XIII.LFP.K-TabulaRasa

Külvilág / Lidércfény (74 katt) zbencev
  2024.07.07.

Robert Halley fáradhatatlan munkájának hála az ezredforduló után nem sokkal elkezdődtek a készületek, mérések és becslések, melyek mind közelebb hozták az emberiség következő nagy lépését az evolúciós létrán. Mr. Halley megszállottan követte álmát, miszerint egy hozzánk – galaktikus mértékkel nézve – közel lebegő vörös homoklabdán újrakezdhetünk mindent. A sors csúf fintora, hogy nem láthatta meg munkájának igazi gyümölcsét, de talán ez volt a szerencséje is, így nem kellett azzal a szörnyű tudattal élnie...

Gyermekei agyába égette rögeszmésen ismételgetett kedvenc latin eredetű kifejezését: tabula rasa. Nem csoda hát, hogy felnőtt életében vezetett kutatásának a tiszta lappal indítás filozófiája alkotta rendíthetetlen alapköveit. A Mars meghódítása mellett különös érdeklődést táplált a kétéltűek, kifejezetten a békák iránt, ugyanis az egyre változó éghajlat és környezeti hatások szeszélyei sok állatfaj pusztulásához vezettek, de valamiért úgy tűnt, mindez kicsit sem zavarja ezeket a csodálatos nyálkás lényeket.

Kutatása meglepő fordulatot vett 2031. június 18-án, amikor a fagyos tundrán meghökkentő felfedezést tett. A klímaváltozás ekkorra szélsőséges hőingadozáshoz vezetett, így ezen a területen már több mint öt éve kijárási tilalom lépett hatályba délután hét és hajnali hat óra között, ami nem is csoda egy olyan helyen, ahol a meleg nyári időszakban a legforróbb délután hőmérséklete sem haladja meg a fagypontot. Robert Halley és munkatársa egy kis település környékén álltak a szabadban védőöltözékükben, Észak-Norvégia fjordjainak takarásában.

– Olivia! Látja azt ott a távolban? – hallatszott egy férfihang az üvöltő fagyos szélben.
– A kék foltot a hóban? Mégis mi lehet az? De hiszen az mozog.
– Jöjjön közelebb, Olivia, még él!
– Magasságos ég, hiszen ez egy béka. – A kutató az arcához emelte a kezében nyugvó műszert, mely mutatója -85° C fok alá bukott. – Robert, száz kilométeres körzetben ez lehet az egyetlen élő állat, és ez is egy kétéltű? Hogy kerülhetett ide?
– A leghalványabb elképzelésem sincs, még sose láttam hasonlót, és ez a szín... – Mr. Halleyt magával ragadta a kezében tartott csöppség kisugárzása, szinte mozdulatlanul meredt rá a hóban térdelve. Csak akkor tért magához, mikor munkatársa bezárta a mintavételi dobozka tetejét, biztonságba helyezve ezzel a négylábú jövevényt.

Öregkorára az emberiség megmentője hóbortossá, és a munkatársai szerint vakbuzgóvá vált. Mire a vén mérnököt a 2055-ben váratlanul jött betegsége ágyba kényszerítette, a Mars-projekt mindössze félúton járt. Tervezetek, számolások és tudományos csodák kísérték a korosodó feltaláló életét; nem egyszer beírta magát a történelemkönyvekbe, a lusta diákok nagy örömére.

Az egész világ csodájára járt a kis kékségnek, amit annak idején káprázatnak képzeltek az embertelen táj kellős közepén, és ami még mindig életben volt, és sose hagyta el Robert Halley oldalát. Megszállottja lett az apró, de nagy jelentőséggel bíró jószágnak, akit Marsdennek nevezett el. Meggyőződése volt, hogy ő a kulcsa a Mars kolonizálásával járó akadályok leküzdésének. Hátborzongató módon sose tudták osztályozni más békafajokhoz, hozzá hasonlót pedig azóta sem találtak. Hamar meghökkentő felfedezést tettek, miszerint meglepően ellenálló olyan környezeti tényezőkkel szemben, melyeket a Mars felszínén is találunk. Azzal már tisztában voltak, hogy milyen nem evilági ellenállást mutat az üszkös hideg ellen, de a tesztek során arra is felfigyeltek, hogy vígan brekeg még a kilencvenöt százalékos szén-dioxid koncentrációjú levegőben is.

Temérdek vizsgálatnak és beavatkozásnak vetették alá. Az eleve minden békától különb, meghökkentően redős tüdeje mellé egy új mechanikus lebenyt kapott annak érdekében, hogy a Mars atmoszférájához hasonló levegő hatékony szűrése mellett a levegő-visszatartással se legyen gondja az űrutazással járó esetleges, nem kívánt komplikációk során. A megerősített szíve a gravitációs különbségeket, valamint a tengerszint feletti magasság hirtelen növekedését vagy csökkenését is remekül kezelte. Mirigy-implantátumokkal látták el, melyek olyan biofilmet termeltek, mely segítségével teljesen szigetelni tudja a testét a fémet is megolvasztó hőség ellen, ha már a hideggel szembeni védekezésben nem kellett neki segíteni. A szemébe szenzorok sorát ültették, melyek segítségével képes érzékelni az emberi szem számára láthatatlan színtartományokat is. Új bőre alatt húzódó, medúzagénekkel felturbózott pigmentjei sötétben fluoreszkáló fényt kölcsönöztek a nyálkás lénynek. Az agyában pedig egy olyan chipet helyeztek el, amely az emberi beszéd megértéséhez járult hozzá.

Az egész Földön elismert és csodált Robert Halley halálát követően, unokájának vállát olyan teher nyomta, mely legtöbbünket összeroppantana. A szárnyait bontogató, ígéretes, fiatal biológusnak kell majd egy szép napon előkészíteni a Mars felszínét az emberek érkezésére.

* * *

A Föld a ferde tengelyén sértetlenül piruettezett végeláthatatlanul a pusztító Nap körül. Félelmetes táncát semmi sem állíthatta meg. Annyiszor megtette már, és mégannyiszor meg fogja. Nem zavarta, amikor a dinoszauruszok eltűntek a felszínéről, nem zavarták a kataklizmák, áradatok, tornádók vagy földrengések. Nemzedékek jöttek-mentek, birodalmak épültek és buktak el, miközben emberi gyarlóság és új találmányok fertőzték felszínét. Az se zavarta, amikor az ember a 2093. évébe érve, az egyre kiszámíthatatlanabbá és kiállhatatlanabbá váló időjárás, az élelem csökkenése és a szennyezett levegő hatására, keserves kétségbeesésében útjára indította az utolsó mentsvárukat. Egy űrhajót, fedélzetén mindössze kettő utassal.

