Linktár

A pofon

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/12 számában.

Ránézek az órámra.

– Atyaisten, most már teljesen biztos, hogy elkések! Nem igaz, hogy ez a gyerek minden reggel kikészít. Talán, ha nem a portán mennék be, hanem a hátsó bejáraton, nem venné észre főnököm, hogy már megint elkések. Hívjam fel Zsuzsit, hogy...

Óriási pofon csattan az arcomon. Térdre esek, és érzem, ahogy forró vizeletem elárasztja alsótestem.

Mi történt? Kicsit szédülök, de tartom magam, nem akarok a földre zuhanni. Lassan tisztul a fejem, de még nem tudok felállni. Kissé felemelem a fejem, és belenézek az előttem álló ember gyűlölettől izzó szemébe.

– Miért? – nyögöm elhaló hangon. Furcsa sós ízt érzek a számban. Köpnöm kéne.
– Mert megaláztál! – ordítja, miközben szájából fröcsög a nyál.
– Nem is ismerlek – mondom sírós vékony hangon, miközben próbálok felkászálódni a földről. Térdeim alig engedelmeskednek és a fejem még mindig kótyagos. Két lépésnyire tőlem meglátom a szemüvegemet. Megpróbálok odamászni, mert felállni még nem tudok.
– Ezt keresed? – mutat szemüvegemre.
– Igen, köszönöm! – mondom hálásan.

Odalép, és teljes erejével rátipor, a rend kedvéért bele is tapossa a földbe.

– Ne! – sikoltom elkeseredetten. – Nem látok szemüveg nélkül – sírom újra el magam.
– Akkor a parkolóban is hordhattad volna! – ordít kikelve magából.

Félek. Miről beszél ez az ember?

– Milyen parkolóban? – nézek fel támadómra. Hiába szeretném tisztán látni arcát, szemüvegem nélkül és könnyeimtől az arcát csak egy elmosódott vörös pacának látom.
– Az áruház parkolójában, ahol a haverjaim előtt megaláztál, te hülye ribanc! – fröcsögi. Behúztál előttem a szabad helyre, pedig láttad, hogy be akarok állni. Mindenki rajtam röhögött a kocsiban.
– De hát én nem tudok vezetni – mondom elhaló hangon.
– Azt tudom, azért álltál elém mi? Anyád úgy látszik nem tanította meg, hogy mit szabad és mit nem. De most megtanultad, hogy velem nem szórakozhatsz, mert nagyon megbánod!
– Autóm sincs – nyögöm és megpróbálok felállni.
– Letagadod, hogy megaláztál? – kérdezi szinte őrjöngve és elindul felém fenyegetően. – Engem nem alázhat meg senki!
– De hát nem is ismerlek – sírom el magam. Nem tudok elmenekülni, képtelen vagyok moccanni, letaglózva várom a következő ütést.
– Hülyének nézel? – közelít egyre jobban.

Fülemben dobog a szívem, iszonyatos rettegés lesz úrrá rajtam. Hogy alázhattam volna meg, hiszen soha nem találkoztam vele. Miért bánt, mit akar tőlem?

– Nem érted, te állat, hogy nincs autóm és nem is tudok vezetni?! – nyüszítem hangosan félelemtől eltorzult hangon.
– Mit csinálsz haver? – kérdezi egy bakancsos láb kínzómtól.
– Móresre tanítom ezt a luvnyát, ez állt elénk tegnap a parkolóban, de most megtanulja, hogy udvariasság is van a világon – mondja kioktatva haverját.
– Te eszetlen, az nem ez a csajszi volt – röhögi el magát a bakancsos. – Az egy jó nő volt. Ez meg... hagyd, gyere, menjünk, Joci már kikérte a sört.
– Ha nem Dréhert vett, akkor pofán vágom – neveti el magát jókedvűen, azzal megfordulnak és elindulnak a kocsma felé.
– Te meg állj már föl, ne játszd itt a megbántottat! – néz le rám megvetően. – Jegyezd meg, hogy velem nem lehet toszakodni.

Megszűnt a világ, nincsenek hangok, nincsenek zajok. Néma csend telepszik rám. Felülök, sajog mindenem. Patakzó könnyeim és orrom váladéka összekeveredve folyik le az arcomon. Önkéntelenül kezdem el bepakolni táskámba a földön szanaszét heverő holmikat. Kéne egy zsebkendő. Lassan felállok és körülnézek.

Hirtelen éles hang tépi fel bepárnázott tudatomat.

– Nagyon fájt néni? – kérdezi egy kislány együttérzőn. – Én is ki szoktam kapni apukámtól, de nekem már nem fáj – mondja és odaszalad a szüleihez.

El kéne indulnom. Elkések.