Megfakult érzelmek
Szépirodalom / Versek (1194 katt) | Csillangó |
2011.07.08. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/7 számában.
Kékesfekete bársonyba öltözött a rideg táj
Fák néma sziluettje mélabús és kopár.
Csillagok hullnak kozmosz sóhaja gyanánt
Éjsötét ábrándok játszi fújják el a Magányt.
Hamuszürke fellegekből madarak peregnek
Gyöngyöző énekükkel érzelmeket temetnek.
A rózsa, mi előbb még pompájában szikrázott
Azóta már fakó színűre fájdalmasan ázott.
Sziporkázó holdak éji égen méltósággal lebegnek
De ím, most eléjük kúsztak zord, setét, nehéz fellegek.
A hegedű, mely mély érzelmek húrját pengette egykoron,
Most a víz alatt hever, egy dohos, pókhálós csónakon.
Elveszti fényét minden, mi tündöklött
Eme világon csak az elmúlás örök.
Megtört szemekből csorduló könnycseppek
Tengerbe omolván éltükért esdekelnek,
Ám a víz mélységes lelkébe fonja őket végleg
Végtelenség ölelésében dereng fel számukra a Végzet.
Cseppektől feldúsult partot nyaldosnak tenger hullámok
Ám víz helyén sugaraktól hevernek csupán csontszáraz virágok.
Vibráló színek édes egyvelege
Szépiába fakul egyszerre.
Az eső, mely lelkekből kimosta a fájdalmat
Most égő sebeket maga után hagyva felszárad.
Előző oldal | Csillangó |
Vélemények a műről (eddig 2 db) |