A Nyúl és a Sárkány

Fantasy / Novellák (575 katt) JohhnySilver
  2023.04.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/5 számában.

A Nyúl a bokorban ült, és keményen küzdött a kavargó gyomrával. Az előző este két lábbal rúgták ki a Próbagoblin termeiből, amikor rajtakapták, hogy megpróbálta ellopni a rováspálcáját. Mélységesen csalódott az ivó törzsközönségében, akik vigyorogva nézték végig, ahogy az ügyeletes ogre egy laza csuklómozdulattal kihajította az ajtón. Miközben kedélyesen hasította az esőtől nedves levegőt, magában leszögezte, hogy az első adandó alkalommal számon kéri a sarki banyát, aki az anomimnak éppen nem nevezhető terápia során meggyőzte, hogy a természetéből eredő zárkózottságot kapcsolatépítéssel tudja legyőzni. Igaz, rögtön hozzátette, hogy egyébként is ökör iszik magában.

A röppálya leszállóágán a feleslegesen pazarolt idő és pénz mellett leginkább a talajfogás várható nehézségei foglalták le, amikor felfigyelt a mellette felbukkanó alakra. Kis híján felröhögött volna a hálóinges látomásra, aki bokáig állt egy nagy adag gőzölgő tehéntrágyában, amikor az alak felnézett az égre, és dühösen rázni kezdte az öklét.

– Most szórakoztok velem? Nem elég szar így is ez a munka?

Távolból gúnyos kacaj hallatszott, Nyúl pedig örömmel konstatálta, hogy a földet érése bizonytalan ideig halasztásra kerül.

– Rendben, legyünk túl ezen! – fordult a levegőben megdermedt Nyúl felé az ismeretlen, majd egy pergament húzott elő a hálóinge ujjából. Vaskos szemüveget biggyesztett az orrára, aztán a nyelve hegyét kidugva böngészni kezdte az írást. Ahogy telt az idő, Nyúl mind kellemetlenebbül kezdte érezni magát a kicsavart testhelyzetben. Egy darabig szótlanul tűrt, majd megelégelte a dolgot.
– Már elnézést! – próbálta felhívni magára a figyelmet, ám a hálóinges alak oda sem nézve felemelte a mutatóujját.
– Ne most!

Nyúl visszanyelte a feltörő káromkodást, de ahogy teltek a percek, lassan elveszítette a türelmét.

– Nekem dolgom lenne itt a földön! – bökte ki végül.

A szemüveg fölött dühös tekintet villant.

– Látom, nem ismersz meg. Én a részegek védőszentje vagyok, úgyhogy hagyd, hogy végezzem a dolgom! Meg is van! – bökött a lapra. – Minden rendben!

Nyúl kedélyes csobbanással landolt egy pocsolyában.

– Mi a fene volt ez? – csattant fel, miután kiköpött egy adag mocskos vizet. – Nem azt mondtad, hogy minden rendben?
– Így várjon hálát a védőszent! Szét is verhetted volna a fejed a macskaköveken, felnyársalhatott volna a falnak támasztott villa, de már az is baj, hogy puhán landoltál! – húzta fel az orrát a hálóruhás alak, azzal egy jelet tett a pergamenre. – Tudod, mikor kelek föl érted legközelebb éjnek évadján!

Nyúl nyelvén ott maradt a csípős válasz, mert a védőszent színes pukkanással eltűnt. Az egész csak egy részeg látomás lett volna, ha nem látja a trágyahalomban díszelgő lábnyomot. Káromkodva feltápászkodott, kirázta a cipőjéből a vizet, aztán visszanézett a Próbagoblin ajtajára. Elegánsan beintett a tátott szájjal bámuló ogrénak, aztán zúgó fejjel kioldalgott a városból. Az első gondolata az volt, hogy új életet kezd, a rováspálcája meg ott fog szétszáradni a polcon, aztán felrémlett neki, hogy ezzel már más is próbálkozott, és eddig senkinek sem sikerült megszöknie a tartozás elől. Elkeseredetten lehuppant a fűbe. Megpróbált kitalálni egy olyan tervet, aminek a végén elkerüli beígért fájdalmas verést, ráadásul talán még pénzhez juthat.

