XIII.LFP.H - Látogatók a vörös bolygón
„Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – humoros kategória”
Valamikor a közeli jövőben
A kavics alakú űrhajó a pillanat egy tört része alatt jelent meg a világűr eme szegletében. Egyik pillanatban még semmi, a következőben már ott úszott a nagy feketeségben.
A fedélzetén bekapcsoltak az életfenntartó rendszerek, a külső műszerek kutatni kezdték az űrhajó környezetét, és az adatokat továbbították a központi agynak.
Közben az agy elkezdte a két utas „felélesztését” a hibernációból, amiben a hosszú utazást tették meg. Az űrhajó lassan felmelegedett és légköre is beállt, hogy mire az utasok magukhoz térnek védőruha nélkül is használhassák a fedélzetet.
A központi agy közben elemezte és csoportosította a műszerek által gyűjtött információkat. Listákat készített az utasoknak. Fontossági sorrendbe rakta a megfigyeléseket. A kavics alakú hajó egy vörös bolygó közelében lépett ki a hiperűrből. A szuperszámítógép majdnem minden műszerét az égitestre irányította.
Közben a két utas kezdett magához térni. Szemüket kinyitották, és pár pillanatig csak feküdtek a két kapszulában, ami eddig életben tartotta őket. Az egyikük lassan felült, rövid mellső végtagjával a kapszula oldalára szerelt kapaszkodóval segítette fel magát. Egy ideig megpihent, izmai szokták ezt az új testhelyzetet. Majd merev felsőtestével a másik kapszula felé fordult. Meglátta társát, aki még mindig csak a plafont bámulta. Halkan odaszólt neki, azaz csak próbált mert a torka annyira száraz volt, hogy csak értelmetlen károgás hagyta el széles ajkait. Megköszörülte a torkát és megint megszólalt.
A másik erre már szintén elkezdett feltápászkodni. Nyakatlan felsőteste kiemelkedett a kapszulából. Ő is társa felé fordult, feje tetején a nagy szemek kissé fókuszálatlanul, de befogták társa alakját.
Bőre megborzongott, erre a műszerek egyből reagáltak. Finom folyadékpermetet spricceltek egész testére.
A két lény lassan kezdett magához térni.
* * *
Mars, Neria bázis
Benjamin egy kutyával játszott a Central Park gyepén. A fekete labrador mókásan ide–oda szaladgált, élvezte a gyönyörű napot, a harmatos füvet. Benjamin megpróbálta elkapni, de a kutya sokkal fürgébb volt nála. Már majdnem sikerült megkaparintani a pórázt, amit az eb maga után vonszolt, de az utolsó pillanatban megiramodott a négylábú, és a póráz úgy siklott el Ben elől a fűben, mint egy rendkívül gyors kígyó. Benjamin kifulladva, két térdére támaszkodva pihegett, amikor valaki rádudált.
Benjamin először nem is figyelt, hisz a Central Parkba autó nem hajthatott be. Ám a duda ismét megszólalt, most kissé hangosabban. Benjamin mérgesen fordult meg, hogy megnézze az idiótát, aki behajtott a parkba.
Senkit sem látott, aztán lassan résnyire nyitotta a szemét. A duda megint megszólalt.
– Jó, jó! – mondta.
A csuklóján lévő ÉLCOMP (Életfenntartó Computer) szélén kitapintott egy kis gombot, és lenyomta. A duda végre elhallgatott. Benjamin körbenézett a kis alvófülkében, és visszagondolt a Central Park gyepére. New York-i volt, ami azt jelentette, hogy igen ritkán, vagyis inkább soha nem ment ki a parkba. Ám úgy egy hónapja minden éjjel ez az álom üldözte. Meg is fogadta, hogy a pszihomókusnak megemlíti majd a jelentésében. Benjamin tizennégy hónapja volt a Marson. Persze az ide út majd kilenc hónapig tartott így huszonhárom hónapja nem látta szülőbolygóját, és így zöldet sem. Se fát, se füvet, se virágot. Most, hogy ezek a hétköznapi dolgok elérhetetlenek voltak, nagyon hiányoztak.
Felült, és lábát letette a hideg padlóra. Az ÉLCOMP-ra nézett. Az öt centi széles karpántszerű szerkezet feléledt a mozdulatra. Kristály kijelzőjén megjelentek a gyakran használt alkalmazások ikonjai. Benjamin rábökött a zenelejátszóra. Bejött a lista. Görgetni kezdte a zenéket.
– Megvagy! – megérintette az egyik számot. Az ÉLCOMP megkérdezte, hogy csak a helyiségben szóljon a zene vagy az egész bázison? Benjamin kiválasztotta az egész bázist, és jól feltekerte a hangerőt is. Elvis Presley - Little less conversation-je szólalt meg a hangszórókból. Felállt nyújtózott. Meglepetten pillantott le reggeli merevedésére. Elvigyorodott.
– Üdv a Marson haver! – Jó pár hónapja nem volt merevedése. Szinte eszébe sem jutott a nemiség. Valójában otthon sem várta senki. A kiképzés ideje alatt is csak a flörtölésig jutott az egyik nővérrel, aki a napi orvosi ellenőrzéseket végezte az űrhajósokon. Az villant be az agyába, milyen fura, hogy eddig észre sem vette a vágy hiányát. Belegondolt. Az űrutazásnak, aztán a sok altatásnak tudta be. Na de most itt volt!
– Mondjuk sok melód nem lesz. – morogta.
Aztán eszébe jutott Corinna, a bázis másik lakója.
Habár Corinna, végülis nő… – gondolta. De aztán meg is csóválta a fejét. A szabályzat tiltotta a szexuális kapcsolatot az asztronauták között. Ráadásul Cor nem is volt az esete. Túl lapos.
De a legnagyobb baj az volt, hogy rettegett a nőtől.
Corinna, azaz Dr. Corinna Martinez két napja érkezett a bázisra a 83. transzporttal.
A doktornő világhírű biológus volt, és valami hiper-szuper kísérletet jött elvégezni a Marsra. Öt hónapig marad, amikor is a 84. transzporttal megérkezik az új személyzet és Benjaminnal együtt mennek vissza a jó öreg Földre. Normális esetben mindig három emberből állt a személyzet a bázison, de most ketten egészségügyi okok miatt visszautaztak a Földre, és Benjamin egyedül maradt, illetve Corinnával.
Nem túl jól indult a megismerkedésük…
A doktornővel már az első találkozáskor sem találták a hangot. Az űrhajó lesszállóegysége terv szerint landolt. Ben és a két távozó asztronauta biztos távolságból nézték a Trivia III. landolását. A kávéfőző (alakja miatt már a földi kiképzőállomáson is így csúfolták a szerkezetet) hibátlanul landolt egy kisebb sziklamentes lapályban. A négy támaszkodóláb finoman süppedt a vörös homokba. Benjamin rálépett a marsjáró gázpedáljára, és hatalmas porfelhőt húzva maguk mögött a kávéfőzőhöz hajtott. Mindhárman kiszálltak a nyolckerekű járműből. Két társa egymást támogatva indult a leereszkedő lépcső felé. Az új szárny építése közben sérültek meg.
Ekkor nyílt ki az ajtó. Corinna Martinez sárga szkafanderben lépett a Mars talajára. Sikorsky kapitány üdvözölte, és pár szóban elmondta, mik a parancsok amiket ő már korábban megkapott a Földről. Corinna kicsit hallgatott. A csapat zavartan várta a választ, de a nő nem szólalt meg. Sikorsky megint próbálkozott.
– Doktornő, értette, amit mondtam? Mi ketten távozunk, és maga Walker századossal marad itt.
Megint vártak, amikor is Benjamin észrevette, hogy a doktornő válaszolt, csak nem állította adásra a rádióját, és ezért nem hallották. Ben odalépett, és a nő szkafanderének mellrésze felé nyúlt, hogy felkattintsa a rádiót. A nő félreérthette, mert hátralépett, és ugyanakkor rácsapott Ben kezére.
Bent annyira meglepte az ütés, hogy mozdulni sem tudott. Sikorsky és Pallman ezen jót derültek. Aztán Ben magához tért a döbbenetéből, elkapta a nő kezét, magához rántotta és másik kezével bekapcsolta a rádiót. Mindhárman először hallhatták Corinna hangját.
– Mi a … jaaaa?! Értem, ez a szar nem volt felkapcsolva?! Izé bocs, de nem tudtam mit akar.
