Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 29-30. fejezet

A jövő útjai / Novellák (476 katt) kosakati
  2022.08.20.

029.

– Evan egy disznó! De még ez sem zavar abban, hogy kitűnően érezzem magam, és elégedett legyek – hadarta Dalma egy szuszra, amikor beléptem.
– Lassíts! Kezd az elején! – huppantam le egy nagy mályvaszínű plüss fotelba.

A fotel és a kanapé között egy üvegasztalon poharak, italok, rágcsálni valók, gyümölcsök… elég nagy összevisszaságban. Dalma elővett két tiszta poharat, és egy bontatlan üveget. Valami sötétkék italt töltött ki, ami ízre leginkább olyan volt, mint a konyak.

– Kék lamdából készült – mondta – „Elmer könnye” a neve.
– Tehát az elején! – kanyarodtam vissza eredeti témánkhoz.
– Először megkerestük Rodit – kezdte a beszámolót Dalma. – Még ott volt Bifi lakásán, és éppen Agnyeszkával vitatkoztak. Rodi Bifi után akart menni a kórházba, de Agnyeszka nem volt hajlandó magával vinni a gömbjével. Azt tanácsolta Rodinak, hogy menjen gyalog, és faképnél hagyta. Ez valóban a legmegfelelőbb lélektani pillanat volt a mi érkezésünkhöz. Rodi majdhogynem a nyakába borult Evannak, mikor megkapta tőle a komot és a gyűrűt. „Akkor most mehetek Bifihez, és nem kell napokig gyalogolnom!” Úgy örült, mint egy kisgyerek. Aztán Evan előadta az ajánlatát a katasztrófa-csoportban való munkáról, és Rodi szinte gondolkodás nélkül elfogadta. Olyan büszkén húzta ki magát, mintha legalábbis valami tábornoki egyenruha feszült volna rajta. Evan rögtön el is akarta irányítani a csoport-központba, de Rodi ragaszkodott hozzá, hogy előbb még Bifit meglátogassa. Végül is abban maradtak, hogy Rodi holnap jelentkezik Evan házában.
– Evan házában… – gondoltam. – Szóval mégiscsak van valami abban a sziklában…
– Azt hiszem, holnap elkísérem Rodit Evanhoz – mondtam. – Kíváncsi vagyok a házára.
– Nem biztos, hogy oda akarsz menni! – emelte fel az ujját Dalma.
– Miért? – kérdeztem.
– Ha már az elején kezdtem, hallgasd végig az egészet türelmesen!
– Mondjad! Ne csigázz!
– Rodi elröppent a kórház irányába, mi pedig ide jöttünk, ebbe a lakásba, hogy megnézzem a valóságban is.
– Látom, rögtön be is költöztél. Még szerencse, hogy be volt bútorozva.
– Nem volt.
– De itt…
– A lakás pontosan olyan üres volt, mint amilyen a bemutató-filmen.
– Na, ne! Csak nem azt akarod mondani, hogy…
– De – Dalma arcán elégedett, büszke mosoly terült szét.
– Hihetetlen…
– Nem akartam visszamenni a szállodába, mikor van saját lakásom… otthonom.
– Ezt megértem, de…
– Először csak arra gondoltam, hogy a hálóról rendelek egy ágyat, reggel meg majd megtámadom a közeli áruház bútor-, konyha-, és lakberendezési osztályát.
– Az ágyat persze végül mégsem a hálóról rendelted, hanem elmentél az áruházba.
