Linktár

B-

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/12 számában.

– Nagyon szép rajz, Kata! – dicsérte meg az előtte álló kislányt, majd előhúzott a zsebéből egy Negro cukorkát. Kata a többiekkel ellentétben ezt kedvelte.

Egy mosoly volt a jutalma. Egy őszinte, boldog gyermekmosoly. Ezt sohasem fogja megszokni.
A mosolyt, a kötődést, a szeretetet.
Ujjaival beletúrt a kislány kócos, barna fürtjeibe és visszaengedte a többiekhez játszani.

Nem, nem játszani. „Emocionális és kreatív készségfejlesztő foglalkozás” zajlott, ahogy a kartonokban állt. Felettesei képtelenek voltak megérteni, hogy a gyerekek, függetlenül attól, hogy egy kísérlet alanyai voltak, attól még gyerekek maradtak. Ezt a „sajnálatos tényt” sem Budapesten, sem Moszkvában nem akarták tudomásul venni.

Lepillantott a rajzra. Kata négy éves korában szabad kézzel tökéletes kört rajzolt, öt évesen pedig jöttek az egyszerűbb, szabályos testek. Egyenes vonalakkal, hibátlan szögekkel. Mára a komplex, egy felnőtt számára is nehezen átlátható sokszögletű térbeli testeknél tartott. Kivételes volt a szem-kézkoordinációja.

Mindegyikük különleges volt valamilyen formában.

Árpádnak, aki Kata mellett játszott, és akit nagy, elálló fülei miatt csak „Fülinek” hívtak a többiek, három éves korára fotografikus memóriája alakult ki, és fejlődött tovább olykor napról napra, elképesztő mértékben. Kártyapaklikat rakott ki, egész oldalakat írt le fejből, akár idegen nyelven, akkor is, ha csupán egyetlen alkalommal és csak rövid ideig láthatta őket. Jankának, a számokhoz volt érzéke. Hat évesen mérnökszakos egyetemistáknak feladott példákat oldott meg, fejben. Péter fakockából emelt lenyűgöző építményeket. Alkotásai minden képzeletet felülmúlva, olykor mintha a gravitációt is meghazudtoló módon csavarodtak, nyújtóztak el vízszintesen, vagy éppen törtek a mennyezet felé, s a hirtelen kelt huzat sem tudta megingatni őket.

– Érdektelen! – csattant fel újra és újra Panyolai elvtárs, amikor beszámolt neki az eredményekről.

Mindig ezzel kezdte, aztán fújtatva felpattant széles bőrfoteléből és kövér, szőrös bal kezével az asztalra támaszkodva rázni kezdte felé a jobbját. Panyolai alacsony volt és testes, bőre örökkön izzadtságtól nyirkos. Kopaszsága, himlőfoltos arcbőre, valamint az az önkéntelen szokása, hogy váratlan pillanatokban végignyalt a nyelvével a felső ajkán csak erősítette az emberben a képzetet, hogy Panyolai sokkal inkább holmi hatalmasra nőt varangy, ami valamiképpen megtanult beszélni és sikeresen belépett a pártba, sem mint ember. A férfi tudta, hogy mit gondolnak róla az emberek, s bár sohasem tette szóvá, egyetlen alkalmat sem szalasztott el arra, hogy megleckéztesse azokat, akikről tudta, hogy miként vélekednek róla.

– Rajzokat, kártyatrükköket, és kockavárakat akar eredményként feltüntetni! – háborgott Panyolai. – Ha ilyesmit akarnánk, nem finanszíroznánk a maga kutatásait, és ha csak ilyesmije van, akkor csak vesztegeti a párt idejét, pénzét és türelmét! Visszaél a jóindulatunkkal!

Egyszer hallotta valakitől, hogy Panyolai titokban szereti magát Lavrentyij Berijához hasonlítani. Sztálin kérlelhetetlen, kegyetlen, és arrogáns vérebéhez, aki megoldotta a rábízott problémákat. Mindegy kinek és mekkora árat kellett fizetnie érte.

„Visszaél a jóindulatunkkal!”

A férfi szerette ezt hangoztatni, és ha szigorúan nézte a dolgot, ez így is volt. Egy ideig mindenképpen. Még akkor is, ha éppen az ellenkezője állt az érdekében. Amíg létre nem hozta a Kettes csoportot.

Tekintete a gyerekekre tévedt. Az Egyes csoport volt a kirakat, a szép és reményteli felszín, az, aminek a kísérletnek valóban lennie kellett volna. Amiről minden tiszta lelkiismeretű tudós álmodott. Aminek mindenkit érdekelnie kellett volna, ám senki sem volt kíváncsi rá, és nem hozta vissza a fiát.

Nem, ahhoz tovább kellett lépnie.

Felállt, ám mielőtt távozott volna, az asztalon hagyott négy szem cukorkát. Tudta, hogy a gyerekek nem nyúlnak majd hozzájuk, csak ebéd után. Jól neveltek, és talán túlságosan is szófogadóak voltak. Panyolai, meg a többi felettese nem láttak bennük igazi potenciált, pedig mindig is a hozzájuk hasonló gyerekek változtatták meg a világot. Nagy dolgokat fognak véghez vinni, és talán helyrehozzák azt, amit ő, valamint az őket megelőző generációk elrontottak.

Már ha hagyják nekik.

A férje jutott az eszébe, aki az ilyen „világjobbító” gondolatait hallva finoman mindig naiv idealizmusnak nevezve őket. Így tenne most is, ha látná?

Ez a kérdés az elmúlt csaknem tíz évben nem hagyta nyugodni. Frigyes mindig tapintatos volt vele ebben a témában. Nem kérdezett túl sokat, nem hánytorgatta fel neki a múltját, és soha, még a legingerültebb pillanataiban sem nevezte annak, ami valójában volt, és aminek a világon mindenki más tartotta, aki számára kitudódott róla az igazság. Nácinak.

Keserű szájízt hagyott benne a gondolat, hogy igazából csak most, ennyi évvel a Harmadik Birodalom bukása után szolgált rá igazán erre az elnevezésre. Azzal, hogy létrehozta a Kettes csoportot. Azzal, hogy meg akarta menteni a fiát.

* * *

Kint fullasztó meleg fogadta. A július forrón és porosan telepedett a városra, és a klinika parkjára, ám itt, a vén fák alatt valamelyest elviselhetőbb volt, mint a szomszédos lakótelep sivár, a hőségtől szinte izzadó tömbjei között.

Átvágott az udvaron, és megállt a Kettes csoport épülete előtt, hogy rágyújtson.

Még régebben, mikor még csupán néhány hónapja létezett ez a csoport, szokott rá erre az apró rituáléra, máskor és máshol egyáltalán nem dohányzott. Szükségét érezte, hogy el tudja választani egymástól azt, aki idekint volt, attól, akinek odabent kellett lennie. Az embert és a „tudóst.” Sok kemény dologhoz megtanult már alkalmazkodni az évek során, így kezdetben úgy hitte, idővel, hanem nem is jobb, de könnyebb lesz.

Könnyebb lesz…

Mintha létezett volna ilyesmi az olyanok számára, mint ő. Mára már csak abban reménykedhetett, hogy az, akivé Kettesek épületében vált, egy napon nem tölti majd el undorral, és nem emlékezteti azokra, kiknek a felügyelete alatt, még évekkel ezelőtt, Reinbornban dolgozott.

Azokra, akik szenvtelen arccal nézték végig az elmeszanatórium lakóin és személyzetén végbemenő változásokat, és akiknek az utasítására újra és újra tűt kellett döfjön annak a névtelen csecsemőnek a fejébe vagy a gerincébe, hogy agy- és gerincfolyadékhoz jussanak tőle. Mindezt azért, mert a vére nem volt elég. Már nem.

Mégis, az undora és keserűsége ellenére meg kellett tanulnia annak lenni, amik ők voltak. Az eredményekért. A fiáért.

Az Egyes csoport mindig együtt játszott, és egyelőre közös hálóteremben is aludt. Az együtt eltöltött idő közösséggé, testvérekké formálta őket. Így is volt rendjén, így is akarta.

Miként azt is, ami a Kettesekkel történt.

Tisztán tudományos szempontból, csupán az arányokon múlott az egész kísérlet sikere. Ezt már Reinbornban megtanulta. A magasabb koncentráció, a nagyobb kitettség, vagy csak egyszerűen a „több”, mindig jelentősebb, ám egyben instabilabb változásokhoz és az alanyok visszafordíthatatlan károsodásához vezetett. Minden egyes alkalommal.

Ezt azonban felettesei nem akarták megérteni. Miként azt sem, hogy az út, mely az Egyes csoportéhoz hasonlóan stabil, ám mégis effektív átalakuláshoz vezetett, nehéz volt. Nehéz és időigényes. Ez utóbbiból azonban nem volt elég. Sem a gyermekek, sem az ő számára.