Ben a társaira vigyorgott.
– Semmi gond hölgyem, megesik a kezdőkkel.
A nő egy furcsa morranással, meg egy fintorral jutalmazta. Aztán a kapitányhoz fordult.
– Szóval értsem úgy, hogy ketten kell elvégeznünk azt a kísérletet, amit négy emberre terveztem? – hangja felháborodástól remegett. Sikorsky türelmesen válaszolt.
– Asszonyom. Üdvözöljük a Marson. A tervek itt, hogy úgymondjam képlékenyek. Nekünk távoznunk kell. Walker százados marad, és segít önnek mindenben. A viszont látásra. – Benhez lépett. – Százados minden jót! Találkozunk otthon. Semper fi! – tengerészgyalogos köszöntéssel búcsúztak. Öklükkel a szívükre ütöttek. Pallmann is intett, de olyan cudarul volt, hogy Sikorsky alig tudta felvonszolni a lépcsőkön. A doktornő csak állt, és nézte a bezáródó ajtót. Ben szólt rá.
– Hölgyem… Coronita. Kérem, jöjjön, biztos távolságban kell lennünk, amikor a kávéfőző felemelkedik. – A nő úgy fordult meg, mint akit megcsíptek.
– Mit mondott katona? – hangja dühről árulkodott. Ben elsőre nem értette, mi a baj. Aztán rájött, hogy azon a néven szólította, amin ők hívták maguk között, amikor hírt kaptak róla, hogy ideutazik.
– Hogy el kell távolodnunk mert… – próbálkozott zavartan.
– Nem! Hogyan szólított engem?! – Benjamin már érezte, hogy a nyelvbotlásnak következményei lesznek. Azért megpróbálta, amit minden katona először sajátít el: adni az értetlent.
– Hölgyemnek? – inkább egy kérdés volt ez.
– A nevem Corinna, vagy Martinez Doktor!
Benjamin buzgón bólintott, bár a szkafanderben ez nem látszott.
– Értettem asszonyom…! Martinez Doktor.
A nő ellépett Banjamin mellett, és a marsjáróhoz ment.
– Na vigyen innen százados! – beszálltak a járműbe és jól eltávolodtak a felszállásra készülő modultól. Ben a visszapillantóból látta, hogy a modul meg is kezdte az emelkedést. Eltekerte a kormányt, és úgy állt meg, hogy szemmel kísérhesse társai távozását a bolygóról. Az indítórakéták épp bekapcsoltak, és a kis szállítóegység egyre zsugorodott a légkörben.
A doktornő oda sem nézve Benhez fordult. Hangjába maró gúny vegyült.
– Ha kiintegette magát katona, akkor vigyen a készleteimhez, ami nyilván már földet, azaz marsot ért! – Benjamin hitetlenkedve nézett a nőre. A barátai most mentek el, és minden feladat, ami a bázissal kapcsolatos, most az ő nyakába szakadt, és ráadásul még ezt a nőt is neki kell pátyolgatni. Nyugalmat erőltetett magára, és úgy válaszolt.
– A készleteket holnap tudjuk beszállítani a bázisra.
A doktornő felháborodva rikácsolni kezdett.
– Na neeem katona! – nyújtotta el a nem-et Corinna. – Azonnal elhozzuk, mert létfontosságú, hogy az anyago….
– Asszonyom! – Walker határozottan elvágta a nő szóáradatát. – A levegőnk fél órára elég. A készletek három órányira fekszenek innen. Semmiképpen nem tudjuk ma felvenni. Holnap reggel nyolc nulla nullakor indulunk. – Ezzel rálépett a gázra, és kissé el is mosolyodott, amikor szeme sarkából látta, amint a nő hátrazuhan a kagylóülésbe. Corinna a foga között szűrte.
– Ha baja esik a kísérleti anyagoknak, maga nagy bajban lesz, katona! – Ben megvonta a vállát. A katonaság már csak ilyen. Mindig az alacsonyabb rangú a hibás.
Szóval az előző napon nem lettek túl jó barátok. Megint lepillantott a merevedésére, de az se szó se beszéd elillant. „Nem is csodálom haver, én is kezdek félni attól a nőtől!”
Aztán belépett a zuhanykabinba.
* * *
Tizenhárom perc múlva már a folyosón lépkedett. Számolta az ajtókat, egy, kettő, három. Nyitott tenyérrel csapott a doktornő ajtajára.
– Coronita! – kurjantotta.
Az ajtó abban a pillanatban feltárult, pedig éppen készült még egyet odasózni. Rémülten jött rá, hogy megint rossz nevet mondott. „Mekkora egy barom vagy Walker!” mondta magának. Az ajtóban kócosan és álmosan, de szikrázó szemmel, egy igen mérges hölgy állt. Egy testhez simuló szürke trikó és egy igencsak apró rövidnadrág volt az összes öltözéke.
A trikó nem sok mindent bízott a szemlélő fantáziájára. Ráadásul, ahogy Ben látta, elég hűvös lehetett a nő szobájában, amiről ágaskodó mellbimbói árulkodtak.
– A nevem Corinna! – mondta nyomatékkal. – Már tegnap sem volt vicces a Coronita! Mi van magával, még mindig középsulisnak hiszi magát?!
Benjamin féloldalasan elvigyorodott. Tekintetét eltépte a meggymag nagyságú bimbókról.
– Bocsánat, asszonyom, többet nem fordul elő. Jön reggelizni? – próbált békülékeny hangot megütni.
– Megyek! És kérem halkítsa le ezt a zenét, vagy játsszon mást, mert nekem ez reggel nem jön be. – Azzal megfordult, és rácsapott az ajtózáró gombra. A falból elősikló ajtó résén még jól meg tudta nézni Corinna fenekét. „Hmmm, ez határozottan hmmm!” gondolta
Benjamin. „Jó, jó, a cicik nem túl nagyok, de a fenék az rendben van.”. Megint lepillantott, most a szürke kezeslábas ágyékrészére.
– Mocorgunk pajti? – aztán megindult az ebédlő felé.
„Mi ütött belém? Hisz ez egy hárpia!”
* * *
A kavics alakú űrhajó fedélzete.
A két lény mindenféle ruha nélkül csobbant a folyosó vizébe. Izmos hátsó lábukkal hajtották előre magukat. A zölden foszforeszkáló folyadék a szülőbolygójuk vizével mindenben megegyezett, kivéve a halvány derengést, ami itt a hajón a tájékozódást segítette. Pillanatok alatt beúsztak az irányítófülkébe.
A testesebb alak, nevezzük egyesnek, megnyomott egy gombot egy széles konzolon. A terem oldalfalát uraló képernyő feléledt. Elkezdtek futni a listák, teendők. Kettes is közelebb úszott. Mindketten figyelmesen olvastak.
– Szóval itt egy bolygó a közelben – mondta egyes.
– Meg kell vizsgálni! – biccentett kettes.
– Küldd ki a kutaszokat! – egyes ellökte magát a konzoltól. – De előbb együnk, gyere!
Ügyesen megfordult a két méter mély folyadékban, és beúszott egy folyosóra. Kettes fürgén követte, az ő gyomra is hangosan megkordult. Már a fele utat megtették az ebédlő felé, amikor hangos vijjogással életre kelt a hajó vészjelző rendszere.
– Ez meg mi lehet? – kérdezte ijedten Kettes.
– Nézzük meg! – visszaúsztak a vezérlőbe. A képernyőn egy mesterséges tárgyat lehetett látni. Alakja nagyon idegennek és furcsának hatott. De ami megdöbbentette őket az a mérete. A kavics alakú hajójuk valóban csak egy nagyobbacska kavics volt a tárgyhoz képest. Kettes lefuttatott egy gyors tesztet, bár magától is tudta, milyen választ kap. Az Agy mondta is:
– Mesterséges tárgy. Ismeretlen eredetű és rendeltetésű. – Egyes halkan elkáromkodta magát.
– Akkor először ezzel kell foglalkoznunk! – Rápillantott egy segédkonzolra. Megnyugodott. A hajó automatikusan bekapcsolta az álcázómódot. Most már senki sem fedezhette fel őket. Legalábbis ő ezt gondolta.
* * *
Corinna magára húzta a kezeslábast, amit a NASA napközbeni munkához tervezett. Még mindig dohogott. „Ez az ostoba katona! Nem olyan nehéz megjegyezni a nevem!” Ráadásul el is pirult amikor meglátta a tükörben magát és rájött mit is bámult oly leplezetlen élvezettel a férfi.