Ahogy végignézett a kelet felé kanyargó úton, látta, amint a fák fölött lassan kifakult az éj, a felhők hasán megjelenő narancsfény pedig fokozatosan átadta a helyét a fák csúcsán átvergődő világosságnak. A napsugarak először megvilágították a Száznevű Város falait, aztán lekúsztak rajtuk, végül megszólaltatták a kapu mellett álló gombaházak tetejére szerelt ezüst csengettyűket. Szorult helyzete ellenére Nyúl kuncogni kezdett, amikor meglátta a gatyáját igazgató kerti törpét kiesni az ajtón. Hallott már mendemondákat az éjszaka féktelenül dorbézoló aprónépről, akik egész nap mereven állva próbálják kipihenni magukat, ám ezt is kocsmai pletykának tartotta, mint annyi mást, hiszen eddig ahányszor elhaladt mellettük, mindig festett cserépbábúnak tűntek. A törpék egymás után támolyogtak ki a házakból, hogy a gondosan művelt virágágyások között különböző pózokba merevedjenek, Nyúl pedig azon gondolkozott, vajon hány igaz állításra legyintett már rá az évek során anélkül, hogy akár egyszer is utána járt volna az igazságnak. Vagy legalább rászánt volna egy percet, hogy elgondolkozzon a hallottakon.

A távolban sötét árny lebbent az égen, egy hosszú pillanatig eltakarta a felkelő Napot. Az időjelző virágok csukni kezdték az éppen nyíló szirmokat, az árnyékba kerülő törpék pedig egymásra néztek. Az egyikük vállat vont és visszaindult a házak felé.

Nyúl felnézett. Az elmúlt percekben a hajnali szél szétkergette a felhőket, és csupán néhány kósza bárányfelhő lebegett tova lustán a Város felett, a távolban mégis megdördült az ég. Villám cikázott a magasban, majd egy rémült hang hallatszott:

– Au!
Némi torokköszörülés után a hang két oktávval mélyebben megismételte.
– Mondom, AUUU!

Nyúl érezte, hogy a gerince mentén borzolódni kezd a szőr a hátán. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor a druida oltárához vezette a párját. Akkor még nem tudta, hogy ez a borzongás semmi jót nem jelent, ahogy még azt sem sejtette, hogy az apja sok fontos dolgot kihagyott a méhek és virágok beporzását ecsetelő meséjéből.

A kanyarban egy magányos alak tűnt fel. A megrakott hátizsák jócskán a feje fölé magasodott, minden lépésnél megcsörrentek az oldalára szíjazott bádogdarabok. Nyúl káromkodva hátrébb kúszott, mire a bokrok előtt becsapódó lángcsóva maréknyi földet szórt szét. Amikor a porfelleg eloszlott, egy apró termetű férfi állt a Nyúl előtt, és egy göcsörtös fadarabot lengetett maga előtt.

– Ha meg akarsz lépni, elkéstél vele!
– Mi van?

A zömök alak megvakarta az állát.

– Rosszul mondtam. Várj, így jobb! Ha meg akarsz lepni, elkéstél vele!
– Marha – vágta rá Nyúl, aztán elhallgatott, mert a pálca vége megremegett a mellkasa előtt.
– Vadasan? Zsemlegombóccal? – kérdezte hatalmas nyelés után a vándor.
– Az a szakácstól függ.

A pálca hátrább mozdult.

