Linktár

Tóparti romantika

A böhöm terepjáró lassan haladt a buckákkal teli, két jókora hegycsúcs között kanyargó földúton. Jobbról bükkös, balról tölgyes sötétlett a kora hajnali szürkületben, amelybe az autó fényszórói hasítottak halványkék rést. Komótosan ereszkedett az alant elterülő völgybe. A volánnál ülő fiú minden figyelmét lekötötte a vezetés, de a mellette helyet foglaló lány is nagyon figyelt. Egyikük sem szeretett volna beleszaladni egyetlen előttük átvágtató erdei állatba sem. Csak időnként váltottak egymással néhány szót.

– Biztosan megérte ez a korán kelés? – érdeklődött ismét a lány.
– Igen – válaszolt a fiú ugyanolyan lelkesen, ahogyan első alkalommal is. – Tudom, most még sötét van, de ha kisüt a nap...
– Elhiszem, édes, már így is nagyon szép!

A terepjáró nagyokat döccent egy kidőlt, de már félig elkorhadt fatörzsön. A motor felberregett, ahogyan a fiú a gázpedálra taposott, hogy ne akadjanak fent rajta, majd elhalkult és a jármű lassan tovagurult.

– Már én is rég jártam erre – mondta a fiú, amikor egyenletesebbé vált a talaj, és a fák is ritkulni kezdtek. – Pedig valamikor itt nagy élet volt. Tudod, gyerektábor, cserkésztábor, meg minden. Még hétvégi házak is voltak. Aztán valaki elkezdte terjeszteni ezt a favágós, rémisztgetős dolgot, és az emberek, még ha soha nem is látták, végül is elmaradoztak. Apámmal azután kezdtünk el ide járni az éjszakai égboltot kémlelni, hogy végleg bezártak, lebontottak mindent. Azóta csak a késő ősztől itt dolgozó favágók járnak erre, meg néhány horgász és vadász.
– Meg te.
– Meg én, néhanapján.
– És szerinted tényleg jó ötlet ide leszervezni egy amatőr csillagásztábort?
– Hát... Ezt jöttünk kideríteni. Részben – mondta a fiú kaján félmosollyal. – Tudod, kellemest a hasznossal.
– Szóval ezért nem mondtál a többieknek erről semmit?
– Azért nem mondtam a többieknek erről semmit, mert nem akartam felcsigázni őket. És szerettem volna mindenekelőtt veled megosztani az élményt, meg pár napot csak veled tölteni.
– Rendes tőled!
– Ez most úgy hangzott, mintha...
– Áh, csak sok egy kicsit a tortúra. Munka után, fáradtan készülődés, koránkelés, reggeli a kocsiban. De én is kezdem elhinni, hogy megéri.
– Mindjárt odaérünk, akkor meglátod. A tótól kicsit távolabb parkolok le, a fák alatt. Ha szerencsénk van, az itteni napfelkeltét már a partról nézhetjük.
– Nagyon várom!

A motor feldübörgött, kocsi meglódult; itt már egészen jó volt a terep, és gyorsabban lehetett haladni. A lány megérkezésükig szinte csak az elszáguldó tájat nézte kissé bágyadtan.
* * *
– Ugye milyen szép itt? – kérdezte a fiú a lánytól.

A lány rámosolygott és ismét egy nagyot szippantott a friss levegőből. Nyoma sem volt benne az eddigi fáradtságnak, sőt, szinte felpezsdítette a vérét ez a hely. Alig pár lépésre álltak a tó vizétől. Hol a szemközti szurdok hatalmas hársfáit, hol az északabbra lévő hegyeken elterülő fenyvest csodálták.

– Megmondtam, hogy varázslatos helyre hozlak! – ölelte át a fiú a lányt gyengéden. – Nézelődj csak, addig én kipakolok a kocsiból és felállítom...
– Azt bízd csak rám! – vágott közbe a lány széles mosollyal.
– Oké – válaszolta a fiú –, akkor a sátor a te reszortod.
– De én...
– Semmi de! Közbevágtál, poénkodtál, elrontottad a romantikus pillanatot, most már nincs visszaút.
– Mi lenne, ha közösen állítanánk fel? – próbálkozott a lány.
– Hát, éppenséggel lehet róla szó – mondta a fiú.
– Milyen feltétellel? – kérdezte a lány.
– Te pucolod fel a halat, amit kifogok a tóból.
– Fúj, az undi! – húzta fel fitos kis orrát a lány.
– Nem, nem undi. Ez munkamegosztás – mondta határozottan a fiú.
– Legyen – szólt a lány sejtelmes mosollyal –, de akkor először te teszel a kedvemre.
– Csak ha csupasz. A múltkor is vagy két napig köpködtem a szőrt.
– Mert rosszul csináltad.
– Na már! Pedig azt mondtad, sose volt még ilyen jó.
– Azt is mondtam, hogy eddig a tiéd a legnagyobb – vigyorgott a lány.
– Tessék?
– Áh! Ti férfiak olyan hiúk vagytok! Persze, hogy azt mondjuk, amit hallani akartok.