„Érdektelen, doktornő!” – kiabálta a fülében, a varangyképű Panyolai, öklével az asztalára támaszkodva, mikor egyszer az értésére akarta adni mindezt. „Érdektelen!”

Tisztán, tudományos szempontból, csupán az arányokon múlott volna az egész, ám ez már régen nem a tudományról szólt, hanem az elkeseredettség szülte megszállottságról. Talán éppen úgy… Nem... pontosan úgy, mint Reinbornban.

Elnyomta a cigarettát és benyitott az ajtón.

* * *

A bejárat után jobbra fordult, a nyilvántartó felé. Kicsi, ablaktalan helység volt, három falát egy-egy méretes kartotékszekrény uralta, a sarokban asztal és szék. Olyan volt, mint bármelyik más hasonló helység egy klinikán, kollégái mégis arra panaszkodtak, hogy kényelmetlen, sőt nyomasztó hangulat árad a falaiból. „Vagy inkább a szekrényekből” – tette hozzá magában, ahogy megállt a második előtt. Ez is éppen úgy része volt a rituáléjának, mint a dohányzás.

Az „ami elromolhat, az el is romlik” kérlelhetetlen igazsága okán, a sietősen összeállított második vakcina, bár az felettesei nyomására született, ők sohasem vállaltak felelősséget érte, mégis kis híján a kutatás, és minden reményének a végét jelentette.

„Szerencséjére” feljebbvalói, a maguk módján, olyanok voltak, mint egykoron Reinbornban. Eredményorientáltak, és éppen úgy rettegtek a saját vezetőiktől, miként ő is tőlük. Az talán érdektelen volt számukra, hogy milyen a gyerekek közérzete, és milyen hatással van a szellemi állapotukra a vakcina, ám az, hogy a kísérleti alanyok gyorsabban halnak, mintsem pótolni tudnák őket, már koránt sem. Főként, miután megértették, hogy mindig is ez volt, és ez lesz az egész kísérlet Achilles-sarka. A ritka, B- vércsoporttal rendelkező, és az állami szervek számára „elérhető” gyerekek alacsony száma.

Így is… így is olyan sokan voltak. Összesen tizenkilenc gyerek került a Kettes csoportba, de mostanra csupán hárman maradtak. Három különböző vakcina-sorozatból az eddig ötből, amivel próbát tett.

Tudta, hogy amint lehetséges, további alanyokat küldenek majd. Mindaddig, amíg az állami apparátus győzi felkutatni őket, és eltüntetni létezésük minden nyomát. Egészen addig, amíg előállítja a stabil, minden esetben megbízhatóan működő szérumváltozatot.

De nem akarta megtenni.
Nem tudta megtenni.
Nem, amíg nem lesz elkerülhetetlen. Amíg itt volt neki Vilmos.

Ha másért nem is, de ezért biztosan meggyűlölte volna a férje. Mert ennek semmi köze sem volt a kétségbeesés szülte megszállottsághoz. Nem, ez rideg, számító kegyetlenség volt a részéről. Illett ahhoz, akivé itt, ebben az épületben kellett válnia.

Odalépett a nyilvántartó kis asztalához, és gyorsan átlapozta a hétvégén készült jelentéseket. Ilyenkor a maga keserű módján sokkal hatékonyabb volt, mint amikor az Egyesekkel dolgozott, vagy bármikor máskor a klinikai munkája során. Hatékonyabb és szenvtelenebb.

Láz, rémálmok, dühkitörések, Tamás ismét megharapta két munkatársát, Klára egyikükhöz vágott egy széket. Mindkét gyerek a szokásos gyógyszereket kapta a maga kis epizódját követően. Csupán a szokásos, a mindennapos rutin a Kettes csoportban.

Szortírozta az anyagokat és elzárta őket a vakcinák sorozatszámával jelzett szekrények mélyére.

Voltak pillanatok, mikor még a jobb meggyőződése ellenére is bízott benne, hogy a kísérlet e része így is sikeres, vagy ha más nem, hát elégséges lesz, és nem kell elmennie a végsőkig. Bízott benne. A fia miatt.

Voltak pillanatok, ám mára elmúltak, helyüket pedig felváltotta a felismerés, amire úgy a budapesti, mind a moszkvai felettesei képtelenek voltak, hogy amennyiben az Egyes csoport érdektelen az állam és katonai szövetség számára, úgy a Kettes teljes kudarc. Az Egyes csoporttal ellentétben, akik együtt játszottak, ettek és aludtak, a Kettes tagjai csak ritkán töltöttek tizenöt percnél többet együtt, akkor is csak felügyelettel, és ilyenkor sem érintkeztek, vagy éppen beszéltek egymással valami sokat. Vilmos, a harmadik életben maradt Kettes pedig egyáltalán nem beszélt. Még most, hat évesen sem. Miként nem is aludt. Soha.

Emocionális degradáció és diszfunkcionalitás. Ez volt a hivatalos magyarázat a jelenségre, ám, mint annyiszor, most is jóval többről volt szó.

Míg a reinborni kutatás bebizonyította, hogy az arányoknak milyen fontos, elsődleges szerepe van a kísérletben, az ő itteni vizsgálatának egyik, ha nem a legnagyobb felfedezése az volt, s melyet szintúgy nem sokra értékeltek feljebbvalói, hogy az alanyok képességeit a vakcina töménységén kívül, várakozáson felüli mértékben befolyásolta az emocionális és szociális fejlettségük. Az Egyeseknek a gyengébb dózisok jutottak, s mikor ezektől nem „produkáltak” látványos eredményeket, mert el már nem engedhették őket, a továbbiakban gyerekként bántak velük, és így végül azok is maradtak a maguk módján. Különleges gyerekek, de nem többek.

A Kettesek viszont, ha túlélték egyáltalán a töményebb vakcinák mellékhatásait, a koruknak megfelelő értelmi és érzelmi szintet sem érték el, ő pedig a munkatársaival nem sokat tett azért, hogy ne így legyen. Tamásnál kényszeresen rögzült az orális fixáció, rágott, harapott, és elsőként mindig megízlelte a dolgokat, csak utána foglalkozott minden más jellemzőjükkel. Klára a katatóniába hajló bezárkózás, és a fékezhetetlen dühkitörések közötti széles skálán ingadozott, oda-vissza, akár napján tucatszor is. Vilmos pedig… ő lépésről lépésre távolodott el mindentől, ami gyermeki. Éppen úgy, mint a reinborni fiú.

Tudta, hogy ezek a gondok csak mélyülni fognak, ahogy idősebbek lesznek, s hogy az „érdektelen”, mint kifejezés, melyet oly sokszor hallott Panyolaitól, egy napon talán új értelmet nyer majd. Új, borzalmas értelmet. Mindezt pedig pusztán, mert felettesei, az állami és katonai vezetők képtelenek lesznek beismerni, hogy a képességeik dacára a Kettesek ellenőrizhetetlenek, s mint ilyenek, alkalmatlanok fegyvernek. Egy kiképzőtiszt katonát faraghat egy sérült lelkű fiatalból, a végtelenségig kiüresítve őt, hogy csak a parancsoknak engedelmeskedjen, de képtelen lesz összeragasztani, azt, ami eleve törött.

Voltak pillanatok, amikor észszerűtlen módon, hálát érzett ezért.

Voltak pillanatok, mikor helyre akarta hozni. Mikor magához akarta ölelni őket, és visszavezetni a gyermekkorba. Vissza ahhoz, amit elvett tőlük. Száz és száz ilyen alkalom volt az évek során.

Ám végül mégsem tette meg. Az Egyes csoport bizonyította a kutatás sikerességét, de közülük, a Kettesek közül fogja végül egy megmenteni a fiát. Vagy így, vagy úgy. Ebben kellett bíznia, mert mása nem maradt.

A papírmunka után jöhettek az aznapi kísérletek.

* * *

„Együtt dolgozni” a Kettesekkel, egy különleges állapotot jelentett. Az idő eltorzult, értelmét vesztette, a percek órákká nyúltak, az órák percekké rövidültek.

Nézte őket.

Azt, hogy Klára addig emelgette az eléje tett puha, műanyag kockát, amíg az arca teljesen pirosra nem vált az erőlködéstől és a láztól. A vakcina első sorozata képessé tette arra, hogy pusztán az akaratával tárgyakat mozgasson, ám ennek során felszökött a testhőmérséklete, amitől fokozatosan egyre több és több fehérje csapódott ki az erek belső falán, ami gátolta a normális vérkeringést, és folyamatosan azzal fenyegetett, hogy végül halálos hősokkot kap, vagy maradandóan károsodást okoz nála a gyakori, magas láz. A kislány egyetlen reménye az volt, hogy a szervezete idővel alkalmazkodik a képességével járó terheléshez.

