Linktár

609 - 02

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/2 számában.

102

Rosszul aludt, egyfelől az idegen környezet, másfelől a kellemetlen benyomások miatt, így reggel rossz kedvűen ébredt. A reggeli rutin kicsit helyre rázta, mikor elhagyta lakrészét, már ismét annak a hűvös, józan gondolkodású tudósnak érezte magát, amilyen valójában csak szeretett volna lenni. Elalvás előtt újra meg újra lepörgött előtte az egész jelenet, az áram sújtotta kislány vergődése, fájdalmas, szenvedő sikolyai, majd az átváltozása, végül, amint a vére csorog le az üvegen. Martin nem tudta elhelyezni gondolatai rendszerében a dolgot, minduntalan csak oda lyukadt ki, hogy ez valami trükk volt, valami ostoba tréfa áldozata lett.

Az instrukciókat követve az étkezőbe ment, ahol már többen is ültek az asztaloknál. Jayde már várta, mosolyogva intett felé.

– Uraim, hadd mutassam be önöknek Dr. Martin O’Connelt, az új biológusunkat! Martin, ők itt a leendő kollégái. Mind tanulatlan, ostoba tahó.

Halk nevetés futott át a termen, páran felé intettek, Jayde egy asztal felé mutatott.

– Üljünk le oda.

Az asztalon már odakészített teríték várta őket, szalonnás tojásrántotta, kenyérszeletek, szószok, friss zöldség. Martin vegyes érzelmekkel foglalt helyet.

– Beszélhetnénk a tegnap látottakról?
– Másról sem fogunk beszélni, higgye el. Csak kérdezzen bátran!
– Az ott… valóság volt, igaz?

Jayde jóízűen falatozni kezdett.

– Mi a valóság? Hogyan definiálná? Tudja, amikor idejöttem, meglehetősen nagyképű és arrogáns voltam. Sokkal inkább megjátszás volt ez részemről, mint valódi jellemvonás, inkább csak így tartottam magamtól távol az embereket. Szörnyen rosszak voltak a szociális készségeim. Hozzászoktam, hogy nem kedvelnek, és nyíltan ellenségesek velem, itt azonban ezzel senki sem törődött. Egy idő után beláttam, hogy teljesen hatástalan a színjáték, így lassacskán abbahagytam. Amint egyre többet ismertem meg munkám jellegéből, annál inkább új jellemvonásokat fedeztem fel magamban. Nyilván addig is megvoltak ezek, de ekkor tudatosultak bennem. Ez a hely…

Körbe intett.

– Mindenkiből kihozza az igazi énjét.
– Miért mondja ezt el?
– Mert tudom, hogy önre is hatással lesz, amit itt tapasztal majd. Csak szeretném megkönnyíteni a beilleszkedést azzal, hogy elmondom: teljesen normális a folyamat, amin majd keresztül megy.
– Mitől olyan biztos benne, hogy ez megtörténik?

Jayde letette a villáját, és a poharáért nyúlt.

– Az imént azt mondtam, megváltoztam itt. Őszintébb lettem önmagamhoz, és másokhoz is. Be kellett látnom a hibáimat, és szembesültem azzal, hogy amit valóságnak gondolunk, csak egy vékony máz a felszínen, ami alatt olyan mélységek, fölötte olyan magasságok vannak, amiket valószínűleg a mi életünkben nem ismerünk meg.
– A csillagászoknak is voltak ilyen kijelentéseik, most pedig ellátunk az univerzum szívéig.
– Nem uram, feltételezzük, hogy látjuk. A világűrben lebegő hatalmas távcsöveinkkel ellátunk felfoghatatlanul messzire, fotókat készítünk hónapokon át, a temérdek képalkotó szoftver pedig értelmezi számunkra, és megjeleníti a tízmilliárd fényévnyi távolságban lévő galaxisokat. Pedig valójában az a múlt. A fény ennyi ideig utazott a távcsövünk optikájáig, ez idő alatt pedig azok a rendszerek elmozdultak, talán megsemmisültek, egybeolvadtak, tehát amit látunk nem a valóság, csak a múlt egy parányi szelete. A minket körülvevő természet, amit mi magunk mögött hagytunk, és már nem vagyunk a része igazán, egy hasonlóan hatalmas és bonyolult rendszer. Minden nap teszünk új felfedezéseket, próbáljuk megérteni, összeilleszteni a részeket, hogy aztán találjunk valami olyasmit, ami rácáfol minden eddig megismert dolog lényegére.

Martin lassan enni kezdett, bár nem volt étvágya.

