Csak egy kávé
Csak egy kávét akartam én is meginni aznap délután a kedvenc kávézómban, amit a kedvenc pincérnőm, Heidi szolgál ki nekem – gondoltam én, naiv kis hülye. De aztán másképp alakult a délutánom. Nem csak az a délután alakult másképp, hanem az egész életem. Azóta ágyhoz vagyok kötve, és jószerével még a dolgomat sem tudom elvégezni egyedül, mert mindenhez segítség kell. Egyszóval kolonc vagyok az emberek nyakán. Persze mindezt nem mondják, mert nem mondhatják. A társadalomban elfoglalt helyét senkinek nem sértik meg azzal, hogy nem tesznek meg mindent. Persze ez a minden szócska is elég tág. Mint a réten legelő tehén hátsó fertája. Én voltam az emberek szemében régen a kedvenc postás, akit egyszerűen csak Arnienak hívtak, és akiben feltétlenül megbíztak, és mindig beengedhették a családi fészekbe. Ne haragudjanak, botor vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Arnold Harrison. S hogy miért is változott meg az életem azon a napon? Álljanak itt ezek a sorok annak bizonyítékául.
Mint ahogy már említettem, bementem a kedvenc kávézómba, és amíg vártam a kávém, egy pillanat leforgása alatt megtörtént a baj. A bejárati ajtón két fegyveres ember rontott be, és üvöltözni majd később lövöldözni kezdtek. Ha az emlékezetem nem csal, a pénzt akarták, és Heidi annyira meg volt rémülve, hogy a pénztár gombja helyett a riasztót nyomta meg. Azt talán senki nem fogja soha megtudni, hogy véletlen vagy készakarva intézte így. De utólag belegondolva bárcsak ne tette volna meg! Merthogy megnyomta a gombot, megszólalt a riasztó, és az egyik fegyveres, aki addig csak őrködött, ijedtében rám emelte a fegyverét, és azon nyomban lelőtt. A dördülés után minden olyan lassú lett, és mintha fényévekbe telt volna, amíg földet érek, pedig csak az asztaltól fordultam le a lövés hatására, ami a gerincemet találta el.
Azonnal nem ájultam el de nem is éreztem semmit. Az volt a legrosszabb. Tudtam, nagy a baj. A vért azt láttam, ahogy elterül mellettem a kávézó járólapos padlóján, de a fájdalom megszűnt létezni számomra. S akkor az élet egy olyan burokba zárt, ami abban a pillanatban rosszabb volt a halálnál. A tudat, hogy lebénultam. Mondhatni még szerencsém sem volt, mert a lövedék a nyolcadik és a kilencedik csigolya között hatolt be a testembe, és szétroncsolta a gerincvelőt, ami azonnali bénuláshoz vezetett. Azért vonaglottam a földön, mert a sorsom akkor pecsételődött meg végleg. Nem tudtam mit kezdeni magammal, csak feküdtem, és abban a pillanatban bíztam abban, hogy nem vérzek el, amíg megjön az orvosi segítség. Talán jobb lett volna.
Persze a családtagjaim, akik most is mellettem vannak, a nap huszonnégy órájában támogatnak, és most is szeretnek ugyanúgy, mint a kávézóban történtek előtt. Főleg öcsémé minden hálám és tiszteletem, aki a munkáját hagyta ott azért, hogy engem ápolhasson. Egy cipőboltja volt, és inkább eladta, csak hogy nekem mindent meg tudjanak venni, és velem tudjon maradni. Néha azzal szoktam neki viccelődni, hogy a cipőboltját egy szaros bátyóra cserélte, aki még a klotyóra sem tud egyedül kimenni. Persze ezt ő nem igazán szokta díjazni. Valahol megértem. De valahol mégis csak ez az igazság. S itt jön képbe, amit régen apánk tanított nekünk. „A bajban ismeri meg az ember a családját”. Ez rám nagyon is igaz volt, és ami ennél is többet jelent, az az, hogy pozitív értelemben, mert tőlem nem fordultak el a családtagjaim, mint anno édesapánktól. Ezért is ez volt a mottója.