Már az általános iskolában is ezzel csúfolták, „Coronita”, „söröcske”. Akkor még egy pici lány volt, aki amúgy is furcsán különcnek számított, mert sokkal okosabb volt mindenkinél. Aztán a fősulin meg az egyetemen már keményen kikérte magának, ha ezzel ugratták. Aztán kezdőként a laborban is meg kellett küzdenie a viccekkel. Coronita sör a mintaanyag tároló-hűtőben, Coronita sör az öltözőszekrényében. Sőt, egyszer ki tudja honnan szerezték, de egy Coronita sörös napernyő várta a munkaasztalánál kinyitva, amikor reggel megérkezett a laboratóriumba. Persze a kollégák úgy dolgoztak, mintha senki semmit sem vett volna észre. Emlékezett, hogy örült apja a napernyőnek, amikor hazavitte. Egyből fel is állította hátul a kertben.
Aztán egy idő után vége lett az ugratásnak. A kollégák elkezdték tisztelni, hisz rövid időn belül három cikke is bejárta a szakmai lapokat, és egy kísérletéért besöpört három fontos díjat, ami miatt az intézet rengeteg szponzori pénzt kapott. Corinna lassan amolyan sztár lett a biokémia és az űrkutatás világában. Ezért már el is felejtette, milyen bosszantó volt, amikor a nevével ugratták. Erre meg itt, 80 millió kilométerre a földtől megint az iskolában érezte magát.
Felhúzta a cipzárt, és megnyomta az ajtónyitó gombot. Kilépett a folyosóra, és lenézett a padlóra. A földi kiképzésen a bázis pontos másában lakott majd három hónapig, így jól ismerte,mit merre talál. A padlón azért jól látta a felfestett vonalakat is. A sárga vonalat követve a laboratóriumba juthat, a zöld vezet a társalgó, ebédlő, központi terembe. Határozott léptekkel elindult.
Benjamint a nagy kerek asztal mellett találta. Egy tál müzlit eszegetett bőségesen leöntve tejjel. Corinna megállt egy pillanatra, és körülnézett, mit hol is talál. Ben kanalával a mosogató feletti polcokra mutatott.
– Reggelik az első szekrényben, asszonyom!
– Köszönöm! – Corinna a jelzett irányba indult, és kinyitotta a szekrényt. A polcokon rengeteg doboz állt reggeli felirattal, alatta kisebb betűkkel, mit is tartalmaz a doboz. Corinna szinte azonnal kiszúrta a kedvencét, a lekváros croissan-t. Két dobozt vett magához, a mikróhoz lépett, és bedobta a gépbe. A kis sütemény ikonra bökött, a gép pittyentve egyet beindult. A nő csípőjével a pultnak dőlve Benhez fordult.
– Benjamin, ugye ez a neve?
Ben a mellén lévő, jól látható feliratra mutatott. „Benjamin
Walker százados” hirdette a kis hímzés.
– Hívjon Bennek, asszonyom! – és belapátolt egy nagy kanál müzlit.
– Ok Ben. Te meg kérlek, szólíts Corinnának vagy Cor-nak! Hagyjuk ezt az asszonyomozást! Szerintem kezdjük elölről az ismerkedést. – Corinna már éjjel végiggondolta, hogy ha akar, ha nem, ezzel a férfival lesz összezárva hónapokig, és szüksége volt a segítségére. Aztán meg rájött, hogy kedves fiú ez a Ben. Amikor beértek előző nap a bázis védelmébe, egy szóval vagy mozdulattal sem éreztette Corinnával, hogy ő milyen elviselhetetlenül viselkedett. Segített kibújni a szkafanderből, és megmutatta a nőnek a lakrészét, sőt, este vacsorát is készített, amit aztán Corinna egy szó nélkül bevitt a szobájába, és ott ette meg.
Csak jóval később jött rá, ez is milyen bunkóság volt. Aztán, amikor kivitte az étkezőbe a vacsora maradékát, Ben már nem volt ott, pedig akkor talán megbeszélhették volna a dolgokat.
Corinna visszafelé a szobájába megállt Benjamin ajtajánál. Felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de aztán meg is állt a mozdulat közben. Fogalma sem volt, mit mondjon neki. Ezért kisvártatva inkább visszament a kabinjába, és lefeküdt aludni.
De a ma reggel megint rosszul indult, és tudta, ha nem próbálja még most az elején megjavítani a dolgokat, akkor több hónapig nagyon rossz hangulatban kell dolgoznia. Ezért akár hajlandó volt bocsánatot is kérni, holott szerinte Ben volt, aki tiszteletlenül bánt vele.
– Ben, amikor suliba jártam, folyton a nevemmel viccelődtek – kezdte. – Aztán az egyetemen, utána meg a laborban is én voltam a céltábla. Sokat, nagyon sokat dolgoztam, mire kivívtam a kollégáim tiszteletét, és végre senki sem szórakozott velem. Lehet, hogy csak ártatlan tréfa volt részedről, de nekem nem vicces.
Elfordult, és kivette a croissant a mikróból. Egy papírtányérra csúsztatta a fóliából, és a kávégépből forró tejet engedett egy csészébe.
Ben hallgatagon evett, aztán ránézett. Összekapcsolódott a tekintetük. Cor megállapította, hogy a fiúnak gyönyörű kék szeme van. Nyílt, értelmes tekintete. Most vette először szemügyre a férfi arcvonásait. Határozott áll, érzéki vastag ajkak, kissé széles orr, amin látszott, hogy párszor eltört már, de ez csak fokozta az összhatás férfias képét. Corinna magában elismerően csettintett. Jó két éve nem volt senkije, ezért már a földön is azt vette észre, hogy néha úgy nézegette a közelében nem túl gyakran felbukkanó pasikat, mint a piacon szokta a gyümölcsöket. Ben lenyalta a kanalát és megszólalt.
– Azt hiszem, most van itt az ideje, hogy bocsánatot kérjek. Ne haragudj, hogy a neveddel szórakoztam. Lassan két éve vagyok a fiúkkal összezárva, és az állandó ugratás, hülyülés tartotta bennünk a lelket. Amikor tegnap megérkeztél, valamiért én egyből azt akartam, hogy a csapat tagjának érezd magad. Hülyeség volt. Bocs. Corinna lenyelte a szájában lévő falatot.
– Rendben, felejtsük el. Én meg a viselkedésemért szeretnék bocsánatot kérni – mondta Corinna, aztán, hogy oldja a feszültséget, más témára váltott. – Ben, mikor tudjuk behozni a kísérleti felszerelésem?
A százados a szeme elé emelte az ÉLCOMP-ot és most, mint egy órát vette szemügyre.
– Egy órán belül indulunk. Én mindjárt beöltözök, és kimegyek felkészítem a marsjárót. Addig te is kezdj el összekészülni.
* * *
Idegen űrhajó
A két lény csendben tanulmányozta a visszatérő szondák jelentéseit. Megerősítették, hogy a hatalmas objektum, ami a vörös égitest körül kering, mesterséges építmény. A kutaszok nem találtak élőlényt, sem egyéb életjelet. Az objektum elhagyatott volt. Már arra gondoltak, személyesen is felderítik, amikor az egyik kis robot rádiós jeleket észlelt. Az objektumban életre kelt egy kezdetleges számítógép, és adatokat kezdett sugározni a bolygó felszínére. Egyes a társához fordult.
– Ki kell derítenünk, hová továbbítja ezeket az adatokat az a számítógép! – társa helyeslően pislantott a szemével. Mivel nem volt nyakuk, náluk ez helyettesítette a bólintást. Ahol a nyakának kellett volna lennie, a rugalmas bőr elkezdett felfúvódni, mint egy rágógumi. A teste mélyéről furcsa hangok törtek elő.
Az idegesség kifejezése volt ez náluk. Egyes is felfújta a nyakát.
– Leküldöm a felszíni kutaszt. Meg kell tudnunk, miféle lények ezek! – Kettes megint pislantott.
Volt már dolguk idegen lényekkel, köztük ellenségesekkel is találkoztak már. Ám jobban aggasztotta őket, hogy nem az ősellenségük, saját naprendszerük másik uralkodó fajába botlottak e bele? Ugyanis velük ősidők óta háborúban álltak.