Figyelte, ahogy az idő elteltével Tamás mind kétségbeesettebben kapkod, mert elcsigázott elméjének egyre nehezebb volt előre látni a szobájában repkedő legyek mozgását, és így már nem tudta elkapni őket. Prekogníció, ez volt a megfelelő szó a folyamatra, melyet kiváltott belőle a hármas számú sorozat. „Előrelátás”, képesség arra, hogy tudja, valami meg fog történni mielőtt megtörténne. A gondot a jelenség apatikus jellemzője, és Tamás személyiségére gyakorolt hatása okozta. A fiúnak alacsony volt a monotónia tűrése, és ha egyszer elvesztette az érdeklődését egy bizonyos fajta teszt iránt, akkor a prekogníció hatékonysága exponenciálisan romlani kezdett, akár néhány perc leforgása alatt is, és igen nehéz volt újra elérni, hogy ismét megfelelően teljesítsen. Egyetlen kivétel létezett csupán ez alól. A félelem. Tamás félt rovaroktól. Talán nem betegesen, de annyira mindenképpen, hogy motiválni lehessen velük. A számukra éppen optimális, egyenletes hőmérsékletű vizsgálóban a testes legyek szüntelenül döngtek a fiú körül. Igaz, egyszerre mindig csupán három. Elég ahhoz, hogy munkára fogja Tamás elméjét, de közel sem annyi, hogy az összeroskadjon a terhelés alatt.

Elégedetlen volt azzal, amit a mai napon látott tőlük. A hétvégi jelentésekből nyilvánvaló volt, hogy szombaton jobban teljesítettek, és most úgy tűnt, elég egyetlen nap kihagyás, és máris visszaestek. Elkényelmesedtek.

Sohasem kiabált velük, de még csak a hangját sem emelte fel, csak megismételte az utasítást. Újra. Újra. Újra. Elmondta Klárának, hogy addig nem kaphat csokoládét, amíg fel nem emeli a kockát, Tamásnak pedig, hogy csak úgy szabadulhat meg a legyektől, ha ő maga kapja el őket. Senki más nem teszi meg helyettük.

Egészen addig folytatták, amíg a gyerekek meg nem törtek a folyamatos kudarcoktól és még az után is.

Elnézte őket. Azt, ahogy küszködnek, azt, ahogy elbuknak, és ahogy végül megteszik, amit várt tőlük. Szemernyi kétsége sem volt arról, hogy gyűlölik érte. Talán még maguk sem fogják fel, mennyire komplex, mély, és csillapíthatatlan ez az érzés bennük, hogy milyen végletesen eltorzítja, egyébként is sérült lelküket, de így éreztek iránta. Gyűlölték, félték, és mégis kötődtek hozzá. Mint gyermek az anyjához. Ettől volt olyan keserű és kegyetlen az egész. Mert egy napon felfeslik majd ez a hamis kötelék, mely elviselhetőbbé tette számukra az egészet, és akkor nem marad más, csak a nyers és üres rettenet, amivé az életüket formálta.

Elnézte őket. Azt, ahogy Klárán úrrá lesz az indulat, a düh, és a kétségbeesés, a kocka pedig végül az asztallal együtt emelkedik fel és lebeg körbe a kislány körül. Az erős, heves érzelmek, így az iránta érzett gyűlölet adott neki erőt ahhoz, hogy így legyen. Tamás pedig elkapta az utolsó legyeket is, amiktől félt. Elkapta és az ujjai között szétmorzsolta őket, majd a sarokba kucorodott sírdogálni.

Elnézte őket. A gyermeknek látszó szörnyetegeket, akiket ő teremtett.
Azért, hogy megmentse a fiát.
Rápillantott az órájára. Még előttük állt a nap.

* * *

Az Egyes csoportot felügyelet nélkül lehetett hagyni. Játszottak, megcsinálták a napi feladatokat, sétáltak kint az udvaron, ebéd után szundítottak egyet, és este mindig időben lefeküdtek. Menetrendszerűen.

Ám a Ketteseknél más volt a helyzet. Nappal öten felügyelték őket, éjszaka hárman. Egy ember velük maradt odabent a laborban, míg a másik kettő a pár percre lévő nővérszálló egyik ügyeleti szobájában aludt. Már ha alvásnak lehetett nevezni az a feszült, félig éber állapotot, melyben minden éjszakájuk telt. Túl sok dolog történt az évek során ahhoz, hogy valaki itt az igazak álmát alhassa.

Rengeteg szabályt kellett meghoznia, amikor létrehozta a Kettes csoportot és még többet, miután csak ők hárman maradtak. Ezek egyike volt, hogy soha senki nem tölthetett hetente egy éjszakánál többet a laborban, Vilmos közvetlen közelében. Senki, még ő sem.

Panyolai, a szokásos megvetéssel és fintorral fogadta, mikor tudtára adta, hogy ha tartani kívánja magát ehhez a szabályhoz, több emberre lesz szüksége.

– Eredményeket, azokat mutasson fel nekem végre! – méltatlankodott. – Mire jó egy kislány, aki csak akkor csinál valamit, ha hisztériázik, vagy egy kölyök, aki sírógörcsöt kap?

A férfi sohasem értette meg, hogy ezek a negatív érzelmek egyre csak mélyülnek majd a gyerekekben, mind jobban és jobban beépülve a személyiségükbe, míg már teljesen úrrá nem lesznek rajtuk. Pontosan úgy, ahogy bármelyik hosszan tartó, kezeletlen szorongásos betegség is tenné. Akkor pedig feltehetően éppen a „kontroll” miatt, melyet ez az állapot gyakorol majd felettük, vagy éppen az ettől való beteges félelemtől vezérelve, sokkal könnyebb lesz majd számukra használni a képességeiket. Sokkal egyszerűbb és sokkal rosszabb. Effektívebbek lesznek, ahogy felettesei elvárták tőlük. Ahogy ő „elvárta” tőlük.

– Nem régen jött egy jelentés a szovjet kollégáktól – folytatta a férfi. – Ők később kezdték a kutatást a magától kapott mintákkal, mégis előrébb járnak, mint maga. Nagyon nincs ínyemre ez az irány, Frau Fleischer!

Tudta, hogy Panyolai szándékosan használta a német megszólítást és a leánykori nevét, ezzel is utalva a múltjára és arra, hogy mennyire függ, a jelenlegi rezsim jóindulatától. Valamennyire tudta, merre indultak el a szovjetek, ahogy azt is, valójában mit értek el vele, és az semmivel sem volt előrébb annál a munkánál, amit ő itt végzett. Nem volt előrébb, és nem volt humánusabb sem. A Kettes csoport ellenére sem.

– Ezért is kértem több embert – tolta elé Vilmos aktáját. – A fiú által az ötös számú sorozat hatására mutatott szimptómák sok tekintetben hasonlóságot mutatnak azzal, amit Reinbornban tapasztaltunk. A végeredmény durva, entrópikus, maradandó, és Vilmos még csak gyerek, az agya pedig rohamosan fejlődik. Képzelje el mire lesz képes kamaszként, vagy felnőttként. Van rá esély, hogy meg tudjuk tanítani rá, hogy miként irányítsa tudatosan, és hogyan fordítsa azt az állam hasznára! Talán éppen úgy… – harapta el a mondatot.

A jobb meggyőzés érdekében próbált lelkesnek látszani, és egyre lendületesebben beszélt, nem figyelve minden szavára.

– Talán? – vonta fel a szemöldökét Panyolai.
– Talán éppen úgy, ahogy az amerikaiak is tették – közölte, majd tartott egy pillanatnyi szünetet. – A vizsgálatához viszont szükség van arra, hogy az azt végzők épelméjűek maradjanak. Erre, amíg ki nem fejlesztjük az immunizáló szert, nincs más megoldás, mint folyamatosan cserélgetni őket. Ez viszont embereket igényel.

Panyolai homloka ráncba szaladt, mint már annyiszor, ha sikerült zavarba hoznia valamivel, amiről nem tudta, hogy tudja, vagy ha ritka alkalmakkor felismerte, hogy jobban tudja nála. Egy pártkáder apparatcsik volt, akit a rendszerhez való hűsége okán neveztek ki egy olyan intézmény élére, melynek működését fel sem fogta igazán. Ezért akart minden áron keménykezű vezetőnek látszani, egy magyar Berijának, aki erővel intéz mindent, ám képtelen volt titkolni, ha egy kijelentés zavarba hozta, ha nem értette, valójában mit jelent. Most egyenesen dühítette a tudat, hogy ő, a beosztottja tud az amerikairól. Nem mindent és közel sem eleget, de tud. Talán többet, mint ő, talán kevesebbet, de nem számított. Tudja, hogy a jenkik rendelkeznek valamivel, amihez képest mindaz, amit ő, vagy akár a „nagy”, szovjet, kutatók eddig elértek, üres szemfényvesztés csupán.