A fiú kikerekedett szemekkel meredt a lányra. Hirtelen nem tudta eldönteni, komolyan mondja-e, vagy csak poénkodik.

– Egyébként leborotváltam, olyan sima és puha, mint a babapopsi.
– Fúj! Ezt most miért mondtad? Ezután mindig azt fogom látni, hogy egy... Hát nem vagyok én ilyen perverz pedofil!
– Hogy nektek semmi se jó!
– Nekünk? Hogy érted azt, hogy nekünk?
– Úgy értem, hogy általában nektek, férfiaknak semmi se jó.
– Most mondd meg őszintén! Van valaki más is rajtam kívül? – kérdezte a lánytól, csak hogy visszavágjon az előbbiért.
– Na, most már hagyjál a hülyeségeddel! Játszod itt a féltékeny hősszerelmest! Pakolj ki a kocsiból és állítsuk fel a sátrat! – mondta tettetett sértődöttséggel.
– Nem, nem! Ne terelj! Mondd meg őszintén! Van valaki más is rajtam kívül? – fokozta a fiú a hangulatot.
– Hát, ha annyira akarod tudni, van.

A fiú csak úgy kapkodta a levegőt, köpni-nyelni nem tudott.

– Ki... ki... ki az?
– A húgod.

A fiúba beszorult a levegő, szemei kidülledtek, nyaka vörösödni kezdett.

– Jaj, ugyan már! Csak ugratlak! Őszintén mondom, hogy rajtad kívül senkim sincs.

A fiú az utolsó pillanatban engedte ki a gőzt.

– Ne játssz így velem, te lány! Tudod, hogy mennyire szeretlek!
– Tudom, tudom, de éppen ezért szeretsz.
– Igen, ezért is – vigyorgott még mindig kissé vörös ábrázattal a fiú.
– És még miért?
– Hmmm... hát hogyan is mondjam. Ha feleségül kérnélek, akkor édesapádtól a szádat kérném meg.

A lány összevonta a szemöldökét.

– De hát az apától a lány kezét szokták megkérni...
– Ja, de kezem nekem is van – mondta a fiú, és pajzánul felnevetett.
– Jaajjj, hülye! Szóval én csak erre kellek neked?
– Hát... azért időnként a házimunkát is elvégezheted.
– Nah! Tudom én akkor, mire van szükséged! Egy kurvára, meg egy bejárónőre.
– Vagy egy kurva jó bejárónőre! – tromfolt a fiú.
– Leegyszerűsítve, rám – mondta a lány.
– Hát én is ezt mondom már hónapok óta, kicsim! – mondta a fiú, és hosszú, érzelemtől átfűtött csókkal pecsételte meg. – Különben hányszor mondjam még, hogy csak a mostohahúgom. Apám új nejének a lánya. Egyébként nekem sem lenne ellenemre, ha mi hárman...

A lány szikrázó tekintete beléfojtotta további mondanivalóját.

– Na, kipakolok a kocsiból – terelte el a témát a fiú, és már iszkolt is a fák felé.

A lány sóhajtott egyet, és szeretetteljesen utána nézett, majd a tó felé fordult, hogy élvezze a látványt. A keleti part mögött magasodó hegyorom mögül most bukkant fel a nap, aranyló fénybe borítva a smaragdzöld víztükröt. Néhány madár szállt fel a túlparti rengetegből a hegyek között elterülő kis völgy fölött lassan elvonuló fehér bárányfelhők közé. Hangos csobbanás hallatszott, a lány odakapta a fejét, de már csak a körkörös hullámok jelezték, hogy valami történt a vízfelszínhez közel.

– Kész vagyok, kicsim, gyere segíts, légy szíves!
– Megyek, drágám!
* * *
A sátor közös felállítása, és némi pajzán letesztelése után a fiatal pár a vízbe nyúló, egészen jó állapotú stég végébe telepedett, hogy kifogják a vacsorának valót. Élvezték a csendet, a táj szépségét, ahogyan a tótól induló hosszú, enyhe emelkedő egyre meredekebbé válik, miközben az erdő is besűrűsödik. Szerencsés napjuk volt, hiszen, mire elérkezett az ebédidő, elég halat fogtak. Amíg a fiú a sátortól néhány méterre kialakította a tűzrakó helyet, addig a lány előkészítette az ebédet a magukkal hozott alapanyagokból. A kirándulásaik alkalmával már bevált, a favágók által tradicionálisan használt sütődiszkosz jól megrakottan került a parázsba. Amíg főtt az étel, mezítelenül mártóztak egyet. A kora délutáni sziesztát követően közösen pucolták fel és készítették elő a vacsorára szánt halakat.