Dr. Xander Halleyt és egy apró sötét türkiz, erősen átalakított kétéltűt. A Tabula Rasa-nak keresztelt űrhajójuk megtette hét hónapos útját a vörös óriás felé. A hajó csomagterében, egy könnyen összeszerelhető mobil élettér biztosította a bolygó két újdonsült lakosának a túlélést. Felállítása után, rögtön elkezdődött a lázas kutatás a megfelelő helyszín számára, ahol az emberiség új bölcsőre lelhet. Dr. Halley tudta, hogy nincs sok ideje: a tervezet szerint, amely figyelembe vette az útidőt, a predikciókat, melyeket a földi állapotok megjóslására tettek, valamint azt, hogy a Föld és a Mars pályája úgy huszonhat havonta teszi lehetővé a precíziós utazásokat, mindössze hat éve volt az első kolónia érkezéséig. Addig meg kell találnia a legtökéletesebb helyet, és mindent elő kell készítenie. Az első félév különös új családja társaságában telt, nyugodalomban ugyan, de szignifikáns előrehaladás nélkül.

Egy éjjel Dr. Halley gőzölgő kávét szorongatott gépeléstől sajgó kezében; a Mars földi szemmel idegen, briliáns kék árnyalatban táncoló naplementéjében gyönyörködtette véreres szemeit rutinja részeként, mielőtt visszatért volna a munkájához. Marsdent a fehér, szénszálasvászon-falú mobilotthon délkeletre néző ablakában találta.

– Hmm – gondolta magában. – Miért szereti annyira ezt az ablakot? Már két hónapja, hogy minden naplementét abból az odúból figyeli. Megoldottuk, hogy értse, amit mondunk, de sose adtunk neki saját hangot, hogy válaszolni is tudjon. Vajon mi jár a fejében?
– Marsden! – szólt a kétéltű irányába. – Mit csinálsz ott?

Nedves ötágú talpak cuppanása hallatszott, ahogy a béka elugrott az ablakból és visszatotyogott a doktor íróasztalára.

– Furcsa egy teremtés vagy – suttogta Xander, és azzal visszaült a hologramjegyzetei fölé.

jul. 10. 2096. – 22:41
ARES-I bázispont
DR. Xander Halley

Naplóbejegyzés
Most lesz a második évfordulója annak, hogy megérkeztünk a vörös bolygóra. El se tudom hinni, hogy pereg ki az idő a markomból. Három helyszínt is találtam, de egyik sem felel meg a paramétereknek. Lassan kifutok az időből. A századfordulóig már kevesebb, mint négy évem van. Kezdek kicsit becsavarodni. Az egyetlen társaságom egy szótlan béka. Miért érdekelték nagyapát ennyire a kétéltűek? Jó hallgatóság, azt meg kell hagyni, de azért mégis. Rengeteget tanultunk tőle az elmúlt évtizedekben, temérdek technológiai fejlesztésnek lett ihletadója, de mi a szerepe, amiért velem kellett ide jönnie? A cég mindig szeretett titkolózni, de nem vártam, hogy tőlem is visszatartsanak ennyire központi információkat. Elméletileg nagyapa kérése volt, de nem tartom valószínűnek. Ha mégis, akkor se értem, miért engedték. Az egyetlen alkalom, amikor brekegni hallom, amikor a kedvenc ablakában ül, és mered kifelé. Néha ijesztő tud lenni, van, hogy este hallom a mászkálását. A bázistól keletre fekvő emelkedőt már átvizsgáltam. Délkeletre van egy völgy, az lesz a következő úti célom. Istenek, segítsetek!

Egy mars-járó halk berregése volt hallható az idegen pusztaságban. A barázdált kerekek által hagyott nyomot szinte rögtön eltüntette a mérgező levegő szele. Az asztronauta a motor leállítása után kihelyezte a lábát a terrakotta talajra. Kezében hét fehér karót egyensúlyozott, melyek egy fekete alapon fehéren csíkozott kábellel kapcsolódtak egymáson átfűzött, összefüggő láncot alkotva a jármű tetején lévő napelemhez. Az alkarján lévő panel útmutatásával, melyre feltöltötte a völgy domborzati térképét, pontosan meg tudta határozni, hova kell elhelyeznie a műszereket.

A hét karót hét különböző ponton szúrta a halott földbe. Minden egyes alkalommal a tompa puffanást egy éles elektronikus hang és egy sárgás fény-villanás követte. A férfi, vállán a magányos társával, visszanézett a megtett pár száz méteres távra. Szeme előtt egy téglaszínű, kietlen táj, hat sárgán villogó karó és egy négykerekű jármű állt mozdulatlanul, melyet mostanra kezdett belepni a szél hozta salak. Sóhajos nagy levegőt vett a szkafanderjébe beépített oxigén-tartályból, mielőtt jelentőségteljesen ledöfte az utolsó eszközt is derék-magasságig. Rutinját az aranyló fény igazolta, amely immár egyhangúan, egymáshoz hangolódva lüktetett hét pontban, mint egy robotszív dobbanása. Zavartalanul figyelt, összpontosított a fényre, és tekintetével parancsolta:

– Csak sikerüljön végre! – hallatszott összeszorított fogai közül.
Hirtelen a legelső fénye élénkzöldre váltott.
– Igen! – suttogta áhítattal, és a fáradtságtól gyulladt szemei a második műszerre ugrottak.

Kisvártatva az is éden színre kapcsolt, majd még egy követte. Izgatottság tetszelgett a gyötört tekintetben. A negyedik is megadta magát, és az élet színe áradt belőle. Erek dagadtak az elnyűtt szemekben. Az ötödik is váltott.

– Csak így tovább! – kiáltott fel Dr. Halley önkívületében.

Sose jutott még el eddig. Egy izzadságcsepp csordult le a mosdatlan tudós gondterhelt homlokán. A hatodik pimaszul gondolkozott, kérette magát. Annyira erősen koncentrált a fényre, hogy az beleégett a retinájába, olyan érzékcsalódást hozva létre, ami egy pillanatra elvakította, de ez sem törte meg a szuggerálását.

– Mi lesz már?! – kiabálta kétségbeesésében.

Marsden váratlan brekegése tört be tudatába. Transzából felocsúdva hirtelen fel sem fogta, mennyire különös ez. Rápillantott a vállán pihenő állatra.

– Még sose adtál ki hangot a bázison kívül – suttogta maga elé meglepettségében.

Visszaemelte a tekintetét a rúdra, és a lába megremegett. A fű zöldje helyett ennek az átkozott helynek a színét vette fel az eszköz és gonosz pirossal éktelenkedett. Egy szempillantás sem telt bele, és a megingásában támasztéknak használt hetedik is szemtelen rőtre váltott. Dr. Halley térdre rogyott a homokban. A sisak vonalában a riasztó fény vér színébe öltöztette a könnyekkel áztatott arcát.