Ő pedig azért tudta, mert tudnia kellett, s mert emiatt az amerikai „csodagyerek” miatt vették komolyan 1958-ban, mikor felajánlotta a szolgálatait. Ezért is gyakoroltak még mindig némi türelmet irányában. Mert tőle, az exnácitól, s amennyire tudta, a kevés ember egyikétől, aki még életben lehetett, és tanulmányozhatta ennek az egész szörnyűségnek a kútfőjét, az ősforrást, a reinborni gyermeket, tőle remélték, hogy a kutatásaival egy napon létrehoz számukra egy saját, szovjet „szuperembert”.

Ő sem tudta, így Panyolai sem lehetett biztos benne, hogy nem-e Vilmos lesz az. Nem lehetett biztos benne, s így bizonytalan volt, emiatt befolyásolható is. Egy ideig mindenképpen. Amíg sikerrel nem jár. Amíg meg nem menti a fiát.

Megkapta a kért embereket.

* * *

Másfél éve, mikor Vilmos, az ötös számú vakcinától szerzett képessége először vált többé holmi mellékhatásnál, mely örök ébrenlétre ítélte a fiút, altatókkal próbáltak védekezni ellene. Ám, miként tartott is tőle, sikertelenül. Vilmosra semmiféle hatásuk sem volt, míg tőle csupán azok a szerek védték meg az őt felügyelőket, melyek mély, álomtalan alvásba taszították az embereket, s amiből nehezen, tompán, és teljesen hasznavehetetlenül tértek csak magukhoz. Végül kialakult a szabály, hogy senki sem tölthet hetente egy éjszakánál többet a fiú mellett.

Úgy vélte, a megfigyelést végző személyek elméjének csak így lesz ideje regenerálódni, és elkerülhető, vagy legalább csökkenthető a kár, melyet a képessége hosszútávon okozott.

Ezen az éjszakán ő maradt egyedül, benn a csoporttal. Miután a két másik, éjszakás kolléga felügyelet mellett végigcsinálta az esti rutint, mindhárom gyereket visszavitték a saját szobájukba. Bár az ő esetükben nem létezett napirend, így arra vonatkozó szabályok sem, hogy mikor keljenek vagy feküdjenek, és a képességeik alaposan megbolygatták úgy a mentális mind a fizika egészségüket, ám ettől még gyerekek maradtak, akiket kimerített a mindennapos gyakorlás. Az is bevett eljárás része volt, hogy az kísérte vissza Vilmost, aki velük maradt éjszakára, így a fiú tudta, ki felügyeli majd, s hogy inkább őt, ez ellenállóbb felnőttet válassza ki az esti „mókájához”, sem mint a másik két gyereket.

Ült hát a megfigyelőhelységben, és hallgatta, ahogy két szobában elhalkultak a neszek, s végül már csupán az alvó gyerekek egyenletes, halk szuszogása maradt. Sok mindenért gyűlölte magát a kísérlet kapcsán, ám az, ami most következett volt a legrettenetesebb és a legszégyenletesebb.

Hivatalosan sohasem írták le, sőt hangosan ki sem mondták, de mindannyian tudták, hogy a Kettesek lelkiállapotáért Vilmos, ha akaratlanul is, de legalább annyira felelős, mint a kutatók, elsősorban pedig ő maga. Azért, mert velük ellentétben a másik két gyerek minden estét a fiú közelében töltött, és csupán egy-egy falnyi, mit sem érő tégla választotta el őket egymástól. Mégis megtiltotta, hogy Klárát és Tamást máshová vigyék, hogy legalább ilyenkor elkülönítésék őket, mert tartott tőle, hogy ha kikerülnének a Vilmos okozta álmok hatása alól, akkor a sok sérülés, melyet szereztek, és amik felerősítették a képességeiket, részben begyógyulna, és az a kevés eredmény is elveszne, amit eddig elértek. Így ez kegyetlen, de szükséges döntés volt.

Ellentétben azzal, amit Reinbornban megtapasztalt, Vilmos képességének az éber tudat, akár egy gyermeké is, egyelőre még ellent tudott állni, csupán akkor került a hatása alá, amikor elszunnyadt, és álmodni kezdett, ekkor viszont biztosan „prédájává” vált a fiú elméjének.

Nyugtalan mocorgással kezdődött, aztán jött a hánykolódás, a motyogás, majd a sírás, és végül a hirtelen beálló dermedt némaság, ahogy a két gyermeket teljesen elborították a rémálmok.

Hallgatta egy darabig ezt a rettenetes, természetellenes csendet, majd eldőlt a megfigyelő kényelmetlen megroggyant kanapéján, így várta be a saját álmait.

* * *

– Nem vagy a lányom többé Lina, ha megteszed! Nem! Kitagadlak! Nem leszel senki, csak egy ócska lotyó!

Az apja ordított. Minden alkalommal így történt, amikor kifogyott az érvekből, és erre legtöbbször hamar sor került. Herman Fleischer hiába hitt mélyen a náci eszmékben, és vallotta magát húsz nemzedékre visszamenőleg árja származásúnak, attól még ostoba és bigott alak volt, rossz apa és még rosszabb férj, aki bár sohasem vallotta volna be, hogy egyedül a felesége, időnként meghallgatott, mind kétségbeesettebb tanácsainak köszönhette, hogy meg tudta őrizni az emberöltők óta apadó családi vagyon maradékát.

Ennek ellenére megtette. Férjhez ment egy árja vonásokkal bíró, de magyar mérnökhallgatóhoz. Sem a szülei, sem a családja nem vettek részt a szertartáson, ő mégis hallani vélte, ahogy a házasságkötő terem falai között ott visszhangoznak átkaik és a megvető szavaik.

Szerette a férjét. Szerette annyira, hogy hozzáment, hogy őt választotta a családja helyett, de hangjuktól egészen addig nem tudott megszabadulni, amíg sok évvel később létre nem hozta a Kettes csoportot. Amíg azzá nem vált, akire még ők is „büszkék” lehettek volna.

Különös, bizarr csavarja volt az életnek, hogy éppen a döntés, mely eltávolította tőlük, közelebb vitte a náci párthoz. Miután az apja kitagadta, állást kellett találnia. Egyik professzora ajánlotta be Reinbornba, egy magán elmeszanatóriumba medikának, ahol a nagy és előkelő árja famíliák szégyenletes, eltitkolt tagjait kezelték. Az ápoltak élő ellentmondásai voltak a felsőbbrendű faj önmagáról alkotott elképzelésének, hiszen miként is lehetettek volna a tiszta vérű német vérvonalakból származó gyermekek, gyengeelméjűek, vagy éppen őrültek?

„Gyermekek.”

Egy kisfiú, akinek ő adott életet, és a többiek, akiknek nem. A Reinbornban töltött öt év, három magzatot vett el tőle. Tudta, hogy így volt. Ahogy tudta azt is, hogy legalább kettőért az a másik gyerek felelt.

„Gyerek.” A névtelen csecsemő, akit egy ősi, arisztokrata család, eszelős lánya hozott a világra már az intézet falai között, s akinek nem tudták, ki az apja.

Nem akarták tudni.
Nem merték megtudni.

A fiúcska sem volt több egy számnál. Nyolcas. Miért „Nyolcas”? Ha volt előtte hét másik, velük mi történet, és ha jöttek még utána mások is, azokkal mi lett? Kérdések válaszok nélkül.

– Vizsgálják meg! – adta parancsba az SS ezredorvos, aki valójában irányította az intézetet. – Vizsgálják meg, ám ha baja esik, agyonlőjük magukat!

Megvizsgálták.

A gyermeket, akit egy tébolyodott, szinte még maga is gyerek lány szült erre a világra, és később azokat is, akik túl sokat érintkeztek vele. Voltak, akik „csupán” személyiségükben változtak meg… másoknak megbomlott az elméje… és voltak, akik eltorzultak. Úgy belül, mint kívül.

Ő a szerencsések közé tartozott. Csupán a gyermekeit veszítette el.

Emlékezett rá. Arra a csendes, tiszta „árja” kék szemű apróságra, aki nem aludt, nem gügyögött, még csak nem is sírt. Szinte sohasem. Akkor sem, amikor tűket szúrtak a koponyájába, majd a gerincébe. Nem sírt, csak nézte őket azokkal a valószerűtlenül kék és tiszta szemekkel.