– Nem is tudom, mikor ettem utoljára egy jót! – mondta a kis ember. – Tudod, olyan helyen, ahol kockás abroszt tesznek a tányér alá, hogy ne csöpögtesd össze szafttal az agyonkarcolt asztalt, amit olyan gondos munkával díszítettek ki az átutazók! Mindenhol csak a talponállók maradtak meg, ahol egy percen belül eléd vágnak egy kenyérszeletek közé rejtett porhanyóssá sütött húspogácsát, mellé meg egy tálba agyonsózott sült krumplit, meg valami édes szószt, hogy hamar megszomjazz, és máris tartják a markuk. Örülhetsz, ha a fogaid között érezhetsz egy kis húst, mielőtt a rápakolt zöldség elvenné az étvágyadat. Miért csinálják ezt, te érted? Hová tűntek a rendes fogadósok, akik legalább megkérdezték, hogy mit akarnál enni, mielőtt kihozták a maradék hideg sültet, meg a megpimpósodott bort, amikor csak pár rezet tudsz az asztalra tenni? Régen más volt minden. Hidd el nekem, sokszor láttam, ahogy az istenek sírnak az égben. Nem járnak már a Földön, amióta az emberek megfeledkeztek a valódi konyhaművészetről! Egy szép szelet hús, jól átsütve, aranyló zsírban, nincs is annál jobb! Ehelyett zabálhatod a büdös káposztát, és még jó pofát is vághatsz hozzá, mert kinéznek!

Nyúl orra összerándult. Kár volt a káposztát emlegetni, főleg, hogy ilyen közel álltak egymáshoz. A vándor mosdatlan szaga önmagában is vetekedett egy másnapos ogréval, de a dögletes szagba ráadásul belekeveredett valami gomba erjedt bűze, és némi kénes kipárolgás is, amit nem tudott pontosan azonosítani.

– Na, mi van, elvitte a cica a nyelved? – húzta fel a szemöldökét a vándor.
– Bűzlesz, akár … – Nyúl lepillantott a pálcát tartó kézre, aztán finomított a mondandóján. – Egy csíkos morcsák!

Az apró termetű férfi szemöldöke felszaladt a homlokán, aztán valahonnan vigyor került elő az arcát barázdáló ráncok közül.

– Ez jó! Tetszik! – mondta hahotázva, majd eltüntette a pálcát, és kezet nyújtott. – Gweron vagyok.

Az égbolt ismét elsötétült egy pillanatra. Nyúl idegesen felsandított, aztán egy mozdulattal berántotta a kis embert a bokrok alá.

– Kuss legyen!

Gweron körbenézett.

– Mit csinálsz itt, Kusslegyen?

Nyúl tenyere viszketni kezdett, de eszébe jutott a robbanás, meg a göcsörtös pálca, úgyhogy ha már felemelte a kezét, inkább lesöpörte a válláról a földdarabokat.

– Semmit.
– Hja, azt én is gyakran csinálom. Hallod-e, ha már így szóba hoztad, neked nem szokott egy idő után unalmas lenni?

Nyúl megmasszírozta halántékát, közben próbálta rendezni az ide-oda csapódó gondolatait.

– Akarsz nekem segíteni? – kérdezte rövid habozás után a kis embert.

Gweron vállat vont.

– Segítség? Próbáltam már, de állítólag nem volt benne sok köszönet. Meg aztán szöszölős dolog, nekem meg az első fertályórakor találkozóm van a piacon. Tudod, én amolyan szabadúszó vagyok, akik ritkán dolgozik megrendelésre, de akkor igyekszem tartani magam a szállítási határidőhöz! Lássuk be, jól jön majd az a pár arany a szűkösebb napokon.

A fogcsikorgásra a közeli bokorról felröppent a rejtőző madárpár.

– Ha pénz kell, akkor megegyezhetünk! – sziszegte Nyúl.

Gweron az út mellett árválkodó zsákja után nézett.

– Nem is tudom. Téged nem ismerlek, meg így elsőre elég csórónak is tűnsz, a kovács viszont rendesen fizet, bár meg kell vallanom, roppant türelmetlen alak. Fogalmad sincs, mennyi munkám van abban, mire én lettem a beszállítója! A konkurenciát kétszer kellett elásnom, mert elsőre a kóbor kutyák kikaparták őket. Ne nézz így rám, nekem is van lelkiismeretem. Nem hagyhattam, hogy szerteszét hordják a csontjaikat. Megmondta anyám, hogy a halottakat jobb nem zavarni, mert még visszajárnak kísérteni, akkor meg oda az éjjeli nyugalom. A befektetéseket meg ne is említsem. Ott van a hátizsák. Külön erre a célra varrattam. Van rajta egy csomó zseb, ahova tudok pakolni! Meg ez az izé rajtam – simított végig a ruháján. – Az a banya a véremet is kiszívta volna cserébe ezért! De szerintem jól áll! Most mi van? Megint nem jól mondtam valamit?

