Linktár

Rövid nyári történet

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/8 számában.

Köztudottan békeszerető ember vagyok. Megkockáztatom, hogy az embereket is kedvelem egy bizonyos fokig. Nyilván ez attól függ, mekkora köztünk a távolság, a jóindulatom a közeledésükkel egyenes arányban fogy. Mint oly sok honfitársunk, én is részt veszek az autós közlekedésben, és pont annyira gyarló vagyok, mint bárki más. Fontos tudni, hogy az autómban nincs légkondicionáló. Akartam bele rakatni utólag, de a szerelő haverom azt felelte:

– Annyiba kerül beszereltetni, mint az autód jelenlegi ára. Szóval add el ezt a ’csába, és vegyél egy légkondisat!

Mivel a légkondi hiányát leszámítva az autóm pont optimális számomra, így nem fogadtam meg tanácsát, így esett, hogy péntek délután a négy órás csúcsban hazafelé araszolgatván szakadt rólam a víz. Mivel marhára ráértem nézelődni, próbáltam az emberi arcok mögötti sorsokat kutatni, ahogy általában is teszem. Például a tizenmilliós terepjáróban tizenhat évesnek kinéző hölgy, aki bizonyára kétkezi munkával szerezte járművét. Nem kell mindjárt ARRA gondolni, amikor a kétkezi munkát említem...! Az ilyenek halálosan unalmas sztorik, bár amennyi ilyen böszme, semmire nem jó járgány van az utakon, néha eszembe jut, hogy az embereknek temérdek pénzük van ilyen presztízs szarokra, tehát én nem csinálok jól valamit. Viszont mellettem a lepattogzott festékű, de amúgy szépen karbantartott, legalább huszonöt éves jármű idősebb tulajdonosa már érdekesebb történetet ihletett. Rendszáma alapján – B.R.K. – nyilvánvalóan budapesti születésű, de már régóta Pusztaborzasztói lakos elment a nem túl közeli barkácsáruházba barkácsterméket vásárolni, mert szüksége volt rá. Ez egy kis fejsze volt esetünkben, és mivel a délutáni nap heve felforrósította autója belsejét, így csak beszállt, az ölébe véve a szerszámot, és már indítózott is, hogy a menetszél valamelyest enyhítsen a forróságon. B.R.K. rendkívül nyugodt ember hírében állhatott, és a fülében diszkréten megbújó ketyere azt sugallta, hogy nagyot hall. Szemmel láthatóan alapvetően nagyon békés természetű, jóindulatú, középkorú férfi.

Fej fej mellett haladtunk, kezdett kialakulni köztünk a jószomszédi viszony. A kereszteződés előtt másodikként álltunk meg a piros lámpánál egymás mellett. Ahogy várta a szabad jelzést, észrevette, hogy az utasülésről a padlóra gurult egy répa, amit nemrég szerzett be a piacon, és előrehajolt, hogy felvegye, közben vállal véletlenül benyomva a kürtöt. Az előtte álló autóból legott kipattant egy rendkívül ideges, unszimpatikus fiatalember, hogy kérdőre vonja őt, és e szavakkal közelített B.R.K. gépjárművéhez:

– Mi a jó K anyádat dudálsz Bmeg?

B.R.K. látta a közeledő fiatalembert, és arra gondolhatott, hogy talán segítségre szorul. Neveltetése okán máris szállt ki az autójából, oda sem figyelve markolta meg a fejsze nyelét, hogy le ne essen az is. Ekkor a rendkívül ideges, unszimpatikus fiatalember rendkívül elfehéredett, és összefüggéstelenül habogva visszahátrált a kocsijához. B.R.K. azon gondolkozott, hogy mi lelhette a fickót, aztán látta, hogy a lámpa sárgára vált, ő meg ott állt a kocsija mellett, így gyorsan visszakászálódott, hogy ne tartsa fel a forgalmat. A fejszét most az ülésre dobta maga mellé, egyesbe rakta a váltót, és kulturáltan elindult, ahogy azt tanították neki vagy harminc éve. Az előtte lévő fickó addigra már egyre gyorsulva távolodott, már amennyire ezt a forgalom engedte, B.R.K. pedig talán egy utolsó gondolatot pazarolt rá:

– „Biztos a hőség viselte meg szegényt.”

Ezzel a megállapításával egyébként nem lőtt mellé, valóban mindenkit nagyon megviselt a hőség, az emberek fáradtak, türelmetlenek, mindenki szeretne minél előbb hazaérni, zuhanyozni, a szerencsésebbek maximumra tekerni a légkondicionálót, vagy kiülni egy jéghideg sörrel az erkélyre / teraszra, és élvezni a kezdődő hétvége első perceit. Én, mint krónikás, történetesen szemtanúja voltam a fenti esetnek, és csak azért nem röhögtem habzó szájjal fetrengve, mert be voltam kötve az ülésbe, ahogy egy jól nevelt, felelősségteljesen gondolkozó sofőrnek azt illik. Bár ezt is csak azért, mert majdnem az egész városon végigkövetett egy rendőrautó. A mellettem lévő kocsiban is kacarászott egy srác, amíg rá nem dudáltak, hogy mi a K anyjáért nem indul már el. Csókot dobott a mögötte lévőnek, mire az vállig kinyújtotta az ablakon a karját, hogy középső ujját megmutathassa.