Idővel senki sem akadt az intézetben, aki ne tartott volna a „Nyolcastól”. Suttogtak róla, pletykák terjedtek, lehetetlen félelmek tárgya lett a kisfiú. Rettegtek, és félelmeiktől hajtva páran kétségbeesett, rettenetes tettre szánták el magukat. Ám mindhiába.

Emlékezett rá. Az apró kisfiúra, aki a kiságyában ült, melynek lábánál három halott kollégája hevert. Se seb, se vér, se semmi más nyom, csak egyszerűen meghaltak. Ekkor látta először sírni. Kis homloka tüzelt a láztól és verejtékben úszott.

Nem tudta miért, de csupán ez érdekelte. Az, hogy mi van a gyerekkel. Átlépett a munkatársai élettelen testén, kiemelte az ágyából és vizet engedett a hűtőfürdőhöz. Tette a dolgát. A gyermeknek nem eshet baja!

A gyermeknek nem eshet baja! Annak a gyermeknek, aki elvette tőle a sajátjait. Ahogy fürdette a kicsit egy pillanatra megingott. Rövid lenne, gyors lenne. Könnyű lenne. Könnyű lenne? A kisfiú sírt a láztól, ám apró baljával az ő kezébe kapaszkodott.

Elsuttogott félelmek, rémálmok, a rettegés, apró, titokzatos tárgya. Egy kisfiú, a tiszta, kék szemével.

A hűvös, vizes kendővel végigsimított a láztól tüzelő homlokon. Félt ettől a fiútól. Ahogy a Kettesek is féltek tőle. Gyűlölte ezt a fiút. Ahogy a Kettesek is gyűlölték őt. Ám ettől csak egy gyerek maradt.

Ettől még az „anyjuk” maradt.

Ismét végigsimított a láztól tüzelő homlokon. Egészen addig, amíg a fiúcska el nem csendesedett.

* * *

A háború végén nem menekült el. Legalábbis nem úgy, ahogy sokan tették. Csendesen összecsomagolt és Magyarországra utazott a férjével és a fiával. Felvette Frigyes nevét és elfelejtette Reinbornt. Ám a fiút képtelen volt. Azt, ahogy néz utána, mikor utoljára látta, és akinek egy részét egy zavaros, sőt talán tébolyodott pillanatában, elhozta magával.

Hátra hagyta a múltját és úgy tűnt, a múlt is elfeledkezett róla. Sokáig úgy tűnt.
Amíg 1950-ben meg nem született a lánya.
Amíg 1956-ban a forradalom során meg nem ölték a férjét, és el nem vitték a fiát.

Mindannak ellenére, amit a hazájában tett, korábban sohasem tartotta magát olyan embernek, akinek a cél szentesíti az eszközt, és ha rajta múlik, nem volna feleleveníteni azt, ami Reinbornban történt, folytatni pedig végképp nem. Ez így is maradt, egészen 1953…

…egészen 1958-ig.
Ha rajta múlik? Talán ez az egész, nem ő rajta múlott?

Éppen úgy egy elsuttogott pletykával kezdődött, mint ennyi évvel korábban. Egy munkatársáról szólt, akinek kiengedték az öccsét, és akinek talán köze lehetett ahhoz, hogy a testvére kiszabadult. Azt, hogy miként, senki sem tudta, s talán igaz sem volt, ám a történet terjedni kezdett. Ismerték a politikai rendszert, el tudták hinni, hogy ez lehetséges. El akarták hinni.

Neki volt mit ajánlania a hatalomnak. Tudta, hogy van, s hogy vágynak majd rá. Még akkor is, ha elsőre, másodjára, sőt harmadjára is képtelenségnek hangzik, de akarják majd. A tudomány alkotta emberi fegyvert. Valamit, ami jobb és rosszabb az atombombánál. Cserébe csak egyet kért. Ha sikerrel jár, engedjék szabadon a fiát.

Akarták. Lényegében elsőre.

Idővel jutott csak el hozzá a híre, hogy nem a „náci” múltja, vagy az esetleges lehetőségek győzték meg őket ilyen gyorsan, hanem a bizonyosság szülte félelem. Az, hogy amiről beszélt, már létezett, és már az amerikaiak kezén volt. A részleteteket, hogy ez miként történhetett meg, nem ismerte. Talán mert ráakadtak Reinbornra, és voltak olyan ostobák, mint ő, hogy magukhoz vegyék, amit ott találtak, vagy, mert mégis akadtak még élő, egykori kollégái, akik hozzá hasonlóan, egy megfelelőnek vélt pillanatban áruba bocsátották a titkaikat. Bárhogy is volt, nem számított, csak az, hogy ennek köszönhetően Pesten és Moszkvában is hittek neki.

A minták felét, melyet magával hozott Reinbornból, a Szovjetunióba küldték, a többi nála maradt.

Jelen volt minden egyes alkalommal, amikor beadták a vakcinát. Végignézte az első stációtól az utolsóig. A legvégéig, ha azt kellett. Kezdetben ugyanígy tudni akarta minden gyerek háttérét. Ha árva volt, ha elhagyták, és azt is, ha erővel vették el. Kevés volt az alkalmas alany, így a rendszer nem válogatott az eszközökben. Tudni akarta, hogy emlékeztesse magát, kinek és mekkora árat kell fizetnie az ő álmáért. Azért, hogy visszakapja a fiát.

Rémálmai kaleidoszkópján át ezernyi szilánkra hasadva látta önmagát újra és újra. Az aggódó anyát, a lelketlen, hipokrita tudóst, akinek a cél szentesítette az eszközt, a szörnyeteget, akivé vált, és az őrültet, aki képes volt elhinni, akárcsak egy pillanatra, hogy ha egyszer is kinyitja ezt a bizonyos ajtót, mely mögött az a valószerűtlenül kék szemű kisfiú emléke, és az ember, elembertelenedésének tébolyító végtelenje várakozik arra, hogy elárassza a világot, képes lesz azt visszazárni, amikor eljön az ideje.

A bolondot, aki azt képzelte, hogy egy napon vége lesz, hogy felettesei elégedettek lesznek annyival, amit felmutatott nekik.

Látta magát, ahogy újra és újra megkérdezi, „Ennyi elég? Ennyi miért nem elég?” Kérdezett, ám sohasem jött elégedett válasz. Nem jöhetett, minthogy nem is létezett ilyesmi. Mindig több és több kellett, így pedig az amerikai „csodagyermek”, ki tudtán kívül, egykoron a puszta létével is az útját egyengette, mára teherré és akadállyá vált, melyet képtelen lesz leküzdeni.

Akkor sem, ha a Kettes Csoportot további hat követi majd.
Nyolcas Csoport…

* * *

Izzadtan, keserű szájízzel ébredt minden egyes alkalommal a Vilmos keltette álmokból, és csupán remélhette, hogy ezen az éjszakán a fiú inkább az ő kínzásában lelte kedvét, sem mint a másik két gyerekében. Reinborni évei miatt ő valamelyest ellenállóbbá vált, ám éppen emiatt Vilmosnak sokkal mélyebbre kellett ásnia benne, le a legsötétebb kétségekig.

Odáig, hogy mindez hiábavaló, hogy akárhányszor reménykedni kezd majd a felmutatott eredmények miatt, a minisztériumban csupán végiglapozzák majd a fia vaskos aktáját, unott hangon citálva belőle egy-egy részletet. Egy 1956-ban alig tizenhat éves fiú ostoba lelkesedéstől fűtött tetteit, és a bűnöket, amiket a hatalom szemében elkövetett.

A féleleméig, hogy sohasem engedik el a fiát.
Ez kísértette újra és újra. A hiábavalóság és a reménytelenség érzése.

Felült a rozoga kanapén, majd egy pillanatig tapogatózva a sötétségben, a falon lógó óra felé fordította a kis asztali lámpát. Hajnali négy óra volt. Éppen eleget aludt mára. Elméje és lelke egyaránt háborgott. Volt ez utóbbinak egy része, egy sötét, eltemetett zuga, mely bár ő maga sohasem volt hívő, mégis vallásos félelemmel viseltetett a Vilmos által küldött álmok iránt. Egy rész belőle, mely úgy hitte, ez az, amit megérdemelt. Ez a kétség, ez a félelem, ez a bukás. Azért, amit a gyerekekkel tett.

Akkor is, ha a fiáért tette.
Akkor sem, ha a fiáért tette.