Nyúl legyintett.

– Nekem a pálcád kell valójában.
– Nem eladó! – vágta rá Gweron. – Egy vagyonba került. Arról nem is beszélve, hogy kis híján hegyeket kellett megmozgatnom érte, amikor egyszer elvesztettem.
– Töltve van?

Gweron önérzetesen felszegte az állát, aztán kotorászni kezdett a zsebében.

– Gondolod, hogy nem ellenőriztem indulás előtt? Mindjárt megmutathatom a szervizkönyvet, aztán majd leshetsz. Itt is van! – mutatott fel egy rojtos pergament darabot. – Rendszeresen hordom karbantartásra a Két Szipirtyóhoz! Minden pecsét eredeti! Kivéve ezt itt, a bal oldalon. Az az uzsonnám nyoma.

Nyúl megvakarta a füle tövét.

– Te hülye vagy?

Gweron sebesen zsebre vágta a pergament, félrehajtotta a bokor ágait, majd könnyed mozdulattal a vállára kanyarította a csörömpölő hátizsákot.

– Mennem kell! Nem szeretném, ha valami tolvaj dombitörpe pár rozsdás vasdarabbal belopná magát a kovács zsebébe!

Nyúl nagyot káromkodott, aztán kiperdült az útra.

– Várj! Kezdjük előröl! Az én nevem Nyúl, és szükségem van egy kemény legényre, aki segít nekem bosszút állni a családom gyilkosán.

A zsák átlendült a fickó másik vállára.

– Bosszú? Véres?
Nyúl a szemét forgatta.
– Úgy terveztem.
Gweron lebiggyesztette a száját.
– Abban sok pénz van! – jelentette ki némi morfondírozás után.
– Minden pénz a tied lehet! – hagyta rá Nyúl. – Nekem elég, ha segítesz kinyírni azt, aki földönfutóvá tett.
– Az nem lenne igazságos! – intett Gweron. – Hetven-harminc?
– Ötven-ötven – vágta rá Nyúl.
– Ahogy akarod. Általában harminc százalékot ad a kovács is minden árából. Azt mondja, kicsi vagyok, úgysem kell több nekem. Lepakolok és mehetünk. Tudod, kell az a kis szórakozás a sok munka után!

Nyúl hosszúra nőtt fogával az alsó ajkába harapott, nehogy olyat mondjon, amivel ismét a pálca másik végére kerülhet. Gweron a bokrok tövébe rakta a hátizsákot, aztán letépett két páfránylevelet, és gondosan eligazgatta a tetején.

– Gondolod, hogy itt biztonságban lesz? – sandított fel Nyúlra, aki gyomortájon érezte a feltörni készülő röhögést.
– Ugyan, ki járna erre! – préselte ki magából.

Gweron még egy utolsó pillantást vetett a csomagra, majd rántott egyet a nadrágján.

– Merre?

Nyúl kelet felé indult, Gweron pedig hangosan csattogó léptekkel tartotta a lépést. Lihegett, izzadt, de nem maradt le újdonsült társa mögött. Egy órányi gyaloglás után Nyúl letért a dél felé forduló útról, és tartotta a keleti irányt. Átvágott egy kisebb ligeten, majd a feketére égett dombot megpillantva megállt.

– Messze van még? – szuszogott a combjára támaszkodva Gweron.
– A túloldalon – intett Nyúl.
– Ne már! – nyögött Gweron. – Ma már megmásztam egyszer ezt. Tudod, milyen egy csomó vassal a hátadon végigbotladozni a hamuban?

Nyúl lenézett, aztán megmarkolta Gweron ruháját, hogy a legközelebbi fának taszítsa, de egy centit nem tudta odébb mozdítani.

