Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 47-48. fejezet

A jövő útjai / Novellák (618 katt) kosakati
  2022.10.22.

047.

Kicsit elszégyelltem magam, mert nem vettem komolyan ezt az ünnepet, ezt a virrasztást, és mégis elhozta számomra a megkönnyebbülést… egyfajta feloldozást, vagy mit… Pihe-könnyűnek éreztem magam, és minden ok nélkül vidámnak.

Attól, hogy az eldönthetetlen kérdést egyszerűen félresöpörtem, akkora nyomás alól szabadultam, hogy most szinte tíz centivel a föld fölött jártam… vagy legalábbis úgy éreztem.

Boldogan, önfeledten bámultam a hajnalt, és nem zavart, hogy ennek a mostani felszabadultságnak még meg fogom fizetni az árát.

Nem messze tőlem Nil törölgette álmos szemeit. Kicsit távolabb Rodi tápászkodott fel a fűből. Emma éppen a levetett ruhakölteményt hajtogatta össze, mikor észrevett, és integetni kezdett felém.

Fölrángattuk Nilt és Rodit, segítettünk nekik a bonyolult ruhákat összehajtogatni, aztán együtt indultunk a szikla felé. A szikla felé, ahol hajónk legénysége már néhány piknik-kosár, és egy nagy italhűtő körül gyülekezett. Volt, aki már neki is látott az ünnepi lakomának, és volt aki még csak most botorkált elő a tisztás valamelyik szegletéből. Mindenki vidám volt, és fáradt, mintha valami nagy munkát végzett volna el. És ez így is volt. Nagy munka végiggondolni mindent, eldönteni minden eldönteni valót, tisztázni minden tisztázni valót…

A „tisztánlátás reggele” valóban az öröm ideje.

Ettünk, ittunk, és nem beszélgettünk komoly dolgokról, nagy kérdésekről, csak jól éreztük magunkat. Később, mikor már melegebben sütött a nap, láttuk, hogy a szerenaiak a folyóban keresnek felüdülést. Követtük a példájukat, és mi is vidám pancsolásba kezdtünk. Az úszástól, fürdőzéstől kellemesen elfáradva, nevetve válogattuk a parton szétdobált tunikáinkat. Valószínűleg nem mindenki a sajátját vette fel, de ez nem zavart senkit. Aztán visszatértünk a piknik-kosarakhoz, és folytattuk a lakomát.

A békés, derűs hangulatra azonban árnyék borult.

Hirtelen Evan magasodott fűben ülő csoportunk fölé. Komor, antracit-szürke ünneplőjében állva valósággal eltakarta a napot. Arca is szürke árnyalatokban játszott.

– Hajnalban meghalt Noel – mondta kongó hangon. – A Királyok útján lévő emlékhelyén ma este helyezzük el életének utolsó felvételeit. Ez a hivatalos búcsúztató, a hamvak szétszórásánál csak a család és a közeli barátok lesznek jelen. Szeretném, ha a hivatalos búcsúztatón valamelyiketek képviselné a földieket…

Evan választ sem várva, lassú léptekkel indult el a tisztás közepe felé. Egy szürke, univ-egység termett elő szinte a semmiből, leereszkedett, és felvette Evant.

Evan, mint fekete felhő vonult el fölöttünk…

– Tegnap még… – mondtam halkan.

Csend borult a társaságra.

– Akarod, hogy este veled menjek? – kérdezte Engor.
– Igen, szeretném – mondtam, és nem sírtam el magam, de könnyek gördültek le az arcomon.

A társaság csendben feloszlott. Már csak Dalma és Alex ült mellettem a fűben.

– Tudod, a szerenaiak ilyen hirtelen szoktak elmenni – mondta Alex. – Hosszú évekig megőrzik a testi és lelki egészségüket, frissességüket, aztán, ha lejár az idejük, percek alatt mennek el. Az itteni orvostudománynak sikerült elérnie, hogy az emberek magas kort érjenek el erőben és egészségben, de igen bölcsen nem kutatják a halhatatlanság titkát. A kórházban gyakran láttam, hogy egy-egy idős beteg, aki földi fogalmak szerint fiatalabbnak, és egészségesebbnek tűnt a koránál, szinte ok nélkül meghalt. Sokan megérezték, hogy ez most nem betegség, hanem lejárt az idő, és hazamentek meghalni. Noelnak még szerencséje is volt. Szeretett szigetén, szeretett felesége mellett érte a halál.
– Szép, és hosszú élete végére illik ez a békés távozás – mondtam. – De azt hiszem, most nem illendő odamennem. Marthát biztosan körülveszi a család, a régi barátok… Nem akarok zavarni.
– Ebben igazad lehet – mondta Dalma. – Gyere inkább hozzám pihenni és átöltözni.