A két lény nyugtalanul, ám villámgyorsan utasította a szuperszámítógépet, hogy küldje ki a felszíni kutaszt. Ezután mindketten mély levegőt vettek, és alámerültek a folyadékba, így nyugtatták felborzolt idegeiket. Tudták, ha a Neorniták egy bázisára bukkantak akkor szinte a biztos halál vár rájuk. Az ő hajójuk csak tudományos kutató küldetésre alkalmas. Ám egyes azt is tudta, kénytelenek kideríteni, mi folyik odalent.
* * *
Hamar megtalálták a doktornő készleteit. A konténer apró karcolásokkal megúszta a becsapódást. A hatalmas ejtőernyők – három volt belőlük – félig a vörös porban hevertek. A százados olyan közel állt meg a konténerhez amennyire csak tudott.
– Sietnünk kell doki, mert az ÉLCOMP szerint vihar közeledik. – Ben kipattant a marsjáróból. Corinna is kiszállt.
– Mondd, miben tudok segíteni? – kérdezte a nő. Ben a szerszámos ládához ment.
– Akkor nyissuk fel a karácsonyi ajándékot! – A konténerhez lépett, és körbejárta, hol is van az ajtaja.
* * *
A felszíni kutasz egy tojás nagyságú védőburokban lépett a Mars légkörébe. A védőköpeny felizzott, ahogy átsüvített a felső légkörön. Aztán körülbelül tíz kilométer magasságban szétnyílt, és a kutasz bekapcsolta az antigravitációs hajtóműveit.
Az apró droid összes érzékelője beélesedett, és az adatok egyből áramlottak is a kavics alakú űrhajó szuperszámítógépébe. Az „agy” pedig mindent közvetített a két fős legénységnek, akik türelmetlenül böngészték a képernyőjükön megjelenő jeleket, hangokat.
A kutasz nem egész egy perc alatt találta meg a Neria bázist. Biztonságos magasságból épp látta, ahogy a két humanoid egy járműben elindul valamerre. Szinte azonnal jött az utasítás a követésre.
A kis robot könnyedén a nyomukban maradt, és közben képet is továbbított az anyahajóra.
Egyes érdeklődve figyelte a lényeket. Utasította a kutaszt, hogy közeli képeket közvetítsen.
Az „agy” a bejövő adatokból könnyedén kiszámította a humanoidok méreteit. Az ő méreteikhez képest hatalmasak voltak. Ám ez egyelőre nem izgatta őket, mert az viszont egyértelműen kiderült, hogy nem Neornitákkal van dolguk. Némileg megnyugodtak.
A Neornitákon kívül szinte semmilyen lénytől nem tartottak.
Végignézték, ahogy a lények egy hatalmas, kocka alakú tárgyból sok kisebb tárgyat távolítanak el, és azokat felpakolják a járművükre, majd a közeledő vihar elől időben elmenekülve visszatérnek a bázisukra. A kutaszt utasították, hogy mindent derítsen ki a bázisról, és lehetőség szerint próbáljon bejutni, vagy valamilyen módon megfigyelni, mit csinálnak a humanoidok.
Az apró rovar nagyságú robot könnyedén rátapadt az egyik láda oldalára, amit a két lény gyanútlanul be is cipelt a bázisukra.
* * *
Corinna és Ben, miután levették a szkafandert magukról, alsóneműben pihentek a központi tartózkodó kanapéin. Igyekezniük kellett, mert a vihar gyorsan közeledett. A konténert majd két óra alatt tudták csak kipakolni. Azután még be is kellett hordani a felszerelést a légzsilipbe.
Hullafáradtak voltak, ám Corinna tudta, neki mindenképp be kell vinnie a laborba a kísérleti anyagokat, hisz a ládák saját energiája már csak pár óráig tudja fenntartani a kívánt hőmérsékletet. Hamarosan rá kell csatlakoztatni a kiolvasztó mechanikát, a komputert és a szondákat.
Lábát keresztbe téve lazított a kis kétszemélyes heverőn. Szemét is csukva tartotta. Most kinyitotta és a másik heverőn fekvő Benre sandított. A férfi látszólag szunyókált. Egy trikó meg egy boxeralsó volt minden öltözete. Az ő lábai a támlán pihentek. Cor kihasználta, hogy a férfi nem figyel, és alaposan megvizsgálta a testét. A katona nagyon izmos volt. A lábain kötegekben feszültek az inak, izmok. Hasa lapos volt és a feje alá tett karjain is dagadó izmok látszottak. Corinna kissé elmosolyodott. Ekkor Ben megszólalt.
– Ha nem sértődsz meg doki, azt mondom, mindig ebben a szerelésben kéne itt mászkálnod!
Corinna észre sem vette, hogy Ben a szempillái alól szintén őt mustrálja. Arra is rádöbbent, hogy rajta is elég hiányos az öltözet. Hirtelen nagyon kellett volna egy pokróc vagy egy takaró. A testhez simuló kis rövidnadrág, amit a szakfander alatt viselt, szinte semmit sem takart. Tudta, hogy nincs rossz formában, de sohasem mutogatta magát szívesen. Ezek az ostoba mellbimbói meg megint szinte átdöfték a trikóját. Corinna elvörösödött, és mivel eltűnni nem tudott, lábait a talajra lendítette, felállt és villámgyorsan elszaladt a kabinja felé.
Benjamin kissé felemelkedett, és figyelte a távolodó nőt. Illetve inkább csak a fenekét.
És tetszett neki amit látott.
Corinna még mindig kissé zavartan, de már felöltözve bevette magát a laboratóriumba. A nyolc ládát a számok alapján csatlakoztatta a gépekhez, illetve kinyitotta, és elkezdte kipakolni a bennük lévő felszereléseket.
Az egyikből egy nagy akvárium került elő. Corinna az egyik sarokban egy asztalra tette, és elkezdte felengedni vízzel. A csap dühítően lassan csordogált, aztán hirtelen el is apadt a víz, és ugyanebben a pillanatban egy vészjelző is bekapcsolt. Csuklóján az ÉLCOMP is rezgett, és halkan csipogott.
Nem telt el két perc, és Benjamin rontott be a laborba.
– Valahol szökik az ivóvíz! – és gyorsan körülnézett a helyiségben. Corinna jelentőségteljesen az akváriumra nézett. Ben meglátta a csövet is, ami a kevés kis víz tetején tekergett.
– Én szöktetem a vizet katona! – mosolygott a nő. Ben ránézett.
– Ó!
– A kísérletemhez víz kell, mégpedig sok. Ezt az akváriumot legalább félig meg kell tölteni.
Ben megvakarta a fejét.
– Az a helyzet, hogy az ÉLCOMP nem hagyja a víz pazarlását. – Corinna már tiltakozni akart de Ben feltette a kezét, ezzel mintegy elnémítva a nőt. – A központi gépbe kell belépnünk. Elvileg kell nálad lennie egy adatkártyának, amin a szükséges engedélyek vannak….
Corinna halkan elkáromkodta magát.
– Igen, a kabinomban van az adatkártyám. És igen, a lelkemre kötötték, hogy mielőtt nekiállok a kísérleteknek, tápláljam be az ÉLCOMP- ba. – Ben most nem szólt semmit. Látta, hogy a doki így is zavarban van, amiért megint elszúrta.
– Hát, akkor irány a fő terminál, te meg hozd az adatkártyát, én meg addig kikapcsolom ezt az idegesítő szirénát.
Mindketten távoztak.
* * *
A kutaszdroid életre kelt, és levált a láda oldaláról, ahol eddig egy csavarnak álcázta magát. Egyből összekapcsolódott az űrhajóval, és nekilátott feltérképezni a labort. A két lény fenn az űrben ámulva figyelte a helység berendezését. Különösnek találták a tárgyakat, szerkezeteket. Utasították a droidot, hogy keressen egy jó rejtekhelyet, ahonnan mindent közvetíteni tud ami a helységben történik. A kis droid az egyik sarokba húzódott, félig egy szellőzőcső mögé.
* * *
Bevitték az adatokat, engedélyeket, és az ÉLCOMP ismét megnyitotta a csapokat. Corinna a labor felé vette az irányt. Ben utána szólt.
– Segítsek valamit, doki?
Corinna először el akarta hárítani a segítséget, de rájött, hogy igenis elkelne még két kéz.
– Ha ráérsz, akkor elfogadom a segítséget – fordult vissza. Ben felállt a monitor elől.
– Parancsoljon velem doki! – vigyorodott el. Corinna is mosolygott.