– Te jártál a Holtak Síkján? – kérdezte Nyúl.

Gweron meglepetten nézett fel rá.

– Hallod, te! Ezt a nevet te találtad ki? Elég fellengzősre sikerült. Holtak Síkja. Az csak egy völgy a domb túloldalán. Semmi különös.
– Semmi különös? Magadnál vagy? Az a hely egy Halálkatlan. Senki nem jött le élve onnan! Katonák, lovagok, harcosok. Csupa harcedzett ember. Mind ott pusztult!
– Maguknak keresték a bajt – rántott egyet a vállán Gweron.

Nyúl lepislantott a pálcára és visszanyelte az indulatát.

– Fosztogató vagy – állapította meg.
– Ezen gondolkoztál ennyit? – horkant fel Gweron. – Amikor megláttál, mire gondoltál, honnan van a sok vas a hátizsákomban? Azt hiszed, csak úgy elszórják az út mentén, aztán akárki felszedheti? Meg kell azért dolgozni, koma! Sokan próbálták összeszedni az elesettek értékeit, kincsvadászok, kalandozók, még rokonok is, aztán mind feladta. Úgy bizony! A legtöbben azt hiszik, hogy csak ki kell rázogatni a csontokat a vértekből, fel kell szedni a páncélkesztyűket, és már lehet is szaladni vele hazafelé. Amikor öklendezve próbálják lekapirgálni az égett darabokat a megolvadt vasról, hamar belátják, hogy nem nekik való a hullarablás. Ez is egy szakma, kedves barátom. Ráadásul gyomor kell ehhez, nekem elhiheted!

Nyúl hátralépett egy lépést
– Ostoba vagyok – mondta rövid hallgatás után.
Gweron mellé lépett.
– Ugyan miért?
Nyúl megrántotta a vállát.
– Azt reméltem, hogy te segíthetsz nekem.
– Ha már eddig eljöttem, azért megpróbálnám. Nem minden nap ajánlanak ötven százalékot a zsákmányból. Szóval, mi lenne a dolgom?
Nyúl belenézett Gweron szemébe.
– Elő kellene csalnod a sárkányt a barlangjától.
Gweron felhúzta a szemöldökét.
– Ebből nekem nem lesz pénzem. Egyébként ismerek könnyebb módot is a halálra, ha ennyire elkeseredett vagy.
Nyúl legyintett.

– Eszemben sincs meghalni.
– Akkor nem értelek. Mi köze ennek a nemes bosszúhoz, amiről beszéltél?
– Bosszú, hát persze! Talán nem annyira nemes, de végül is bosszú lenne. Örömmel látnám, milyen bosszús képet vág a Próbagoblin csaposa, amikor el kellene törni a rováspálcámat. Nem kell más hozzá, mint néhány gyűrű, vagy ékszer. Azt hallottam, hogy évszázadok alatt összerabolt kincsek hevernek mindenfelé. Nekem nem kell sok, csak berohanok, felkapok néhány dolgot és már ott sem vagyok. Aztán osztozunk, ahogy megbeszéltük.

Gweron felnézett a dombra.

– Soha nem jártál még odafenn, igaz?

Nyúl követte a tekintetét.

– Egyszer majdnem. A Sárkány felégette a házam, elpusztította a terményemet, megölte a feleségem, az anyósomat, a kutyámat.

Gweron tátott szájjal nézett rá, aztán lelkesen bólogatni kezdett.

– Te pedig bosszút akartál állni.
– Egy fenét! Meg akartam köszönni, hogy megszabadított a kötöttségektől.

Nyúl elmosolyodott Gweron tekintete láttán.

– Nézd pajtás, a feleségem egy hárpia volt, az anyósom bolond, a kutyám veszett, a földtúrást pedig városi gyerek lévén soha nem tudtam megszokni. Ha lett volna elég vér a pucámban, magam gyújtom a fejükre a viskót, viszont elhiheted, így is jó látvány volt. Igaz, hogy a Sárkányhoz nem mertem felmenni, de ittam az egészségére!
– Most pedig meg akarod lopni.

Nyúl összehúzta a szemét.