– Nézd, feljött a Hold. Megnézzük, így mit mutat? – kérdezte a fiú a munka végeztével.
– Igen, kíváncsi vagyok.
– Akkor hozom a távcsövet.

Néhány perc múlva a fiú már a keresővel babrált, hogy minél pontosabb, élesebb képet kaphassanak égi kísérőnkről.

– Azt hiszem, megvan – szólalt meg a távcső fölé hajolva. – Elég jól sikerült, még a Harmadik Birodalom bázisát is látni – mondta teljesen komolyan. – Úgy tűnik, épp most szállt le az egyik dokkba egy Hélium 3-at szállító csészealj.
– Te, ez neked mániád, hogy ilyenekkel viccelődsz? Ez a hepped, amióta megnéztük a Vaségboltot!
– Aham, persze, mániám, hogy ilyenekkel ugratlak, mert mindig fel tudlak vele heccelni – mosolygott a lányra.
– Na, muti meg...
– Ma már sokszor láttad...
– A Holdat, te!
– Ja, tessen parancsolni, kisasszony, csak bátran. Oda kell térdel... akarom mondani, hajolni.
– Naggyon vicces! – mondta a lány beletörődötten, majd az okulárba nézett. – Hallod, ez gyönyörű! Kíváncsi leszek, éjjel milyen lehet. Mit terveztél megfigyelni?
– Az legyen meglepetés. Csak annyit mondok, hogy egy kevesek által ismert csillagkép egyik részletét szeretném lefotózni.

Még egy darabig mindketten szemlélődtek, megvárták, míg a Hold elhalad a távcső előtt, aztán elmentek tűzifát gyűjteni. Bár viszonylag szélvédett helyen voltak, azért a fiú úgy döntött, keres néhány karónak valót is, hogy a magukkal hozott ponyvákat ki tudják feszíteni szélfogónak, illetve hőterelőnek a tűzrakóhely körül. Mire mindezzel végeztek, szinte rájuk esteledett, így nekiláttak a vacsora elkészítésének. A pár végül békésen elhelyezkedett a tábortűz mellett, forró csokit szürcsölgetve, és mályvacukrot sütögetve. A tűz kialudtával a fiú egy fejlámpa fényénél beállította a távcsövet a csodálatosan tiszta, fényszennyezettségtől mentes nyári égbolt egyik pontjára.

– Ezt nézd meg, kicsim! Ilyet még biztosan nem láttál!

A lány odament, és belenézett keresőbe. Sokáig nem szólt semmit, csak megbűvölten figyelt.

– Köszönöm az élményt! – mondta végül. – Tényleg fantasztikus! Lefotózod?
– Igen, már mindent előkészítettem.
– Közben elmondhatnád, mi is ez tulajdonképpen.
– Egy csillagköd. Úgy tudom, hivatalosan nincs neve, csak valami száma. Apával fedeztük fel szinte teljesen véletlenül, amikor pár éve kijöttünk ide. Talán a környezet, a körülmények és a hasonlatosság miatt, mi magunk között csak Favágónak neveztük el. Akkor is készítettünk róla néhány képet, és azok segítségével az egyesületen keresztül tudtuk meg, hogy már nyilvántartják több mint száz éve.
– Nagyon szép. És tényleg olyan favágós. Mintha egy fejszét is fogna. Jut is eszembe! Idefelé a kocsiban is emlegettél valami favágó-legendát. Otthon is azt mondtad, hogy bár van ez a történet, de nincs különösebb jelentősége. Elmondanád, mégis miről van szó?
– Nem hiszem, hogy az időpont és a hely alkalmas lenne ilyesmi kitárgyalására. Majd otthon, nyugodt körülmények között elmesélem.
– Nocsak! Ha olyan valami, amit itt és most nem lehet elmesélni, akkor csak nem lehet olyan lényegtelen.
– Csak nem akarlak felizgatni. Legalábbis nem ilyen értelemben.
– Ha ez afféle diáktáboros, mészárlós rémtörténet, akkor lökheted bátran. Azok nem hatnak meg.
– Tudom, és ha ilyenről lenne szó, el is mondanám.
– Szörnyűbb? Rémisztőbb?
– Nem arról van szó! – sóhajtott egy nagyot a fiú. – Régi történet, és... nem is tudom.
– Kérlek, mondd el! – bújt hozzá a lány.
– Ám legyen, de előbb összepakolom a távcsövet, és kiveszem a kocsiból a puskát. Csak a biztonság kedvéért. Addig szítsd fel újra a tüzet, kérlek.