Apánknak nagyon nehéz gyermekkora volt, gyakran nélkülözniük kellett csak azért, hogy meg tudjanak élni. Iskolába azért járatták, de ha valami munka volt a ház körül, akkor inkább a megélhetésre áldoztak, mint az iskolára, és neki is segítenie kellett. Gondolok itt az állatok tartására, a földeken való munkára, hiába volt gyermek, kis keze akkor is már munkás volt, ami megtanulta az élet nagy szabályát. Azért, hogy boldogulni tudj, csak te tudsz tenni, nem más. Ezzel a tudattal dolgozta végig a gyermekkorát az otthoni gazdaságban, bízva abban, hogy egyszer ki tud innen törni. Annak ellenére szívből segített a szüleinek, az én nagyjaimnak. Amikor elérkezett az idő, hogy ő is kirepüljön a családi fészekből, mint a többi testvére, ő ezt nem tehette meg. Az összes mindenüket amijük csak volt, ráíratták, és ezzel tudták jól, hogy otthon tartják, mert igaz, volt akarata, de ereje ahhoz soha, hogy szembe menjen a szülei akaratával, és így otthon maradt, mert nem akarta, hogy az életük munkája másé legyen, inkább a sajátját áldozta fel azért, hogy megmentse. Eleinte nem akarta csinálni, és dühös volt, mert mindig azt mondta nekik, hogy így nekem soha nem lesz családom. De ők azzal védekeztek, hogy ettől még lehet családod, hogy ez mind a tiéd. Később lett is, azért tudom ezt most mind elmesélni.
De térjünk vissza az én problémámra, amiről ez a történet szól. Történet? Nem biztos. Talán csak gondolatok összessége, amit papírra akarok vetni azért, mert az orvos, aki kezelt engem, valami Dr. Edward a kezdeti időkben, azóta már számtalan orvos kezén mentem keresztül, azt javasolta, hogy az írás jó terápia. Segít elterelni a gondomról és a fájdalmaimról a figyelmemet, és talán még hasznos is lehet másoknak az én élettörténetem. Először vonakodtam, hogy belekezdjek, de aztán beadtam a derekam, miután eszembe jutott, hogy a pincében van egy régi írógép, amit még nagyapám használt a postán. Azzal végezte a rászabott feladatot. Talán ezért is lettem én is anno postás. Tudom, hogy nem valami nagy hivatás, de mégis valamiért azt éreztem, hogy tovább szeretném öregbíteni a családom nevét, és mert tudtam, hogy nagyapámat is nagyon szerették az itt élő emberek. Egyszóval büszke voltam rá.
Amikor elkezdtem ezeket a sorokat írni, nem tudtam még hogy mi lesz belőle, vagy hogy egyáltalán mennyi lap fog megtelni. Reggel kilenc óra volt, hogy öcsém felhozta nekem, és a reggeli szokásos rutin után, ami az én ellátásomat jelentette, magamra hagyott a jól megérdemelt kávémmal. Ugye az a bizonyos kávé. Mondhatom, hogy a kávé változtatta meg az életemet. Jó pár hónapot töltöttem kórházban, amire azt tudták mondani az orvosok, hogy rendbe fogok jönni, és arra már nagy részben elfogadtam azt is, hogy életem végéig tolószékhez leszek kötve. Nehezen ment, de megbékéltem vele. Sokáig ki akartam deríteni, és szemtől szemben beszélni azzal az emberrel, aki ezt tette velem. A családomnak is elmondtam, és mivel nem fogták el a rendőrök, és azóta is szabadlábon van, beleegyeztek, hogy megkeresik nekem, de fél év keresés után alábbhagyott a lendületük, és annyit mondtak nekem, hogy ne akarjak megint összetörni. Épp elég volt akkor összeszedni lelkileg, amikor ez történt velem. Valahol már én is elengedtem. De azért még él bennem a remény, hogy egyszer megkérdezhetem tőle, miért tette. Bár egy kiskocsihoz kötötte az egész életem, mégsem tudom azt mondani, hogy haragszom rá. S hogy miért? Talán azért, mert nem úgy neveltek engem és a testvéreimet a szüleink, hogy haragtartók legyünk.