– Jól sejtem, hogy már Quartoról beszélünk?
– Igen.
– Mi ő?
– Nem ő. Kérem, ne kövesse el a hibát, hogy emberként gondol rá. Noha van emberi alakja, és intelligens, semmiképpen nem ember.
– Akkor hát idegen lény?
– Idegen, de nem a szó klasszikus értelmében. Nem az Aedán kívülről származik. Egyfelől egy teljesen közönséges ember, másfelől a biológiai felépítése, az idegrendszere, az agyműködése teljesen eltér mindentől, amit ismerünk. Képesek vagyunk információkat kinyerni, de nem tudjuk értelmezni, mert nincs mivel összevetni. Pontosan úgy vagyunk vele, mint ön, aki látta, amint átváltozik, de nem tudja, hogyan történt.
– Hogy lehet mégis közönséges ember?
– Nos… Többünk is megfogalmazott már különféle elméleteket, ám egyik sem állja meg a helyét. A tény, hogy Quarto egy fejlődésében átlagos, egészséges és értelmes tizenéves kislány, és Quarto egy alakváltó, ami képes átalakulni egy olyan lénnyé, amit nem lehet elhelyezni egyetlen biológiai rendszerben sem. Mindkettő igaz. Nagyon sok vizsgálatot végeztünk, a nap huszonnégy órájában megfigyeljük, mégsem jutunk konszenzusra. Vannak olyan mentális képességei, amiket csak regisztrálni tudunk, értelmezni nem. Feltételezhetően képes valamiféle telepátiára, a megérzései természetfelettiek. Emberi alakjában átlagos képességű mindenevő, a másikban egy emberfeletti képességekkel rendelkező intelligens ragadozó.

Martin belekortyolt vizébe, majd társára nézett.

– A legendák farkasembere?
– Találó hasonlat, eleinte még páran így is nevezték, ám ez messze van az igazságtól. Bármi is legyen ez, nem farkas.
– Ezért vannak a folyosókon robotgépfegyverek?
– Lényegében. Nézze, tudom, hogy mindez nehezen emészthető…
– Nem, ez abszurdum, mégis tartok tőle, hogy hiába is tagadnám, mert amint majd látni fogom kutatásaik eddigi eredményeit, szembesülök vele, hogy mindez igazság.

Jayde elmosolyodott.

– Nagyon jól veszi az első akadályokat. Voltak kollégák, akik még hetekkel később is szkeptikusak maradtak a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére is. Kíváncsian figyeltük, amint próbálják megcáfolni, vagy magyarázatot találni a jelenségre, szerettük volna elhinni, hogy nekik sikerül, hogy talán valami elkerülte a figyelmünket… De a tényekkel nem mehetünk szembe. Ezek itt léteznek, mi pedig nem tudjuk kategorizálni őket.
– Miért egy biológiai fegyverek fejlesztésével foglalkozó részleg vizsgálja ezeket? – kérdezte Martin, mire Jayde mosolya elhalványult, tekintete megkeményedett. Rezzenéstelenül nézett Martinra, aki pár másodperc után elkomorult. – Értem.

Jayde megtörölte a száját szalvétájával, majd hátradőlt.

– Dr. Butler, kutatásaink vezetője és komplexumunk parancsnoka az egyetlen közöttünk, aki többet tud bárkinél. Nagyjából egy évvel ezelőtt fogtuk be az első lényt. Nem tudom, Dr. Butler honnan tudta, hogy erre jár, sejtelmünk nincs, honnan tudott előre dolgokat. Egy éjjel kiküldött pár speciálisan kiképzett embert, speciálisan tervezett ruhában, ami hasonló anyagból készült, mint a tegnap viselt maszkjaink. Ezt az irizálást a lények nem látják, majdnem láthatatlanná tehetjük magunkat előttük, ha ilyen ruhadarabokat viselünk. A vadászok hozták be a lényt. Nem sokkal később ez megismétlődött, így most van idelent tizenkét ilyen… mutáns.
– Mi szükség van nekünk a maszkokra?
– Előírás. Nem akarjuk, hogy lássák az arcunkat.
– Gondolja, hogy csak arcról ismernek fel? Nyilván a szaglásuk is kiváló.
– Ne haragudjon, tényleg nem tudom az okát. Valaki egyszer kitalálta, hogy viselnünk kell, ha bármiféle kapcsolatba kerülünk a lényekkel, és kötelezővé tették.
– Hogy értette, hogy emberfeletti képességeik vannak?
– Eltérnek megjelenésben és képességekben, egy elmélet szerint nem is teljesen ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. Vezetőnk kiapadhatatlan lelkesedéssel és kíváncsisággal kísérletezik rajtuk, noha semmilyen sikert nem értünk még el, ami az irányításukat illeti. A cél, hogy ezeket a lényeket totális kontroll alá lehessen vonni, mindezidáig elérhetetlen maradt. Nem untatom technikai részletekkel, majd megismerkedik a naplókkal, most nagy vonalakban vázolom, mit tudtunk meg. A telepátiát, illetve a szuper szenzorális képességeket már említettem, az átváltozásnak szemtanúja lehetett ön is tegnap. Ezen felül úgy tűnik, hogy halhatatlanok is.