– Nem hiszem el – visszhangzott a gömbfejdíszben egy hüppögő hang. – Mégis mi ez az egész? Néha azt érzem... – Egyedüli hallgatóságára pillantva, meglepve vette észre, hogy nincs a vállán, ahol hagyta. – Marsden?

Az örökös szél lecsillapodott. Az űrhajós mögött egy alig észrevehető, de követhető nyomvonal húzódott. Az apró lábnyomok kivezettek a völgyből a bázissal ellenkező irányban, délkelet felé. tizenöt perc kutyagolás után sem lelt a kétéltű nyomára, de volt egy sejtése, merre tarthatott. A gondolat hatására kellemetlen bizsergés futott végig a tarkóján.

A medencefenék körülbelül 7152 méter mély és hozzávetőleg 2300 kilométerre nyúlik nyugatról keletre. A mélység szerencséje, hogy a bolygó többi részéhez képest itt olyan mértékben megnövekedett a légnyomás, hogy egy forró nyári napon a hőmérséklet akár a 0°C-fokot is meghaladhatja. Ez nevetségesen hangozhat, a földi emberek számára azonban jelentőségét az adja, hogy ez az egyetlen terület, ahol energiafelhasználás nélkül juthatunk folyékony halmazállapotú vízhez, a „rekkenő hőségről” nem is beszélve. Természetesen ezt a területet is számításba vették a kolonizálás tervezése közben, azonban a magas és meredek fala túlságosan nehézzé és rizikóssá tette volna az első bázisok felállítását. Ezért a tervezet egy későbbi pontján kapott rendíthetetlen helyet, amikor a már letelepedett pionírok megkezdhetik rajta a munkájukat. Dr. Halley sisakjában tükröződött a több mint hét kilométeres útja lefelé, a Hellas kráter mélyébe.

– Hogy oldjam ezt meg? – hangzott a kihalt környezet egyetlen mindig dörmögő hangja. – A Csomolungma 8850 méter körül van jelenleg, és arról csak lejönni több napba kerül, a visszaútról nem is beszélve. Mindent összevetve egy hónap is lehet gyalog az oda-vissza út, de a korlátok azért vannak, hogy felülemelkedjünk rajtuk, csak meg kell találni a megoldást, és ha valaki megtalálhatja, az én vagyok. Le nem tudnék menni a mars-járóval, de a kráter széléhez hozhatom, és kötéllel leereszthetem, illetve felhúzhatom magam visszafelé, ezzel rengeteg időt és legfőképp energiát spórolnék. Valahogy nincs jó előérzetem az egésszel kapcsolatban. A teljes felszerelés nélkül nem mernék lemenni, valamint nem kockáztatnék meg több észjakázást, mint amennyi teljességgel elengedhetetlen, inkább visszamegyek a bázisra, hogy felkészüljek. Nem tudom, mi üthetett ebbe a bőrlégzéses szerencsétlenségbe, az utóbbi napokban borsódzik tőle a hátam.

Eszébe jutott a nedves talpak cuppogása, melyeket némely este a bázis műanyag padlóján hallott, valamint fém ízületek csikorgó nyöszörgése, amikor ő már álomra hajtotta a fejét. De mindenekfelett az a delejező, néma tekintet, ami mintha még most is égetné a tarkóját.

– Vajon mi vonzhatta pont ide? Furcsa képességei ellenére kockázatos itt hagynom védtelenül a felszínen. Nem akarom elveszíteni, de ha meg akarom találni, fel kell készüljek.

A következő napot a halálos kráterbe való ereszkedés tervezgetésével, és más előkészülettel töltötte. Úgy döntött, hogy a nagyobb járművet használja, melyet a bázison tartott inaktív állapotban nagyobb túrák esetére. A felderítőutak sose tartottak egy napnál tovább, ezért eddig nem volt rá szükség. Nyolc masszív, ballonos kerék tette a meredek éles kövek megmászását is lehetővé, így nem kellett aggódnia a veszélyes ereszkedés vagy a fárasztó és hosszadalmas mászás miatt. A hatalmas reaktor a hátuljában pedig napokig tartó meleget és energiát biztosított a halálos éjjelek jeges akarata ellen.

Pár nap elteltével a Hellas alsó síkságán találta magát. A központi panel thermoszenzorai rendellenes hőjelet mutattak egy adott pontból, úgy háromszáz méterre, a kráter közepe felé. Ahogy a különös forrás irányába haladt, arra lett figyelmes, hogy járműve belseje színt kezdett váltani. A mesés zöld árnyalat forrása nem volt más, mint a gyűlölt karók jelzőfényei, melyek egyesült erővel kiabálták tetszésüket a hely iránt. Vajon mi vette rá Xandert az eszközök bepakolására: hóbort, ezoterikus megérzés vagy csak szimpla megszokás?

– Te jó ég! Nem is emlékszem, hogy magammal hoztam ezeket, ráadásul teljesen önkényesen kapcsoltak be, és el sincsenek helyezve. Van valami ebben a helyben, amit megzavarhatta a jelüket.

Újdonsült legjobb fémpartnere biztonságát elhagyva, kutató szemekkel fürkészte a foltos homokot. A hőmérséklet bőven a várt nulla fok felett volt azon a helyen, és feltűnően, mintha egy helyről szivárgott volna. Talpa puha dobbanásait hirtelen éles koppanás váltotta fel. Lábával, majd négykézlábra ereszkedve kezeivel is elkezdte söpörni a talaj legfelső rétegét. Hipnotizáló, fekete kőzet bukkant elő a vörös homok alól. Felülete nyugtalanítóan sima volt egy egyenes, hozzávetőleg három méter hosszúságban töretlen vágástól eltekintve. Kutató kezek simítottak végig a résen, melyből alig észrevehetően meleg, nedves levegő tört elő. Éles csikorgással hirtelen megnyílt a vájat, és az asztronauta eltűnt a vörösesbarna szemhatáron.

A nyírkos kemény talaj melyre érkezett, lehűtötte Xander ernyedt testét. Rövidesen egy nedves csattanás törte meg a fülsüketítő csendet, mely száraz köhögést váltott ki a kutatóból, jelezve, hogy magához tért. A mindent elnyelő sötétségben sisakja üvegén megpillantotta elveszett társa kékes színű testét, amit a szkafanderje belső műszerei világítottak meg. Látta, ahogy a vékony, hosszúkás, gömb alakú kitüremkedésben végződő ujjai nekinyomódtak az átlátszó pajzsnak, és az érintkezési pontokon megfakul talpának élénk színe.