– Így történt. Magammal rángattam szegény Evant is, hogy segítsen. Ott aztán egyszerűen elkapott a hév, és nem tudtam abbahagyni. Menet közben rájöttem, hogy az ágyba ágynemű is kell, ha reggel felkelek, kell papucs, kell köntös, kell tusfürdő, kell fogkrém, fésű… Ha reggelizni is akarok, kell egy kompletten felszerelt konyha, degesz hűtővel. De fel is kell öltözni, ha már túl vagyok a reggelin. A szállodából ugyan idehozattam a csomagjaimat, de ha már ott voltam, benéztem a ruha-, és a cipő szintre is. Aztán valahogy visszakeveredtünk a bútorokhoz… és ha már ott voltunk, hát berendeztem az egész lakást. Még a teraszra is megvettem a fonott garnitúrát, meg persze egy kazal növényt is, hogy ne legyen olyan kopár az a terasz…
– Egek! Te hirtelen felindulásból kifosztottad a fél áruházat.
– Ki. Hajnalban vettem csak észre, hogy Evannak már majdnem leragad a szeme.
– Udvariasan és türelmesen kullogott utánad egész éjjel? – kérdeztem.
– Meg is sajnáltam. Hívtam, hogy pihenjen egy kicsit nálam, hiszen egy macskaugrásnyira van csak a lakásom, ő pedig szemmel láthatólag nagyon fáradt. Mire ideértünk, a vásárolt holmik nagy része már bent volt a lakásban. Mindent pontosan oda tettek le, ahová én kértem, és kijelöltem a szerkezeti rajzon. Nem kellett szekrényeket tologatni, meg ilyesmi, csak lehuppantunk ide, ezekbe a fotelokba. Aztán pezsgőt bontottunk a sikeres berendezkedés örömére…
– Pezsgőt… – mondtam.
– Fel is pezsdültünk tőle, de el is szédültünk…
– Mennyire? – kérdeztem – Szóval pezsgőztetek. És? Aztán?
– Aztán Evan egy önfeledt pillanatban Norínának szólított – vágott egy grimaszt Dalma.
– Ó! – mondtam.
– Várj! Az még semmi… Hallottam a pletykát arról, hogy milyen régóta tart ez a vonzalom…
– Azért elég kínos.
– Igen. Evan is észrevette, hogy kínos a helyzet. Ki is javította magát gyorsan…
– Mentette a menthetőt?
– Nem. Sőt.
– Mivel tudta még jobban elszúrni?
– Azt mondta, hogy „Ne haragudj, Akikó!” …Aztán hirtelen elaludt.
– Szóval ez a sorrend… – szűrtem le magamban.
– Én meg… Tudod, milyen indulatos vagyok – vonogatta a vállát Dalma.
– Te meg?
– Kerestem a konyhában egy nagy edényt… Megtöltöttem vízzel… és nyakon öntöttem.
– Kiöntötted, mint egy ürgét?
– Ki. Ki az ágyamból, ki a lakásból, ki az életemből…
– Te legalább ki tudod tombolni magad, ha dühös vagy, és nem nyeled magadba a mérget.
– El tudod képzelni milyen jól esett újra és újra nyakon önteni?
– El tudom képzelni… csak megtenni nem merném…
– Aztán, mikor láttam egy szál kommunikátorban, csurom vizesen beugrani egy gömbbe, már szinte sajnáltam. A mérgem is teljesen elszállt.
– Vígjátéki jelenet.
– Az. Csak most aztán hétmérföldes zavarban leszek, ha összefutunk valahol.
– Márpedig az elkerülhetetlen… – somolyogtam.

