Homokszem
Fantasy / Novellák (753 katt) | edwardhooper |
2023.01.17. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/2 számában.
Minek is tartotta magát? Suhant át az agyán a kérdés. Felfedezőnek, kalandornak, vagy utazónak, önáltató nárcisztikusnak? Sem ez, sem az nem volt. Talán picit mindegyik igaz lehetett. Bár a halálos forróságot okádó sivatag közepén ez mit sem számított. Vízkészlete jelentősen megcsappant, mivel a karavánját szétszórta a homokvihar. Az egyetlen tevéje is a végét járta. Egy dűne tetején állt és a láthatárt kémlelte. Bízott benne, hogy valaki talán a keresésére indult. De a remény minden perccel, minden órával egyre fogyatkozott. Végül is, magának köszönhette a helyzetét. Ő akarta meglelni a Zarmuri tengert. A legendás vizet, mely a regék szerint a sivatag közepén hullámzik és lágyan ringatja az éjszakai égbolt hunyorgását. Fanyarul elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy hogyan is hihetett a nomád kószák balga meséjének. Persze annyian állították. Annyian meséltek róla. Annyian duruzsoltak róla. A szélrózsa minden részéről fülébe kúsztak a tengerről szóló suttogó hangok. Annyian bizonygatták, hogy az ő ük-ük-ük ősük látta a saját szemével. És ő annyira szomjazott arra, hogy a hírnevet szerezzen magának. Csak egy kicsit, csak egy leheletnyit. Arra vágyott, hogy neve felkerüljön az emberi történelem gránitfalára. Röpke halhatatlanságra vágyott. A halhatatlanság ígérete édes volt, mint a méz.
Lehajolt, és felmarkolt egy adag homokot. Kivájta a sivatagból, kiszakította annak testéből. A sivatagnak ez meg sem kottyant, még így is maradt neki elég. Az égen dühöngött a Nap. A dűnék egyik fele arany-, míg a másik borostyánsárgán izzott. Ez a kietlen vidék mindent magának akart. De ez a marék homok, most mégis az övé volt. Az ő álma volt, az ő délibábja. Enyhén megbillentette a tenyerét és hagyta, hogy a csillámló homokszemek lassan átperegjenek az ujjai között. Visszatértek oda, ahonnan jöttek. A porból lettek és visszabújtak a hatalmas portakaró ölelésébe. A sivárság egésze újra befogadta őket. Pár homokszem az izzadt tenyerére tapadt. Közelebb hajolt hozzájuk és alaposan megvizsgálta őket. Gyönyörű, apró kristályok, különböző egzotikus alakkal vibráltak a bőrén. A szél volt a szobrászuk. Az a szél, amelyik néha dühöngve nyargalt végig a sivatagon, felkapta a homokot és hátborzongató vihart kovácsolt belőle. És volt ez a szél, a sivatag tűzforró lehelete, ami simogatva égette az ember bőrét. Csalárd módon az enyhülést illúzióját keltette, de közben a halál csókját ígérte. Mókásnak találta a gondolatot, hogy ez a mérhetetlen pokol ilyen pici részekből építette rettenetes birodalmát. A sárga infernót, mely kígyóként vonagló dűnéket hozott létre, csak kevesen ismerték. A nomádok tisztában voltak vele, és most ő is ízelítőt kapott belőle. A világ java-része csak olvasott róla, csak a tévében látták, de sohasem jártak itt, sohasem hagyták el a kényelmes otthonukat. Sosem érezték azt a kegyetlen szomjúságot, ami lelkét és testét vadul mardosta. Itt teljesen egyedül volt az ég és a föld között. Itt a magány új értelmet nyert. Itt igazán átjárta az ember minden porcikáját az a jeges gondolat, hogy nem ő az Univerzum középpontja. A lángolásban a jeges igazság lapult.