A laborba lépve Bennek olyan érzése támadt, mintha Corinna itt lenne igazán elemében. Gyorsan dolgozott, az utasításait értelmesen adta ki, és így Ben is élvezte a munkát. Amikor mindent kipakoltak, Corinna ahhoz a dobozhoz lépett, amiből öt cső vezetett a falba, és egy villogó, pittyegő masina csatlakozott hozzá.
– Na most kiderül, a NASA ötmilliárd dollárból fejlesztett kis doboza valóban működik-e!
Ben döbbenten nézte a kocka forma fémdobozt. Öt milliárd! Aztán a dokira nézett. „Ha ennyit beleöltek ebbe, akkor ez a lány tudhat valamit!” Hirtelen támadt tisztelettel nézett a nőre. Corinna semmit sem vett észre ebből. Teljes figyelmét a doboz felnyitásának szentelte. Eltekert egy tárcsát, a doboz teteje szisszenve felnyílt. A résből kék fény szüremlett ki, és gomolygó füst vagy pára tekergett elő. Ben egyet hátra lépett, de látva, hogy Corinna inkább közelebb hajol, szégyenkezve ő is odalépett.
– Eddig úgy néz ki, minden rendben! – teljesen felnyitotta a doboz fedelét. Kezével elhessegette a ködszerű anyagot, és kesztyűs kezével belenyúlt a négy rekesz egyikébe. Egy kis átlátszó műanyag dobozt vett ki. Valamiféle fekete kis dolgok úszkáltak a vízhez hasonlító folyadékban. A kis apró valamik nem mozdultak.
– Ben, kérlek újból mérd meg az akvárium vízének hőmérsékletét – utasította a századost. Ben a pisztoly forma hőmérővel harmadszor is ellenőrizte az adatokat. Bediktálta, mit lát a kijelzőn. Corinna bólintott. Lassan, mintha attól félne, elrepül a kezéből a kis tartály, odalépett az akváriumhoz. Két kézzel a víz fölé emelte, és Benhez szólt.
– Nyisd fel óvatosan a tetejét, kérlek! – Ben engedelmeskedett. A doki beleöntötte a kis tartály tartalmát a vízbe. A kis valamik – vagy száz darab – lemerültek a víz alá.
Corinna kissé lehajolt, és oldalról nézte az akváriumot.
Vártak, talán két perc is eltelt, amikor ez egyik kis élőlény megmozdult, majd egy másik is. Kisvártatva a víz mintha forrt volna, úgy ficánkoltak a kis élőlények.
Corinna diadalmasan Benre mosolygott. A férfi tétován a dokira nézett.
– Ezek, ha jól látom, békák?!
– Ebihalak. Ranunculus-ok. De igen, ezekből kecskebékák fejlődnek ki. – Olyan örömmel mondta, hogy Ben is elmosolyodott.
– És ennek mi most örülünk? – kérdezte.
– Persze! Óriási szenzáció! Ezek az ebihalak fagyasztva tették meg az utat a Földről egész idáig. Hibernálva. És most, mint látod, sikerrel kiolvasztottuk őket.
– Mondjuk én egy pizzának jobban tudnék örülni. – Corinna ránézett aztán rájött, hogy a férfi ugratja őt.
– Pedig azt még nem mondtam, hogy ma este békát eszünk. – A nő nagyon komoly volt. – Ugyanis a kísérlet arra irányul, hogy beválnak-e tápláléknak a békák. – Közben valamit írogatott a komputerébe. Benjamin rémült arccal nézett a dokira.
– Na nem! Nincs az az isten, hogy én békát egyek! – össze is rázkódott. Corinna a szemébe nézett, még mindig nagyon komoly volt.
– Azt hiszem, maga önként jelentkezett erre a kísérletre, katona!
Ben hátrahőkölt.
– Én csak segíteni... meg kipakolni... – aztán észrevette, hogy Corinna is elvigyorodik. Bennek leesett, hogy csúnyán átverték. Ő is szélesen elvigyorodott és a dokira mutatott.
– Egy null! – és ő is lehajolt, hogy szemügyre vegye az ebihalakat.
* * *
Idegen űrhajó Mars körüli pályán.
A két lény elhűlve figyelte a laborban történteket. Szinte nem is pislogtak. Amikor a nőnemű humanoid beleöntötte az ebihalakat az akváriumba, Egyes keze ökölbe szorult. Kettes is kényelmetlenül mocorgott.
A szuperszámítógép egyfolytában dolgozott. Minden hangot, amit a lények kiadtak furcsa apró szájukon, a gép rögzített. Már néhány kifejezés, szó értelmet is kapott. Az „agy” pár óra alatt érteni fogja a lények beszédét.
A két figyelő úgy döntött, pihennek egy kicsit, aztán eldöntik, mi legyen a humanoidok sorsa. Amit láttak, a szívükbe markolt, és el sem tudták képzelni, miféle szörnyetegekkel van dolguk.
A szuperszámítógép jelzésére ébredtek. A víz felszínén lebegtek, szinte egyszerre mozdultak. Megfeszítették izmaikat, és hátsó lábaikkal gyorsan lökték előre magukat a folyadékban az irányítóterem felé.
Egyes ért oda először. Rácsapott a konzolon a megfelelő gombra. Mire Kettes is odaért a géphang beszélni kezdett.
– Sikerült lefordítanom a lények beszédét. Lejátszáshoz nyomja meg a kék gombot.
Egyes türelmetlenül megnyomta a lapos gombot. A hangszórók elkezdték lejátszani a két lény társalgását. Az „agy” minden egyes elhangzott szót lefordított. Amikor a szinte legutolsó szavak fordításához értek, Egyes nem akart hinni a fülének. Megérintett egy gombot, mire a számítógép újból lejátszotta a szavakat:
– „Pedig azt még nem mondtam, hogy ma este békát fogunk enni… Ugyanis a kísérlet arra irányul, hogy beválnak-e tápláléknak a békák.”
A két utazó hitetlenkedve nézett egymásra. Egyes dühösen a levegőbe öklözött.
– Odamegyünk, és megállítjuk ezeket a barbárokat!
Kettes halkan megjegyezte.
– Azt hittem, már sosem jön el ez a perc!
– A legbrutálisabb fegyvereket visszük. Azt akarom, hogy az egész bázist, ezekkel a lényekkel együtt, pusztítsuk el!
Mindketten a fegyverszoba felé úsztak. A hangszóróból végtelenítve hallatszott, ahogy a nőnemű humanoid újra meg újra elmondja, milyen szörnyűségre készülnek: „ma este békát fogunk enni” ... „ma este békát fogunk enni” ... „ma este békát fogunk enni”
* * *
Egyes és Kettes állig felfegyverkezve egy leszállókomppal elhagyták a kavics alakú űrhajót. Rövid idő múlva már be is léptek a Mars légkörébe, és megkezdték a leszállást.
Nem vették észre, hogy egy másik űrhajó is megjelent anyahajójuk közelében. A szivar alakú, majd háromszor akkora jármű egyből kék plazmafelhőt bocsátott ki. A kavics alakú űrhajón elektromos kisülések futottak körbe, és minden műszere azonnal leállt. A központi „agy” szintén elnémult.
A szivar alakú hajó szenzorai még épp észlelték a kis leszállókompot, ahogy eltűnik a vörös bolygó légkörében. Nem telt el húsz perc, és egy fura alakú leszállóegység indult Egyes és Kettes járműve után.
* * *
Corinna megszállottan dolgozott.
A különböző műszerek értékeit figyelte, és az adatokat jegyzetelte egy kis kézi computerbe. Ben csak figyelte a nőt. Feszült figyelemről árulkodó arca kipirult, szeme csillogott, látszott, mennyire élvezi, amit csinál. Ben gyönyörűnek találta. Most a nő fehér kezeslábasba bújtatott testét vette szemügyre, és újfent megállapította, hogy az is bombázó. Ám egyből rá is jött, hogy neki ennél a nőnél semmi esélye. Egy egyszerű kommandós, akit tízezer másik közül választottak ki erre az expedícióra, de nem az észbeli képességei, hanem fizikai és mentális állapota miatt. A két társa – aki távozott – volt a tudós. Egyikük biológus, másik terrakutató mérnök, és egyben a parancsnok. Benjamin dolga volt, hogy veszély esetén megvédje őket, ám ez sem sikerült. Mindketten megsérültek, amikor a melegházat próbálták felépíteni.