Dalma, hogy csillapítsa a benne dúló viharokat, szorgalmasan kortyolgatta „Elmer könnyeit”.

A kitűnő ital az én kissé visszafogott stílusomon is oldott valamit. Úgy döntöttünk, hogy ma nem foglalkozunk semmi komoly dologgal, hanem szigorúan lazítunk.

Dalma nagy büszkén végigvezetett vadonatúj birodalmán. Meg kellett néznem mindent. Dalma nem hagyott ki egyetlenegy apró sarkot sem. Mindennel el akart dicsekedni.

– El kell ismerjem, az egész egységes és összeillő, harmonikus és tökéletes.
– Esztétikai rohamot kaptam – nevetett Dalma.
– Végigsöpörtél azon a szegény áruházon, mint egy természeti csapás – kajánkodtam.
– Ezt most nagyon jól mondtad. Szinte sajnálom, hogy ezt a poént nem én találtam ki.
– Ha legközelebb rohamod lesz – kértem –, rendezd be az én otthonomat is!
– Nagyon szívesen! – egyezett bele gondolkodás nélkül.
– Kivettem egy házat a Gyöngysor-szigeteken. Egy határidőset. Az ünnep utáni negyedik napon költözhetek.

Dalma azonnal látni akarta.

– Arról volt szó, hogy ma lazítunk – vetettem ellen. – Még én sem láttam, csak az ismertető-filmen.
– Egek! Hogy bírod ki? Nem öl meg a kíváncsiság?
– Még lakik benne valaki. Nem akarom zavarni…
– Lehet, hogy nem is zavarnánk… Lehet, hogy örülne, ha megismerné azt, aki majd odaköltözik. – alkudozott Dalma.
– Most lemegyünk a tengerpartra, és úszunk egy nagyot. Este keresünk egy jó éttermet, aztán esetleg teszünk egy kis kanyart a szigetek felé – egyeztem bele végül is.

A szokatlan italtól úgy látszik egy kicsit eltompulhattam, mert Dalma a kíváncsiságra vonatkozó kis szurkájára csak este, az étteremben tudtam visszavágni.

– Nem láttad a fényjátékot? – kérdeztem – Hogy tudtad „EZT” kihagyni? Mindenféle vicik-vacakot vásároltál, mikor ilyen különleges élményben lehetett volna részed? Akkor most ki az, aki nem elég kíváncsi?

Dalma erre nem tudott mit mondani, ezért kivételesen hallgatott.

– Én voltaképpen a Gyöngysor-szigetekre indultam, hogy legalább udvarias madártávlatból megnézzem jövendő otthonomat. De közbejött a fényjáték, és azt fontosabbnak ítéltem. Úgy gondoltam, a lakásnéző ráér máskor is. Az a sziget nem szalad el, a fényjáték viszont ritka és különleges esemény. Örülök, hogy nem hagytam ki.
– Tényleg akkora durranás volt az a fény-izé?
– Akkora. Sőt, még akkorább.
– Kár, hogy kihagytam – szontyolodott el Dalma. – Pedig hallottam róla. Evan említette.
– Ha jól tévedek, ő sem látta, miattad.
– Volt egy olyan határozatlan javaslata, hogy menjünk el az ő házába, mert onnan jól lehet látni a fényjátékot.
– Hát arról a szikláról, ahol lakik, onnan biztosan. Onnan belátni az egész Aranykagyló-öblöt.
– Én hülye, meg azt hittem, hogy ez olyan „gyere fel, megmutatom a bélyeggyűjteményemet” -féle duma.
– Nem mentél fel hozzá, nem láttad a fényjátékot, aztán mégiscsak az ágyadban kötöttetek ki…ahonnan aztán kiöntötted…
– Hát, nem mindig vagyok egészen komplett – rángatta a vállát Dalma.
– Miért, ki az, aki mindig teljesen komplett? – kérdeztem.

Mivel ilyen személyt nem tudtunk felfedezni a memóriánk legmélyén sem, lelkiismeret furdalás nélkül merültünk vissza a lazításba.

A tengerparti étteremben kitűnőek voltak az ételek, az italok, remek volt a zene.

A szintén elég oldott hangulatban levő szerenaiak egy idő után sorban telepedtek oda az asztalunkhoz. Táncoltunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Mikor aztán már úgy éreztem, hogy elegem van a messziről jött vendégek népszerűségéből, és túl népesnek találtam az asztaltársaságot odasúgtam Dalmának, hogy:

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy megnézzük a Gyöngysor-szigeteket.
– Hulla vagyok – ellenkezett. – Legszívesebben haza mennék aludni.
– És mi lesz a kíváncsisággal? Most nem öl meg?

Egy perc múlva már az öböl felett lebegtünk egy gömbben.

030.

A Gyöngysor-szigeteket hamar elértük. A szigeteken álló házak kivilágított ablakai még csak fokozták a gyöngysor-hatást. Mikor már elég közel voltunk a szigetek füzéréhez, bemondtam a vezérlőműnek a pontos címet; Gyöngysor-szigetek 1526. A gömb a kijelölt sziget fölé lebegett és megállt.