Ült a rozoga kanapén és hallgatta a gyerekek már-már természetellenesen egyenletes légzését, és magában irigykedett a régi korok orvosaira, akik nem tudták, hogy az agy jóval több egy szervnél, melyben a tudatos gondolkodás székel, és fogalmuk sem volt holmi hormonokról, vagy enzimekről. Arról, hogy az emberi elme, dacolva minden orvosi ténnyel, életben tartotta a testet, vagy akár arra is képes volt, hogy megölje, ha úgy alakul. Így az erő, Vilmos ereje, mely kézben tartotta az élők, álmodó elméjét, utóvégre az életükkel is ugyanezt tette. Talán ma még nem terjed tovább a rossz, és nehezen véget érő álmoknál, azok minden következményével, ám vajon meddig marad majd így? Meddig még? Mikor jön rá a fiú, hogy képes ölni az erejével és mikor jön el a pillanat, amikor képes is lesz megtenni?

Talán egy napon, éppen ő, a kínzója, a „teremtője”, az „anyja” lesz az, aki nem ébred fel többé egy idebent töltött éjszaka után.

A főorvos, akinek Reinbornban a keze alatt dolgozott, rajongott Nietzschéért. Számtalan idézetét hallotta tőle, de egy nagyon tisztán megmaradt benne. „A bizonyosság őrjítő, nem pedig a kétely.”

Nem volt „talán”. Az, hogy egy napon ez bekövetkezik, hogy Vilmos halált hozó álmot bocsát majd valakire tény volt. Mert a hatalom, melyet ő ébresztett fel a fiúban és táplált minden egyes napon, olyan éhség, mely idővel egyre többet és többet akar, s nem elégszik meg azzal, amit már ismer. Tudni akarja majd, mire képes, mit tehet meg. Mit tehet meg, következmények nélkül.

A férje jutott az eszébe, aki szerette a gyerekeiket. Jobban, őszintébben, és tisztábban, mint ő valaha is képes lett volna. Mert hiába vezette kezét az anyai szeretet, amikor azt tette, amit tett, az nem felmentést, nem megnyugvást hozott a számára, csak beszennyezte, megrontotta az érzést. Akárhányszor rájuk nézett, otthon az ebédlőasztal mellett ülve, vagy akár a fegyház beszélőjén, már nem csupán őket látta. Nem csupán a saját gyermekeit, hanem azokat is, akiket később „teremtett” és akiket feláldozott. Akár egy isten. Egy önző, rettenetes és rideg isten.

* * *

Hallgatta a gyermekek természetellenesen egyenletes légzését.
Teltek az órák.

* * *

Két adag kávét is lefőzött már, mire megérkezettek a kollégái. Néma köszöntések és pár rövid mondat az estéről. A saját álmairól szóló aktába csupán annyit körmölt oda, hogy „a szokott rutin szerint”.

Régebben többet beszélgettek. Voltak szakmai vitáik, érveik, ellenérveik, ám mindez lassanként kikopott a mindennapokból. Szótlanná tette, és elidegenítette őket egymástól a kutatás folyamata, az, hogy az egyetlen megfontolást érdemlő tényező az az eredmény volt, melyet végül fel kellett mutatniuk. Éppen úgy, mint Reinbornban. Nem, ez annál is rosszabb volt, mert ezt ő hívta életre. Ezt ő teremtette. Ezért ő felelt.

Ült még egy kicsit a rossz kanapén, hallgatva, ahogy kollégái megkezdik az aznapi munkát, aztán felállt, egy szó nélkül kisétált az ajtón és elindult haza.

1968. július 16-a volt, egy keddi nap. Kilenc éve, hét hónapja és huszonkét napja kezdték meg a kísérletet.

* * *

Hiába volt a ház vadonatúj, a falai a közéjük szorult meleg levegőtől máris valósággal izzadták magukból nikotin, a kisült zsír, és az újra forralt zöldség- és húsleves jól ismert aromáját, ettől pedig az egész lépcsőház egyfajta ragacsos igénytelenséget árasztott. Éppen úgy, mint az, amit maguk mögött hagytak, amikor kiutalták neki ezt a másik lakást.

Nem emlékezett rá, hogy régi otthonukban pontosan mikor kezdte érezni, és zavarni ez az édeskés rothadásszag, pedig egészen biztos volt benne, hogy mindig is ott volt, évtizedek alatt ivódva bele a falakba, az ajtókeretekbe, de még a lépcsőház korlátjának fájába is. Talán… Talán éppen kilenc éve, hét hónapja és huszonkét napja.

Akár azt is hihette volna, hogy a romlás eme összetéveszthetetlen illata szándékosan és következetesen követte őt, egy pillanatra sem hagyva számára kétséget afelől, hogy miféle útra tévedt, ám tudta, hogy erről szó sincs. A lelkiismeretnek, vagy a Sorsnak, melyben férje úgy hitt, nem volt szüksége efféle emlékeztetőkre. Sokkal különb és hatásosabb eszközei voltak erre. Rémálmok, szorongás, és depresszió. Jól ismerte őket.

A legtöbbjüket.

* * *

A jóízű, hangos nevetést egy emelettel lentebbről is hallotta. Egy fiatal lány kacagott valahol. Felérve a negyedikre, már tudta, hogy a hang, az ő lakásukból szűrődik ki. Évek óta nem hallotta ennyit, és ilyen felszabadultan nevetni Gertrúdot.

Miért? Hogyan?

Benyitott a lakásba. A nevetés továbbra sem maradt abba. A kis szélfogóból egy, a lakás méreteihez képest tágas ebédlő nyílt, az ennek közepén álló asztal mellett ült a lánya, örökkön kócos, szőke hajával, kurta pizsamában, előtte egy csésze kávé, amiből egy kevés kilöttyent a terítőre. Nyilván akkor, amikor Gertrúdot elfogta a kacagás.

Lánya észre sem vette, így anélkül szemlélhette, hogy jelenlétével megtörte volna a pillanat varázsát. Gertrúd rengeteget változott az évek során, s nem csupán úgy, ahogy minden gyerek. Beteges, zavarodott, a korához képest visszamaradt babából vidám, cserfes kislány lett, aki életörömével a férjét, eszével pedig őt idézte a családot ért tragédiák ellenére is, ám ahogy kamaszodott, úgy maradt el mellőle a boldogság, ahogy a szemek is leperegnek egy homokórán. Mintha kiürült volna, ő pedig sohasem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez az ő műve. Az ő bűne.

Gertrúd most mégis nevetett. Arca kipirult, előre-hátra ringatózott a székben, kacagás közben. Olyan régen látott, kedves apróság volt ez a lányától, hogy elérzékenyült tőle. Már nem számított, sem a miért, sem a hogyan. Csak a tiszta, örömteli nevetés maradt.

Ám a pillanat véget ért. A kacagás abbamaradt, amikor Gertrúd rápillantott.

– Édesanya… – szólalt meg a lánya hirtelen támadt zavarában.

Megnyikordult egy szék, ahogy valaki felállt róla. Vagy inkább kiemelkedett belőle. Ismeretlen látogatójuk jóval magasabb volt két méternél, így elegáns, szürke öltönyében szó szerint föléjük tornyosult. Vékony volt, csupa csont és ín, kifinomult arisztokratikus vonásokkal, miket csak még jobban kihangsúlyozott, betegesen fakó fehér bőre és fehér haja.

Elsápadt, amikor meglátta, megszédült, és egy pillanatra úgy érezte össze is csuklik, ám végül mégis állva tudott maradni. Valamiképp, ám nem önerejéből.

Ő volt az. A tiszta, „árja kék” szemű kisfiú Reinbornból.

Vadul kalapált a szíve, pillantása hol a férfira, hol a lányra tévedt. Tudja? Vajon tudja? Nem, biztosan tudja. Azt, amit tett. Amit most tesz…

– Frau Fleischer – szólalt meg hibátlan, hesseni németséggel a férfi, picit, mintegy rosszallón oldalt billentve a fejét. – Kérem, Frau Fleischer! – invitálta beljebb a szélfogóból egy finom mozdulattal.

Halkan, nyugodt hangnemben beszélt, mint felnőtt, egy riadt gyerekhez, ám miért is tett volna másként?

„Az apró kisfiú a kiságyában ült, melynek lábánál három halott kollégája hevert. Se seb, se vér, se semmi más nyom, csak egyszerűen meghaltak.”

Megölte őket, pedig alig két éves volt. Megölte, és nem mert megrémült tőlük, nem, dehogy. Megölte, mert meg akarta őket ölni. Ebben egészen biztos volt.

– Gertrúd, menj ki!– talált rá lassan a hangjára.
– Édesanya?
– Azt mondtam, menj ki! – ismételte magát, olyan határozottan, amennyire csak képes volt ezekben a pillanatokban. – Vegyél magadra valamit és menj el itthonról! Most! Kérlek!

A lány, aki az előbb olyan tisztán és boldogan kacagott tovatűnt, ám nem a megszokott, jól ismert Gertrúd tért vissza helyette. A lánya okos volt. Tett róla, hogy az legyen. Elég eszes ahhoz, most megértse azt, amit ő nem mondhatott ki. Nem hangosan és nem ennek a férfinak a jelenlétében. De megértette.