Azt azért hozzá kell tenni, hogy Ben nem volt a közelben, mert Sikorsky parancsnok elküldte szerszámokért. Mire Ben visszaért a helyszínre, már csak segíteni tudott a két férfinak, akik hatalmas ponyva alá szorultak, de olyan szerencsétlenül, hogy egyiküknek a karja, másikuknak a bordája törött.
Szóval most csak enyhe mosollyal az arcán nézte Corinnát, aki épp ekkor fordult felé. Meglátta a mosolyt Ben arcán, és viszonozta. A férfinak megdobbant a szíve.
– Hát maga meg min nevet katona? – kérdezte a nő.
– Csak figyeltem, ahogy dolgozol. Úgy látom, nagyon felpörögtél.
– El sem tudod képzelni, ez mit is jelnt Ben! Az ebihalak megúszták élve a hosszú hibernácót! – aztán ahogy kimondta a homlokára csapott. – Istenem, de ostoba vagyok, hiszen a másik rekeszt is ellenőrizni kell – odaugrott a ládához, és ismét felvette a védőkesztyűt, és egy másik kis dobozt emelt ki. Ebben két kifejlett béka feküdt, ezt még Ben is egyből látta. Corinna a vizsgálóasztalhoz vitte a dobozkát, és óvatosan kiemelte a két állatot. Egy kis tálcára fektette őket. Hátra sem nézett, úgy mondta Bennek.
– Kérem azt a kék műszert onnan a középső polcról! – Nyújtotta a kezét, miközben le sem vette a tekintetét a két tetemről. A százados lekapta a műszert a polcról és a nő kezébe nyomta. Corinna bekapcsolta, és a bal oldali békát kezdte vizsgálni. Közben halkan dünnyögött.
– Mozdulj barátocskám... – a műszer halkan csipogott. Corinna felmordult. – Nincs életjel. Neki nem sikerült – a másik béka felé fordult és fölé tartotta a műszert.
Ebben a pillanatban megszólalt a bázis vészjelzője, és közben a hangszórókból egy női hang hallatszott.
– Illetéktelen behatolás! A kettes zsilipet kinyitották! Idegenek a bázis területén!
Ben sohasem gondolta, hogy valaha hallhatja ezt a jelzést. Persze a földi kiképzés során ezt is gyakorolták, de inkább csak a protokoll miatt. Ám a reflexek szinte azonnal működésbe léptek. Ráütött a csuklóján az ÉLCOMP-ra és a szájához emelte.
– A kettes folyosó képét kérem a laboratórium kivetítőjére! Az ajtókat lezárni!
Corinna csak állt, és nem tudta, mit tegyen.
– Doki, nézze meg, lezárt-e az ajtó! – Ben átvette a parancsnokságot. Corinna szó nélkül engedelmeskedett. A férfi közben a monitort kezdte nézni, és amit látott, azt elsőre nem is tudta értelmezni.
* * *
A két idegen lény megállt egy pillanatra, amikor a Marsot érés után kiszálltak a kompból, és elült a por. A Neria bázis még ebből a távolságból is hatalmas volt. Egyes felvette a kapcsolatot a bent rejtőzködő kutasszal.
– Jelentést kérek, milyen a bázis légköre? – az adatok szinte azonnal megjelentek Egyes sisakjának belső monitorán. Egy morranással vette tudomásul, hogy majdnem száz százalékos az egyezés a saját klímájukéval. Ketteshez fordult.
– Talán a páratartalom, ami sokkal alacsonyabb de az nem zavaró. Ha beértünk ledobhatjuk a szkafandereket, elég a testvédő is. Így jobban tudunk harcolni!
Kettes határozottan nyugtázta
– Értettem.
– Menjünk! – elszántan megindultak. Nem egész fél óra alatt elérték az ellenség bázisát. Hamar felfedezték az egyik zsilipkaput. Egyes utasította a kutaszt, hogy nyissa ki. Az apró robot belülről mechanikusan megnyomta a nyitó gombot. Ám nem történt semmi! Nem tudta, hogy Ben lezárta a bejáratokat és csak az ő beleegyezésével lehetett kinyitni.
Egyes leakasztott az övéről egy szerszámot.
– Erőszakkal kell behatolni, de ez azt jelenti, hogy valószínűleg észrevesznek minket. Azonnal támadnunk kell!
Kettes sokatmondóan megemelte a kezében tartott lándzsára emlékeztető fegyvert. Egyes a zárhoz illesztette a szerszámot, és figyelte, amint az apró karok tapogatni kezdik a földi zárat, és néhány pillanattal később már nyílt is a zsilip.
Ekkor megszólalt a vészjelzés. A hatalmas zsilipkapu fölött három piros lámpa is villogni kezdett. Kettes három lövéssel szétrobbantotta az idegesítő lámpákat. Közben Egyes már bent is állt a zsilipben. Kettes is beugrott. Az ajtó bezárult mögöttük, és a protokollal mit sem törődve már nyílt is a belső zsilipajtó.
A két lény bent volt a Neria bázison.
Kettes a folyosót pásztázta, amíg a parancsnok kibújt az űrruhából. Aztán ő következett. Csak az átlátszó bőrvédő ruha maradt rajtuk. Kezükben a lándzsa alakú fegyverekkel megindultak a folyosón a laboratórium felé. A kutaszdroid végig instruálta Egyest, merre menjenek.
* * *
Ben szinte az orrával érintette a képernyőt, annyira bámulta. A látvány hihetetlen, vicces, egyben félelmetes is volt. Corrinna közben megbizonyosodott, hogy az ajtó zárva, és éppen ekkor lépett a százados mellé.
– Gyere doki, ezt látnod kell! És kérlek, mondd, hogy te is azt látod, amit én, mert ha nem, akkor én megőrültem! – Corinna is a monitorhoz lépett. Épp azt látta, amikor a második lény is kibújik az űrruhának látszó kezeslábasból. Aztán a lény lenyúlt a földön heverő botért, és maga elé szegezve mindketten megindultak a folyosón.
Corinna a monitor bal felső sarkában látta, hogy Ben már a maximumra nagyította a képet.
– Jól látom, hogy ez két béka, akik éppen betörtek a bázisra?! – Ben suttogva és hitetlenkedve kérdezte a nőt. Corinna csak ámult.
– Igen, ez két kifejlett kecskebéka. Pelophylax kl. esculenta – a latin nevüket már csak suttogta.
Ben megcsóválta a fejét. A két béka közben határozottan közeledett a labor felé. Furcsa járásukat érdekes volt nézni. Mint amikor kiképzéskor a szadista őrmesterek törpejárást parancsoltak, és a katonáknak így kellett körbe – körbe haladni. Így közeledett a két béka.
– Miét nem ugrálnak, mint a rendes békák? – fordult a doktornőhöz. Corinna még mindig csak ámult. Az agya lassan váltott át tudósba. Szinte lehelte a választ.
– Mert ezek csak úgy néznek ki, mint a békák!
– Mit akar ez jelenteni? – Ben felvonta a szemöldökét. Corinna elszakította a tekintetét a monitorról.
– Ezek nem békák. Ezek békának kinéző idegen lények!
– Ne marhulj Cor! Hát nézz rájuk! Békák ezek! – mutatott a két lényre. Corinna csak halkan de tárgyilagosan válaszolt.
– Ben, láttál te már békát szkafanderban? Láttál eszközhasználó békát?
Ben megvakarta a tarkóját, és lehuppant egy székre.
– De akkor most mi legyen?
Ekkor a teremben egy gépi hang szólalt meg.
* * *
Egyes és Kettes rendben elérte a laboratórium ajtaját. A parancsnok közben végig a kutaszdroiddal kommunikált. Tudta, hogy a két humanoid őket nézi, ezért utasította a kis robotot, hogy hangosítsa ki, amit mond, és persze fordítsa is le a lények nyelvére.
Szája elé emelte a mikrofont, és beleszólt.
– Ellenséges idegen lények! – gondolta ez a megszólítás jó is lesz ezeknek a szörnyeknek. – Pardaa parancsnok vagyok az Amphibia bolygóról. Először békével akartunk közeledni, de felfedeztük, hogy önök fogva tartják a népem gyermekeit, és velük kísérleteznek. És ez még nem is a legszörnyűbb tettük! Tudomásunk van róla, hogy meg is akarják enni a társainkat! Ezért elpusztítjuk önöket! Halál magukra!
