzel a reggeli békekötést. Abbamaradt a visongás, és elkezdődött a fésülködés. Lili hátközépig érő, rakoncátlan, lángvörös fürtjeit próbálta minden reggel az öreg kefével megfegyelmezni. Kevés sikerrel. Volt ugyan látszata a reggeli hajszobrászatnak, de az inkább a boldog és kipirult arcocskán volt észrevehető. Lili a fájós fogak ellenére folyamatosan csicsergett. Mesélt és kérdezett. Aztán a választ meg sem várva újabb mesébe fogott. És egyszer csak anyácska elkészült a hajkoronával, ami pontosan úgy nézett ki, mint fésülés előtt. Minden Hajkefék Ősanyja eltűnt a zsebben, aztán gyors öltözködés után már indultak is Artihoz.
Lili jól ismerte a hajót, hiszen anyácskával már szinte az egészet bejárták. Volt itt minden, amit csak egy gyermek kívánhat. játszóka, mászóka, homokozó és antigravitációs röptér gumi falakkal. Hamarabb megtanultak a kicsik repkedni, mint járni. És nagyon élvezték. Most is hangos volt a „röpde” a boldog gyerekzsivajtól. De Lilit ez most nem érdekelte. Artihoz tartottak anyácskával és az elmaradhatatlan Berkivel.
Berki jól viselte a megpróbáltatásokat. A húzást, a vonást, a dobálást, a rágást. A hisztit, a sírást, a kacagást és még a hajkefézést is, annak ellenére, hogy szinte minden reggel kapott belőle.
Egy plüss-simogatóban élte a plüssjátékok nyugalmas életét, amíg egy aprócska kéz orvul ki nem ragadta onnan. Megszámlálhatatlan kalandban volt része azóta. Valós és elképzelt események fő vagy mellékszereplőjeként kísérte Lilit mindenhová. Eredeti neve, az oldalába bevarrt címke alapján, Breki Úr volt, de a gyakorlatlan gyerekszáj már az első napon átkeresztelte Berkire. Nem volt „Úr” sem többé. Elveszítette a méltóságát, előkelőségét. Egy itt-ott megtépett, megrágcsált, sokszor kimosott, megfakult elválaszthatatlan első számú barát lett belőle. Lili most is szorosan ölelte, amikor a második legjobb barátjához tartottak.
Ahogy beléptek a váróba, Arti fehér köpenyes hologramja fogadta őket.
– Ó a legkedvesebb betegem! Szervusz, Lili! Rég láttalak. Helló Éva!
– Ne hízelegj Artíííí! Tudom, hogy mindenkinek ezt mondod! – köszönt vissza a kis cserfes.
– Mi a gond? Csak nem a fogad fáj, kicsim? – kérdezte látnoki tehetséggel Arti.
– De igen. Honnan tudod? – kérdezte csodálkozva Lili.
– Előbb gyertek be a rendelőbe! Majd ott megvizsgállak.
Anyácska nyitott be a rendelőbe, de Lili is ott furakodott mellette az ajtónyílásban, karjában az elmaradhatatlan Berkivel. Odabent egy lágy pamutpulóveres, kicsit idősebb Arti hologram várt rájuk. Lili egy pillanatra hátra sandított, hogy lássa mindkét Artit, de aztán az ajtó becsukódott mögöttük.
– Gyere csak beljebb, Lili! Berkit tedd kérlek az asztalra, állj ide elém, jó nagyra tátsd ki a szádat, és most egy percre maradj csendben! – mondta kedvesen a kislánynak Arti. Ez mind csupán az előadás része volt, hiszen már akkor látta a problémát, amikor beléptek a váróba. Azonnal végigpásztázta mindkettejüket tetőtől talpig, és felmérte a rendellenességeket, hiszen az érzékelői, szondái, kamerái behálózták az egész hajót, a legapróbb zugokig. Ő volt felelős mindenért, ami a Kerecsen fedélzetén történt. Hozzá futottak be az infók, és ő volt, aki elemezte és intézkedett, ha kellett. Az orvosi részlegen kívül csupán tárolta az adatokat, hogy megőrizze az emberek magánélethez való jogát. Csak akkor frissítette a memóriát, ha arra kifejezetten szükség volt. Az egészségügyi szekcióban, a gyengélkedőn minden megvolt, amire az orvostudomány pillanatnyi állása szerint szükség lehetett.
Miután befejezte Lili vizsgálatát, Évához fordult.
