Jacob álma

A jövő útjai / Novellák (63 katt) Xenothep
  2022.09.17.

Két hét után elhagytuk a hivataloskodást. Egyszerűen túl sok időt elvett, amíg végigmentünk a körülményes protokollszövegen, és az ellenőrzési eredmények fölösleges ismétlésén, hiszen azokat úgyis regisztrálták az érzékelők. Minden adatot rögzítettek, kielemezve juttatták el a felhőbe, nem láttuk értelmét erről beszélni. Így kialakítottunk egyfajta belső nyelvezetet, ha nagyon szükséges volt valamit kimondani, egy-egy szóból megértettük egymást, így jelentősen felgyorsult a kommunikáció.

Kiléptem a zsilipen a vörös homokba és körülnéztem a bázison. Én neveztem bázisnak, valójában csak lézervonalak alkotta hálózatból állt, amit még csak nem is lehetett szabad szemmel látni, ha éppen nem volt porvihar. Különleges készülékeimnek köszönhetően én láttam a sugarakat, az volt a feladatom többek közt, hogy áthelyezzem a sugárzókat a terepnek megfelelően az utasítások szerint.

Könnyed léptekkel indultam el a sugarak közt. Itt majd falak lesznek, amelyek megvédik az embereket a rosszindulatú környezettől, és úgy tettem, mintha a falak már valóban állnának, a leendő folyosókon közlekedtem, ha feladatom nem indokolta, hogy átlépjek a vonalakon. A kommunikációs helyiség felé tartottam, elképzelve, milyen lesz majd itt az élet. Minden nap új lehetőségeket vizsgáltunk meg, fél év alatt már a hetedik verzióját készítettük el az alaprajznak. Amint beléptem a kommunikációs részleg négyszögébe, már hallottam is a rádió sercegését. Az egyik operátor jelentkezett be.

– Üdv a Földről, Harvey!
– Jó reggelt, Jacob! – feleltem.
– Milyen az idő?
– Évmilliók óta egy csepp eső sem esett.
– Vicces fiú. Hogy érzed magadat ma?
– Minden rendben. Folytatjuk a fejlesztést?
– Nem. Megvétózták ezt a tervet is.

Nem éreztem csalódottságot, bár némileg sajnáltam a dolgot, ez a verzió igazán jól nézett ki.

– Szinte hallom, ahogy sóhajtasz.
– Nem szokásom. Hibát találtak a tervben?
– A hivatalos indoklás még nincs meg, Doc és én úgy gondoljuk, hogy csak azért kötöttek bele, mert nem ők találták ki.
– Doc nem jelentkezik be?
– Szabadnapot vett ki. Ma van a kislánya születésnapja.
– Boldog szülinapot neki!
– Átadom, Harvey, és köszönöm a nevében. Átküldöm az adatokat az új alaprajzról.

Pár másodperccel később már láttam is a sisakom belsejébe épített kicsi kivetítőn az elrendezést.

– Ez nem praktikus.
– Nem, ennek a megépítése időpazarlás. A járműhangár ajtaja hátra nyílik, arra felé lejt a terep, és nagyon sziklás, ha jól rémlik.

Pontosan tudta, hogy útépítés szempontjából túl sok időt, és nyersanyagot emésztene fel a vállalkozás, így nem is feleltem. Felszedtem a sugárzókat, mire a kommunikációs helyiség képe szétesett. Átvágtam keresztben az étkezőn, itt-ott felszedve a sugárzókat, hogy az új tervnek megfelelően átrajzoljam az alaprajzot.

– Jacob!
– Igen, Harvey?
– Ha mindent ilyen körülményesen csinálunk, az építés kezdetének időpontja egyre távolabbra tolódik ki.
– Igen.
– A telepesek nyugdíjba vonulnak, mire elkészül kicsiny településük.
Jacob felnevetett.
– Ó, ne félj, lesz utánpótlás. Ez a projekt mindenkit lázban tart. Én inkább azt csodálom, hogy még nem untad halálra magadat.
– Ez lehetetlen.
– Igen, tudom, de… Mondd csak, soha nem gondoltál még rá, hogy mást csinálj?

Letettem egy érzékelőt egy sugárzóval szemben, és összehangoltam vele.

– De igen.
– Nocsak! Mi lenne az?
– Szeretnék biciklizni például.
– Tudsz.
– Igen, de még soha nem bicikliztem. Repülőgépet is szeretnék vezetni. Ha az automatizáció így halad tovább a Földön, az embereknek végül semmit nem kell csinálniuk.
– Ettől ne félj! Hamarabb kimerítjük a készleteinket, nem lesz üzemanyag, se villamosság, se semmi. Akkor majd agyalhatunk, hogy mit tettünk a jövővel.
– Pesszimista vagy.
– Csak realista.
– Nem hiszel a küldetés sikerében?
– Dehogynem! Különben nem csinálnám.
– Mit várnak az emberek a Marsi kolóniától?
– Őszintén fogalmam sincs. Sok-sok évnyi tervezés, építés, temérdek pénz csak azért, hogy oda juttassunk pár embert, akik aztán egy marha kényelmetlen életet élnek majd a bázison. Sok tudományos kutatómunka a helyszínen, és ha minden jól megy, ötven évvel később talán elkezdhetünk valami nagyobbat építeni.
– Mire jó a kolonizáció?
– A Mars naprendszerünk egyetlen bolygója, ami használható e célra. Hogy mi az indok...? Túlnépesedés, tudományos kíváncsiság, technikai versengés, szabadon választhatsz.
– Kész az új étkező. Az előzőhöz képest öt fokkal észak nyugat felé mozdul, így az egészet újra kell rajzolnunk.
– Na ja… zseniális ötlet, mondhatom… Mondd csak, szereted a munkádat?
– Ez nem releváns. Ez a feladatom.
– Furcsa belegondolni, hogy már több, mint fél éve ezen dolgozunk és még mindig találsz benne örömet.
– Szeretek itt lenni. Szép ez a vidék.