Miután mindent elrendeztek, és újra a tűz mellé telepedtek, a fiú belekezdett a történetbe.

– Egyik alkalommal, amikor apával egy késő őszi napon kijöttünk ide, lehettem úgy tíz éves, találkoztunk néhány favágóval innen nem messze, egy irtáson. Beszédbe elegyedtünk, tudod, érdeklődtünk, hogy halad a munka, milyen itt dolgozni, meg effélék. Ők is megkérdezték, merrefelé táboroztunk le, aztán azt javasolták, hogy költözzünk hozzájuk közelebb, legalább éjszakára. Persze apa csak legyintett, hisz voltunk már itt többször, és semmi említésre méltó nem történt. Bennem viszont dúlt a kíváncsiság, és rákérdeztem, miért mondják ezt. „Különös történet kering errefelé, fiatalember!” – mondta az egyik favágó, majd egy nagy tönkre telepedett, a térdére ültetett, és belekezdett. „Az a hír járja, hogy e környék szellemjárta! Egy magányos remete, egy rőt szakállú favágóféle, kinek hatalmas a termete, kísérti e vidéket. Így tesz már legalább egy évszázada, a frászt hozza mindarra, ki erre vetődik. Időnként, fényes nappal, mikor a vadak meglapulva elhalkulnak, vidám ének, fejszesuhogás és kidőlő fák reccsenése hallik amonnan, észak felől. Ha netalán véletlenül meg is látná valaki, s nem csak hallaná, szempillantás alatt semmivé foszlik. Néha, azt mondják, éjszaka is felbukkan.” Csendben, megszeppenve hallgattam, s csak annyit kérdeztem: te hallottad már, vagy netán láttad? Erre ő: „A jó Isten velem van, így még hallani se' hallottam, nemhogy láttam volna.” Apám szigorúan, de elgondolkodva nézett. „Ugyan, fiam!” – szólt. „Ez a bácsi csak játszik veled! Rád akar ijeszteni, vagy arra kíváncsi, berezelsz-e az ilyen sületlenségektől. Gyere, menjünk vissza a táborhelyre!” – emelt le maga mellé a favágó térdéről. „A történetet én is csak hallottam az öregemtől, de ő váltig állította, hogy nem csak hallotta, de egy alkalommal egyenest szembe is találkozott a kísértettel.” – mondta a favágó. „Persze, az ember olyan, míg nem lát, nem hisz. Hát menjenek Isten hírével, remélem, nem lesz szerencséjük a szellemhez, míg itt vannak. Ha mégis, ne feledjék, én szóltam!” Ezután visszatértünk a táborunkba, eltöltöttünk néhány napot vadászattal, meg az éjszakai égbolt megfigyelésével, s mire hazaindultunk, szinte el is feledtük a szellemtörténetet. Ám úgy öt évvel később, egy késő nyári kirándulás utolsó reggelén, mikor hazafelé készülődtünk, különös éneket hozott az északi ormokon átbukó szél. Hirtelen eszembe jutott a rémtörténet, ám apám megnyugtatott, hogy biztosan a favágók jöttek most hamarabb, azok zajonganak. Vagy hozzánk hasonló, jó kedvű kirándulók túráznak.

A fiú elhallgatott, a tűzbe bámult.

– Ennyi? – kérdezte a lány. – Ezt féltél nekem elmondani? Ne haragudj, de ez nem egy nagy sztori.
– Lehet, de tizenévesként másként éltem meg. Bizonyára mélyebb nyomot hagyott bennem akkor, gyermekként, mint most felnőttként hagyna.
– Jaj, te kis mimózalelkű! Na gyere, bújjunk be a sátorba! Melegíts fel! – búgta a fülébe.

A fiúnak se kellett többször mondani, felpattant és felkiáltott.

– Ha elkaplak, megkaplak!

A lány nevetve cikázott el, nyomában a fiúval megkerülte a sátrat, a táborhelyet, miközben különböző ruhadarabok röpködtek, s szóródtak szét, míg végül pucéran bújtak be a sátorba.
* * *
– Csodálatos volt ez a nap – mondta a lány pihegve.
– Igen, csodálatos volt – válaszolta a fiú. – És te is csodálatos vagy.
– Ó igen, maguk mindketten csodálatosak – mondta a sátor ponyváján keresztül benéző fej.