– Marsden! – hangjában öröm, megkönnyebbülés, zavartság és keserű méreg érzelmei küzdöttek egymással. – Ezt hogy gondoltad? Itt vagyunk ketten ezen az elképesztően veszélyes és hihetetlenül fontos küldetésen. Mind a kettőnket bajba sodortad, és ez vagy az életünkbe, vagy a feladatunk sikerébe kerülhetett volna.

Marsden a férfi falakról visszaverődő szavaira egyáltalán nem reagált. Apró talpak csattantak, ahogy a lény leérkezett a talajra, és a sötétben éppen látható kékes fényével elindult a semmibe. Dr. Halley dühösen feltápászkodott sajgó ízületeit masszírozva, akkor először nézett körbe igazán.

– Milyen különös ez a barlang – gondolta magában.

Csak tudatlan találgatás titulálhatta volna természetes képződménynek ezt az emberi ép észtől teljesen elrugaszkodott látványt. A kinti vörösesbarnás, finomszemcsés homokot téglaszínű, barázdált kőzetnek kéne felváltania, ehelyett itt a falak és a csoszogó, csizmázott talpak alatt még a föld is tükörsima és fekete. Nehezen lehet kivenni belőle alakokat vagy formákat, mert elvesztek benne a finom körvonalak részletei, ahogy elnyelte a lámpa meleg fényét. Nem volt idő nagyon vizsgálódni, ugyanis Marsden már messze járt, és a kis ugrándozó kék fénye halványodni látszott.

– Ó te átkozott kétéltű! – mennydörgésként süvített végig a hangja a szabályos derékszöget záró, csupasz falakon. – Sose fogom megérteni, hogy miért tartott nagyapa titeket ennyire különlegesnek.

Egy emlékkép villant háborgó agyába. Egy apró fiúcska kicsiny tapogató kezei, amelyek az égbe nyúltak. Lábujjhegyen állva próbált elérni egy feje felett magasodó kilincset. A sikeres bejutást ámulat követte. Az emlékképet viszont egy különös érzés kísérte. Nem az odaadás és nem az újdonság felfedezésének öröme, amelyet akkoriban az az ártatlan gyermek érzett, amikor meglátta a zöld színben úszó dolgozószobát telis-tele papírokkal, falakra aggatott képekkel, írásokkal, valamint terráriumokban tartott egzotikus kétéltűekkel, hanem egy velőbemaró viszolygás.

Xander, látva, hogy Marsden fénye egyre jobban a messzeségbe merült, bosszús sietséggel kergette el az akaratlanul felidézett emléket. Utánaeredt a kis bajkeverőnek. Percekig sétált a koromfekete négyzetes hasáb folyosón, egészen addig, amíg meg nem pillantott egy, a kotnyeles állat fényéhez hasonló, ám sokkalta erősebb fényt. Az ismeretlen eredetű sugárhoz közeledve a sima talapzaton, a falakon és a plafonon szabályos kanyarokat, mereven követő mélyedéseket fedett fel az asztronauta lámpájának sárga fénye.

Dr. Halley megállt megvizsgálni a barázdákat.

– Különös – mormogta magában. – Olyan mintha... minthogyha...

Egy hangot hallott a fény irányából, amire felkapta a fejét. Megtalálta a hideg derengés forrását. A végtelenül sötét folyosó egy kék színben úszó keretes átjáróhoz vezetett. Innen kilépve, ami elsőnek szobának tűnt, most Xander szeme előtt egy őscsarnokként éktelenkedett. Falai az égbe nyúltak, a végébe alig lehetett ellátni szabad szemmel. A folyosón húzódó vésetek befolytak a tátongó lyukba, melyben a kutató állt, egymásba olvadva, egyre nagyobb és szélesebb mélyedéseket hozva létre. Főérré folytak össze, mely hozzávetőleg egy méter széles, sekély, mindössze tíz centiméter mély mederként vezette a megrettent szemgolyókat a helyiség közepén álló kitüremkedéshez. Dr. Halley hitetlenségtől remegő bal lábfejét megemelte, hogy továbbinduljon. Pislogott egyet, és egy pillanatra elhűlt. Maga mögé nézett, és bár az előbb még az ajtóban állt, úgy tűnik hatalmas távot tett meg a terem közepén álló furcsaság felé anélkül, hogy emlékezett volna egy darab lépésre is.

Amikor visszafordult, a rémület másodízben mart csontjaiba. Az előtte kirajzolódó roppant monolit igéző fénnyel pulzált. A különös azul folyadék a fő vágásból a gigászi építmény előtt a földön alkotóelemeire vált, és felfolyt a felületébe marva egészen a tetejéig. Körülötte hét darab csepp alakú, méretes sziklát pillantott meg egy szabályos mintában sorakozva. Ezekből öt szinte teljes mása volt egymásnak, míg kettő szemmel láthatóan eltért a többitől. Első ránézésre úgy tűnt, minthogyha sérültek lennének. Különböző, beazonosíthatatlan karmolások és horpadások csúfították őket.

A doktornak nem volt alkalma feldolgozni mindazt az információt, ami most eléje tárult, ugyanis az iszonyat térdre kényszerítette. Az orra magasságában pillantotta meg Marsdent a plafonig érő, izzó tárgy előtt. Kék bőrét még élénkebbre festette a megvilágítás, ahogy Dr. Halley tekintete elé lebegett.

– Az Istenek és minden, ami szent, mégis mi történik?! – kiáltott fel keserves, szűkülő kutya hangon a férfi, oly hangosan, hogy az egész csarnok beleremegett.
– Üdvözöllek, ember! Nem kell félned, most már megérkeztél – recsegett egy rémisztő, gépies hang egyenesen a lény mozdulatlan szájából. – Hosszú utat tettél meg, hogy megtaláld eme szent helyet. Gyere közelebb, hogy áldásom adjam neked, mely felnyitja naivitástól vak szemedet. Küldetésed csak így járhat sikerrel.
– Egy beszélő béka meg akar áldani, mi jöhet még? A mögöttem lévő ajtón besétál Nostradamus és a kezembe nyom egy jóslatot?
– Ne élcelődj, ember! – félelmetes erővel kongatta a sértő hullámhossz, amit minthogyha belülről a koponyájából érzett volna. – Igaz, régi társadat látod magad előtt, de elméje immár az enyémre cserélődött. Kaáli vagyok, fajom hét vezérének egyike.
– Mégis miféle faj a tied? Itt éltek a Marson? El akartok üldözni? – nyöszörgött a férfi félelemtől fojtott hangon.
– Térdelj le, Xander Halley, Robert Halley fia. Fogadd el áldásom, és minden kérdésed válaszra talál.