Rettegve várta, hogy látogatójuk közbelépjen, és megakadályozza a lánya távozását, így véve el tőle azt a pillanatnyi haladékot is, melyet az imént nyert neki, de az nem tett semmit, csupán arcán finom félmosollyal Gertrúd felé biccentett.

Öt perccel később egyedül maradtak. Felnézett a fölé magasodó fakó hajú óriásra és nem tudta mi fog történni. Ó, elképzelni nagyon is el tudta, hiszen ez a férfi volt az alapja mindannak, amit az elmúlt években tett. Tudta, hogy a hatalma – akárcsak a Kettes csoport tagjainak – folyamatosan nőtt. Az a hatalom, mellyel alig két évesen megölt három embert. Ő pedig bántotta azt a fiút, aki egykoron volt. Tűket szúrt a koponyájába és a gerincébe, hogy mintákat vegyen. Azokat, amiknek egy részét végül magával hozta Magyarországra, és amikből az Egyes majd a Kettes csoport megszületett. Vajon minek látta őket a férfi? Testvérnek? Gyermeknek? Mélységes csalódásnak, az ő csaknem hibátlan tökéletességével szemben?

Nem tudta mi fog történni. Azt sem tudta mit mondjon.

– Akkor talán kezdetnek foglaljon helyet Frau Fleischer! – húzta ki az egyik széket vendége.

Kihúzta, de nem a kezével. A szék egyszerűen hátracsúszott. Nem csikordult végig a padlón, hanem kissé elemelkedve tőle hátrált annyit, hogy ő kényelmesen leülhessen rá.

A férfi a vele szemben lévő szék háttámlájára fektette a zakóját, majd letelepedett rá. Tartása nyugodt volt, ám közben merev, két kezét, hogy jól lássa, és mintha bármit is számított volna, az asztalra fektette.

– Ön aggódik, doktornő – szólalt meg ismét a másik. – Ám feleslegesen. Közös múltunk ellenére ez nem lesz egy kellemetlen beszélgetés – jelent meg az arcán ugyanaz a különös, de őszintének látszó félmosoly. – Feltéve, ha nem ragaszkodik hozzá.

Megrázta a fejét.

– Ennek igazán örülök – bólintott a vendége.

A férfi elhallgatott, ő viszont nem bírt megszólalni, így hosszú percekig csupán némán ültek az asztal két oldalán. A térdeire fektette, vagy inkább szorította a kezét, így rejtve el a remegést, akkor is, ha meg volt győződve róla, hogy hiába próbálja palástolni félelmét. Olyan érzés fogta el, hogy kék szemeivel a férfi átlát rajta, és ha úgy hozza kedve, egyenest a lelkébe tekint, vagy éppen az elméjében kutat. Ki tudja mire vált képessé az elmúlt huszonhárom évben?

– Elég sokra, ami azt illeti – közölte váratlanul az óriás. – Ne! Ne is próbáljon felugrani, doktornő! Mint mondtam, ez nem lesz egy kellemetlen beszélgetés, de könnyedén azzá tehetem.

Valóban megpróbált felugrani. Amint a férfi kimondta a szavakat, melyekkel, mintegy befejezte az ő gondolatát, a teste előbb cselekedett, az elméjénél. Menekülni akart a bizonyosság borzalma elől, hogy az előtte ülő valóban olvas az elméjében!

– Nem olvasok önben, Frau Fleischer, legalábbis nem úgy, ahogy ezekben a pillanatokban ön képzeli – sóhajtott vendége, majd lassú, nyugodt mozdulattal, előhúzott egy doboz Chesterfieldet a zakója zsebéből és odakínálta neki a cigarettát.

Remegő kézzel kivett egy szálat, a férfi pedig tüzet adott neki, majd folytatta.

– Nem olvasok önben, ám azt jól gondolja, hogy az elmúlt évek mozgalmasan teltek. Sok emberrel találkoztam, és sokuk arcán láttam már azt, amit most az önén, így tudom, milyen hatással vagyok másokra. Hogy milyen félelmeket ébresztek, s azok kapcsán milyen reakciókra számíthatok. Ez akkor is hasznos, ha ön, ha szabad így fogalmaznom, különleges személy, hiszen közelről ismerjük egymást.

Mélyet szívott a cigarettából és lent tartotta a füstöt. Mondania kellett végre valamit. Bármit. Akármit.

– Közeli ismeretség? – kérdezte maga elé bámulva, mert nem bírt belenézni azokba a kék szemekbe. – Hiszen a nevét sem tudom.

Nem tudta, mert az eszelős anya, aki szinte még maga is gyermek volt még a szüléskor, nem adott nevet a fiának, ők pedig nem akartak. Könnyebb volt úgy, hogy névtelen, személytelen maradt az egész. Számukra ő csak a „Nyolcas” volt.

Ennek ellenére, mikor elkezdte az itteni kísérleteket, nem akadályozta meg, hogy a csoportok gyerekei nevet kapjanak, vagy ha már volt nekik, azokat használják. Akár azért, mert óvatlan volt, és képtelen valóban olyan ridegnek lenni, mint a kutatás megkövetelte volna, akár mert így akarta magát büntetni, azért, amit velük tett, vagy csak, mert többé nem volt képes számokként tekinteni rájuk, igazából nem számított. Így volt.

– Hans Richter. A Richter az anyám családneve, ennyi került elő egy frankfurti irattárból, a Hanst pedig az amerikai nevelőapámtól kaptam.
– Volt nevelőapja?
– Volt – bólintott az óriás. – Úgy ítélték meg, hogy jobb, ha kialakul bennem az érzelmi kötődés. Mondhatjuk, hogy az én esetemben már igencsak megkésett volt ez az igyekezet, de úgy hiszem erre a hasznos igazságra ön is rájött már. Az érzelmi intelligencia fejlettsége, az emocionális sokszínűség nagyban befolyásolja azt, hogy mire vagyunk képesek, miként azt is, hogy mivé válunk. Látta ezt a csoportjaiban, és látta a lányában is. Ezért aggasztja Gertrúd hullámzó kedélyállapota, melyről jól tudja, hogy túlmutat egy kamaszlány érzelmi labilitásán, és ezért állt olyan meghatottan az ajtóban, mikor nevetni látta. Már tizennyolc éves, éles eszű lány, hamarosan egyetemre megy, és akkor elkerül itthonról. Távol lesz a maga figyelő tekintetétől. Ő pedig nem tudja az igazat saját magáról, ön pedig nem mondta el neki. Nem volt képes rá.
– Nem – bólintott, és elnyomta a cigarettáját.

Elátkozta az apját, elátkozta Reinbornt, a kutatását, de még a férje és a fia „ostoba” forradalmi hősiességét is, ám mindenekelőtt és legfőképpen saját magát. Mert gyenge volt, és az anyai szeretettől vezérelve olyat tett, amit egyetlen szülőnek sem lenne szabad a saját gyermekével. Bárhogy is szerette.

Reinborn három gyereket vett el tőle, fájdalmas, gyötrelmes vetélésekkel. Kettőt a terhesség hatodik hónapjában. Egyet, az utolsót látni akarta. Maga sem tudta miért, vagy, hogy honnan volt hozzá lelki ereje. A magzat deformált volt, életképtelen. Degenerált, ahogy akkoriban nevezték. Nem akart többé teherbe esni, ezt átélni, és végképpen nem ennek kitenni még egy gyermeket.

Az évek során azonban sok minden megváltozott. Itt boldog volt. Elhitte, hogy más lesz. Ezúttal más lesz. Gertrúd, akit a saját anyja után nevezett el, egészségesnek született. Legalábbis annak látszott. Ám mikor más gyerekek már kúsztak, ő átfordulni sem tanult meg. Mikor a vele egykorúak járni kezdtek, neki az ülés is nehézséget okozott. És nem „beszélt”, még csak nem is gügyögött. Csak sírt, folyvást, egész nap. Tudta, hogy a gyerekek fejlődése sokszor nem fokozatos, hanem ugrásszerű, és van, aki hetek alatt halad annyit, mint mások hónapok folyamán, így bár aggódott, várt. Várt, amíg Gertrúd három éves nem lett.

Még ekkor sem beszélt. Totyogott pár lépést, majd lehuppant és sírva fakadt. Újra és újra.