Gyermekkorunkban is anyánk azt szokta mondani, ha bántanak, te légy erősebb, és ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Mindig jóságra tanítottak minket. S tudom, hogy én is inkább kenyeret adnék neki, mint hogy bántsam azért, amit tett. Különösebben senki nem volt hívő a családban, de azt mindenki tartotta, hogy van nálunk nagyobb hatalom is, ami dönt az emberek sorsa felől. Ki ebben hisz, ki abban. Tudták nagyon jól, hogy majd egyszer, aki ezt tette velem, visszakapja az élettől. Nem tudom miért, de nekem is hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amikor megtörtént a baj, majd később a párom közölte velem, mikor már úgy látszott, hogy rendben vagyok, hogy ő ezt nem csinálja tovább, de nagyon sajnálja. Akkor kegyetlen éles fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha egy láthatatlan kés pengéje szúrta volna át a szívemet. Ez ám az igazi fekete leves – gondoltam. Köpni nyelni nem tudtam, amikor közölte velem. Akkor világra szóló fájdalom tombolt bennem szubtrópusi viharként, ami úgy éreztem, soha nem fog csillapodni.
Egyedül voltam. Egy kegyetlen világ magába zárt engem, ahol abban a pillanatban elveszettnek éreztem magam, és úgy gondoltam, ennyi volt az életem. Nem csak amiatt, ami történt velem, hanem azért is, ami a magánéletemben ért csalódás. De idővel feldolgoztam, hogy az a nő, akit annyira szerettem, elengedte a kezem, és a legnagyobb bajban magamra hagyott. Elfogadtam, és Istennek hála a családom mellettem volt, ami vigasz volt számomra a magányos órák kínzó, elnyűhetetlennek gondolt perceiben, és fogták a kezem. Különösen öcsémet emelném ki megint, mert nem csak mellettem volt, és ellátott fizikálisan, hanem egyszerre gyógyította a testem és a lelkem.
A baleset óta eltelt idő két tanulsággal járt a számomra. Megtanított elfogadni a veszteséget, és örülni annak, hogy a bajban a legfontosabb emberekre számíthat az ember. A családra. Mondhatnám, hogy a vér kötelez, és kötelezte a családomat, hogy mellettem álljanak, de bátran kijelenthetem, hogy senkinek egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy végig mellettem lesznek. Sajnos időközben apám eltávozott, de hagyott számomra egy levelet.
Kedves Fiam!
Ezt a levelet amikor olvasni fogod, én már nem leszek, de ne légy szomorú, mert a csillagok közül én mindig figyelni foglak úgy, ahogy azt életemben tettem. Nagyon sajnálom ami történt veled, de tudnod kell, hatalmas büszkeséggel töltötte el a szívemet, ahogy az egészet viselted. Lehet, hogy voltak a baj közepette is problémák, amik épp tetézték a gondodat, de te álltad a sarat. Ezt nem mindenki csinálta volna végig. Most, hogy már csak az emlékeidben élek, arra kérlek, maradjak meg számodra mindig úgy, mint amit én gondoltam magamról veletek kapcsolatban. Szerető apaként, aki mindent megtett a családjáért. Most búcsúzom, és tudom, és biztos vagyok benne, hogy egyszer még valahol találkozunk. Addig is légy kitartó és szerethető ember, olyan, amilyenné neveltünk
Szeretlek, Apa
A levelet újraolvasva ismét nagyon hiányzott, és szerettem volna, hogy ha itt lenne velem, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem olyan rég még beszélt hozzám, és most már csak ez a levél maradt hátra tőle, no meg az emlékek, amiket az évek alatt adott az életemhez. Biztosan állíthatom, meghatározó személye volt életemnek, és amíg élek, az is marad. Őrzöm az emlékét a szívemben és a lelkemben egyaránt, és ahogy eddig emelt fővel viselem a még rám váró feladatokat ebben a helyzetben, mert tudom, hogy ő is ezt akarná.