Sem a fiú, sem a lány nem tudott még levegőt sem venni a meglepetéstől. Nem is tudták, hogy mit csináljanak. A lány úgy érezte, ész nélküli sikoltozásba kellene kezdenie, és pucéran beszaladnia a sűrű erdőbe. A fiú úgy érezte, össze kellene magát hugyoznia, miközben ész nélkül a tóba kellene vetnie magát. Aztán hirtelen, ezen túljutva egy másik ösztön tolult fel benne: meg kellene védeni a kedvesét ettől a valamitől. Ám mindezek helyett mindketten csak bambán bámultak a fejre.

– Ó bocsánat, nem akartam magukra ijeszteni. De olyan kedves, aranyos párnak tűnnek, és én meg már olyan régen voltam emberek közelében, hogy muszáj voltam egy kicsit közelebb jönni.
– Perverz kukkoló mocsok disznó! – szakadt fel a lányból, aki csak most eszmélt rá, hogy anyaszült meztelenül fekszik, és kezeivel gyorsan próbálta eltakarni az intim testrészeit.
– Igen, húzzon innen, öreg, a francba, különben kicsinálom! – kiáltotta a fiú, miközben ő is igyekezett eltakarni férfiasságát.
– Elnézést, elnézést – mondta a szellem –, ezek szerint tényleg régen járhattam emberek között, hogy az ilyen alapvető illemről is megfeledkeztem. Tudják, én már hosszú ideje élek itt kint az erdőn. Csak vágom a fát a fejszémmel. De csak nappal! Soha nem éjjel!
– Fejsze! – sikoltott fel a lány. – Fejszéje van! Csinálj valamit!
– Persze! – mondta a fiú. – Csinálok – s azzal jobbját meglendítette a szellem feje felé. Az ökle természetesen nem ért akadályt, mondhatni, csak a levegőt bokszolta. – Ha van is fejszéje, azzal sem tud nekünk ártani – állapította meg. – Kérem, uram, megtenné, hogy kihúzza a fejét a sátorból, hogy legalább magunkra vehessünk valami ruhát?
– Természetesen! Miért nem ezzel kezdték? – kérdezte talán kissé sértődötten, majd eltűnt.

A lány és a fiú gyorsan felöltöztek, és kiléptek a sátorból. A szellem ott állt tőlük pár méterre a parázsló hamu mellett. Fura mód úgy tűnt, saját fénye van az egykori favágónak. A kezében tartott fejsze viszont nagyon is valódinak hatott. A fiú ennek ellenére bátran odalépett a tűzrakó helyhez, és felszította a tüzet. A fejsze a tűz fényénél határozottan valódi volt.

– Talán üljünk le, és beszélgessünk – ajánlotta a fiú.
– Igazán? – kérdezte a szellem. – Tényleg beszélgetnének velem egy kicsit? Olyan régen nem szóltam már senkihez – mondta szinte elérzékenyülten.
– Persze, igazán szívesen beszélgetnénk – mondta a lány, miközben közelebb húzódott a fiúhoz, a tűz szellemmel ellentétes oldalán.
– Esetleg megkínálhatjuk valamivel? Egy bögre kakaóval, teával, mályvacukorral? – kérdezte a fiú.
– Egy bögre kakaó jól esne, igazán köszönöm!
– Kicsim, elkészítenéd nekünk?
– Persze, drágám – mondta a lány –, csak addig tartsd szóval! – súgta elmenőben a fülébe.
– Szóval – kezdte a fiú a beszélgetést –, milyen az élet itt az erdőn?
– Elsősorban magányos, de hát én éppen ezért jöttem ide. Csendre és magányra vágytam. Persze, azért nem gondoltam, hogy ilyen sokáig itt leszek, de végül is már megszoktam. Ad az erdő nekem mindent, amire szükségem van. Szállást, meleget, élelmet. Időnként persze hiányzik az asszonyi ölelés, de a gondolattól valahogy mindig az a kényszerképzetem támad, hogy elkapom a szifiliszt. Meg aztán, amikor idejöttem, cölibátust fogadtam az Úrnak, azt pedig illik betartani.
– És merrefelé él? – kérdezte a megrakott tálcával visszatérő lány, majd letette forrni a vizet a tűz mellé.
– Nem messze innen északra van egy kis barlang, ott rendezkedtem be. De csak az éjjeleket töltöm ott, mert nappal vágom a fát a fejszémmel.
– És pontosan mióta is él itt? – érdeklődött a lány.
– Hát... – gondolkodott el a szellem – megvan annak már 30 éve is. Tudják, akkor jöttem ide, amikor a városban elszaporodtak azok a masinériák. Csak brummogtak, meg pöfögtek, büdösek voltak, mint a kén. És csak úgy maguktól mentek, ló nélkül.
– Az autókra tetszik gondolni? – kérdezte a lány.
– Autók? Nem, valami más nevük volt. Az a Ford gyerek gyártotta.
– Talán automobil? – vetette fel a fiú.
– Az, az, igen! Automobil! Csuda egy dolog volt! Sokakat megijesztett. Engem persze nem, csak zavart a hangjuk, meg a szaguk, úgyhogy kijöttem ide, hogy nyugtom legyen. Csak hallgatom itt a madarak énekét, a farkasok üvöltését, a szél fútta fák susogását, miközben vágom a fát a fejszémmel, de csak nappal, soha nem éjjel.
– Igen, igen, ezt már tetszett mondani – szólt a lány.
– Óh, sajnálom, tudja, kedves, azt hiszem, már kezdek kicsit szenilis lenni. Talán nagy magányomban kezdem elveszíteni a valóságérzetem, és lehet, magukat is csak képzelem...
– Kész a kakaó, parancsoljon! – szakította félbe a lány a szellem mondanivalóját, miközben felé nyújtotta az egyik bögrét.