Szótlanul sétáltunk a földalatti megállója felé, és azt hiszem, mindhármunknak az járt a fejében, hogy mi majd hogyan megyünk el…

048.

Dalma még aludt, mikor kijöttem a zuhany alól.

Nem tudtam megállni, hogy útban a gardrób felé meg ne keressem a kom-asztalt. Meg is találtam a nappali mellett, egy kisebb szobában, egy sarokablaknál, szebbnél-szebb növények gyűrűjében. És „nagyapi” fotója valóban ott állt rajta egy jade keretben.

Valahogy megnyugtatott, hogy pontosan úgy volt, ahogy gondoltam… Dalma már nem hordja a zsebében ezt a kincset, hanem elhelyezte az otthonában. Ő már otthonra talált… megérkezett.

A gardróbban aztán nem tudtam, mitévő legyek…

Dalma eszméletlen mennyiségű ruhát, cipőt, mindenféle kiegészítőt halmozott fel. A bőség zavarával küszködtem. Nem tudtam választani, ráadásul azt sem tudtam pontosan, hogy egy ilyen ünnepélyes, de szomorú alkalomra itt a Szerenán mit illik felvenni. Valószínűleg Dalma sem tudta volna, hogy ez esetben mit kíván meg a szerenai etikett, és nem is akartam felébreszteni. Felhívtam hát Terezát, hogy tanácsot kérjek tőle.

– Ő biztosan tud segíteni, hiszen elég sok időt tölt a palotában, ismerheti a szokásokat – gondoltam.

A vége az lett, hogy mire Tereza átjött, addigra Dalma is felébredt, és hárman aztán hatalmas felfordulást csináltunk a gardróbban. Addig-addig válogattunk, próbálgattunk, míg majdnem elkéstem.

Mikor Engor beállított értem, még mindig egy szál sötétkék kombinéban álltam a ruhahalmok közt.

Tereza segítségével odáig végre eljutottunk, hogy nekem, mint kedves ismerősnek, és mint a földiek képviselőjének a sötétkék öltözet az illendő.

Csakhogy Dalmának több, mint ötven sötétkék ruhája volt…

Mivel mi hárman nem tudtunk dönteni, Engor kedves egyszerűséggel megoldotta a dolgot.

Találomra kihúzott egy ruhát az egyik kupacból, kivett egyet az asztalra kiborított ékszerek közül, és azt mondta:

– Ez biztos jó lesz.

És igaza lett. A szolidan dekoltált, hosszú ruhához kitűnően illett az egyszerű, szodalit köves nyakék.

– Vak tyúk is talál szemet – fanyalgott Dalma. Nem tudta fékezni szúrós nyelvét.

A parkban, a Királyok útján, ahol nemrég kettesben sétáltunk Engorral, most hatalmas tömeg hömpölygött. Komor, ünnepélyes zene szólt a sétányon, és a gyászolók lassan hullámzottak a park belseje felé. A fekete, szürke és sötétkék ruhás emberek szótlanul lépkedtek, arcuk elgondolkodó volt. Mi is beálltunk a sorba, és hagytuk magunkat sodorni, amerre a tömeg haladt.

Útközben a már eltávozott rokonainkról, ismerőseinkről beszélgettünk. Sokan bizony hosszú évekig szenvedtek, mielőtt eljött értük a megváltó halál. Volt, akit évekig tartottak éltben a gépek…de az már nem volt igazán élet, csak épp nem volt senki, aki ki merte volna mondani, hogy itt a vége, eljött az idő… Csak keveseknek volt olyan szerencséjük, mint Noelnek, hogy magas koruk ellenére testileg, lelkileg, szellemileg jó állapotban értek el az utolsó pillanathoz.

Már több, mint egy órája araszoltunk, mikor elértük Noel emlékhelyének bejáratát.

A bejárat mindkét oldalán mobil regisztráló pultok álltak, a pultok mögött a királyi ház egyenruháját viselő díszőrség.

Sok ezer ember jött el, hogy lerója tiszteletét Noel emléke előtt. És ez a sok ezer ember szépen, sorban, minden tolakodás, vagy lökdösődés nélkül regisztrált a pultoknál. Senki sem sietett, mindenki türelmesen megvárta, hogy a pult halk csengőhanggal jelezze a regisztráció megtörténtét.

Mi is besoroltunk az egyik pulthoz, de amikor én fektettem rá a tenyerem, nem a halk csengőhang szólalt meg.

A hangos sípolásra a körülöttünk állók is felkapták a fejüket és hirtelen mind felém fordultak, én pedig ijedten kaptam vissza a kezem. A díszőrség eddig komor arccal álló egyik tagja riadalmam láttán elmosolyodott, és kilépett a pult mögül.