Elhatároztam, hogy harcolok tovább az egészségemért, még akkor is, ha teljesen már soha nem nyerhetem vissza a régi énemet. Megkértem öcsémet, hogy a mindennapi menetrend mellett, amit a baleset óta nap mint nap végigcsinál velem, többet tegyen. Csak egy kicsivel. Megkértem, hogy kezdje el masszírozni a testem minden pontját, ahol létfontosságú izomzatok vannak. A végtagjaimnál és a gerincemnél. Először azt hitte, hogy hülyéskedek, de amikor többször egymás után elmondtam, hogy mit szeretnék, utána már csak egyet kérdezett.
– Megteszem, de miért szeretnéd?
– Apánkért. – Hangzott egyértelműen a válaszom.
Konkrétan nem kellett szó szerint kifejtenem, mit akarok, mert hisz a testvérem volt, és tudta. Lábra akarok állni. Amikor elkezdtük a terápiát, ha lehet egyáltalán annak nevezni, hisz nem orvos javasolta, nem éreztem semmit, és a lábaim olyanok voltak, mint a Marionette bábu. Lötyögtek jobbra-balra. Az első pár hét fájdalommentesen telt, és láttam Áron arcán már-már a lemondó arckifejezést, hogy semmit nem érünk el vele, amit csinálunk. De én akkor is biztattam, hogy csinálja velem tovább, mert én meg akarok gyógyulni. Ő erre azt mondta, hihetetlen vagyok. Nem értettem, hogy miért mondja, mert nekem ez teljesen normálisnak tűnt, ahogy hozzáálltam ehhez a dologhoz, mert csak egyet akartam, újra lábra állni. Azt is hozzátette, hogy normál helyzetben nekem kellene csüggedtnek lennem, és ő neki kellene belém erőt sulykolni, de ez másképp van.
– Győztes alkat vagy – mondta halkan a szemembe, és átölelt, majd újra nekiállt masszírozni.
Az volt a cél, hogy érezzem, hogy fáj. Ami eddig ernyedt állapotában volt, azt akartam, hogy újra életre keljen. Amikor egyik reggel elkezdte masszírozni Áron a lábam, majd a derekam, több mint egy hónap után a keze hatására megmozdult a lábam, és egy kicsit olyan érzés volt, mintha görcsbe rándult volna. Fájt, de ugyanakkor öröm töltött el, mert elértük a kívánt hatást. Áron először megijedt, mert azt hitte, rosszat csinált, ahogy felszisszentem, de megfogtam a kezét, és bátorítottam, hogy csinálja tovább. Ahogy a lábam kezdett életre kelni, úgy húzódott mosoly az arcomra, mert tudtam, hogy az elhatározásomnak megtapasztaltam az első pozitív jeleit. Ennek a pozitív jelenségnek köszönhetően, vagy épp másnak, de eszembe jutott a kedvenc pincérnőm, aki aznap ott volt, és kiszolgált a kávézóban. Megemlítettem Áronnak, és ő csak elismerően bólintott, de nem szólt semmit. Bevallom, féltem talán beismerni is magamnak, nem hogy bárkinek elmondani, hogy Heidi nekem mindig is tetszett. Bár akkor még volt párom, és tiszteletben tartottam, így jó mélyen magamban elraktároztam. Talán, ha nem teszem, másképp alakul az életem. De ezen már hiába gondolkozom, inkább most arra koncentrálok, hogy sikerüljön a kívánt célt elérni, és utána akár jöhet egy újabb érzelmes időszak az életemben.
– Szerinted lenne esélyem? –kérdeztem Áront.
– Nem tudom bátyó, de ha ez számít, annyit megsúgok, hogy neki sem voltál soha közömbös, csakúgy, ahogyan te nem szóltál, úgy ő sem említette ezt neked soha, mert tudta, hogy van barátnőd.