A favágó jobbjából baljába vette a fejszéjét, majd a bögréért nyúlt. Csodák csodája nem hullott ki a kezéből, de még annál is különösebb volt, hogy minden gond nélkül elkortyolgatta az édes, forró italt. A lány és a fiú szinte megkövülten nézték, ahogy a sötétbarna folyadék legördül a favágó torkán, végig a nyelőcsövén, majd a gyomrába csorog. Mintha valami szürreális rajzfilmet láttak volna. Csak most tudatosult bennük, hogy a szellem enyhén átlátszó.

– Köszönöm, ez igazán jól esett – nyújtotta vissza a favágó a bögrét. – Ritkán jutok ilyesfajta édességhez. Időnként járnak erre néhányan, de kevesek maradnak sokáig. Lehet, ez a környék rossz híre miatt van. Ahogy hallottam a velem szóba álló ide látogatóktól, állítólag szellemjárta hely ez. Még ilyen badarságot! Ugye maguk sem hisznek ilyen túlvilági dolgokban? Az Úr az ilyen gondolatokért bizonyára szigorú büntetéseket szab ki. Hiszen a szentírásban sincs szó ilyesmiről, ezt mindenki tudhatja!
– Nem, persze, mi nem hiszünk az ilyesmiben – jelentette ki gyorsan a fiú. – De azért néha történnek fura, mondhatni különös dolgok, amelyekre az ember nem mindig talál magyarázatot.

A favágó komor arccal nézett a fiúra. Összehúzta szemöldökét, mintha azon gondolkodna, elmondja-e, ami a fejében jár. Aztán kisvártatva megszólalt.

– Igazság szerint időnként én is tapasztalok fura dolgokat. Fenn az égen. Egyébként nem nagyon tekintgetek én az égre, mivel a munkára koncentrálok, az meg a földön van. De néha, amikor az erdő népének hangja hirtelen abbamarad, és érzem, hogy a hátamon is feláll a szőr, késztetést érzek, hogy az égre nézzek. És akkor ott van felettem valami... csak úgy ott van, aztán hirtelen eltűnik. Néha berreg, néha zúg, meg süvölt. Először azt hittem, valami égi szekér, amelyen angyalok jönnek, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amiről olvastam. Különös nem?
– Igen, valóban különös – válaszolta a fiú.

A favágó baljóslatúan az égre tekintett, a párnak úgy tűnt, mintha megint érezne valamit.

– Óh, már ilyen késő van? – eszmélt fel a favágó. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. Nem tanácsos mostanában errefelé éjszaka a szabad ég alatt tartózkodni. Tudják, újabban ismét megszaporodtak itt a medvék. Egyszerű barnamedvék, de azért azok is elég veszélyesek. Tulajdonképpen ezért is jöttem ide magukhoz. Szólni, hogy éjjelre ne hagyják kialudni a tüzet, meg jól zárják el az élelmet. Nem mernek a tűz közelébe jönni. Megyek is, mert én sem szeretnék összefutni eggyel sem. De ha gondolják, holnap látogassanak meg. Innen északra lakom, nem messze, alig két mérföldre, a hegy lábánál, egy kis barlangban. A terep nem nehéz, csak a vége sziklás már egy kicsit. De inkább estefelé jöjjenek, mert tudják, nappal vágom a fát a fejszémmel! No, jó éjt maguknak! – azzal felállt a tűztől, hátat fordított, és nagy, öles léptekkel eltűnt a sötétben. A pár csak most látta igazán, milyen hatalmas termetű. Jó két méter magas is lehetett, viseltes ruhája alatt testépítőket megszégyenítő izmok feszültek.