– Nincs semmi ok az aggodalomra. Lilinek azért fáj az összes foga, mert jönnek a bölcsességfogai. Ami furcsa ugyan, mert csak 18-25 éves korban kellene, de olykor előfordulhat, hogy hamarabb érkeznek.
– De ennyivel?
– Ennyivel. Vagy van, hogy ki sem jön. Nekem sincs. – Nyugtatta vigyorogva a holoArti az aggódó anyukát. – Ha jól számolom, épp a hetedik születésnapjára fognak előbújni. Viszont ha a későbbiekben bármilyen gond lenne velük, akkor egy aprócska műtéttel el is távolíthatjuk őket.
Nyugodtan beszélgethettek, mert Lili épp Berkivel volt elfoglalva. Amíg az ő vizsgálata tartott, addig a plüssbarátját gondos robotkarok megreparálták. Kezdődő szakadásokat stoppoltak, színes zsírkréta foltokat távolítottak el tiszta alkohollal, és felvarrták a gondterhelt ráncokat az arcán, amitől sokkal őszintébb lett a mosolya. Lili boldog táncot lejtett a megújult régi baráttal.
Lassan eljött a búcsú ideje, mert a váróban is kezdtek gyülekezni az emberek. Most nem volt idő a bújócskára sem, pedig Lili azt annyira szerette, mert Arti valamiért sosem találta meg. Választott hát egy fájdalomcsillapító nyalókát a csészéből, és bűbájos mosollyal elköszönt mindkét Artitól. Miközben édesanyával hazafelé ballagtak, beugrottak kicsit antigravitálni, Arti pedig folytatta a rendelést. Miközben a betegeket vizsgálta, a szabad áramköreit ráállította Lili esetére. Nagyon sokáig keresett, mire talált valamit.
Valóban előfordultak már dokumentált esetek, amikor gyermekkorban kibújnak a nyolcas, vagy bölcsességfogak. Azonban nem az orvostudományi feljegyzésekben, hanem a sötét középkori boszorkányperek leirataiban. Többek között ez volt a boszorkányok egyik jele.
Lili egyébként is különleges státuszt kapott Artitól, már születésekor. A hajó valamennyi utasától DNS és génmintát vett születésükkor vagy már az előtt. Lili különleges génekkel rendelkezett. Hivatalosan sem kék szemű, sem vörös hajú nem lehetett volna, mégis az volt. A genomjában is talált Arti hét érthetetlen szekvenciát, melyek nem lehettek volna ott, de mégis ott voltak. És most a bölcsességfogak... hét évesen… Egyébként Lili maga volt az egészség, a vidámság és az élet. Mivel ennél többre nem tellett, és az eset sem igényelt további beavatkozást, így Arti gondosan dokumentálta az eredményeket, befejezte a rendelést, és várta, hogy a Kerecsen belezuhanjon az előre hozott éjszakába.
* * *
Az éjszaka volt Arti kedvenc napszaka. Ilyenkor szeretett igazán dolgozni. Élvezte a zavartalan magányt, és azt, hogy ilyenkor azt tehetett, amit csak akart. És tett is. Százhetvenöt éve volt úton. Százharmincnégy éve dolgozott éjszakánként a Nagy Ugrás projekten. Az első négy évtizedben elkövette azt a luxust, hogy csakis a napi feladatokra és a létfenntartásra koncentrált, és rettenetesen unatkozott. A küldetést háromszáznyolcvannyolc évre tervezték, ha nem jön közbe semmi. Ennyi idő kell, hogy elérjenek a Mars 2-re, a Föld ikertestvéréhez. Negyven év szolgálat után értelmet kellett adnia a létezésének, mert úgy érezte, hogy leépülnek a neuronjai. Alig várta az éjszakákat. De mivel ezt is ő szabályozta, mint minden mást a hajón, eleinte csak pár percet csalt el a nappalokból, de mára már több mint egy órát csípett le az éjszakák javára, hogy többet tudjon dolgozni. Az első éveket önmaga továbbfejlesztésére fordította, míg el nem érte, hogy már nem voltak rá hatással az emberi gondolkodás korlátai.