Ismét előtört belőlem az az érzés, hogy bárcsak megtettem volna. De ugyanoda lyukadok ki megint.
– Elhatároztam hogyha sikerül amire kértelek akkor teszek egy próbát.
– Tedd úgy, ahogy jónak látod. Én szorítok neked. De van egy ötletem!
– Mi lenne az?
– Az, hogy mit szólnál hozzá, ha nem várnál a segítségem végéig, hanem elviszlek oda, mert még mindig a kávézóban dolgozik, és elmondanád neki.
– Nem is tudom.
– Na mi van nagyszájú?
– Ne nevezz így, mert én a bátyád vagyok!
– Igen, tudom, és én az öcséd, aki segíteni akar neked. Segíteni is fog. Neked is jár a boldogság a rohadt életbe!
Meglepetten vettem tudomásul öcsém határozott szavait. Annak ellenére, hogy határozott volt, valamiért mégsem tudtam azt mondani, hogy nem éreztem át szavainak súlyát. Igen, én is vágytam a boldogságra, még ha meg is keserítette az életemet a testem mozgásképtelensége. Sokszor elveszettnek hittem a reményt, ami az életemet talán megóvná a totális kudarctól, de akkor jött a családom, és mindig, mint ahogy most is, mellettem voltak. Az öcsém nem engedte el a kezem, sem fizikálisan, sem képzeletben. Most is támogat abban, hogy mondjam el az érzéseimet Heidinek, de félek. Mi lesz ha visszautasít? Vagy ami még rosszabb lenne, csak egyszerűen kinevet. Úgy érzem azt nem élném túl. Ha ezt megélném akkor a testem mellé még a lelkem nyomorúságát is fel kellene ismét dolgoznom. Azt hiszem érhető, hogy félek, mert annak ellenére, hogy mindig kedvesen kiszolgált, és ha volt egy szemernyi kis ideje a sok vendég mellett, mindig beszélgetett velem, de az teljesen más, amikor egy béna ember mondja el mit érez a másik iránt. Tudom, hogy Heidi nem olyan, de mégis bennem van a félelem, hogy a szememre veti nem csak azt, hogy nyomorék vagyok, hanem azt is, hogy én az elmúlt időszakban nem kerestem. Hisz, hogy is kerestem volna, amikor ágyhoz vagyok kötve? Mindezek ellenére azt hiszem, hallgatok Áronra, mert van egy mondás: aki mer, az nyer.
– Csináljuk tovább! – Zökkentett ki az elmélkedésemből Áron hangja, amikor a lábamat tornáztattuk. Abban bíztam, hogy nem hallott semmit, amit mondtam, vagy gondoltam, mert teljesen kizökkentett a lány, akibe azt hiszem, az évek folyamán csak biztossá vált bennem, hogy beleszerettem. Nem kérdezett semmit Áron, így biztos csak elmerengtem a jövőmön.
Amikor befejeztük a napi rutint, amit egy idő után már mindketten így hívtunk, ő szokásához híven bekészített nekem mindent a szobába, és magamra hagyott, majd csak akkor jött újra, amikor vagy tornázni kellett, vagy épp ebédet hozott nekem. Alapból tudta, hogy a balesetem óta nem vagyok egy társasági lény, és jobb, hogy ha csak akkor van mellettem, amikor szükségem van rá. Elgondolkodtam az ötletén, és félreteszem minden félelmemet, s majd amikor eljön az idő, odaállok Heidi elé. Ez még olyan távolinak tűnik de tervnek nem rossz. Az embernek mindig kell önbizalmának lenni ahhoz, hogy legyőzze a legnagyobb akadályokat. Bár az élet megtörni látszott mind testileg, mind lelkileg, de az akaratom nagyobb volt annál, mintsem elbukjak. Na és persze aki motivált, az Heidi volt, mert újra látni akartam azokat a gyönyörű szemeit.
Egy év telt el a baleset óta.