A forróság és a jéghideg, igen, ez találó jelző volt a sivatagra. Mikor leszállt az éj, pár óráig kellemes meleg ölelte magához a tájat, aztán előólálkodott a fondorlatos hideg. Lassan kúszott elő az odújából. Alattomosan érkezett és még a nappali gyehennánál is halálosabb volt. Az est beköszöntével a pára lecsapódott, magába szívta a homok. És ezt a vizes masszát a hideg kőkemény ággyá formálta. Ekkor minden a jég birodalmába vándorolt. Míg a nappali izzás az ember bőrét égette, a hideg az ember szívét marcangolta. Kegyetlen volt. Mohó és ájtatos. És csakúgy, mint a lobogó sivatag, ez is mindent magának akart.
A málhájában maradt még egy kevés tűzifa és szikkadt trágya. Apró máglyát alkotott belőlük. Öngyújtójával lángra lobbantotta őket, és töprengve üldögélt a tűz előtt. Ez a meleg kellemesen finom volt, magába ölelte a testét. Egy kicsit elodázta a mennyekbe készülő lelke kihunyását. Erre a gondolatra indulatos lett. Nem! Ő nem akar meghalni! Még nem, így nem! Most még nem! Aztán egy másik érzés formálódott lelkében. Micsoda paradoxon! Micsoda kevélység! Micsoda önteltség! Micsoda felsőbbrendűség a Természet részéről! Hallotta, ahogy kacagott rajta. Az nem tartóztatott senkit. Bárkit tárt karokkal várt, aki ide akart jönni. Nem ígért semmit, és azt be is tartotta. Saját maga azt hitte, csöppnyi emberi elméjével, hogy megtalálja a legendás tengert. De most csak az őt körbeölelő sötétség kárörvendő huhogását hallgatta. A sötétség azért volt rettentő, mert nem lehetett átlátni rajta. Az átlátszatlansága volt az ereje, ördögi bűbáj, ami előcsalogatja a lélek legerősebb démonait. Saját szörnyeit eteti velük az ember. Beledobja a feneketlen sötétségbe rémségeit, és a fénytelenség ezerszer annyi pokolfajzatot okád vissza.
A tűz lassan ellobbant és csak pár, pirosan izzó zsarátnok jelezte kihunyt lelkét. Ahogy a tűz átadta magát a hajnalnak, ő a felkelő Napot nézte. Alig aludt valamit. Nem volt kedve hozzá. Éberen akart szembenézni a lehetséges enyészettel. Ami nem jött el. Nem ragadta el a forróságban, és nem tépte ízekre a jeges éjszakával. Hála az égnek, a Vég valahol máshol tekergett. Az elolvadt máglya mellett üldögélve elgondolkodott. Mit is tartogathatott számára a Sors? Egyik lehetőség az volt, hogy a Világmindenség kéjesen kínozza még egy jó darabig. Vagy a másik, hogy a Végnek még nincs célja ővele. Más kockát vetett neki.
Ekkor történt, hogy az ég magához ölelte a földet. Csókot lehelt lázas testére és a homoktenger átadta magát az igazi tengernek. Az orra előtt ott öltött testet, ott terpeszkedett egy igazi, hullámzó, hatalmas víztömeg. Nem hitt a szemének. A csodákban sem hitt, de ezt nem lehetett másnak nevezni. Ez mirákulum volt, az ég és a föld szerelmének varázslata. És volt még valami, ami furcsa volt. Előtte, a partot nyaldosó hullámokon egy csónak ringott. A csónak melletti parton tizenkét ember ült, és jóízűen halat falatozott. Mikor meglátták integetni kezdtek. Hívták. Lassan mozdította földbe gyökerezett lábát. Aztán elindult, és megállt a kis csapat mellett. A tizenkettőből az egyik férfi felállt. Közepesen magas volt, széles vállakkal és erős, munkától kérges kezekkel. Fekete, göndör haja volt, bozontos szakáll fedte naptól cserzett arcának nagy részét. Szája széles mosolyra húzódott és barna szemében vendégszeretet játszott. A férfi odalépett hozzá és megölelte. A többiek is felpattantak a hátát lapogatták, a kezét rázták, megölelték. Volt köztük fiatal, középkorú, kellemes vagy az élettől megkeményedett arcú. Egyszerű, durva szövésű, hosszú ruhát hordtak. Kedvesek voltak vele. Ismeretlen nyelven szólították és látszott, hogy nem érdekli őket, hogy ő nem érti a nyelvüket. Nem a nomádok nyelve volt. Ahogy kivette, ősibb volt még azoknál is. Talán az Istenek korából származhatott. De ez most lényegtelen volt. Miután csillapította halálos éhségét és szomjúságát a felkínált hallal és vízzel, felálltak és beszálltak a csónakba. Felvonták a vitorlát és a tenger közepe felé vették az irányt. A tizenkettő a távolt fürkészte, talán az utazás végállomását keresték. A csónak elég gyorsan hasította a vizet. Nem tudta megmondani, hogy mennyi idő telt el a csónak indulása után. Csak mentek és mentek. És a tenger végeláthatatlan volt. De a tizenkettő mereven egy távoli célpontra függesztette a szemét. Ők tudták, hogy merre tartanak. A szemük irányította a csónakot. Lelkükből szőtt vitorlájuk a széltől dagadt. Oda mentek, ahol az ég és a tenger egymásba fonódott.