– Jól érzem a bírálatot a hangodban? Most szégyellnem kellene magam? Várjunk csak, ha jól emlékszem, te egy fosztogató vagy!

Gweron önérzetesen kihúzta magát.

– Hullarabló, ha kérhetem! Ez áll a működési engedélyemben!
– Mindegy! – legyintett Nyúlt, de aztán hátrahőkölt a kis ember felhorkanása hallatán.
– Egy frászt mindegy! – vágta rá Gweron. – Viszont hiába vitatkozunk erről naphosszat, mégsem ez a lényeg! Ismerem a domb mindkét oldalát, láttam sok fura dolgot, de nézz rám, úgy nézek ki, mint akit dúskál a kincsekben?
– Ki beszélt rólad? – mordult Nyúl, mire Gweron dühösen toppantott.
– Hát ez az! Egyedül a saját dolgod érdekel, közben bolondnak nézel mindenki mást. Azt hiszed, hogy vasak alatt görnyednék naphosszat, ha akár egyetlen ékkő is lenne a Sárkánybarlangban?
– De…
– Nincs itt semmi de! A sárkány sem ostoba. Van elég elborult hősjelölt, aki a fejére pályázik, nem gondolod, hogy szüksége van még azokra is, akik úgy gondolják, hogy jobb elvenni attól, akinek van, mint tisztességesen megdolgozni a pénzért.

Nyúl dühösen felhorkant.
– Semmirekellőnek neveztél?
Gweron bólintott.
– Igen, ez a jó szó, csak nem ugrott be.
Nyúl a pálca után kapott, ám felszisszent, ahogy vasmarok kapta el a nyakát.
– Úgy látom, makacs fajta vagy, akkor gyere velem – mondta Gweron és sietős léptekkel nekivágott a dombnak, Nyúl pedig kétrét görnyedten követte.

Elhagyták a helyet, ahol Nyúl már számtalanszor ült a fák tövében és figyelte a keskeny ösvényt, ami átvezetett a feketére égett kövek ingoványán, hogy eltűnjön a domb tetején lengedező kiégett fűcsomók mögött. Leverte a térdét az első kövön, de Gweron nem lassított, így kénytelen volt követni, mert érezte, ha orra bukik, a kis ember végigvonszolja a fűben.

– Nézz körül – intett körbe Gweron. – Szerinted boldog az, aki itt él? Csupa szikla itt minden, sehol egy kellemes liget, egy csörgedező patak. A kilátás is pocsék, mindenütt ezek a csontok, a rozsdás vasak, meg a keményre égett föld. Akárki jön fel ezen a dombon, a halál az, ami elsőként az eszébe jut. Gondold csak el, mennyivel más lenne minden, ha amikor a hősjelölt felér a domb tetejére, a kietlen pusztaság helyett valami kellemes látvány fogadja!
– Nem vagyok olyan helyzetben, hogy sajnáljam a sárkányt! – mordult Nyúl. – Talán, ha elengednél, más színben látnám a világot.

Gweron dühösen belerúgott egy földkupacba, a felszálló hamut pedig a szél egyenesen visszafújta az arcukba. Nyúl szeme könnybe lábadt és hatalmasat tüsszentett.

– Egészségedre! – vágta rá Gweron, azonban a szorítása cseppet csak azután enyhült, hogy Nyúl elvörösödő arccal mutogatott a torkára. – Bocsánat, kissé elfeledkeztem magamról.
– Adj inni! – hörögte Nyúl, mire Gweron megdermedt.
– Mit mondtál?
Nyúl térdre rogyott.
– Innom kell valamit!
Gweron tett egy lépést a dombtetőn, aztán felragyogott az arca.
– Ez az! Ez kell ide! – kiáltott, majd nekilódult a fekete völgynek. – Egy fogadó! Ez aztán az ötlet!