Nem volt sem átgondolt, sem pedig józan döntés, sőt döntésnek sem lehetett volna igazán nevezni. Tett volt csupán, melyet egyetlen, ritka közös vonás, az azonos, ritka vércsoport tett lehetővé. Tudta, hogy a fiú, akiből később a vele szemben ülő Hans Richter vált, gyorsabban fejlődött, mint más gyerekek, úgy testi, mint szellemi értelemben. Igen, tudta, hogy ez nála mit jelentett, hogy már két éves korára mire vált képessé, ám bízott benne, mert bízni akart benne, hogy az, amit tesz, csupán helyrehozza a lányát, nem pedig a fiúhoz hasonlatossá formálja.

Helyrehozza…

Ez már önmagában is önző és érzéketlen volt. A legrosszabb rideg eugenetika. A lánya ilyennek született. Miatta, az átéltek okán, vagy, mert így hozta a genetikai véletlen, nem számított. Nem volt rajta mit helyrehozni.

Mégis…

Mégis az injekciót követően Gertrúd jobban lett. Hónapok alatt megtanulta azt, ami másoknak évekbe telt. Futott, beszélt, tisztán, csengő hangon és már nem sírt, hanem nevetett. Ő pedig, mint már annyiszor, eltemette magában amit tett, és csak az eredményre figyelt. A mosolygós, boldog kislányra. Akit ő teremtett.

– Nem – ismételte magát. – Nem tudtam. Kérem, maga se tegye! – suttogta. – Ő nem…
– Doktornő! – emelte maga elé, mindkét kezét Richter. – Ha bármilyen módon is bántani akartam volna a lányát, megteszem, mielőtt maga hazaér. Sok hibám és hiányosságom ellenére sem hiszem, hogy egy gyereknek bármilyen módon köze lenne a szülei tetteihez, vagy felelne mindazért, amit vele tettek, vagy amire akarata ellenére kényszerítették. Emellett – engedte le a kezét –, mi németek vagyunk, nem pedig norvégok, hogy megtagadjuk, amit tettünk. Eljön majd a napja, amikor a lánya meg fogja tudni az igazságot. Akár önmagától jön rá, akár, mert magának lesz elég lelki ereje hozzá, hogy elmondja.
– Köszönöm – felelte halkan, igazán még fel sem fogva a férfi szavait. – Akkor csak miattam jött.
– És azért, amit tett – bólintott az óriás – Vietnámban volt szerencsém a maga egyik munkájához. Pontosabban ahhoz, amit a szovjetek kihoztak belőle. A csúnyán végződött kiruccanás után a Zöld Pokolban egyszerűen követtem a szálakat visszafelé. Előbb a vietnámi orosz bázisra, majd tovább a Szovjetunióba, az Arzamasz-25 és 26 fedőnevű, a maguk módján bájosan nyomasztó városkákig, ahol a magától kapott mintákkal kísérleteztek. Tőlük jutottam el a KGB archívumába, ahol a helyszínekről származó jelentéseket tárolták. Az oroszok még most is takarítják a romokat. Kettőt Jakutiában, egyet pedig Moszkva mellett. Tettem egy látogatást az itteni államvédelmiseknél is, ők vezettek el végül magához. Jöhetett volna más is, intézhettük volna másként is, ám mikor megtudtam, hogy maga mindennek a forrása, személyesen akartam felkeresni. Megtudni, hogy miért. Hogy miért csinálta.

A férfi tartott egy pillanatnyi szünetet.

– Tudja, sajátos állapotom okán képtelen vagyok félni, vagy éppen elborzadni, sőt undort sem igazán érzek. Azokkal ellentétben, aki helyettem jöhettek volna, hogy elrendezzék az ügyet magával. Így különös módon én vagyok az egyetlen ember, aki anélkül érti meg, azt, amit tett, hogy elítélné érte. Az ember nem választja meg a „családját.”

Richter előhúzott egy újabb szál cigarettát, majd meggyújtotta. Nem öngyújtóval, mint előbb, hanem csakúgy. A dohány egyszerűen felparázslott. Mélyet szívott belőle, majd egy pillanatig elmélyülten figyelte az ujjai között füstölgő cigarettát.

– Nem szeretem sem az ízét, sem azt, ahogy a füst kaparja a torkomat, ám úgy tapasztaltam, a dohányzás feszültségoldó, „rossz” szokás. Gördülékenyebbé teszi a beszélgetést, ha másra is figyelünk közben és emészthetőbbé válik a mondanivaló tartalma is. Akkor is, ha egyébként elutasítanánk a hallottakat.

Richter összefűzte maga előtt az ujjait, mögéjük rejtve az arcát, ezzel hasonlatossá vált számára, azokhoz államvédelmi tisztekhez, akiknek először kellett beszélnie magáról, és a Reinbornban történtekről.

– Az itteni munkájának vége, ahogy a jelenlegi életének is – közölte szárazon, ellentmondást nem tűrően. – A lánya hamarosan hazaér, addig csomagoljon össze mindkettőjüknek, majd beszállnak a sarkon parkoló kék BMW-be. A kocsi az amerikai követségé. A sofőrnek mondja azt, hogy Khan Noonien Singh küldte. Aztán irány a főváros, ott már várják magukat. Lesznek papírjaik, kocsijuk a reptérre. Ha majd New Yorkban lesznek, elmondják a többit.

Richter az órájára pillantott.

– A lakását megfigyelő belügyesek már nyilván tűkön ülnek, sőt talán el is indultak ide, meg a lánya után, de őket majd én lefoglalom, hogy szabad legyen az útjuk. Tapasztalatom szerint, nagyon le tudja kötni őket, ha… – az óriás legyintett –, nem, inkább ezzel nem is terhelem.

A férfi elnyomta a cigarettáját.

– Vannak kérdései. Felelek rájuk, ám ha javasolhatom, ne tegyen fel olyan kérdést, amire valójában nem akarja tudni a választ.

Hallgatta. Hallgatta, ahogy szenvtelenül értésére adja, hogy mi történt és mi fog történni, szavaiban pedig, bármennyire is riasztotta a gondolat, de magára ismert. Ő is ilyen volt a Kettesekkel. Nem mutatott sem igazi empátiát, sem pedig kétséget. Közölt, utasított és nem tűrt ellentmondást.

„Az ember nem választja meg a „családját.”

Végiggondolta a hallottakat az elejétől fogva. Azt, hogy pontosan mit mondott a férfi. Megértette, hogy nem fogja bántani, sem őt, sem a lányát. Azt viszont nem, hogy miért. Főként nem azok után, hogy elmondta, mit tett a Szovjetunióban a kutatókkal. Sőt, nem csupán nem bántja, de ki is viszi őket az országból. Miért? Azt mondta, az itteni kutatása véget ért, de mi lesz akkor a csoportokkal, főleg a Kettessel?

„Az oroszok még most is takarítják a romokat.”

„A bizonyosság őrjítő, nem pedig a kétely. Nem volt talán. Az, hogy egy napon, ez bekövetkezik, hogy Vilmos halált hozó álmot bocsát majd valakire, tény volt. Mert a hatalom, melyet ő ébresztett fel a fiúban és táplált minden egyes napon, olyan éhség, mely idővel egyre többet és többet akar, s nem elégszik meg azzal, amit már ismer. Tudni akarja majd mire képes, mit tehet meg. Mit tehet meg, következmények nélkül.”

Ő tehetett róla, miatta váltak ilyenné, mert ő meg akarta menteni a fiát. Ő tette őket áldozattá, célponttá. Mégis ő lesz az, aki sértetlen marad. Aki ismét újrakezdheti az életét. Nem volt helyes. Nem volt igazságos. Csak így volt.

Mondani akart valamit. Mondania kellett volna valamit. Kérni, hogy ne tegye, hogy ők csupán gyerekek vétlen szereplői az általa kreált önző színjátéknak, éppen úgy, mint Gertrúd, akit ennek ellenére megkímélt. Mégsem tette.

„Jelen volt minden egyes alkalommal, amikor beadták a vakcinát. Végignézte az első stációtól az utolsóig. A legvégéig, ha azt kellett. Kezdetben, ugyanígy tudni akarta minden gyerek háttérét. Ha árva volt, hogy elhagyták, és azt is, ha erővel vették el. Kevés volt az alkalmas alany, így a rendszer nem válogatott az eszközökben. Tudni akarta, hogy emlékeztesse magát kinek és mekkora árat kell fizetnie az ő álmáért.”

Nem tette, ahogy korábban sem tette meg. Akkor, amikor rajta múlt, hogy ez az egész kezdetét veszi-e. Amikor rajta múlt, hogy ez az egész megváltozik-e. Amikor egyes egyedül rajta múlt, hogy mindez véget ér és miként ér véget. Nem tette meg.

Nem kérhetett olyasmit, amit ő maga nem tett meg. Akkor sem, ha kellett volna. Neki, nem volt hozzá joga.

Nem volt helyes. Nem volt igazságos. Csak így volt.

Egyetlen egy kérdése volt csupán.
– Mi lesz a fiammal?