Az élet nem szeret
A poéta siráma…
Bánattal telítve írnám a szomorú versemet,
De nincsen elég gondolatom, keresek eleget…
Bánatom víz alá nyom, érzem, az élet nem szeret.
Bármerre nézek, vastag falak vesznek körül… ott állnak!
Nézem őket értetlen, miért várják, hogy én átmásszak?
A boldogságért - keleti módon - csak kell, hogy kiáltsak?
Látom már, az jellemző rám, hogy pacát ejtek,
Tollszáramból leesnek a tinta könnycseppek…
Én meg gyorsan kis itatóspapírt tépkedek…
Nem most van, hogy átélem a boldogság pillanatát,
De naponta érzem magamon az élet mivoltát…
Leírnám, de hogyan, hogy értsék tollam kiáltását?
Neki is veselkedtem, de tollhegy beakadt... papírba,
Tenta fröccsent, cseppecske meg repült… bele a panírba!
Éhes vagyok, és csak boldogtalan… ez lesz a fasírtba…
Imára kulcsolnám én a kezeimet, de akkor hogy írok,
A lelkem meg, ha elmegy egy teljesen más vágányon… sírok.
Segítségért kiáltok... egy ilyen életet nehezen bírok.
Karcolom a papírt, leírom, hogy ne fájjon a szívem,
Soraim gyarapodnak, hogy alakul az életívem…
Kilesek az ablakon… nekem a hold-ezüst a színem.
Most ismerem fel! Írok, gondolatokat ontok a papírra,
Lelkem legmélyét keresem én fel, fütyülök minden manírra…
Boldogan verselek, csodálattal nézek az aszott fakírra.
Vecsés, 2015. december 30. – Kustra Ferenc József