A lány és a fiú még jó darabig nem szólalt meg, csak ültek a tűz mellett és meredten néztek abba az irányba, amerre a szellem eltűnt. Mihelyst kábulatukból magukhoz tértek, a fiú, ahogyan az édesapjától tanulta, hosszú tüzet készített, hogy kitartson pirkadatig. A lány közben összeszedte a szétdobált ruhaneműket, majd bementek a sátorba, de nem jött álom a szemükre. Csendben, összebújva feküdtek. Valahogy nem volt kedvük szeretkezni. Időnként váltottak pár halk szót. Egyszer csak a lány hirtelen felült, a laptopért nyúlt, és az esti fotók között kezdett keresgélni.

– Mit csinálsz?
– Az a fejsze... olyan ismerősnek tűnt. Ez az! Nézd csak ezt meg! – mutatott rá a monitorra a lány.
– Igen, látom, ezt az este fotóztam. Szerintem tök jó kép lett. Még lehet, hogy egy asztrofotó pályázaton is indulhatnék vele.
– Ne úgy nézd! A fejszét nézd meg! – erőszakoskodott a lány. – Nem pont olyan...
– ...mint a favágóé – fejezte be a mondatot a fiú. – De, ez hogy lehet? Biztosan csak mi látjuk bele. Nem is csodálkoznék rajta a történtek után.
– Akkor is különös – jelentette ki a lány.
– Jó, elismerem, de most már feküdj vissza. Próbáljunk meg legalább pár órát aludni.
– Rendben. Akkor jó éjt!
– Neked is jó éjt! Szeretlek!
* * *
Már bőven felkelt a nap, mire felébredtek. Csak a legszükségesebb mondatokat váltva kikászálódtak a sátorból, majd a tóhoz mentek, hogy felfrissítsék magukat. A fiú rendbe tette a sátrat, miközben a lány előkészítette a reggelit.

– Szerinted megkeressük az öreg barlangját? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy nekünk kellene utána járni, mi történt vele – gondolkodott el a fiú. – Mondtam az éjjel is, hogy nem szeretnék jobban belemélyedni. Az biztos, hogy legalább száz éve jött ide, és az a gyanúm, hogy egyszerűen nem fogta fel, hogy meghalt. Valahogy... valahogy itt ragadt.

Ebben a pillanatban észak felől különös hangok ütötték meg a fülüket. Mintha valaki énekelt és fát vágott volna.

– Van merszed megnézni? – kérdezte a lány.
– Van – mondta határozottan a fiú, miután vett egy nagy levegőt. – De hozom az erdőjáró tarisznyám és a puskát is. Hallottad, mit mondott az este a favágó. Újabban ismét vannak erre medvék. Mondtam én neked, hogy nem árt, ha nálunk van, mégiscsak vadon ez.

A lány közben bedobozolta az előkészített reggelit, és a sátorba tette. Még egyikük sem volt olyan éhes, a fiú tarisznyájában pedig volt pár energiaszelet, meg víz, ha hosszabbra nyúlna a túra.

– Rendben, igazad volt! Mehetünk?

A pár északra indult, a fákon krétával megjelölve az útvonalukat, és bő 400 méter megtétele után meglátták a zaj forrását. Éjszakai látogatójuk serényen dolgozott, miközben különös dalocskát énekelt. A nagy melegben félmeztelenre vetkőzött, így jól láthatóvá váltak megfeszülő, brutális izmai. A fejsze pedig nagyokat harapott a fából, amely az utolsó csapás során megreccsent és dőlni kezdett, ám soha nem ért földet. Valahol félúton elhalványult, majd eltűnt. A favágó azonban elégedetten biccentett egyet, majd nagyot húzott az övéről leakasztott kulacsából. Mire ezzel végzett, a fa „visszanőtt” a helyére. A favágó a tenyerébe köpött, megragadta a fejszét, majd énekelni kezdett, miközben ismét a fát csapkodta. A fa újból megadta magát, majd akárcsak az előbb, félúton eltűnt. A favágó biccentett, ivott, miközben a fa ismét „visszanőtt”, és minden elölről kezdődött.