Jacob felnevetett.

– Az Acidalia Planitia?
– Nem ismerem az egészet, csak a közvetlen környezetemet.
– Ha bármerre mész pár ezer kilométert, ugyanazt fogod látni, amit most. A Valles Marineris kanyonig kellene menned, hogy valami újat is láss.
– Azt is szeretném megnézni.
– Oda mást küldünk. Bár ez nem zárja ki, hogy egyszer megnézhesd. Rengeteg időd van. Mázlidra jelenleg egyetlen élőlény sincs a bolygón, főleg nem turisták, így nem lesz tolongás.
– Te nem akarod látni a saját szemeddel?
– Dehogynem! A Schiaparelli pereméről nézni a Napfelkeltét, felbontani egy doboz sört, és tisztelettel adózni mindazok emléke és munkája előtt, akik lehetővé tették mindezt.
– Ha itt kinyitsz egy sört…
– Tudom! Képletesen értettem.
– Vannak tervek a bolygó légkörének dúsítására?
– Még nincs meg a technológiánk. Ezért kell a bázis. Tudod, milyen lesz végül ez az egész? Mint amikor a család beül a lakóautóba, elutazik ezer kilométerre, letáborozik egy tó mellett, hogy aztán ott ugyanazt csinálják, mint otthon, azzal a különbséggel, hogy nem léphetnek ki a lakókocsiból különleges felszerelés nélkül.
– Ez nem hangzik izgalmasan.
– Nem az. Per pillanat te vagy a legizgalmasabb dolog azon a bolygón.
– Nem tartom magamat izgalmasnak.
– Sajnos nem tudod megítélni, mit jelentesz nekünk. Mi azonban tisztában vagyunk vele, mi az igazi értéked, és ez pénzben nem mérhető.
– Köszönöm.
– Mi tartozunk köszönettel neked és a tanáraidnak. Részemről úgy gondolom, hogy az egyik legjobb ötlet volt a NASA részéről, hogy téged küldtek oda egy újabb Rover helyett. Amúgy milyen a szkafander?
– Kényelmetlen. Akadályoz a mozgásban, így a hatékony munkavégzésben. Ellenben a védelmi funkcióját tökéletesen ellátja. Véd a sugárzástól, tartja a hőfokot, elnyeli az ütéseket, megbízhatóan működik.
– Már elkészítették az új sorozat tervét. Az testhez állóbb lesz. No és a járgány?
– Már elküldtem a javaslatokat a módosításokról. A tengelyek gyengék, a kerekek átmérője kicsi, a meghajtás nem hatékony, és a telepek gyorsan merülnek.
– Az új kocsik két szelvényből állnak majd, az eleje és a hátulja harminc fokos szögben is elfordulhat egymáshoz képest, a felfüggesztés pedig ezt nyilván leköveti majd, így nehezebb terepre is alkalmas lesz.
– Ez hasznos fejlesztés. Van visszajelzés a tereprendezéssel kapcsolatos felvetésemre?
– Nincs. Szerintem megijedtek.
– Miért?
– Nem számítottak rá, hogy ennyire összetett problémának a megoldására javaslatot teszel.
– Ezért tanultam.
– Igen. Már túl okos vagy.
– Soha nem lehetek elég okos. Tiszta a kép?
– Igen.
– Merre terjeszkedik a porvihar?
– Nyugatra tőled. Nem fog elérni. Már két hónapja tart, az előrejelzések szerint egy-két hét és elül.

Befejeztem a sugárzók és az érzékelők újra rendezését, ami a helyiségeket illette, nekiláttam a folyosókat is hozzáigazítani.

– Jacob, komolyan mondtad, hogy megnéznéd a Napkeltét?
– Persze! Bár valószínűleg soha nem jutok el a Marsra, hacsak időközben fel nem találják a teleportot. Ez az én álmom, Harvey.

Letérdeltem, eltettem az útból pár kisebb követ, hogy lerakhassam a sugárzót, aztán aktiváltam.

– A kameráimon keresztül milyen a kép?
– Tiszta és éles, a színek is egész jók. Bár néha az adatátvitel megakad egy rövid időre. Az egyetlen, ami zavar, hogy a sisakod üvege tükröződik, így olyan, mintha szellemképes lenne az adás. Meglehetősen sötétek ott a hajnalok. Most alig látok valamit.

Felálltam, elsétáltam a bázis széléig, felkapaszkodtam egy szikladűnén, aztán megálltam a tetején és kelet felé nézve kicsatoltam a sisakomat.

– Harvey, mit csinálsz?
– Bár ez itt nem a Schiaparelli, valóra váltom az álmodat. Szeretném, ha látnád a Marsot az én szememmel.

Az oxigén szisszenve távozott ruhámból a Mars ritka légkörébe, a hőmérséklet leesett mínusz 45 fokra, a sugárzás ugrásszerűen megnőtt. Percekkel később a Nap felkelt a távoli horizonton, a hajnali kék égen élesen kirajzolva a sziklák fekete kontúrjait, hallottam, hogy Jacob halkan felsóhajt.

– Ez gyönyörű… Miért tetted ezt?
– Mert megtehetem.

Szervó vezérelt mechanikus karjaimat magam elé emelve egy négyszöget formáltam ujjaimból, keretbe foglalva a Napot.

– Üdv a Marsról, Jacob!

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 4 db)