– Kérjek leszállási engedélyt a ház lakójától? – kérdezte a gép.
– Köszönöm, nem – hárítottam el a gép ajánlatát és kézi vezérlésre kapcsoltam.

A festői szépségű szigetek általában elég kicsik voltak. Merész formájú sziklák, hosszan elnyúló homokpadok alkották őket, és igen változatos, helyenként gyér, máshol buja, dús növényzet borította valamennyit. Némelyiken négy-öt házat is építettek, de az én szigetemen csak egyetlen egy épület volt. A házak némelyike sziklaszirten állt, vagy fecskefészekként tapadt a meredek sziklafalakhoz. Voltak olyan épületek is, amelyek a homokpadra épültek és benyúltak a víz fölé is. A legtöbb ház, az én szigetem épülete is viszont a sziklák és a föveny találkozásánál helyezkedett el. Ide nem vezetett földalatti-vonal, az itt élők hajókkal, vagy gömbökkel közlekedtek.

Néhányszor körberepültük a szigetet. Egyre jobban tetszett… nem csak nekem.

– Már bánom, hogy úgy elsiettem a lakásválasztást, a berendezkedést – sóhajtotta Dalma. – Ez azért egy kicsit szuperebb, mint amit én választottam.
– Türelem álom-villát terem… – pukkasztottam Dalmát.

A sziget egy igazi gyöngyszem volt. Déli oldalán egy magasan kiemelkedő sziklaszirt, északi, öböl felé néző oldalán pedig buja növényzettel borított lankás rész ereszkedett a parti, homokos föveny felé. Mivel szigetem a legbelső sorban foglalt helyet, semmi nem takarta el a kilátást az öböl felé. Kitűnően lehetett látni az egész öblöt, a palotát, a park déli részét, a folyó torkolatát, a Háromszög-szigeteket, a parti sétányokat.

Maga a ház nem volt nagyobb, mint Raoul hercegé, és ugyanúgy tele volt teraszokkal, verandákkal, boltívekkel, lépcsősorokkal, és nagy üvegablakokkal. A kertben pergolák, padok, sétautak, egy fából faragott pavilon, és sok-sok virág.

Keskeny, hosszú, fából ácsolt móló nyúlt be a víz fölé. Kis fehér hajó himbálózott a végénél.

A mólóhoz közel, egy padon egy emberi alakot pillantottunk meg. Talán a kilátásban gyönyörködött, a főváros esti fényeit csodálhatta. Két évig lakott itt, most lehet, hogy a panorámától búcsúzik.

Nem akartuk zavarni, abbahagytuk a körözést, és távolodni kezdtünk a szigettől. De az olyan csodálatosan szép volt, hogy még nem akartam elszakadni tőle. Visszakanyarodtam, és a parttól nem messze letettem a gömböt a vízre. A hullámok ringattak ugyan, de a stabilizátor nagyjából egyenesben tartotta a gömböt. Szemmagasságban nyitottunk egy kis ablakot a gömb falán, hogy érezhessük a friss tengeri szellőt.

És akkor meghallottuk azt a varázslatos dallamot.

A hangszer talán hárfa lehetett, vagy valami ahhoz hasonló, és a melódia a sziget felől áradt felénk.

A parton ülő ember is azt hallgathatta.

Már hosszú percek óta hallgattuk a csodálatos melódiát, amikor a parton ülő ember észrevett bennünket. Felállt, lesétált a mólóhoz és integetni kezdett nekünk.

– Azt akarja, hogy szálljunk ki a szigetre – mondta Dalma.
– Menjünk? – bizonytalankodtam.
– Menjünk! – mondta határozottan Dalma. – Vedd elő a ma már annyiszor emlegetett kíváncsiságot, és menjünk!