Amikor útitársa újdonsült személyazonossággal megszállt testéből kiömlött az a vakító sárgás fény, még fel se tűnt a doktornak, hogy már a sarkán ül és lélegzet-visszatartva várja a végzetét. Elméjéből mintha kisöpörték volna a gondokat, félelme elszállt, remegése abbamaradt, és visszatért a tiszta gondolkodása. Ereje megújulni látszott, de valamiért fojtogatónak érezte védelmező búrája megszokott terét. Ez az érzés ismerős volt neki a kiképzése alatt átélt kíméletlen gyakorlatokból. Ahogy újra érezni kezdte annak a testtelen, láthatatlan kéznek a fojtását, amit a magaslati levegő, oxigén szegény párájához való hozzászokható tréning során élt át, hirtelen leküzdhetetlen fuldoklásban tört ki, és görcsösen a földre zuhant. Megbabonázott hernyótáncát egy apró kattanás oldotta fel, amit életmentő fejdísze kellemes zümmögéssel jelző visszahúzódása kísért, a hátán lévő tartójába. Xander rémült lélegzettel harapta a mérges levegőt. Beletelt egy pillanatba, mire a rémületből feleszmélt, és tanácstalanság lett rajta úrra.

– Miért nem fulladtam meg? – tépelődött magában.

Fortyogó buborékpukkanások ütötték meg a fülét. Mintha egy bűzös láp cuppogását hallotta volna. Lassan a szörnyű hangok érthető szöveggé formálódtak a doktor füle számára.

– Elfogadtad hát, pazar – Most először érezte úgy, hogy nem a fejében visszhangzik az a rettentő reszelés, valamint Marsden... azaz Kaáli száját is mintha mozogni látta volna.
– Most, hogy ismered a nyelvünket, és a tested sem korlátoz annyira, a segítségedre van szükségem. Tekintsd meg, kérlek, a falaimat, és láss!

Istentől elrugaszkodott tapasztalatai valamiért arra késztették, hogy kövesse ezen ismeretlen faj vezetőjének parancsát. Megbabonázott teste, mintha akarata ellenére cselekedett volna. A falra pillantva érthetetlen hieroglifák százai jelentek meg előtte. Ránézésre valami történetszerűt mesélhettek el, de az Istenért sem tudta kihüvelyezni, mi lehet az. Minél tovább nézte, annál ismerősebbekké váltak. A csúfos jelek már-már mozogni látszottak, ha Xander nem a saját szemével látta volna, hogy egyértelműen kivehető domborművekké váltak, el sem hitte volna. Bármilyen emberi művészetet meghaladó részletességgel emelkedtek ki díszes, arabeszk vésettek mögül. Páni félelem fogta el a szerencsétlen asztronautát, amikor az egyik domborulat szörnyűséges, groteszk testet alkotott és mozdultatott tett felé. Hirtelen képek miriádjai öntötték el a neuronhálózatát, és eonok tudásával töltötte meg a hippokampuszát.

Egy álmot látott, ami a fény sebességét is meghaladva szaladt át üveges tekintete előtt. Olyan titáni lények tornyosultak előtte, melyeket emberi elme kitalálni sem tudna. Két lábon járó, hosszúkás testű humanoidok a szivárványon túlról. Több mint három méteres termetük természetellenes arányait a szálkás combok, visszafelé hajló térdek, majdnem földig érő csontos karok, valamint a keskeny törzsből induló, rendkívül széles váll tette atomos fenyegetéssé. Fél méter átmérőjű, henger alakú törzsük eltűnt a rendellenesen előre türemkedő bordakosaruk alatt, mely egy olyan ritkán látott geometriai formára hasonlított, mintha egy gömb alsó részéből egy másik gömb segítségével vágtak volna ki egy darabot. A majdnem másfél méter széles vállból egy kapucniként keskenyedő gombfej nőtt ki. Mégis a legjobban a doktort, azok a kiálló dülledő szemekben borzasztották el legjobban; meg tudott volna rá esküdni, hogy volt bennük valami békaszerű.

Ezen leviatán nyálkás lények ezreit látta maga előtt mindig változó bőrtakarójuk mintázatának tangójában. Régmúlt iszonytató történelmének elfeledett pillanatai peregtek a szeme előtt, mint a törött homokórából szökő homokszemcsék. Látta őket, ahogy békésen építenek egyre összetettebb épületeket, alig észlelhető morfológiai különbségek alapján csoportokra különülve. Látott egy véres és könyörtelen háborút, melyet felfoghatatlan fegyverekkel vívtak. Azt, ahogy újraépítenek és tanácskoznak. Ahogy megegyeznek és ismerős, csepp alakú köveket készítenek egyesült erővel. Ezek mérete gigászi léptékeket vett. Tükörképei voltak az ezekhez mérten dekadens, általa már ismert daraboknak. Figyelte, ahogy százával lépnek be eme roppant kreálmányokba, és újjászületve emelkednek ki belőlük. Az új, nevesincs faj tagjai nehéz fémlábaikkal emelték ki acéltestüket. Nedves bőrük összenőtt csillogó, polírozott páncéljukkal, és a faj miriád színe egyen krómra váltott. A kocsonyás szemek helyén soha ki nem hunyó, hideg fény derengett.

Dr. Halley ez alatt fokozatosan ráült a sarkára, és most üres tekintettel az arvánm, mereven hintázott előre-hátra. Szóra nyitotta a száját, de hang nem hagyta el azt.

Szerencsétlen kutató látása azon a napon másodjára is elsötétült. Kisvártatva fájó szemét kelletlenül sütötte egy ismeretlen forrású fény. Olyan érzése támadt, akárha egy furcsa kialakítású kádban ülne. A kád belseje különös tapintású volt: egyszerre volt olyan érzés, mintha élettelen, hideg fémet és meleg, húsvér szövetet érintene. Ki kellett nyújtania a kezét, hogy meg tudja fogni a peremét, és annak segítségével fel tudjon tápászkodni. Miután körbenézett, felismerte, hogy az egyik ép állapotú sziklából mászott elő, ami úgy tűnt, minthogyha a felső harmadában egy törés mentén kettényílt volna.

Még mindig rogyadozó térdei előtt állt Kaáli, szótlanul. Visszatekintett lélegző gépbábjára, majd sajgó szeme találkozott a béka feje tetején lévő, sárgán csillogó gömbökkel, melyek egy pillanatra elsüllyedtek, azután újra a felszínre buggyantak.

– Te jó ég, mégis mi történt? Megint elájultam? – kérdezte magától hangosan, sajgó homlokát ráncolva. – Ez az átok verte kísértetlak elrabolta tőlem az eszméletemet, és helyébe rémeket ültetett.
– Biztosíthatlak, barátom, nem álmodtál – hallatszott Dr. Halley lába előtt az undorító hang.
– Ha mégsem álmodtam, akkor tényleg képeket látok. Végem van, tényleg megőrültem – nevetett fel a doktor kétségbeesetten.
– Ez a valóság, és pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Bocsánatodat kérem a riadalomért, és engedd meg, hogy kárpótlásul megadjam, amiért jöttél – böfögte lentről a választ a megszállt állat teste.