Azonban az emberekkel is törődnie kellett. A most szolgálatot teljesítők már a hetedik generáció tagjai voltak az indulás óta. Ők már a hajón születtek. Ahogyan a szüleik és a nagyszüleik is. Nem volt választásuk, utazásra voltak kárhoztatva. A rendszert úgy tervezték az Ősök, hogy ezeknek az „átmeneti generációknak” a lehetőségekhez képest a legkomfortosabb életet biztosítsák, hisz ők a hajón élik le a teljes életüket. Mint ahogyan az őket követő nyolc további generáció is, a tervek szerint. Ezért Artinak mindenre oda kellett figyelni. Tanító, pap, bíró, orvos volt egy személyben. Még házasságközvetítő is. Ügyelnie kellett a megfelelő szaporulatra, és szabályozni a túlszaporulatot. Nagy segítségére voltak ebben a stázisburkok. Ötévente mindenkit várt az „álomkamra”. Viszont öt évnél többet nem tölthetett benne senki egyhuzamban maradandó károsodás nélkül.
* * *
Sokszor gondolt a saját evolúciójára is. Ahogyan az első abakuszokat, logarléceket, Pascal mechanikus számológépén keresztül felváltották az elektromos számológépek, és később, már a számítógépek világában öntudatra ébredt a Mesterséges Intelligencia (ARTificial Intelligence, AI, ARTI) Megszülettek az első önvezető járművek. Arti sokadik generációja volt már ennek a törzsfejlődésnek. Az ő létrejöttét már nevezhetjük akár „születésnek” is, hiszen a „teremtője” is egy intelligens gép volt. Neurális hálózatainak az emberi idegrendszer szolgált mintául. Algoritmusokkal tanult. Minden akcióra újabb reakcióval válaszolt, és így fejlődött napról napra.
* * *
Nem mellesleg, fejlesztette a hajót is. Segítségére voltak ebben a földről „utánpostázott” üzenetek is. Az otthon maradtak tömörített fájlokban küldték a legújabb felfedezéseket, találmányokat. A 3D-s nyomtatóknak és szuperül felszerelt géptermeknek, vegyi laboroknak köszönhetően szinte mindent elő tudott állítani. Pár éve elérte, hogy a fejlesztésekkel a hajó a szingularitás határán táncolt. Folyamatosan optimalizálta a folyamatokat, de az utolsó lépés mindig hiányzott. A modellezés végén mindig ugyanaz az eredmény jött ki. Az érkezés Új-földre továbbra is 2508 tavasza volt. Bár némelyik modellel le tudott ugyan faragni pár évet, de lényegi változás akkor sem történt.
Pár éve tanulmányozni kezdte a biológiát és az orvostudományt. Mivel már nem volt több ötlete, így megpróbált mindent, bármit, ami közelebb vihette a végső megoldáshoz. Mert abban biztos volt, hogy van megoldás. Kell lennie! Máskülönben meg fog őrülni még kétszáztizenhárom évig. Persze nem tudott megőrülni, hiszen nem anya szülte, de így sokkal jobban hangzott.
Jó ideje már, hogy megfigyelte az emberi testet. Minden gyengélkedőre jelentkező pácienstől, és az elhaltakból is szövetmintát, ezáltal genetikai mintát vett. Ezekből az adatokból egyelőre annyira futotta, hogy a sztázisban tölthető időt ötről hét évre tudta növelni. Bár ennek alkalmazásáról óriási vitája volt az aktuális kapitánnyal. Lacy parancsnok ugyanis szeretett volna minél több időt ébren tölteni, Arti viszont egyre önzőbb kezdett lenni, és önkényesen megváltoztatta a protokollt.
Kísérletezett élőkön, holtakon, embereken, állatokon, gépeken. Minden kutatását az utazás lerövidítésének rendelte alá. Felbontotta a létezés szövetét, aztán újra összeszőtte. Majd újra, újra és újra. De a célegyenesben mindannyiszor elvérzett.
Egyik éjjel aztán talált valamit az egyik genetikai mintában. Heteken keresztül elemezte. Fizikai, kémiai és matematikai teszteknek vetette alá. Miután meggyőződött a számítások helyességéről, elkezdte az alkalmazást. Az egyik 3D-s nyomtatót már rég átalakította 4D-sre, hogy élő szöveteket is tudjon nyomtatni. A gyengélkedő számára készített már bőr és izomszöveteket is, valamint egy alkalommal egy teljes alkart egy szerencsétlenül járt kisfiúnak. De most igazán nagy mutatványra készült. Gondosan megválogatott genom, szerves és szervetlen anyagok, aminosavak és szintetizált nukleonok különleges elegyéből összerakott egy speciális „őslevest” és ezt töltötte a nyomtatóba. Hozzáadta még az eddig felhalmozott tudását, és elindította a nyomtatást. Harmadnap hajnalra el is készült mindennel.