Leakasztott az övéről egy hajszárítónak látszó tárgyat, és az ajtó nyitópaneljére rögzítette.
* * *
Ben tátott szájjal hallgatta a valahonnan a sarokból szóló adást. Corinna is csak állt megdöbbenve. Ben eszmélt először. Az ÉLCOMP kijelzőjére bökött. Gyorsan pörgette a menüt, és végre sikerült beállítani. Most az egész bázison hallani lehetett a szavait. A szájához emelte az ÉLCOMP-ot és megszólalt.
– Pradaa parancsnok! Itt Benjamn Walker százados beszél. Kérem, gondolja át a támadási szándékát, mielőtt elhamarkodottan cselekszik! Előbb beszéljünk, vagy saját védelmünk érdekében kénytelen leszek fellépni önök ellen!
Corinna odahajolt a füléhez.
– Jó ötlet fenyegetni? – kérdezte halkan. Ben másik kezével betakarta az ÉLCOMPOT.
– Szétrúgom a seggét a kis szarosnak ha fenyeget minket!
Corinna megcsóválta a fejét.
– Nem akarlak megbántani Ben de felfogtad, hogy épp egy idegen lénnyel társalgunk? Itt vagyunk a Marson, és a világon mi ketten először felvettük a kapcsolatot értelmes idegenekkel. Te meg szét akarod rúgni a seggét?! – A doktornő hitetlenkedve nézett Ben szemébe. A férfi megvonta a vállát.
– Ő kezdte a fenyegetőzést!
* * *
Kettes szólalt meg Pradaa mögül.
– Parancsnok, nem kellene tárgyalnunk velük?
A parancsnok dühösen az ajtó felé bökött fegyverével.
– Nincs mit tárgyalni ezekkel a... szörnyekkel! Maga is látta, mit művelnek. Gyerekek vannak odabent, és ezek meg akarják enni őket! Lehet, hogy már el is késtünk. Készüljön fel a támadásra! Ez parancs! – lezárta a kérdést. Kettes csak pislantott, és támadóállásba helyezkedett. Az zárnyitó bármelyik pillanatban feltörhette az ajtót védő zárómechanizmust.
* * *
Az újabb komp a két béka leszállóegységétől harminc méterre szállt le. Négy nagyon furcsa kinézetű idegen lény szállt ki belőle. Nem humanoidok voltak. Két lábuk a testükhöz képest rendkívül vékony volt. Az űrruha elrejtette a testüket, de karok nem látszottak. A fejük volt a legfurcsább. Testükhöz képest apró, ám hosszú csőrszerű nyúlvány állt ki belőle. Az űrruhájuk sisakja egy ember számára félelmetes és furcsa lett volna. Ezzel a nyúlvánnyal mutogattak egymásnak és furcsa kattogó hangokat adtak ki, persze ezt csak ők hallották a sisakjukba szerelt rádión keresztül.
A vezetőjük, amikor szemügyre vette a két béka nyomait a vörös porban, csőrével a bázis felé bökött. Mind a négyen elindultak a jelzett irányba.
* * *
Ben Walker összehúzott szemmel figyelte, ahogy az ajtó kinyílik és besiklik a falba. Hirtelen azt hitte, senki sincs a folyosón, aztán lejjebb siklott a tekintete, és még mindig hitetlenkedve magában a két békára nézett, akik ott álltak, és befelé néztek. Mindkettőjük kezében a monitoron is látott bot volt. Ben a szája sarkából súgta Corinnának.
– Szerinted azzal a fogpiszkálóval akarnak elintézni bennünket?
Corinna elhúzta a száját és halkan felelt.
– Akarod, hogy én beszéljek? – kérdezte a nő. A százados nemet intett.
– Azért jobb az óvatosság. Ha bármi gyanúsat észlelsz ugorj fedezékbe! – súgta a doktornőnek és kilépett az asztal mögül. A két lény ráfogta a kezükben tartott botot. Ben mindkét kezét felemelte és még egyet lépett oldalra.
– Nincs fegyverem! Beszélgessünk! – próbált barátságos hangon szólni. A lények mozdulatlanul álltak.
Ebben a pillanatban Corinna felsikkantott. Az elöl álló lény a nő felé fordult, de a másik le sem vette a szemét Benről.
– Mi az doki? – kérdezte Ben, de ő is a békán tartotta a szemét. – Corinna is felegyenesedett és az asztalra meredt. A halottnak hitt kecskebéka rángatózó izmokkal feléledt. Átfordult, és lassan, mint aki mély álomból ébredt, körbenézett. Aztán úgy döntött, nem marad a vizsgálóasztalon. Elrúgta magát, és egy szép ívű fejessel a padlóra csattant.
* * *
Kettes tágra nyílt szemmel nézte a hatalmas humanoidot, ahogy felemelkedett egy furcsa bútor mögül. Mindketten rászegezték fegyverüket. Amikor a férfi felemelte a kezeit és megszólalt, kissé megnyugodott. Harc helyett szívesebben tárgyalt volna ezekkel a lényekkel, bár tudta, a parancsnok már elhatározta magát.
Aztán a másik idegen fura hangot adva, szintén előbujt a rejtekhelyéről.
Ezután több dolog is történt egyszerre. A tárgy tetejéről, ami mögött a második lény állt, egy fajtársuk ugrott le. A parancsnok rákiáltott a földre huppanó társukra, és ezzel egyidőben egy plazmasugarat lőtt a nőstény felé. Kettes a harci reflexének engedelmeskedve szintén tüzelt.
* * *
Ben egy pillanattal előbb tudta, hogy támadni fognak, mielőtt az elöl álló béka Corinnára lőtt volna. Egy ugrással az asztal mögé vetette magát, és derékon ragadva a nőt a földre rántotta. Ahol egy pillanattal azelőtt Corinna feje volt, egy ezüstös plazmasugár repült el. A másik irányból is tüzeltek. A két lövedék a szemközti falon robbant. Ahol becsapódtak a sugarak, megolvadt a szigetelés, és keserű szagú füst kezdett gomolyogni. Ben tudta, hogy a tűzjelző mindjárt bekapcsol. Az ijedt nő füléhez hajolt.
– Maradj itt! – ezzel felguggolt, és felnyúlt a vizsgálóasztalra, ahol megragadta az egyik fémtálcát. Az asztal másik oldalához kúszott, és kilesett. A két béka közeledett. Kétfelől támadtak, de óvatosan lépkedtek. Ben visszakúszott az asztal közepéhez, és villámgyorsan felállt.
Ahogy kibukkant, mindkét lény felé fordult. A százados meglendítette a tálcát, és a bal oldali békához vágta, majd gyorsan megint leguggolt, mert a jobb oldali lény rálőtt. Szinte érezte a haja felett elsüvítő plazmát. Corinna is felült, és körbenézett valami fegyver után. Nem messze a hátsó falon meglátta a poroltót. Megveregette Ben vállát. A férfi tekintete is ide-oda siklott, ő is fegyvert keresett. Corinna ismét megpaskolta a férfi izmos felkarját.
– Ott! – mutatott a poroltóra amikor Ben végre ránézett.
– Ügyes! – vakkantotta és már el is indult, hogy megszerezze a piros palackot.
* * *
Kettes elismerően csettintett, amikor látta, hogy a hatalmas idegen milyen gyorsan mozdul, és még a társát is lerántja a tűzvonalból. Egyikük lövése sem talált. A parancsnok dühében még két sugarat küldött a fém bútorba, ami mögött a humanoidok rejtőztek.
Kezével intett Kettesnek, hogy két oldalról kerítsék be őket. Óvatosan elindultak. Közben a zavarodott fajtársuk hatalmas ugrásokkal elhagyta a szobát, és eltűnt a folyosón. Egy pillanatig csend volt, semmi sem mozdult. Aztán a humanoid bukkant fel a bútor mögül, és egy lapos fémlapot hajított Kettes felé. A parancsnok ismét tüzelt, de a lény megint gyorsabbnak bizonyult. A nehéz fémlap, ami négyszer nagyobb volt mint Kettes, eközben telibe találta a meglepett békát. Kettes hátrarepült, és kis híján eszméletét vesztette az ütéstől. A fegyvere messzire gurult tőle.
A parancsnok egy másik bútor mögé ugrott. Nem gondolta, hogy ezek a lények ilyen harciasak. Rádión próbálta szólongatni Kettest, de csak a csend kiabált a fülébe. Vállát kissé megvonva tudomásul vette, hogy egyedül maradt.