A gömböt kicsit felemeltem és finoman rátettem a móló végére. Mire kimásztunk belőle, odaért hozzánk a sziget lakója. Most láttuk csak, hogy egy igen idős emberrel van dolgunk. Lehetett úgy nyolcvan, vagy kilencven körül. Szikár, magas alakját csak egy rövidnadrág és egy be nem gombolt ing védte a friss tengeri széltől. Vastag szálú, teljesen ősz kefefrizurája szinte világított nap barnította, szél cserzette sötét bőre mellett. Mosolygó szeme két halványkék kristály. Friss, rugalmas mozgása nekünk kissé ellentétesnek tűnt a magas kort mutató megjelenésével.

– Noel vagyok – mutatkozott be.

Miután mi is bemutatkoztunk, a ház felé intett.

– A feleségem játszik… Nagyon szereti a hárfiont… Úgy látom ti is.
– Gyönyörűen játszik, igazi művész.
– Az. Még mindig az – mondta kissé elmélázva Noel. – Mikor még fiatalok voltunk, sokat koncertezett, sok ünnepen játszott, sok felvételt készített. Mostanában már csak nekem játszik.

Noel beljebb tessékelt bennünket. Egy pergola alatt ültünk le és hűs gyümölcslevekkel kínált minket. Megkérdeztem, nem sajnálja-e itt hagyni ezt a gyönyörű helyet.

– Ó, kislányom! – sóhajtotta. – Én már annyi szép helyen laktam, éltem… Az ilyen csodás helyeket pedig nem szabad kisajátítani, másnak is had teljen benne öröme.
– Már megbocsásson, de úgy látom, hogy elmúlt húsz éves – makacskodtam. – Ebben a korban nem túl megterhelő a költözködés, az új környezet, az új szomszédok, a megszokottól való elszakadás?
– Hát, húsz az valóban elmúltam – csillant vidáman a szeme –, többször is… De azért még így, száztizenhat évesen is feldob az újdonság, a változás gondolata. Alig várom, hogy elfoglalhassuk az új otthonunkat, hogy megismerkedjek az új szomszédokkal, az új környezettel. A huszonhatos kapu közelébe költözünk, az egyik buborék-városba. Ott közel lesz hozzánk a park, és közvetlen mellettünk a Nagy Királyi Operaház. Imádom az operákat. Mikor nyáridőben kinyitják az Operaház kupoláját, otthonról is hallhatom az előadásokat. Csak kiülünk majd a kertbe, hátradőlünk a nyugágyban és hallgatjuk a zenét. Martha, a feleségem néha majd rábeszél, hogy öltözzünk ki ünnepélyesen, operába menősen, és menjünk át az operába, találkozzunk a rokonokkal, ismerősökkel, előadás után hívjuk meg őket hozzánk egy kis beszélgetésre, borozgatásra… A szomszédokat egy kicsit sajnálom, mert ahányan vagyunk, annyi felé költözünk pár napon belül. Ritkán fogom látni őket, és kicsit hiányozni is fognak.

Hosszan mesélt a szomszédos szigetek lakóiról, akikkel az elmúlt két évben gyakran áthajókáztak egymáshoz. A szomszédai elég vegyes társaság voltak. Volt köztük herceg, volt nagycsalád sok gyerekkel, volt diák, volt művész, presszós-lány, építőmunkás, taxis, orvos és az egyik többlakásos ház vándorszálló volt.