Martin felvonta a szemöldökét, mire Jayde bocsánat kérően intett.

– Butler többüket beoltotta különféle vírusokkal, megvágtuk őket pengékkel, áramot vezettünk beléjük, hogy felmérjük tűrőképességüket. Csak az öt napon túli éheztetés, és az oxigén megvonása járt némi eredménnyel, bár így is csak afféle tetszhalálba kerültek, ami alatt életfunkcióik drámaian lelassultak. Viszonylag gyorsan regenerálódnak, bár nem maradéktalanul. Van köztük egy, Sexto, aki már borzalmasan torz, úgy emberi alakjában, mint átváltozva, Secundo megvakult egy őr túlkapásai miatt, Tertio szétvágta az arcát, és az egyik szemét, amint menekülni próbált egy üvegtáblán keresztül.

Martin megborzongott, mire Jayde enyhe mosollyal legyintett.

– Majd megszokja. Egy nap majd rájön, hogy ezeknek semmi közük az emberekhez, és akkor majd képes lesz szenvtelenül tekinteni rájuk. Tudja, fejlődnek. Egyre újabb képességeik jönnek felszínre, és bár el vannak különítve, úgy tűnik, valahogy megtanulják egymástól. Egyre sűrűbben fordul elő, hogy a közelükben nem a valóságot látjuk. Valamiképpen képesek manipulálni az emberi elmét, és delúziókat kelteni. Ezek pár másodpercig tartanak csak, de nagyon rémisztő a tudat is önmagában, no meg a látott képek se megnyugtatóak. Én például nemrég láttam egy kutya nagyságú… de nem fontos, lényeg, hogy nem tudtam az arachnofóbiámról eddig. Viszont szót kell ejtenem a lények közül a legkülönösebbről, Primoról. Hogy megértse a veszély lényegét és mértékét, mutatok önnek pár fotót. Borzalmas képek lesznek, de figyelmeztetem, hogy a végén fog rádöbbenni csak igazán, hogy a veszély mekkora.

Előhúzott a zsebéből egy köteg fotót, és Martin felé tartotta. A képen egy laboratóriumnak berendezett helység látszott, középen egy műtőasztallal, amin egy felismerhetetlenre marcangolt emberi test feküdt. A berendezés vérrel volt összefröcskölve, Martin egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Uram Isten…
– Mit lát a képen?
– Egy áldozatot… egy széttrancsírozott humanoid formát.
– Rendben, nézzük a következőt.

Martin egy üres folyosót látott, a padlón, falakon, és mennyezeten különös, egy felé futó, rövid fekete csíkokkal. Jayde a képre bökött.

– A robotgépfegyver lövedékei csinálták. Egy fél tárat kilőtt, százhúsz lőszer tíz másodperc alatt.

Martin kérdezni akart, de Jayde nem hagyott időt, már mutatta is az újabb képet. Ezen egy vékony, fekete hajú fiatal fiú állt pont a kamerába mosolyogva. Nem viselt ruhát, láthatóan egészségesnek tűnt, kivéve jobb kezét, amin régebbi égési sérülés hegei látszottak. Mosolya kedves volt, és kicsit szomorú, semmi fenyegető nem volt sem a testtartásában, sem az arckifejezésében, Martin mégis irracionális félelmet érzett. Jayde a kép aljára mutatott.

