Ladikon
Még veled élem a lét kuszaságát,
mit kibogozni segít üde lényed,
bárha a lelked a lelkemen átlát,
nincs mese, lassan eléri a véget.
Lent a folyón ladikom kikötötték,
loccsan a víz lebegő derekára,
Kharón, amint odaint, a sötét ég
rám borul és visz az éji homályba.
Még kezedet fogom, ám a szorítás
gyengül, a part kifakult fövenyére
tétova léptem igézi a múlás,
onnan a végtelen út visz a mélybe.
Ám oda lágy, remegő ölelésed
ringat, amint a folyón ladikom fut,
mert az a tűz, ami mindig is égett,
már elaludni talán sohasem tud.