Szépen javul a lábam, és a kezdeti mozdulatokat meg is tettem, majd következtek az ágytól a szoba ablakáig az első lépések. Igaz, hogy segédeszközzel, de legalább már a saját lábamon járok. S amikor odaértem az ablakhoz, hallottam a szobaajtó halk nyikorgását, ahogy benyitják, és amikor megfordultam, öcsém dugta be rajta a fejét, és köszöntött, majd így szólt.
– Hoztam neked valakit.
Nem tudtam elképzelni, ki lehet, az de hallottam kint a folyosóról az ideges lépteinek sűrű zaját, ahogy föl-alá járkált.
– Ki az? – kérdeztem tőle kíváncsiskodva, majd egy kicsit türelmetlenül. Majd a kérdésre egy kérdéssel felelt.
– Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy ő neki sem voltál soha közömbös?
Egy szót sem szóltam, csak elpirultam, mert az, akire gondoltam, nem hittem volna, hogy valaha is szóba áll velem. S most ő állt ott kint a folyóson, és várta, hogy öcsém beengedje. Amikor belépett a szobába, nem akartam hinni a szememnek, és könnyek csordultak végig az arcomon. A boldogság könnyei.
– Szervusz Arnie!
Ő mindig csak így szólított. Imádtam, ahogy kiejti azon az édes ajkain a nevem. Na és a hangja. Számomra gyönyörű. Amikor megláttam, és meghallottam a hangját, egyszerűen földöntúli boldogság járta árt testem minden zeg-zugát, de még inkább a szívemet melegítette fel. Azt hittem, már elfelejtett. Csendesen, majdnem hangtalanul viszonoztam lágy köszönését, és végre őszinte mosoly volt az arcomon hosszú idő után. Zavaromban csak annyit tudtam tőle megkérdezni.
– Hát te hogy kerülsz ide?
Ő elmosolyodott, és azon a selymes hangján annyit mondott.
– Az öcséd keresett fel, hogy örülnél ha meglátogatnálak. De ha nem, akkor elmegyek. – Gyorsan tette hozzá.
Nem szóltam semmit, mert azt hiszem, minden az arcomra volt írva, és megfogtam Heidi kezét, ami boldogsággal töltött el, majd amit ő viszonzott, és amikor átölelt, annyit súgott a fülembe.
– Azt hittem, soha nem jön el ez a pillanat.
Akkor éreztem, hogy elértem azt, amit mindig is akartam, a nőt, akire mindig is vágytam. Bár a lábaim még nem voltak a régiek, most szaladni tudtam volna a boldogságtól, és világgá kiáltottam volna, mennyire jól eső érzés az, amit most kaptam az élettől. Ezután Heidi mindig velem volt, és ő ajánlott egy orvost, hogy az öcsém által elkezdett terápiát szakszerű úton folytassuk tovább. Én nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy jó kezekben vagyok, és innentől mindig lesz mellettem valaki, és olyan valaki, aki szeret és odafigyel rám. Végre én is fontosnak éreztem magam. Nem csak egy elhajított kő voltam a világ tavában.
Pár hónapos terápia után sikerült lábra állnom az orvos segítségével, de amikor utamra engedett, annyit mondott.
– Legyen mindig hálás az öccsének, hogy elkezdett magával egy utat, aminek most a végére értünk, s aminek az az eredménye, hogy megint tud járni!
Én válaszul bólintottam és még annyit hozzá tettem.
– Nem csak az öcsémnek vagyok hálás, hanem a mellettem lévő nőnek is, aki erőt adott akkor is, amikor még nem volt mellettem. A balesetem óta megtanultam, az élet megjutalmazza azt, akinek van kitartása. S nekem ők a legnagyobb jutalom az életben. Úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy az élet csak egy kávé, ami olykor keserű, de ha cukrot vagy tejszínt teszünk bele, megkapjuk a kívánt eredményt.
Az orvos elmosolyodott, majd intett, és kijöttünk a rendelőből.
Írta: Németh Balázs
Sümeg 2023.