* * *
Ben egy mozdulattal lekapta a falról a poroltót, és már be is ugrott egy másik asztal mögé. Ha oldalt kinézett, szemben látta Corinnát, ahogy térdeit átkulcsolva hátát a vizsgálóasztalnak döntve lapul. A férfi megfogta a csövet, és hüvelykujját a kioldógombra téve félig felegyenesedett. Úgy döntött, befejezi ezt a macska-egér játékot.
Ő amúgy sem akart ezekkel a békákkal tárgyalni. Ezek a kis mocskok rájuk lőttek!
– Jövök már, Breki! Miss Röfi kezdhet gyászolni! – félig lehajolva kibújt a fedezék mögül.
Corinna tágra nyílt szemmel figyelte, mit csinál a katona.
* * *
A négy különös lény belépett a zsilipbe, és pár másodperc múlva már a folyosón voltak. Gyors mozdulatokkal megszabadultak az űrruhájuktól. Vékony, hosszú lábaik pirosak voltak, testüket tollak borították. Hosszú nyakukon pici fej ült. Hosszú, erős csőrük szintén piros volt.
A vezető szárnyával a folyosó vége felé mutatott, ahonnan harci zaj szűrődött feléjük. Csőrét kétszer összecsattintotta, és ők is elindultak a labor felé. A következő pillanatban egy béka ugrott ki a sarok mögül. Az elöl haladó lény villámgyorsan reagált. Szárnyait kitárva, félig ugorva, félig repülve a békára vetette magát. Csőre egy mozdulatával felnyársalta a kétéltűt, majd felkapta a haldokló állatot, és egyszerűen lenyelte a békát!
A jelenet olyan gyorsan történt, hogy szinte meg sem torpantak. Villámgyorsan a folyosó kanyarulatához értek, és az elöl haladó kidugta a fejét, hogy körülnézzen. A laboratórium ajtajában egy fémlap alatt egy kábult békát látott, amint épp próbál kimászni a súlyos tárgy alól. A vékony lábak három lépéssel szelték át a távolságot, és, hogy a béka ne tudjon kimászni a fémlap alól, ránehezedtek a tálcára. A béka rémülten nézett támadójának szemébe. A piros csőr abban a pillanatban csapott le, amikor a béka beleszólt a rádióba, de csak egyetlen szót tudott belenyögni a mikrofonba.
* * *
Ben jobbra lopakodott, amerre azt a békát sejtette amelyik Corinnára lőtt. Arrafelé csak egy kisebb szekrény volt, ami mögé elbújhatott a kis fickó. Ben majdnem biztos volt, hogy hol lapul a harcias kis lény. Ám mielőtt teljesen kibújt volna fedezéke mögül, meg akart bizonyosodni, hogy hol van a másik lény, amit biztosan telibe trafált a tálcával. Úgy gondolta, ha túl is élte az ütést, akkor sem jelent már gondot, de azért szerette volna biztonságban tudni a hátát. Felegyenesedett egy pillanatra, és meg is látta a lényt, amint félig a nehéz tálca alatt fekszik. A fegyverét is látta a földön, kissé távolabb. „Na azt majd megvizsgálom, jó kis cuccnak tűnik!” - gondolta.
A szekrény mögött lapuló béka felé fordult. Kirontott az asztal mögül, és kettőt oldalra lépve meg is látta a lényt. Ám az nem is rá figyelt. Valahová Ben mögé nézett. Szemében vegytiszta rémület látszott.
A százados nem késlekedett. Megnyomta a poroltó gombját és telibe fújta a kétéltűt!
* * *
Kettes megpróbálta összeszedni magát. A hatalmas ütés jó pár métert hátra repítette, most a labor bejárata előtt hevert, félig a tálca alatt. Sikerült kiszabadítani a karjait. Igyekezett erőt gyűjteni, hogy kimászhasson a fémlap alól. Belekapaszkodott a tálca szélébe, és igyekezett letolni magáról. Ekkor mozgást észlelt a szeme sarkából, pedig a kutasz szerint más nem tartózkodott a bázison.
Egy árnyék vetült rá, majd egy vékony, piros láb nehezedett a fémlapra. Kettes felnézett, és ereiben megfagyott a vér. A legszörnyűbb rémálma testesült meg előtte. Az az iszonyatos lény, amitől ebihal kora óta rettegett.
Tudta, hogy már csak pár pillanat van az életéből. Középső ujjával megnyomta a rádió adógombját és belesikoltotta az éterbe:
– Neorniták!!! – Még el sem halt a kiáltása amikor a kegyetlen csőr belevágódott az agyába. Kettes megszűnt létezni.
* * *
Pardaa parancsnok felkészült rá, hogy szembenézzen a humanoidokkal. Keze az övére csatolt gránátok felé mozdult. Ha ezek azt hiszik, hogy csak plazmavetőik vannak, akkor nagyon nagyot tévednek! A hőgránátok pillanatok alatt vetnének véget a harcnak, csakhogy akkor a gyerekek is elpusztulnának. Persze tudta: amennyiben nem tud felülkerekedni az idegeneken, akkor meg kell tennie ezt a lépést is, még akkor is, ha ő maga is itt pusztul.
A rádió recsegni kezdett a fülében. Először sistergés, majd Kettes rémült hangja:
– Neorniták!!! – majd ismét csak a sercegés, és a félelmetes csend. A parancsnok halálra váltan felemelkedett a rejtekhelyén, és kilesett a folyosó felé. Amit ott látott, azt csak a rémálmaiban tudta elképzelni. Egy Neornita épp feldobta Kettest a levegőbe és a fröccsenő vérrel mit sem törődve kitátotta a csőrét és elnyelte társát.
A szeme sarkából látta, hogy a humanoid is támadásba lendült. Valami fegyvert fogott a parancsnokra és hirtelen minden fehér ködbe burkolózott. Pardaa mellét erős lökés érte, majd a falnak csapódott ,és eszméletét vesztette.
* * *
Corinna hallotta a poroltó süvítését, és nemsokára finom por kezdett szállni a laborban. Aztán Ben hangját hallotta.
– Doki, hozd ide kérlek azt a tárolót, amiben a két béka volt. – Corinna felegyenesedett és körülnézett. A fele labor fehér porfelhőbe burkolózott. Megragadta a műanyag tárolót, és odavitte Bennek.
A százados lehajolt a még mindig kába lényhez, és egy mozdulattal kivette a kezéből a lándzsa alakú kis fegyvert, majd ügyesen, anélkül, hogy hozzáért volna az űrbékához, ráborította a dobozt.
– Valami nehezéket kéne rátenni – mondta, és körbenézett. Ekkor mozgást érzékelt az ajtó irányából. A lassan leülepedő fehér porból négy alak bontakozott ki. Ben hunyorogva nézte őket. Corinna is meglátta az újabb idegeneket. Ben felállt, és mivel semmi nehéz tárgyat nem látott a közelben, egyenlőre az egyik lábát tette a dobozra, ami most a harcias béka börtöne volt. Valahonnan a labor sarkából megint megszólalt a korábban is hallott géphang.
– Neorniták! Kérem ne…! – Ben lepillantott a békára aki rémülten húzódott a búra egyik sarkába. A férfi rájött, hogy a béka szavait fordítja a géphang. Ismét a porból előlépő alakokra nézett, és ma már másodszor horkantott fel hitetlenkedve.
Négy gólya lépkedett feléjük.
– Na jó, ez még furább, mint a beszélő békák – mormolta.
Corinna is szájtátva figyelt. Az elöl haladó madár széttárta a szárnyait, mintegy mutatva békés szándékát. Csőrével hangosan kelepelt.
A kutaszdroid programja automatikusan fordítani kezdett.
– Bekével járunk idegenek! Láttuk, hogy a két Amphibiai rátok támadt, ezért segíteni jöttünk. A mi fajaink ősi ellenségek. Az Amphibiaiak nem barátkoznak senkivel.
Ben és Corinna nem tudta mit felelhetnének.
Majd a nő szólalt meg először.
– Köszönjük a segítséget! Remélem, a mi fajunk barátja lehet a tiéteknek – és ő is széttárta a karjait, hasonlóan, mintha neki is szárnya lenne.
A fehér gólya megint előrébb lépett.
– Mindig öröm új fajokkal megismerkedni! Legyünk hát barátok! – s ezzel mind a négy madár széttárta a szárnyát, és hangosan kelepelni kezdett.
