Sírkőre cseppen a gyertya…
Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
Bennem motoszkál: míg éltél, magadra hagytunk egyszer is tégedet?
Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket…
Körülnézek és fényekkel elárasztott a sírkert,
Bánat itt is sokra számít, mint vért, nem véd és nem ment.
Az időmnek hálója rám van terülve, hordozom,
Én még élek és a keresztem magam is hordozom,
Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom….
Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek,
Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek,
Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek...
Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk,
Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk…
Együtt mi már sehová… soha el nem szárnyalunk…
Elmentél Te már bizony, igen... nagyon sok éve,
Csillag lettél, fölnézek és látom, ott a fénye…
Álmaimat őrződ, de én nem tudom, mi végre….
Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat,
Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat.
Próbáltam én, de már biz' nem megy,
Elhordani való aranyhegy...
Nélkülem alszod az örök álmodat
Te már nem is elemzed a vágyadat.
Te az utadat odafönt járod,
Neked már ott van saját világod.
Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet,
Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet,
Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett!
Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal,
Sok-sok régen elzárt emlék is jő tele malaszttal.
A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan
A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan...
Már beesteledett, lassan indulok, hazamegyek.
Otthonra még egy szál sárga rózsát - virágot - viszek…
Kedves halottaim emlékére,
Kicsiny mécsest gyújtok még estére…
Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József