Marsden testében Kaáli odalebegett a monolithoz. A doktor túltöltött idegrendszerétől remegve gyengén odabicegett az oszlophoz. Maga se tudja, miért maradt szótlan, és miért követte ezt az ismeretlen lényt. Talán a félelem, vagy épp még a félelmét is meghaladó tudásvágya hajtotta szüntelen, olyan mértékben, hogy egészséges emberi ésszel érthetetlen helyzetét is elfelejtette tovább megkérdőjelezni. Az a vágy, melynek forrása akár lehetett volna a munkája elvégzése, de ez több volt annál, hiszen réges-rég elfelejtette miért is van itt. Tovább súlyosbította a helyzetet a még mindig fennálló kérdés: milyen garancia volt rá, hogy nem most is a bázison fekszik, és azon lidércnyomások egyikét éli át, amelyek mostanában fertőzték álmait? Sápadt tekintete a monolit felületére tévedt. A derengő vésetek a homályból feltisztuló látása előtt ismerős hieroglifákat adtak ki.

– Hogyan lehetséges mindez? – suttogta fojtott, recés hangon.
– Az áldásommal neked adtam egy kis darabot a részemből. Most már értékelni tudod otthonom adottságait, valamint képes vagy megérteni a nyelvünket beszélt vagy írott formájában. Biztos hallottad már, hogy mekkora hatalma van a nyelvnek felettünk. Befolyásolja, ahogy gondolkodunk, és ez által meghatározza a képességeinket is. A mi írásaink, ahogy tapasztalhattad, igencsak élénken mesélik el a történeteket.
– Mi az, amit vársz tőlem, Kaáli?
– Tudom, hogy miért vagy itt. A fajodat akarod megmenteni. Úgy döntöttem, segítek neked. Mivel az enyéim nem hallgattak rám, csúfos véget láttak meg hanyatlásuk végén. Az, hogy én itt vagyok és ők nem, engem igazol. Azt kérem, hogy te ne kövesd a példájukat: tégy úgy, ahogy mondok!
– Mi történt a fajtársaiddal, hol vannak most?
– Mindent a túlélésért tettünk. Magától értetődően az új létformánk elképzelhetetlen erővel ruházott fel bennünket. Kiküszöbölte bizonyos hiányosságait a biológiai életnek, mint a természetes satnyulás és halál, de mindez nem volt elég. Amikor olyan sokáig élsz, mint mi, nem láthatsz mindent előre, és még a mi elménknek is felfoghatatlan fenyegetésekkel kell szembenézned az évmilliók során. Szerencsénkre testük átalakítása megszüntette a sokféleségünk okozta gőgös ellentéteinket, és ezzel megfékezte a fajtársak közti harcot és öldöklést, ami hihetetlenül fontossá vált, amikor felismertük a rút valóságot, hogy a nem várt tökéletlensége ezeknek a hibátlan gépezeteknek a meddőség volt. Tudtunk ennek ellenére szaporodni természetesen, azonban ez egy nagyon idő-, energia- és alapanyag-igényes folyamat volt. Ilyen hosszú életű félistenek esetében, mint mi, ez nem okozott volna gondot, máskülönben szaporaságunk hamar túlnépesedéshez vezetett volna, azonban még csak örökéletűek voltunk, nem halhatatlanok. És azon a végzetes napon, amikor az aszteroidaöv bányászása során rátaláltunk azokra a szörnyetegekre… Azok az őrült, megszámlálhatatlan lábakon közlekedő élő hegyek nem kíméltek minket.

A Nagy Átalakulás után évezredeket töltöttem kutatómunkával, és végül rájöttem… megtaláltam az igazi halhatatlanság kulcsát, végtelen erőre tettem szert. Felajánlottam a tanácsnak, de elutasítottak. Csak egy társra találtam a hat balga között, de sajnos az is csak félelemből állt mellém… Mármint, hogy a haláltól félt. Miután elüldöztek, kataklizmikus csapás érte az anyabolygónkat, és vándorlásra kényszerültek. Igazán sajnálatos. A végtelen világűrben kallódtak, bolygóról bolygóra szállva, míg végül az okozat törvénye utol nem érte őket. Az én tudásom az egyetlen, amely ellent tud mondani az Omniverzum akaratának, ami megtöri az élet és halál irgalmatlan körforgását. Ezt ajánlom fel neked is. Kiszolgáltatott helyzetben vagy, a segítségem nélkül el fog bukni a küldetésed, ez kétségtelen. Ha számít a fajod túlélése egy kicsit is, akkor elfogadod és megteszed, amit kell.

– Mi a feladatom? – vágta rá a férfi szinte gondolkodás nélkül. Félretéveszthetetlen undort érzett a lénnyel szemben, és szinte biztos volt benne, hogy éppen magával az ördöggel paktál le, de az idegennek igaza volt kiszolgáltatott helyzetével kapcsolatban.
– Ismételd az inkantációt, amelyet a vezérlőn látsz. Amint látod, az idő nem volt kegyes a fajom hagyatékához. Lekarcolom neked a hiányzó részt, hogy be tudd fejezni.

Ezzel Xander előtt felvillant a monolit, és a lába alatt a földön pulzáló vésetek maguktól rémes jelekbe rendeződtek. Dr. Halley megszállottan tanulmányozta a furcsa rovásírást. Amint elkezdte a kántálást, mozdulatlan, nyitott szájából velőtrázó, vizenyős kuruttyolás buborékolt fel, mire a mélyedések viszolyogtató ragyogással válaszoltak. A kiállhatatlan, undorító vartyogás a crescendojához közeledett; ez alatt Dr. Halley észre sem vette, ahogy a bal kezét odaemelte a monolithoz és megérintette. Bőre a szerelésével együtt izzani kezdett: először vöröses, majd sárgás, végül azzal az émelyítő azúros színnel.

A doktor megrémült, el akarta húzni a kezét, de már késő volt. Kesztyűje, majd végső rémületére a tulajdon keze egyé kezdett válni az éjfekete, bazaltszerű kőzettel. Vérfagyasztó, hangrobbanáshoz hasonlatos, lápos kacaj nyomta el az ember kislányos segélykiáltását. Marsden merev teste ismét ott csücsült Xander vállán úgy, mint rég, csak immár a tekintete élettel teli sárga helyett üveges és halott volt. Fejében repesztő erővel hangzott a gyűlölt, sistergő hang:

– Vár a halhatatlanság!