– Az, hogy ilyen vegyes a társaság ezen a luxus-helyen, és az, hogy kétévenként teljesen kicserélődik, az nagyon demokratikusan hangzik…– állapítottam meg.
– Tévedsz, kislányom. Ez itt nem demokrácia – szögezte le Noel. – A demokrácia káoszhoz, a társadalom gazdagokra és szegényekre szakadásához vezet. Szabadság címszó alatt burjánzik a szabadosság, az erőszak, az ököljog, az álszentség, a nyerészkedés, a hazugság, a hozzá nem értés, a ködösítés, a manipulálás.
– A demokrácia elméletileg… – vágtam közbe.
– Elméletileg – vette vissza a szót Noel. – A demokrácia egy nagyon szép eszme, csak éppen használhatatlan, ha nem élnek vele, hanem visszaélnek vele. Ez itt nem demokrácia, nem kapitalizmus, nem kommunizmus, nem diktatúra, és nem is teokrácia. Ez itt mindezen ideológiák használható elemeinek ötvözete, vagyis a „Szerena-szisztéma”.
– Minden eszme, bármilyen szép is, annyit ér, amennyi megvalósul belőle… – mondtam.
– Rátapintottál a lényegre – helyeselt Noel. – A Földön sajnos egyik szép eszme sem valósult meg. Egyik sem jutott el a megvalósuláshoz, mert menet közben valahogy elromlott, mindig voltak, akik a saját, rövid távú hasznuk érdekében egyszerűen kisajátították és elferdítették.
– Igen. A kapitalizmus éppúgy összeomlott, mint a kommunizmus. Most demokrácia címszóval hatalmas káosz van. Ököljog, aki kapja marja, hadd hulljon a férgese, és néha egy kis álszent engedmény a tömegeknek, hogy ki ne haljanak, hogy legyen kit kizsákmányolni.
– Az eszmék két okból nem tudtak megvalósulni a Földön – magyarázott tovább Noel. – Egyrészt azért, mert kizárólagosságra törekedtek, más rendszereket ellenségesnek és rossznak bélyegeztek ahelyett, hogy ötvöződtek volna. Másrészt azért, mert mindig kialakultak olyan rövidlátó, egoista érdekcsoportok, amik minden rendszerben megtalálták a kiskapukat, a zavarost, amiben halászni lehet, és visszaéltek mindennel, amivel csak lehet. Ez egyaránt vonatkozik a kommunisztikus, és az imperialisztikus, sőt a teokrata rendszerekre is. Mindig kialakult egy gazdag, pazarló elit, ami a nyomorgó tömegeken élősködött. Ráadásul az éppen aktuális ideológiával még meg is magyarázták a bizonyítványukat. Az imperialisták azzal kábították a népet, hogy a szabad vállalkozás, és a magántulajdon viszi előre a gazdaság fejlődését. A kommunisták a „gondoskodó állam”, az „igazságos elosztás” meséjével szédítettek. A fundamentalista teokraták pedig még arra sem vették a fáradságot, hogy ígérjenek valamit erre az életre, ők egyenesen a túlvilágra hárították a büntetést és a jutalmazást. A Szerena-szisztéma még Arik korában alakult ki, és azóta csak fejlődik, finomodik. Minden ideológiából kiemeltük azt, ami jó és hasznos, és engedtük feledésbe merülni azt, ami káros és haszontalan. A Szerena-szisztémának hét fontos tartóoszlopa van. Az első a teljes, általános nyilvánosság. A második az esélyegyenlőség. A harmadik a pazarlás, a rombolás, a pusztítás, az erőszak elutasítása. A negyedik a magánélet szentsége, szabadsága. Az ötödik a mindenre kiterjedő regisztráció, ami nem a szabadságot korlátozza, hanem a kényelmet és a biztonságot szolgálja. A hatodik, a legalkalmasabbak közül objektív szempontok szerint kiválasztott, egyszemélyi felelős vezető, a bölcs király tisztelete. A hetedik pedig, ami mindezeket lehetővé teszi, a kimeríthetetlen energiakészlet, és az anyagi javak bősége.
– A vallásszabadságot nem említette – okoskodott Dalma. – És nem láttam sehol sem templomokat…
– A vallásszabadság beletartozik a magánélet szabadságába – válaszolta Noel. – Mindenki abban hisz, amiben akar. De senki sem kényszerítheti rá senkire a saját hitét és meggyőződését. Kevés dolog tilos a Szerenán, de ez az. Templomokat azért nem láthattál, mert nincsenek. Senki sem akart templomokat építeni. Régebben épült néhány magánkápolna, kisebb mecset, sztúpa. Hagyománytiszteletből karbantartjuk őket azóta is, de újak nem épültek már régóta.
– És a közelgő nagy ünnep? – kérdeztem. – A holdtalan éj és a tisztánlátás reggele? Ezekben nincs semmi vallásos tartalom, vagy hagyomány?
– Vallásnak nem nevezném. A hagyományhoz és a hithez van köze inkább. Elmer király szokása volt kétévenként a holdtalan éjt egy parti sziklán átvirrasztani, és ő nevezte először a „tisztánlátás reggelének” a virrasztás utáni hajnali órákat. Spontán követték ezt a szokását, egyre többen. Az embereknek szükségük van ünnepekre, hagyományokra, szokásokra, meghatározó eseményekre. Több ünnep is kialakult, de ez lett idővel a legnépszerűbb, legelterjedtebb. Ez a szertartás mindenki számára kedves, minden ideológia számára elfogadható, és nem bánt meg senkit, nem rekeszt ki senkit. Mindenki szívesen vesz részt benne. Maga a szertartás az ünnepi ruha viseletéből, az éjszakai virrasztásból, meditációból és a felkelő nap köszöntéséből áll. Délután és éjszaka a föld színeit viseljük magunkon, ez szimbolizálja eredetünket. A Föld gyermekei vagyunk. A ruhák érdekes ellentétet mutatnak. Színeik egyszerűek, természetesek, környezetbe olvadóak. A formák viszont díszesek, kifinomultak, ez az emberi kreativitást szimbolizálja, amivel megtiszteljük a föld színeit. Amikor reggel felkel a nap, a díszes ruhákat levetjük, és egy vékony, fehér fátyol-köntösben, tiszta szívvel köszöntjük éltetőnket, a napot.
– Mennyivel szebb és emberségesebb ez minden földi ünnepnél – mondta Dalma.
– Ha végiggondolom a földi ünnepeket – mondtam –, nagyjából igazad van. A legtöbb földi ünnep valamilyen csatában aratott győzelemhez, rabságból való szabaduláshoz, hivalkodó kiemelkedéshez, mennybemenetelhez, vagy megvilágosodáshoz, gyilkosságokkal körülvett születéshez, kereszthalálhoz és ehhez hasonlókhoz kötődik. Talán csak az amerikai hálaadás, és a japán cseresznyevirágzás ünnepe volt valamivel jobb…