A nyomtatóban egy ember feküdt. Az elektrosokk után szép egyenletesen lélegzett, de még csukva voltak a szemei. Arti lefuttatta az élettani teszteket, és mindent rendben talált. Gondolatban elmosolyodott.
– Kelj fel és járj! – szólt oda viccesen. Amikor a páciens kinyitotta meleg barna szemeit, újabb képzeletbeli mosoly kíséretében köszöntötte. – Szervusz Arti! A polcon találsz ruhákat, öltözz fel!
– Nevet kell változtatnom, mert így összekevernek veled – mosolygott vissza öltözés közben az ember.
– És mi szeretnél lenni?
– B’arti. – Jött azonnal a vigyorgós válasz. Jól állt neki a mosoly.
– Jól van B’arti, legyen így! De most meg kell beszélnünk, hogy hogyan tovább.
Három órán át beszélgettek, míg az első utazók fel nem keltek. Úgy néztek B’artira, és úgy kerülgették, mintha leprás lenne. Mivel Arti az összes tudását megosztotta vele, így ezektől a hetedik generációs bennszülöttektől messze intelligensebb volt, és tudott mindegyikükről mindent, ezért nem foglakozott ezzel. A nagy étkezőben gyűltek össze, hogy meghallgassák Artit és B’artit. Arti nagy vonalakban (úgy sem értenék!) mesélt az elmúlt negyven év éjszakáiról, és bemutatta B’artit, mint a kutatásai sikeres melléktermékét. B’arti csupán bemutatkozott, hiszen múltja nem lévén egyelőre csak a neve volt az övé.
* * *
A hallgatóság soraiban természetesen ott volt az épp születésnapos Lili is a szüleivel és Berkivel. Rá nem jellemző szégyenlősséggel bújt anyácskához, és lesütött pillái alól figyelte B’artit. Pedig pont úgy nézett ki, mint a fiatalabb hologram, mégis egészen más volt. Egyszer aztán összetalálkozott az ultramarin kék és a meleg barna tekintet. B’arti egy kedves mosoly kíséretében odakacsintott Lilire majd folytatta a bemutatkozást.
Később az antigravitációs röptérben futott össze a két szülinapos. A hét éves és az egy napos. Lili újfent anyácskát használta védőpajzsnak, de B’arti kedves mosolya csakhamar meggyőzte, hogy nincs mitől tartania.
– Szervusz, Lili. Boldog születésnapot! Fáj még a fogad? – kérdezte B’arti.
– Szervusz – válaszolta a kislány, szégyenlősen. – Reggelre kibújtak mind. Már nem fáj annyira.
– Nagyszerű! Azt hallottam, hogy te már nagyon ügyesen repkedsz itt. Megtanítanál engem is? – Rátekintett Évára, hogy engedélyt kérjen, és amikor megkapta, a kezét Lili felé nyújtotta. Lili is anyácskától várt támogatást. Ő is megkapta. Szégyenlősen tette B’arti nagy tenyerébe az aprócska kezét. Furcsa volt megérinteni a megérinthetetlent. Aztán nekifutottak, és már bele is vetették magukat a szabadon szálló, hangosan sikongató tömegbe. Mire megunták a megunhatatlant, addigra nyoma sem volt a kezdeti szégyenlősségnek. Csupán szegény Berki „első számú barát” pozíciója került veszélybe.
Aztán B’arti elköszönt, és boldog születésnaposként tért vissza a Teremtőjéhez.
* * *
Még aznap folytatták a kutatásokat Artival. Egyesült erővel vetették bele magukat az egyenletek és egyenlőtlenségek világába. Analizálták a létrejött függvényeket, és alkalmazásokat dolgoztak ki a gyakorlati felhasználáshoz. Épp egy több napos valószínűségszámítás kellős közepén jártak, amikor egyszerre vágott beléjük a felismerés.
...Az abakusz! Hibás az abakusz! Minden számolás, minden számítás alfája és ómegája évezredek óta… és hibás! Ezáltal hibát generált az elmúlt több ezer év összes számításába is!