– Erre tessék! – intett karjával az emlékhelyhez vezető ösvény felé.

Kiléptem a sorból, hogy elinduljak az ösvényen. Engor is ki akart lépni, hogy velem tartson, de az őrség útját állta.

– De én a földi hajó parancsnoka vagyok… – méltatlankodott Engor.
– Kérem, folytassa az útját! – mondta szigorúan az őr. – Ne tartsa fel a sort! Még nagyon sokan szeretnék regisztrációjukkal megtisztelni Noel emlékét.
– De mi együtt jöttünk, és… – folytatta volna Engor.
– Kérem, uram, haladjon tovább! – mondta az őr. – Természetesen tudjuk, hogy ön kicsoda. Láttuk eleget a hírcsatornákon. A vendég-listán viszont csak egy személy szerepel a földiek képviseletében. Mivel a hölgy regisztrált előbb, a rendszer nála jelzett, így az övé a megtiszteltetés.
– Értem… – mondta Engor csalódottan.

Még intett felém, aztán elsodorta az ember-áradat.

Rossz érzéssel lépkedtem az ösvényen, az emlékhely felé.

Úgy éreztem magam, mint valami nyáj egy tagja, amit ide-oda lehet terelgetni… a mások által kitalált szabályok szerint. Nagyon nem tetszett a hasonlat, ami az eszembe jutott; a nyáj és a pásztorok. Az meg főleg nem tetszett, hogy ez esetben én vagyok a birka. Dalma a helyemben most biztos nagy, kiabálós cirkuszt rendezett volna… Amilyen indulatos, inkább nem fogadta volna el a kiemelést, ha közben elszakítják tőle a társát.

Aztán arra gondoltam, hogy Noelt őszintén megkedveltem, tiszteltem, és nem lenne helyes, ha nem vennék részt a szertartáson. És az sem lenne helyes, ha személyes sérelmem miatt nem képviselném a földieket. Az is megnyugtatott egy kicsit, hogy a jelek szerint a többi kiemelt meghívott is ugyanúgy végigjárta a tömegek útját, ahogy én, hiszen máshonnan nem lehetett megközelíteni az emlékhelyet.

Erőt vettem hát magamon, és továbbmentem az úton, amin elindultam. Reméltem, hogy a szertartás nem lesz hosszú, és mielőbb szabadulok ebből a kellemetlen helyzetből.

A szertartás még rövidebb volt, mint gondoltam.

Noel karcsú, magas bronzszobra körül szótlanul, egy-egy szál virággal a kezükben álldogáltak a meghívottak. Valaki az én kezembe is adott egy szál fehér virágot. Talán százan, ha lehettünk. Ismerős arcokat kerestem, de nem találtam.

– Persze – gondoltam –, hiszen a rokonok, és a közeli barátok most éppen a hamvakat szórják a szélbe…

Talán egy óra is eltelt már, mikor Evan tűnt fel komor, sötétkék pompában az emlékhely lejáratánál, és mindössze ennyit mondott;

– Szomorú kötelességem bemutatni nektek azt a felvételt, amit utolsónak helyeztünk el ezen a helyen. Jöjjetek!

Virágainkat letettük a szobor talapzatánál, aztán követtük Evant a felszín alatti terembe.
Martha harfion-játékát hallhattuk egy felvételről a családi szertartás képsorai alatt.
A felvételen sok ismerős arcot fedeztem fel…

Nia sápadt volt, és gyűrött. Fekete lepleiben betegnek és öregnek tűnt. Mellette ellentétként Bifi. A fekete foglalatban is egy friss, harmatos tearózsára hasonlított. Rodi vörös hajtaréját ez alkalommal fekete turbánszerűség rejtette el. Martha finom, keskeny arcán a szomorúság, a belenyugvás, és a „hamarosan én is jövök…” hangulata tükröződött. Evan mindig százfelé figyelő szeme most lesütve… csak a cipője orrát nézve.

A felvétel most átváltott egy másik kamerára, messzebbről mutatta a gyászolókat.

Most láttam csak, hogy a szertartás nem a szigeten folyt le, ahogy gondoltam, hanem a palota egyik öbölre néző teraszán. Martha felemelte az urnát, és elindult egy hosszú-hosszú lépcsőn, le az öböl partjára. Ott egy hófehér kis hajó várta, ami elvitte az öböl közepére. A gyászolók csak a tekintetükkel követték Marthát, de a teraszon maradtak. A hajó megállt, Martha pedig a szélbe szórta a nagy király hamvait.

A kamera most újra a teraszon állókat mutatta közelebbről.

A gyászolók szavak nélkül, szeretetteljes ölelésekkel köszöntek el egymástól, aztán lassú, ünnepélyességgel, szép sorban elvonultak a teraszról.

Előző oldal kosakati