Linktár

Az utolsó szimfónia

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/8 számában.

Ránézett az órájára. Éjfél múlott 2 perccel. Rekedtes sóhajjal állt fel az ágyáról, mely megkönnyebbülten reccsent meg, amint a test elhagyta az ódon rugóktól megtámasztott matracot. Tekintete az asztalt fürkészte. Egy üres borosüveg, mellette tintatartó és benne egy hosszabb lúdtoll. Előtte egy papírlap, mely félig volt megírva, az utolsó mondat el volt maszatolva. Pár napja már nem tudott írni, eltorzuló kezeivel csak rombolni tudott csupán. Ennyi maradt neki, meg az a félpohár bor, amelyet az ágya mellett hagyott. S persze a térképek a falakon, melyek ifjú kora legendás kóborlásait rejtették magukban.

Lassan az ablakhoz sétált, és a hatalmas, ízelt lábra hasonlító kezeivel kitárta annak szárnyait. Érezte a hűs, éji levegő simogatását, úgy az oszlásnak indult arcán, mint a lelkében. Csend ülte meg a tájat alant, csak a lombtenger susogása vegyült pár éji állat motozásával az erdő fái között. Kimérten, ám nehézkesen megtömte a pipáját, és a kandallójához sétálva, avagy inkább bicegve, merthogy a négy patás lábával egyenlőre csak tanulta a járást, egy darab fatörmeléket előbb a tűzbe, majd a pipa kazánjába dugva meggyújtotta azt. Mélyre szívta az első slukkot, az erős latákia köhögésre késztette, amely átment fuldoklásba, hogy aztán sűrű nyákot köpjön, benne erdei állatok oszló tetemeivel. Hosszan nézte a bűzös mocskot a földön, és ezerszer elátkozta azt a napot, amikor megtalálta az ősi fóliánst, és beleolvasott. Addig tanulmányozta, amíg el nem sajátította a benne lévő Amzuriáh nyelvet, és meg nem idézte a térkaput, mely más dimenziókra és civilizációkra nyit átjárót.

Ezzel baj még nem lett volna, de a kaput a saját testébe idézte, és ezzel ő maga is elkezdett átváltozni egy olyan lénnyé, amely képes befogadni a varázslatot, majd képes megszülni az átjárót, s egyáltalán képes átalakulni magává a kapuvá. Nincs tovább. Sűrű méregzöld vér kezdett bugyogni az orrán, miközben térdre esett, mind a négy térdére. A pipája koppanva esett ki a kezéből a padlóra, és a parazsa ezerfelé szóródott az ódon padlón. Ismét köhögött, ám minden köhögés maga volt a kín. Érezte, hogy odabent a testében valami történik. Valami beteges, valami nem evilági. Megpróbált felállni, de az egyik lába kitört a helyéről. Úgy nézte a földön heverő szamárlábra hasonlító testrészt, mintha most fedezett volna fel egy új különleges rovarfajt.

Zokogásban tört ki.

Egyszerre kezdett hiányozni a régi élete, a gyermekei, az asszonya, a falu, ahol született, s egyáltalán az az élet, melyet a felfedezés előtt élt. Mennyi idő is telhetett el? Egy év, egy évszázad vagy egy évezred? Nem tudta. Zokogás közben érezte, hogy a kilazuló fogai belepotyognak a szájába. Kétségbeesetten köpdöste őket, s közben látta, a haja is csomókban hullik. Görcs rántotta össze. Odabent valami növekedett, s érezte, itt a vég, a benne rejlő univerzum kitörni kész. Még utoljára egy hatalmasat sikított, hogy aztán az elmúlás eme fájdalmas szimfóniája, hosszan visszhangozzon a kihalt erdei tisztáson, mely körbeölelte a tornyot, amiben eddig bujkált.

Testére több hónap elteltével leltek rá az ódon, omladozó épület mélyén. Már régóta keresték az egyház inkvizítorai, majd hosszú hetek nyomozásai után megtalálták, hogy aztán elképedve nézzék az oszló rovar-szamár-pók-ember tetem szétnyíló gyomrán át egy távoli csillagrendszer unottan pulzáló fényeit.

Az átjáró kitárta kapuját.