Nyúl kiköpött egy adag hamut mielőtt talpra vergődött, majd felkészült a menekülésre. Maga előtt látta a pillanatot, amikor a barlang fekete torkából kirobban a sárkány, és véget vet Gweron szökdécselésének. A másodpercek lassan kiadtak egy végtelenül hosszú percet, a kis ember pedig háborítatlanul rúgta fel az elé kerülő hamukupacokat. Nyúl az égre sandított. A völgy fölött egyetlen árnyat látott csupán, az is leginkább egy élelem után kutató sasnak tűnt, nem hasonlított rettegett páncélos gyilkosra. Nyúl sarkon fordult. A Város ismerős tornyai fölött gyülekező hasas viharfelhők kiadós zápor ígéretét hordozták.

– Mit szólsz az ötletemhez?

Nyúl összerezzent amikor Gweron megszólalt mögötte, aztán dühösen fújt egyet.

– Bolond vagy! – dünnyögte Nyúl, aztán a láthatár szélén cikázó villám felé intett. – Menjünk, mielőtt a vihar hazakergeti a Sárkányt!
– Imádom a vihart – mondta a kuncogó hang. – Minden porcikám bizsereg olyankor.

Nyúl karján égnek meredt minden szőrszál, amikor megérezte a tarkóján a leheletet. Óvatosan oldalra pillantott. Arasznyi karmokban végződő hártyás szárny támaszkodott mellette a kavargó hamuban. Tudta, hogy ilyen esetben teljesen normális, ha a torka összeszorul, a szíve vadul kalapál, lába pedig rogyadozik, mégsem érezte egyiket sem. Lehunyta a szemét, várta, hogy az egész élete leperegjen az utolsó percében, de az emlékek messze elkerülték. Gyorsan megpróbált felidézni valamit, amit megbánhatna, hogy tiszta lelkiismerettel távozzon az élők közül, ám rövid töprengés után úgy döntött, hogy inkább megvárja, hova kerül tulajdonképpen, és majd annak megfelelően fog sajnálkozni a bűnei miatt. Aztán eszébe jutott Gweron.

Sarkon perdült és ujját a Sárkányra emelte.

– Mit csináltál a bolonddal?

A sárga szem résnyire összehúzódott, Nyúl pedig úgy érezte, hogy a gyomra helyére egy mázsányi jéghideg kő került. Megborzongott, lehajtotta a fejét a vészjósló tekintet elől, és megpillantotta Gweron pálcáját a földön. Gondolkodás nélkül nekilódult, kikerülte a felé lendülő fejet, majd hasra vetette magát. Fájdalmasan felnyögött, ahogy kövek martak a bőrébe, mégis makacsul kinyúlt a pálcáért, aztán hanyatt fordult és előre szegezte.

– Most megfizetsz mindenért! – ordította magából kikelve.

A Sárkány kivárt pár pillanatot, azután komótosan körbefordult, farkával söpört egy kis helyet magának, majd kényelmesen elhelyezkedett.

– Én ráérek! – nézett farkasszemet a görbe pálcával.
Nyúl felkönyökölt.
– Nem félek használni! – mondta remegő hangon.
A Sárkány nem válaszolt, kissé oldalt fordult, a karmával köröket rajzolt maga elé a porba.
– Maradj csak így, akkor nem bántalak! – állt fel Nyúl, majd kis lépesekkel oldalazni kezdett. – Elmegyek, te pedig nem jössz utánam!

A lecsapó farok kisöpörte Nyúl lábait, aki a kemény földet érés után visszakívánta volna a védőszent éjszakai szolgáltatását, ha meg tud szólalni.

– Akkor most ki a bolond? – kérdezte a Sárkány.

Nyúl ülő helyzetbe küzdötte magát, de kis híján visszazuhant, ahogy Gweron vigyorgó ábrázatával találkozott a tekintete.

– Te? – nyögte.
Gweron lelkesen bólogatott.
– Ki más?
– Mire jó ez az egész? Nálad a pálca, ölj meg, ne játssz velem!

Gweron meglengette a pálcát, aztán Nyúl elé hajította.

– Ez egy fadarab, amit akkor kaptam fel, amikor megláttalak. Persze, aki ismer valami varázsigét, talán tudja használni valamire, de én legfeljebb a fogam piszkálhatom vele. Az átváltozás más tészta, majd egyszer elmesélem egy sör mellett, hogy megy ez. Most viszont térjünk vissza az ajánlatomhoz. Mit szólsz hozzá?