A kutató szemére hályogos fátyol lebbent, és ismételten lidérces árnyak jelentek meg előtte. Egy veszett ércszarvakkal éktelenkedő fintoros automaton arca tűnt fel előtte. Görnyedt tartása álnokságot árasztott piszkos gépolajmázos törzséből. Hátán görbe, barázdált fémcső szolgált gerincoszlop gyanánt, melyben sápadt kék folyadék áramlott. A minden egészséges emberben rémületet keltő acélkarmok gonoszan karcolták, bizsergetően éles hanggal egy fehér szikla felszínét. A kardujjak alatt a kő úgy omlott, mint a termőtalaj egy vén bika után kötött eke alatt. Mechanikus hangképző szervekből átkos kántálás rezegtette meg a bűzös levegőt. A fémtest összes gizmója magas fordulatszámon pörgött, és szembogarát helyettesítő izzói felragyogtak. Lelkének lidércfénye kiszivárgott giroszkópjai résein, bele az előtte magasodó patyolattiszta zsírkő monolitba, csúfos sötét bazalttá változtatva azt. A fekete erek mérgeskígyóként kúsztak végig a termen, majd a minden sarkot beragyogó égi fényt szuroksötét váltotta fel. Az áthatolhatatlan halálpára tisztulni kezdett, és mögüle hét gépet látott a hallucináló asztronauta, körbenállva hevesen tanácskozni. Káromló fenyegetések forogtak a szócsata porában:

– Szó se lehet róla – szólt a középen álló, fényesre polírozott, csiszolt állú gépszörny az előtte álló kormos, göcsörtös testű társalgófelének. – Az egyetlen, ami maradt nekünk, az a lelkünk, és te azt is ki akarod csalni tőlünk? A húsunkat már feladtuk miattad, ezt nem fogjuk!
– Én feláldoztam a lelkemet a tudásért, bölcsebb lettem mindannyiótoknál. Ha nem követtek, végetek, és az egész fajt halálra ítélitek. Hajtsatok fejet a megmentőtöknek! – zengett Kaáli fájdalmasan ismerős, dübörgő hangja.
– Nem bízunk benned! A tanács leszavazott, és örülj, hogy nem kényszerítünk egy évezrednyi vezeklésre. Bár az is kevés lenne azért, amiért rászedtél és elárultál valamennyiünket.
– Méghogy árulás?! Olyannal vádolsz, amiben te magad vagy vétkes, kedves barátom, de majd meglátjátok! Én megmentettem volna, amit ti érthetetlenül pusztulni hagynátok. Népünk vére a ti lelketeken szárad. Főleg a tieden, Brayleigh. Nevetséges, hogy amit oly irigyen védelmezel, az csupán gyenge nyári szellő ahhoz az orkánhoz képest, amit magamból feláldoztam.

Ahogy a megcélzott audioreceptorok dekódolták a viszolyogtató szavak hangalapú üzenetét, Brayleigh lámpatekintetében megremegtek az örök izzók, melyek kvarc pajzsai valódi tükreivé váltak dédelgetett szellemének. Félelem cikázott áramkörein, izzó acéllá változtatta törhetetlen koponyáját az iszonyat heve.

– Már nincs vérünk, ami folyhatna, és ezt neked köszönhetjük Kaáli. Nincs okunk feltételezni, hogy újabb áldozatot kéne hoznunk. – válaszolt a remegő hanghullám.
– Nem bízhatok senkiben csak magamban – hallatszott utoljára a förtelmes berregés.

A kiközösített, rémületet árasztó alak kiviharzott a bazalt teremből. Kisvártatva egy másik követte, a többi megborzongva ülésezett tovább. Ezek után Xander a Marsot látta maga előtt, de nem a mai alakjában. Ő a kietlen ősfensíkokat ismerte, gonosz ormokkal és csalogató, sötét völgyekkel. Helyette most magas tengerek hullámoztak úgy, ahogy négybillió évvel ezelőtt tették. Látta a vízszint hirtelen csökkenését, a folyók elapadását, és azt, ahogy a végtelen tengerek megmutatták medencéjük csontszáraz vázát. A múltba veszett, termékeny planéta átalakul a jól ismert vörös sivataggá. Aszteroidákhoz hasonló csepp alakú köveket látott egy esőtlen, magmás égitest felé száguldani a skarlát óriás irányából. A becsapódásuk után egy egységes rémóceán lepte el az ismeretlen tájat, lehűtve annak forró felszínét. Élet érkezett az űrből: két sziluettet látott a látóhatárig nyúló vízfelszínen. Látott egy megnevezhetetlen, félig élő szövettel lüktető fegyvert és sugarát, amint a nyomorult testű lény hátba támadta a másikat.

– Nagy segítségemre voltál, Sakti. Még egyszer utoljára hasznodat veszem. Neked még van lelked, amit felhasználhatok. Újrakezdünk mindent, az elejétől…

A legyőzött lény ernyedt teste a levegőbe emelkedett, platina szájából az aranyló, folyékony napsugár ragyogó gömbformába ömlött, egyenesen Kaáli kifeszített tenyerébe. Élettelen teteme képlékennyé vált, darabjai egyenként szállingóztak a szörnyeteg szabadon maradt, markoló karmai közé. A részek egymásba tömörödtek, mintha irdatlan gravitáció gyógyítaná össze őket egyesével. Kaáli a két gömbből rémisztő átkos mágiával az oldalán olyat tett, mint még senki előtte. Életet adott. Teremtmények százával tódultak ki a gömbökből, eltérő arányban merítve az élő, folyékony fémből és a forró energiából. Egyet különleges odafigyeléssel alkotott meg a förtelem, belecsempészett valamit saját magából, rá nem valló szentimentalizmussal jeleníttette meg bennük feledésbe merült húsvér valójának jellegzetességeit. Nagy, dülledő szemekkel, a nyálkás bőrrel, gurgulázó énekkel és még kitudja mivel ruházta fel ezeket az újszülötteket. Miután a gömbök anyaga elfogyott, eleresztette gyermekeit a bolygó felszínén, ő maga pedig eónokig tartó éber álomra hajtotta a fejét a földkéreg menedékében. Az elkövetkezendő évbilliókban akkor hallatszott utoljára irtózatos hangja:

– Amíg el nem jön az idő...
– Itt az idő! – tört be Dr. Halley tudatába iszonyú rádiósercegéséssel a rémes frekvencia.

Tekintetéről feltisztult a látomás. A kézfeje csuklóig fémes színben játszott.