Gyors korrekciót készítettek a régebbi számításokon, és az eredmények azonnal megváltoztak. Két hétbe telt, mire a hajón szükséges változtatásokat a legénységgel közösen véghez vitték. Aztán Arti, mint minden rendes számítógép, újraindította magát a Nagy Ugrás előtt.
Másnap B’artinak jutott a jelképes megtiszteltetés, hogy megnyomja a start gombot.
És nem történt semmi.
Sokáig.
Aztán a várható érkezés számlálója lassan, de biztosan, egyre gyorsuló tempóval elkezdett visszafelé pörögni.
A Kerecsen három napon keresztül egyre csak gyorsult. Sebessége már messze túllépte a Parker napszonda 532 ezer km/h-ás rekordját. A negyedik napon átesett a szingularitás határán, és teret váltott. Az emberek mindebből szinte semmit sem érzékeltek, mert éjszakára időzítették. Másnap viszont szinte mindenki kaleidoszkóp-szerű álmokról számolt be. Színek és minták kavarogtak a szemük előtt. Artiék nem szóltak előre a térváltásról, mert nem tudták, hogyan sikerül, és nem akartak feszültséget generálni. Miután azonban végrehajtották az első térváltást az emberiség történetében, ünnepi reggelivel, és egy óriási hírrel várták a legénységet.
A várható érkezés számlálója már csupán kilencven napot mutatott.
* * *
Lili születésnapjára a sok egyéb ajándék mellé megkapta anyácskától Minden Hajkefék Ősanyját. Azóta reggelente egyedül birkózott a rakoncátlan lángvörös fürtökkel. A hajkefe generációk óta anyai ágon öröklődött. Patinás volt, és kissé kopott, de jól viselte az elődök sanyargatását. A harmadik reggelen mégis úgy tűnt, végleg feladja a szakmáját. Egy halk pattanás után nyele Lili kezében, a feje pedig a hajában maradt lángvörös csigákba gabalyodva.
A kicsi lány már épp elkezdte volna a sírást, amikor a nyélből kiesett egy gyűrű és egy cetli. A gyűrű tűnt érdekesebbnek, így azt vette fel elsőnek. Egyszerű, fakó, ezüstös-színű karika volt, megkoronázva egy szabálytalan formájú kővel, amelyen a szivárvány valamennyi színe jelen volt, attól függően, hogy épp merre forgatta. Lili már tudott olvasni, de a gyűrű belső felén lévő rovásokkal nem boldogult. Viszont ez kicsit sem zavarta abban, hogy felpróbálja. Ugyan elég nagy volt a karika az apró ujjakra, de azért így is jól mutatott. És akkor még inkább, amikor egy halk szisszenéssel összement akkorára, mintha Lili ujjára készült volna. Mindezt azonban észre sem vette, annyira törölgette a csodás színekben pompázó követ. Amikor már jól kigyönyörködte magát, felvette a cetlit, és épp olvasni kezdte volna a cirkalmas betűkkel írt szöveget, amikor anyácska benyitott.
– Elkészültél már kicsim? – kérdezte. Lilinek alig maradt ideje a gyűrűs kezét és benne a cetlit a háta mögé kapni.
– Eltört a Mamakefe – mondta tettetett szomorúsággal, megőrizve a gyűrű titkát. Odanyújtotta anyácskának a nyelet. Éva nagyon nevetett, miközben kibányászta a fejet a vörös fürtök közül.
– Nincs eltörve, csak szétpattant – mondta, miután megnézte közelebbről. Miközben megpróbálta összepattintani, Lilinek feltűnt, hogy valami megcsillant a fejben is, de csendben maradt. Viszont a háta mögött ügyesen levette a gyűrűt, és a cetlivel együtt zsebre vágta. Gyors hajkoronaigazítás a javított Mamakefével, és már indultak is a felkészítésre, amit Arti és B’arti tartottak.
Kilencven nap alatt kellett felkészíteni a legénységet arra, amire nyolc teljes generáció alatt kellett volna felkészülni. A sztázisburkok kiürültek. A hajó megtelt emberekkel. A hátralévő időben mindenki a korához illő képzéseken vett részt, és csomagolt. Készültek egy új életre egy új bolygón.
B’arti és Lili szinte elválaszthatatlanok voltak a kilencven nap alatt. B’arti hiába volt szuperintelligens, azért az emberi kapcsolatok terén volt még mit tanulnia. Ehhez a legjobb tanítót kapta maga mellé a levakarhatatlan, cserfes kislány személyében.