– Akkorát anyádba! – kiáltott vissza barátságosan hősünk. Egy mellékutcából szeretett volna kijönni, szerintem már nagyjából egy órája, így rávillogtam, hogy gyere vaze, mert ott döglesz meg. Megköszönte, azonban az agresszor is betolakodott elém. Mivel kíváncsi voltam, hogy lesz-e ebből F méregetés, nem húztam fel magam a nyilvánvaló tahóságon. A forgalomban aztán az agresszornak sikerült megelőznie nevetgélő barátunkat, amikor tizenöt kilométer per órával szötymörögtünk a dugóban, hatalmasat fékezett, hogy ne csattanjon bele az előtte lévőbe, majd keményen átnézett a srác kocsijába. Bizonyára mondani akart neki valamit, de hirtelen valaki teljesen véletlenül felhangosította a kocsijában a DOOM című játék éppen aktuális soundtrackjét. Ezután megindult a kocsisor, már majdnem elértük a hihetetlen huszonöt kilométer per órás sebességet, amikor ismét pirosat kaptunk. Ezt azután még háromszor eljátszottuk, mire sikerült átvergődni a kereszteződésen, hogy aztán a hídon ismét beálljon a forgalom. Itt is érdekes beszélgetéseknek lehettem fültanúja, ahol az emberek megbeszélték, ki ne ugasson, kinek az anyját B meg valaki más, és egyéb nagy bölcsességek is elhangzottak, amíg aztán felcsendült a DOOM egy másik zenéje. Bárki is volt, rohamtempóban gyűjtötte utálóit, de én nagyon élveztem, mert a játék zenéje fantasztikus, ráadásul nagyon jól szólt a délutáni verőfényben araszolgató autók közt. Itt-ott autókürt hangja hallatszott, és mivel futárként dolgozok, kiválóan értettem a jelzéseket.

– Egy rövid hangjelzés: Figyu, zöld van, mehetünk.
– Egy rövid alternatíva: B.R.K. lefejelte a kormányt, ahogy nyúlt a répáért.
– Két rövid: B meg, mondom, hogy zöld van!
– Két hosszú: A K anyádat indujjá’ má’!
– Egy végtelenített: Menj már B-lak meg, na most aztán K dühös vagyok, hogy KIB nem úgy mennek a dolgok, ahogy akarom a K anyját, és az ebből adódó frusztrációmat ugyan nem vezeti le ez a kényszeres dudálás B meg, és trágár szavak ordibálása sem, de legalább felstresszel mindenki mást is. B meg!

Részemről nem használom ezen jelzések egyikét sem. Rossz a céges furgonomban a kürt, és egészséges tülkölés helyett csak erőtlen nyávogás hallatszik. A múltkor egy mellékúton rádudáltam egy őzre, mire összeesett a röhögéstől. Néha-néha kiszalad a számon egy hűha! (Mi F-t csinálsz te szerencsétlen?!) de alapvetően soha nem fajulok tettlegességig. Ez egyébként is ritka, ahogy megfigyeltem, elvégre nem a Balkánon élünk. Vagyis de, csak nem úgy.

Már otthonomtól egy kilométeres távolságban száguldottunk tíz kilométer per órás sebességgel, amikor előállt a már ismertetett helyzet, hogy az előttem lévő a zöld jelzésnél teljes erőből állt egy helyben, így egy rövid jelzéssel jeleztem, hogy ha lehet, ne tökölődjünk itt tovább. Ő ekkor megindult, szépen áthaladtunk a lámpa alatt, és épp csak átértünk a kereszteződésen, amikor indokolatlanul befékezett előttem. Mint említettem, futárként dolgozok, tehát a manőver nem lepett meg, én is lefékeztem. Közel ötven méteren keresztül játszottuk ezt, aztán egy szűk mellékutcához érve lekanyarodott. Nem arra laktam, de arra gondoltam, itt az ideje a szörnyű bosszúnak. Itt ismét beleállt a fékbe, közben a visszapillantóban engem figyelve. Fapofával néztem vissza, már túlment mindenen, így eldöntöttem, hogy nincs kegyelem.

Nemsoká ismét befékezett, majd irányjelzés nélkül félreállt, szigorúan úgy, hogy ne tudjak tovább haladni. Kipattant a kocsiból kárörvendő vigyorral, és kihívóan meredt rám. Nyilván nem tudta, hogy régebben egy nyomdában dolgoztam, ahol egy régi ötletemet valósítottam meg, és alig vártam a megfelelő alkalmat. Elvettem az utasülésről a hússzor ötvenes, biztonsági öntapadós matricát, (milyen érdekes, hogy pont akadt nálam egy ilyen) aminek az a rendkívül rossz tulajdonsága volt, hogy maximum fél centis pikkelyekben lehetett csak levakarni bármilyen felületről. Lehúztam róla a hordozót, kiszálltam, és felsimítottam a hátsó szélvédőjére, mielőtt emberünk észbe kapott volna. A matricán a messziről jól kivehető „SEGGFEJ VAGYOK!” felirat látszott rikító sárga alapon élénkvörös betűkkel. Emberünk kigúvadt szemekkel nézett rám.

– Mi a F-t csinálsz Bmeg?!

– Ajándék – feleltem mosolyogva, aztán visszaültem a kocsimba, és tolatni kezdtem. Ő utánam futott, hiszen nem tudhatta, hogy futárként gyakorlatilag bármilyen körülmények közt ki tudok tolatni bárhonnan nagy sebességgel. Nagyon sok mindent mondott közben, talán verset, vagy valamilyen receptet, ezt sajnos nem hallottam, mert valahogy véletlenül elindítottam a DOOM főcímzenéjét.