Nyúl letörölte az arcát.
– Komolyan beszélsz?
Gweron körbeintett.

– Őszintén szólva már unom a völgyet. Meg az idiótákat is, akik ordítva felvágtatnak ide, hadonásznak a kardjukkal, és életre-halálra küzdeni akarnak valami nemes dolog miatt, amihez nekem semmi közöm nincs. Eszemben sincs meghalnom azért, hogy valaki elnyerjen egy fél királyságot, meg egy toronyban tartott királylányt. Tényleg nem lehetne valahogy máshogy rendezni az ilyen dolgokat? Senki nem mer szólni nekik, hogy tízből kilenc nemesen született kisasszonyka jobban örülne egy csokor virágnak, meg néhány kedves szónak, mint egy véres sárkányszívnek az asztal közepére csapva? Meglátod, ezért halnak ki sorra az ősi dinasztiák!
– De te vagy a rettegett Sárkány!
– Persze, hogy az vagyok! – ugrott fel Gweron. – Hét közben nyolctól ötig, mint minden rendes munkavállaló. Erre mindig gondosan figyeltem, mert semmi kedvem minden a munkaidőn túli küzdelemért fél estén át jegyzőkönyvet körmölni! Egyébként, csak hogy tudd, nekem még ebédidőm sincs! Pedig ahogy öregszek, egyre tovább tart kiszedegetni a páncélból a cafatokat. Most látnád, milyen képet vágsz! Bevetted, mi?
– Nagyon vicces! – legyintett sértődötten Nyúl.
– Régen jó volt nagy és rettegett sárkánynak lenni! – huppant vissza Gweron a porba. – A hétvégén elvileg zárva voltam, és járt két hét fizetett szabadság is, de ma már senki nem hajlandó ezeket figyelembe venni. Az utóbbi időben, ha egy kis nyugalomra vágyom, kénytelen vagyok a Városban bujkálni ebben az enyhén szólva is röhejes testben, mert valaki elterjesztette a királyfiak között, hogy nincs is jobb időpont a sárkányöléshez, mint a szombat délután. Egyszer tudjam meg, kinek a fejéből pattant ki ez az idióta ötlet, és hetedíziglen felperzselem a családfáját! Ennyi erővel kitalálhattak volna valami sportot, amivel lekötik magukat. Ha szólnak, adok pár aszalt fejet és rugdalhatják egymásnak két fa között. Azt hiszed, viccelek? Tessék, ott a barlangom, a tied lehet. Üldögélj bent pár száz évet helyettem, aztán utána meglátjuk, hogy éreznéd magad!

Nyúl megvárta, míg Gweron befejezi a mondókáját, aztán két ujjal felvette a pálcát, kicsit eltartotta magától, és elmormolt egy abrakadabrát. Gweron nem változott vissza sárkánnyá és nem is tűnt el, csak megvonta a vállát.

– Gondolom, ez kellett a lelkiismeretednek.
Nyúl az övébe tűzte a pálcát.
– Megtartom, hogy minden hónap elszámolásnál emlékeztessen rá, hogy mekkora csaló vagy!
Gweron felpattant.
– Akkor betársulsz?
Nyúl a kezét nyújtotta.
– Ötven-ötven?
– Legyen hetven-harminc, azt már megszoktam – csapott bele Gweron, majd fülig érő vigyorral hozzátette. – Fogadó a Sárkányhoz! Hogy hangzik?
– Jobbat tudok! Legyen a Nyúl és a Sárkány! Had gondolkozzanak rajta az emberek! – felelte Nyúl.

Gweron egy butykost varázsolt elő a semmiből, és a férfi kezébe nyomta.
– Az üzletre!

Nyúl az ég felé emelte az italt. Szívből remélte, hogy a részegek védőszentje ébren van.
– Nyissunk új lapot az életünkben!

Előző oldal JohhnySilver
Vélemények a műről (eddig 1 db)