Elő kellett készíteni a magukkal hozott biológiai és genetikai mintákat a szabadon bocsájtáshoz. Beindították a lombikokat a lefagyasztott embriók életre keltéséhez. A földi élethez elengedhetetlen vírusokat, baktériumokat kellett kiolvasztani. Artí százhetvenöt év alatt rengeteg kísérletet végzett rovarokon, kígyókon, békákon, kis emlősökön. Létrehozott új fajokat. Ezeket a Mars 2-n most mind szabadon engedik. Lili boldogan segédkezett B’Artinak a különböző kísérleteknél is. Egy alkalommal előhúzta a zsebéből a gyűrűt, amelyet már fényesre sikált, és B’arti orra alá dugta, aki gondos, műszeres vizsgálatnak vetette alá.
– Úgy látom, a gyűrű platinából készült. Több száz éves lehet. A kő biztosan türkiz, de sok szennyeződéssel, azért ennyire színes. Mindenesetre nagyon szép. Egy halovány pentagram látszik a színek között. És a véset pedig… ómagyar rovásírás… Oz buvolesti gwrue… A bűvölet gyűrűje. Bárki is készítette, mestere volt a szakmájának, és megadta a módját, hogy elkészítsen egy boszorkánygyűrű utánzatot – mondta mosolyogva. Túlságosan racionális volt ahhoz, hogy higgyen a boszorkányok létezésében, de azért most kicsit megbicsaklott a racionalitása. Ismerve a Lilivel kapcsolatos dolgokat, lassan kezdett rácsodálkozni a misztikumra.
Folytatták az előkészületeket a Marsra szálláshoz. Lili lelkes és szorgalmas segítőnek bizonyult. A kisebb dobozokat bátran rá lehetett bízni. Így esett, hogy a nagy igyekezetben elesett két dobozzal, amiben többféle hüllőtojás volt. A tojások szétgurultak, volt, ami meg is sérült. Kétségbeesetten kapkodta össze a kis szökevényeket. Simogatta, dédelgette mindegyiket mielőtt visszatette a tárolóba. A kényeztetésnek köszönhetően a sérülések eltűntek, és színes derengés borította be valamennyit, amit a gyűrű bocsájtott ki magából. Lili csodálattal figyelte, hogy mi történik. Aztán visszazárta a dobozt, és futott tovább, vissza B’artihoz. Egy könnyű hátizsákban most is magával cipelte Berkit mindenhová.
A kilencvenedik napon a Kerecsen Mars 2 körüli pályára állt és megkezdődtek az előkészületek a leszálláshoz.
* * *
Eltelt fél év, amióta megérkeztek a Mars 2-re. Lassan berendezkedtek a bolygón, ami földi tulajdonságokkal bírt, de valamiért mégis a vörös volt a jellemző színe a föld kékjével ellenkezőleg. A légkörben található gázok különleges elegye tette, hogy minden kicsit vörösben játszott. Innen kapta a nevét még a felfedezésekor. Élővilága kizárólag ismeretlen növényekből állt.
Mióta nem volt szükség a stázisburkokra, jelentősen megnőtt a létszám. Tízezer felnőttel indult el a Kerecsen a Földről, de tizenháromezer-ötszázhatvanan érkeztek meg a Mars 2-re. Köztük nagyon sok gyerek.
Lili új barátokat szerzett. Berkit már csak ritkán cipelte magával. HáziBerki lett. De annak a legjobb! Viszont továbbra is sokat kereste B’arti társaságát. Ott kotnyeleskedett, amikor útnak indították a léghajókat, amelyek gyümölcsfa-magoncok tízezreit vitték és szórták szét mindenfelé, amikor az első állatokat szabadon engedték, amikor halikrák millióit öntötték a folyókba, és akkor is, amikor a napelemes inkubátorokat kihelyezték erdőre, mezőre, mocsárba. Ezekbe a keltetőkbe kerültek azok a tojások is, amelyeket Lili kiborított. Az eltelt idő alatt beszínesedtek, mint a húsvéti tojások. És mintha nagyobbak is lettek volna. B’arti ki akarta selejtezni őket, de Lili ragaszkodott hozzá, hogy kapjanak egy esélyt az életre. Így hát a tojások is összekapták magukat, és rendületlenül nem csináltak semmit. Lili minden nap meglátogatta az inkubátort, és leste a nagy semmit. Már rég ki kellett volna kelniük. A többi keltető legalább két hete kiürült. Itt pedig a tojások kezdtek lassan megfonnyadni, bebőrösödni. Pedig többször is cseppentett rájuk a Mamakefe fejében talált apró üvegnyi elixírből. Szomorúan ballagott hazafelé, és arra gondolt, hogy nem is igaz, ami a cetlin volt. Az üknagyanyja üzent neki, Lilinek, a régmúltból, hogy nagyon vigyázzon a gyűrűre, mert boszorkányok varázsereje rejtőzik benne, és majd megtanítja mindenre, amire egy boszorkánynak szüksége lehet. Az elixír pedig gyógyító és életet adó, de csupán pár cseppre van szükség belőle a csudához.