– Azok ott időpontok. Öt különböző őrkamera rögzítette egy azon időpontban a fiút, öt különböző, egymástól több száz méterre lévő helyeken.
– Ez Primo?
– Igen.
– Kié a holttest?
– Nos, a véres holttest nem létezik, sohasem létezett. A laboratóriumi szoba steril és tiszta, mégis képtelenek voltunk használni még napokig. A képet a biztonsági kamera készítette. Ezek mozgásra elindítják a felvételt, bár itt semmi nem mozgott. Ez egy érzékcsalódás, Primo műve. A helyiség az utolsó a szétlőtt folyosóra nyíló ajtó előtt. Egy reggel megszólalt a legmagasabb veszélyt jelző sziréna, a Primo celláját mutató kamera üres helyiséget jelzett. A biztonsági rendszer azonnal lezárta a Biodómot, a katonák mozgásérzékelőkkel, kamerákkal keresték a lény nyomát. Amint a véres labor képei befutottak, a riasztás nyomán a katonák megszállták a szárnyat. Mindenki egyöntetűen, a legapróbb részletekig leírta az ön által is látott látványt, de Primonak nem sikerült a nyomára akadni. Ezután pár perccel az automata gépfegyver aktiválódott. Butler elveszítette legendás optimizmusát, szinte őrjöngve követelte, hogy állítsák le a gépet, és hozzák vissza neki a lényt. A gépfegyverben négy tár van, darabonként kettőszáznegyven lőszerrel, de csak százhúszat lőtt ki, így nyilvánvalónak tűnt, hogy a feladatát elvégezte. Amikor kinyitották a biztonsági páncélkaput, azon túl nem volt semmi, csak a célt kereső gépfegyver, ami azonnal újra lőni kezdett. Csodával határos módon senkit nem ért találat. Visszazárták a kaput, egy másik folyosóról közelítették meg a fegyvert, miután lekapcsolták. Ezeken is van kamera, visszanézve a felvételeket világosan látszik, hogy az első támadás előtt kinyílik a páncélkapu, és azon a fiú lép ki, ezért kezdett tüzelni a fegyver. A fiú ekkor eltűnik a képről, legközelebb, amikor ismét kinyílik az ajtó, már a katonákat láthatjuk.

Jayde megdörzsölte a homlokát.

– Azonban a gép táraiból egyetlen lőszer sem hiányzott. Még sohasem tüzelt a próbaüzemet leszámítva. Totális zárlat következett, megerősített őrjáratok indultak a folyosókon, mindenkit felszólítottak, hogy zárkózzon be. Két idegőrlő óra után a fiú felbukkant a cellájában, azonnal altatógázt kapott. A zárlatot feloldották, aztán elindult a találgatás, mert értelmes magyarázatot senki nem volt képes adni. Egyetlen mozzanat sem állt össze. A létszám teljes volt, senki nem hiányzott a regisztráltak közül, tehát a holttest egy létszámon felüli emberé. Csakhogy nincs semmiféle holttest. Amint a specialisták a laborban vizsgálódtak, elmozdítottak pár bútordarabot, mire a látott kép összezilálódott, eltűnt a vér, a holttest, és minden nyoma, hogy valaha is lett volna ott ilyesmi. Amikor visszaraktak az eredeti helyükre mindent, akkor a kép ismét megjelent, bár sokkal halványabban. Ezt Primo csinálta valahogy. Képes láttatni dolgokat, amik nincsenek ott, és ott lévőket eltüntetni optikailag. Ez a kép azonban csak addig látszik, amíg a helyszín mozdulatlan, ezután az illúzió szétesik. Ugyanakkor ismét előjön, ha a helyszínt az eredeti helyzetbe állítják. Ez sokáig így marad, mire elhalványul a hatás. Ugyanígy jelezte az automatika egy időben öt különböző helyen. A gépfegyver memóriájában semmilyen adatot nem tárolt a fiúval való találkozásról, mivel nem is járt ott. Fizikai valójában mindvégig a cellájában volt, az ott lévő érzékelők azonban nem érzékelték.

Martin elgondolkozva nézte a képeket, aztán arcára döbbenet ült ki.

– Várjon, tehát azt mondja, hogy ezeket a képeket őrkamerák készítették. Mégis olyasmiket látunk rajta, ami nem a valóság. Tehát Primo nem csak az elmét képes manipulálni...?
– Ezeken a képeken nincsen se holttest, se lövések nyomai, se a fiú. Ön sohasem járt ezeken a helyszíneken Martin. Mégis ugyanazt látja, amit mi láttunk. Még a fotókon is megjelenik számunkra, pedig valójában nincs rajta semmi rendkívüli. Tartsa egy tükröződő felülethez, és a tükörképben az illúzió eltűnik. Kérem, meg ne kérdezze, hogyan lehetséges ez...! Nem tudjuk. Butler ezek után terveztetett egy apró szondát, amit beültetett Primo agyába. Amint a fiú bármilyen trükköt próbált, azonnal pokoli heves fejfájás tört rá, ami napokra is kiütötte.

Martin felemelte a fiút ábrázoló képet.

– Mondja, jól sejtem, hogy tegnap azon a folyosón vezetett ide, amit az illúzió szerint szétlőtt a gép?
– Így van. És nem látott sérüléseket a falakon igaz? Én igen. Még mindig látom a nyomait a támadásnak. Most azonban már ön is Primo hatása alatt van. Messzire elér az akarata, mint látja. Az a szonda szab csak gátat a totális őrületnek.
(...)