Aztán az ég haragossá vált. Sűrű sötét fellegek jelentek meg a fejük felett. A tizenkettő láthatóan egyre nyugtalanabb lett. Ijedt pillantásokat lövelltek a felhők felé. Nem kellett soká várni, a vihar megtalálta őket. Rájuk zúdult iszonyatos erővel. A tizenkettő ordibált, eszeveszetten próbáltak belecsimpaszkodni a kötelekbe és a csónak fájába. Kitört a ketrecéből a káosz. Hatalmas hullámok dobálták a csónakot. A játékszerük volt. A víz dühödten átcsapott a fejük felett. A csónak egyre jobban megtelt vízzel. Valamit csinálni kellett. Ő is rettegett. Ez még a sivatagnál is rosszabb volt. A sivatag legalább csendesen ölte meg az embert. Egy dühöngő tenger az ember húsát tépi. Jelzi, hogy a halál sokszor nem nyugodt, gyors és humánus. Nem mindig úriember. Már ha a halál úriember. De ez most abszolút jelentéktelen volt. Ha nem tesz valamit, akkor meg fognak halni. Mind a tizenhárman. Ekkor feltámadt benne valami. Először csak egy apró mozdulat bújt elő a testéből. Aztán a mozgás határozottabbá vált és a csónak orrába ugrott. Kinyújtotta a kezét és ő is az ismeretlen nyelven kiáltott valamit. És a hullámok elcsitultak, az ég kiderült és a vihar takarodott tőlük.
Aludt a kimerültségtől, mikor kikötöttek. Felébresztette a tizenkettő és ő hunyorogva tekintett körbe. Nem akart a szemének hinni! Annál az oázisnál volt a hajó, ahonnan elindult megkeresni a tengert. Csodálkozva, s kissé kábán az erős napfénytől, kiszállt a csónakból. Nomádok szaladtak felé, és ő is megindult feléjük. Aztán félúton megtorpant és hátra nézett. El akart búcsúzni a tizenkettőtől és a hajótól. De a tenger és a hajó, benne az emberekkel, eltűnt. Köddé foszlott. Helyét átvette a mindent átölelő sivatag. Megdöbbent. Meglelte és el is veszítette a Zarmuri tengert. A nomádok örültek neki. Meséltek arról, hogy már halottnak hitték. De csodák-csodája, életben visszatért az oázisba. Megünnepelték a lehetetlent, és pár hétig a nomádokkal maradt. Aztán az egyik nap, felkelt a szél és valamit suttogott a fülébe. Hívó hang volt, csábító, kérlelő. Egy tengerről regélt, egy bárkáról, benne tizenkét emberrel. Felmálházott néhány tevét, ellátta magát vízzel és élelemmel, elbúcsúzott a nomádoktól, és ismét útra kélt. Hajtotta szíve a titokzatos tenger felé. A nomádok nem tartóztatták, hisz hogyan is lehetne gúzsba kötni azt az embert, akit hív a Zarmuri tenger. Olyan ő, mint a homokszem a végtelen sivatagban. A homokszemet is felkapja a szél, s oda viszi, ahol a titkokat szövik.
Előző oldal | edwardhooper |