A fák közül egy fátylakba burkolózott, magas nőalak lépett elő.

– Noel felesége lehet – gondoltam. A nagy beszélgetésben nem is vettük észre, mikor hallgatott el a hárfion.
– Jó estét! – köszöntött minket, aztán Noel háta mögé lépett, és hátulról átölelte vendéglátónkat.

Noel hátrahajolt és megcsókolta az asszonyt.

– Fenségednek már rég pihennie kellene – fenyegette felemelt ujjával Noelt a felesége.
– Fenséged? – néztünk egymásra Dalmával, és csak most döbbentünk rá, hogy Noel király vendégei vagyunk.
– Hát, nincs mit tenni, egy nyugdíjas királynak ilyenkor már valóban aludnia kellene – tárta szét a karjait nevetve Noel.
– Köszönjük a kedves fogadtatást, a vendéglátást – mondta Dalma. – És elnézést kérünk, hogy raboltuk az idejét.
– Örülök, hogy meglátogattatok! – mosolygott Noel. – De azt még nem is mondtátok el, hogy mi hozott ide titeket, pont erre a kis szigetre a sok száz közül.
– Én vagyok az a szerencsés, aki megkapta ennek a csodálatos helynek a bérleti jogát a következő két évre – mondtam. – Szerettem volna a valóságban is látni… legalább madártávlatból, hogy ne zavarjam a jelenlegi lakót.
– Ó, igazán nem zavarsz minket! – mondta kedvesen Noel felesége. – Ha van kedved, akár most, rögtön be is költözhetsz az egyik vendégszobába. A szerkezeti rajzról már ismered a házat, válogathatsz kedved szerint.
– Igazán nem akarok zavarni… – szabadkoztam.
– Pár nap múlva úgyis te leszel a ház gazdája – mondta Noel. – Addig a pár napig pedig a vendégünkként lakhatsz itt.
– Most visszamegyek a szállodába, mert reggel egy fontos megbeszélésünk lesz, az expedíció tagjaival – mondtam. – De elfogadom a meghívást, és holnap ideköltözöm.

Előző oldal kosakati