– Türelmesen vártam, amíg megjelenik egy elég intelligens faj, amely kibírja a tudattranszferációt. Ti is megteszitek. Meg akartam várni a következő civilizációt, de elkezdtétek tönkretenni a bolygót, amelynek én adtam életet, így titeket kellett ide csaljalak. Nem volt nehéz megbabonázni a vénembert. Mindössze ezt az apró lényt kellett az útjába helyeznem, melynek most a satnya testét irányítom. Erre még álmomból is képes voltam. Szükségem volt a monolitra, amelybe olyan régen a lelkemet zártam, és egy példányra az új fajból, a rítus elvégzéséhez. Ez volt a legegyszerűbb módja, hogy mindkettőt egyszerre kaparintsam meg. Mivel csak én vagyok, aki meg tud birkózni a felelősségével, át kell vennem az irányítást. Amikor a tanács visszautasított, rájöttem, hogy ezt a feladatot nem lehet rábízni senki másra. Örökéletűek lesztek, és minden tökéletesen történnik majd, ha én irányítok. Tiszta lappal indultok. Örvendj, Xander, te leszel az első!

Eme szavak hallatán vegytiszta primitív félelem ébredt Dr. Halley szervezetében, melyre válaszul kétségbeesett kaparással próbálta elválasztani hideg tenyerét a monolittól. A combja külső oldalán lévő hüvelyből kapkodva előhúzott egy kést, mellyel már megkeményedett ujjbegyeit próbálta lefejteni a ragyogó bazaltról. Észrevette, hogy bár ujjai menthetetlenek, a kézfeje fémes színe ellenére még képlékeny. Eszébe jutottak a gyermekkorában végzett tudományos kísérletek, amikor apja ámulatba ejtette egy indiumból készült lapka tulajdonságaival. Záró attrakcióként édesapja a szájába vette, és rágónak használta a formázható fémet. A pillanatnyi nyugalomtól felbuzdulva, melyet az emlékkép kölcsönzött, a kutató egy villám gyorsaságával sújtott le a tulajdon csuklójára két centivel a felett, ahol a szkafanderje ráolvadt a bőrére; a fájdalom legkisebb jele nélkül választotta el testét a falhoz tapadt végtagjától.

Megmaradt karjával megpróbálta megragadni utálatos utazótársát, de az észveszejtő gyorsasággal tovalebegett. Hanyatt-homlok rohanni kezdett az üresen tátongó nyílás felé, ahol elkövette a belépés végzetes hibáját. Egy láthatatlan ököl irdatlan erővel mért ütést az oldalára, amelytől métereket csúszott a szikla padlózatán. Felemelte kékes fényben úszó tekintetét, és megpillantotta az élő cseppsziklákat, és az életösztöne adta erejével kúszni kezdett az irányukba. Gúnykacaj zengte be a szörnyűségek barlangját úgy, hogy a kutató tüdeje beleremegett. Dr. Halley a még ép jobbjával erőltette be a testét a nyitott kőpójába és magára zárta a fedelét.

– Csak én menthetlek meg, add át magad! – hallatszott kintről, a kőborítás miatt lefojtva a parancsolat.

Az undorító nyálkahártyás szövettel foltozott fémbelső mintha kiszimatolta volna a férfi rendellenes testrészét. Hirtelen a falához húzta a csonkot valamilyen mágneses vonzással, az élő részek pedig förtelem nyúlványaival fonták be az elcsúfított végtagot. Puszta emberi erőnél hatalmasabbak tartották fixált állapotban, így a kutató elkeseredett próbálkozása hiába volt. Hallotta, ahogy a koporsója tetején nedves talpak csattannak. Kiáltani akart, amikor éles fájdalom hasított az alkarjába. Odatekintve iszonyat rázta meg az egész testét; látta, és még rosszabb, érezte, ahogy ez a visszataszító szövet eres állábat növesztett és irdatlan sebességgel ömlött be a csuklóján nyílt seben. Dr. Halley olyan erősen szorította össze a rémülettől üveges szemhéját, hogy fekete látómezejében foszlékony szivárványférgek lubickoltak. Életében most először fohászkodott, bár maga se tudta kihez vagy mihez. Talán észre se vette volna, ha a fájdalomtól most harmadjára is elbóbiskol, ha a nagy rázkódás, amit érzett, feltétlenül ébren nem tartotta volna. Egyszer csak olyan érzése volt, mintha hátba vágták volna. Kinyitotta sajgó szemét, és a mars-járója diadalmas képét pillantotta meg. A vészes nyílásnál feküdt, ahol mindössze órája eshetett be. Maga se tud visszaemlékezni, mi vette rá a következő cselekedetekre, nem tudja, volt-e tudatos gondolata egyáltalán. Őrült szemei villámokat szórtak. Berohant a járműbe, és állati vérmességgel tépkedte a reaktorhoz és a motorhoz kapcsolódó vezetékeket. A gép teste felbőgött. A baljós zümmögés fokozatosan, egyre erősödve hallatszott a fémgyomrból.

– Sose juthat ki innen ez a brekegő lázálom – suttogta rekedt hangon, miközben felkapott egy nehéz követ és a gázpedálra helyezte.

A nyolckerekű megindult mérges zörejjel a mélyfekete bejárat felé. Egy szempillantás alatt odaért a járathoz és behullott a résen. Eltűnt a doktor szeme elől... Semmi.

– Gyerünk! Kérlek! – esdekelte fuldokló nyöszörgéssel.

Egy hatalmas robbanás indult meg a rőt kőzet mélyéből akkora erővel, hogy a talajra lökte az asztronautát. Úgy feküdt a porban az összeroppant idegzetű Dr. Halley Xander, mániákus kacajt hallatva, ép kezével sajgó oldalát tapogatva. Könnyekbe fúló szemeit gyönyörködtette a lélegzetelállító jegeskék naplementében, mely a terrakotta talajjal elegyedve lilás árnyékokat vetett. A tekintetét a zeniten pihentette, és a korábban karabélyként gyorstüzelő neuronjai fölött most elűzhetetlen zsibbadás honolt. Zilált gondolatai nem a kráterben jártak; a férfi a korai emlékeiben fürdött. Töréspontokkal terhelt agya vénülő nagyapja íróasztalát vetítette delíriumos tekintete elé. A gyermekkor opálos takaróját lerántotta az iszonyat és az emberi agynak nem való terror. Gyengén derengeni kezdtek számára a felmenőjének dédelgetett rajzai különös arányú, békákra hasonlító hatalmas lényekről, a kusza tervekkel gyötört parafatáblára tűzve.

A káprázatos naplemente az egész krátert zseniális fényével áztatta. A megtörtség, zilált idegszálai, valamint pillanatnyi mámora miatt nem is érezhette a hidegséget, mely alkarját emésztette. Csonka csuklóján alig észrevehetően kúszott felfelé a fémes iszonyat.

Előző oldal zbencev