Félbe fájva
Fehér ruhája szürke már,
a vőlegénye messze jár,
az esküvője elmaradt,
kerékbe tört a pillanat,
varázsa reszketeg tova
gurult, csupán a mostoha,
kesernye sorsa rostokol.
Reménykedőn az ég alól
kikandikál az őszi nap,
de fénye gyenge, alkonyat
szorítja vissza, oly fakó,
akár a mélabús bakó,
ki dolgavégezetlenül
a bárdja bükk nyelére dűl.
A létezés hörögve fáj,
sötétedik belé a táj,
a szél cibálta fellegek
mögött a mord harag remeg,
s a félig álmodott való
akár az ócska hintaló,
nyikordul, ámde nem nyerít,
feladta harcos álmait.