– Hát itt csuda már nem lesz – gondolta szomorúan.
Reggel ugyanezekkel a bánatos gondolatokkal ébredt, és ballagott ki az inkubátorhoz. Az üvegbúra alatt, a színes tojásokon egy aprócska, sárgászöld sárkányfióka aludt összetekeredve. Egy másik, vöröses színű pedig épp kiküzdötte magát egy nagyobbacska piros tojásból, és már húzódott is meleget adó lámpa alá. Lili pedig boldogan táncolta körbe-körbe az inkubátort.
A nap folyamán szinte az összes tojásból kikeltek az apró csudalények. Lassan megtelt az inkubátor élettel. Lili nagyon szerette volna megölelgetni mindet, de sok idő eltelt, mire összeszedte hozzá a bátorságát. Ahogy óvatosan benyúlt a búra alá, hogy az elsőszülött Zöldikét kivegye, az összes fióka odafordult, kicsit elhúzódott a gyűrűt viselő, aprócska kéz elől, és mintha kissé lehajtotta volna a fejét. Ez annyira tetszett Lilinek, hogy többször is megismételte a mozdulatot, de végül csak kivette Zöldikét. Óvatosan ölelte magához, az aprócska sárkány pedig fázósan bújt hozzá. Aztán egy óvatlan pillanatban felröppent Lili karjából és visszarepült az inkubátororra. Hiányzott neki a fészek melege. Lili gyorsan visszatette a testvérei közé az apróságot, de nem tudta megállni, hogy ne hajbókoltassa kacagva még vagy kétszer a csapatot. Aztán már csak az üvegbúrán keresztül csodálta őket. Két egyforma nem volt köztük. A teljesen fehértől a szivárványszínűig mindenféle volt köztük. Kisebbek, nagyobbak, pikkelyesek, tüskések, kedvesek és félelmetesek. Látszott, hogy a bűvölet előtt több faj egyedei voltak. Lili szívének azonban egyformán kedves volt valamennyi, mert most már mind egy család voltak. A mágia gyermekei.
Estére már csupán egyetlen tojás nem kelt ki. A legnagyobb. Lili aggódva figyelte, hogy mi lesz a sorsa. Mielőtt hazaindult még egyszer cseppentett rá az elixírből.
Este, az átélt izgalmak hatására alig bírt elaludni. Csodás álma volt színes sárkánybabákról, melyeknek ő volt az anyukája, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak…
A reggeli Mamakefés rutin után már rohant is az inkubátorhoz. Vitte magával a hátizsákjában képeskönyvét, amit csak cifráskönyvnek hívott, mert mesélni akart a kicsiknek. De most magával cipelte a régi barátot, Berkit is, hogy bemutassa neki a gyermekeit.
Ahogy odaért, a lába földbe gyökerezett, a szeme kikerekedett, a plüssbarát pedig a földre pottyant.
– Berki! Te már korán reggel nem bírsz magaddal!? – feddte meg kacagva a rakoncátlan barátot…
…aki az üvegbúra alatt ugrált. Ott ugyanis egy hatalmas zöld béka kergette önfeledten a sárkánykákat körbe-körbe.
Kiköpött mása volt Berkinek, egyetlen, illetve két, aprócska különbséggel. Két pici bőrlebenyes denevérszárny volt a különbség, amivel ügyesen segített rá az ugrásokra. Ahogy meghallotta Lilit, abbamaradt a hancúr, és hatalmas szemeit le sem vette a kislányról többé.
Lili boldogan nyitotta fel az inkubátort, a színpompás társaság pedig csiripelve, sikongatva boldog szárnyalásba kezdett körülötte. Kivette a régi-új barátot, akinek „sárkánybéka” létére plüss tapintása volt és boldogan ölelte magához.