A fiú és a lány csendben visszatértek a táborukhoz, és út közben mégis úgy döntöttek, sötétedés előtt visszamennek a helyszínre, és talán a barlangot is megtalálják. Ám mindenekelőtt megreggeliztek, majd horgászni kezdtek. Ma is szerencséjük volt, bőséges fogással lépkedtek vissza a sátorig a kora délutáni napsütésben. Közösen elkészítették az ebédet, s miután azt elfogyasztották, kifeküdtek a tópartra. Néha megmártóztak, s az éjszaka, meg a délelőtt emléke kezdett elhalványulni. A tóparton leterített pokrócon lettek ismét egymáséi. Az ezt követő, nem tervezett rövid szunyókálásból a fiú tért hirtelen magához. Felrázta a lányt is.

– Szívem! Kelj fel! Ha még világosban oda akarunk érni a barlanghoz, indulnunk kell!
– Jól van, jól van. Amíg összekészülődsz, addig még maradhatok? Olyan jó itt.
– Rendben, maradj csak! – mondta a fiú, és a sátor felé indult. Miután felöltözött, a kocsihoz ment, hogy mindent összekészítsen egy komolyabb túrához. Zseblámpát, fejlámpát, vizet, néhány energiaszeletet, melegebb ruhát, esőköpenyt, túlélő fóliát, gyalogsági ásót, kisbaltát, elsősegély csomagot, túlélődobozt pakolt egy hátizsákba. A tájolót a bal oldali vállpántra akasztotta, míg a jobb oldalira egy jelzősípot. A kesztyűtartóból kivett látcsövet a nyakába akasztotta, a környékről szerzett katonai térképet pedig a nadrágja combzsebébe tette. A csomagtartóból kivette az előre elkészített övet is, amelyen egy kisebb és egy nagyobb kés, egy bozótvágó és egy közepes méretű bőrtasakban tűzgyújtó szerszámok és élesztékek voltak, majd a derekára csatolta. Mire visszaért a sátorhoz, a lány is elkészült.
– Tényleg ennyi minden kell? – érdeklődött a fiútól.
– Jobb félni, mint megijedni – jelentette ki nagy bölcsen. – Előfordulhat, hogy meg kell magunkat húzni valahol éjszakára. Bármi történhet, mégiscsak itt vagyunk a vadonban.
– Akkor nyilván még a puskát is hozod.
– Reméltem, hogy azt te fogod.
– Én inkább mást fognék, de legyen. A puskát vállalom, elfér a vállamon.
– Egy költőnő veszett el benned! – mosolygott a fiú.
– Miből gondolod, hogy elveszett? – mosolygott vissza a lány.
– Indulhatunk?
– Fel, fel, és még tovább!
– Hah! Ez jó volt! Akkor csak utánam, szép hölgy! – parolázott a fiú és elindultak megkeresni a szellemet és a lakhelyét.

A krétajelek segítségével jól tudtak tájékozódni, így hamar elértek addig, ahol délelőtt meglátták a favágót. Az erdőben különös csend honolt. No nem az a kihalt, félelmet keltő csend, hanem az a fajta, amikor az élővilág valamiféle veszélyt érez, és meglapul. Úgy érezték, egy pillanatra meg kell álljanak. Füleltek, míg végül meghallották az apró neszeket. Megkönnyebbülten nagyot sóhajtottak, majd tovább mentek a fák hosszúra nyúlt árnyékai között. A terep valóban könnyű volt, enyhén emelkedett, az aljnövényzet is egyre ritkult. A lombok közt besütő nap aranyló sugarai különös fényjátékokat láttattak. Nemsokára azonban a fák is megritkultak, és egyszer csak azt vették észre, hogy nyílt terepen, a hegy lábánál lépkednek. A talaj is megváltozott, a zörgő avart és a puha földet egyre inkább felváltotta a sziklás terep. Megálltak. A fiú szeme elé emelte a látcsövet, és az előttük magasodó hegyoldalt kezdte fürkészni. Persze innen már szabad szemmel is ki lehetett venni a barlang bejáratát a sok sötét folt közül, de biztosra akart menni.

– Az lesz az – mutatott előre, kissé jobb oldalra.
– Menjünk!

Gyorsan odaértek. Nem sokat láttak, a nyílás hamar elnyelte a fényt. A lány kivette a fiú hátán lévő hátizsákból a zseblámpákat. Bevilágítottak a barlang száján, amely náluk valamivel szélesebb és magasabb volt. A favágó életében még bizonyára gond nélkül átment rajta, ám egy nagyobb testű állat már nem fért volna keresztül. Beóvakodtak, de nem jutottak valami mélyre. Úgy húsz méternyire egy kőomlás zárta el az útjukat.

– Hát, azt hiszem, ennyi – mondta a fiú, miközben lámpájával végigpásztázott az omláson. – Hmmm... az ott... meg mi?

A lány is odanézett, ahová a fénycsóva világított. A kövek alól egy jobb kéz nyúlt ki. Nem lehetett ránézésre megállapítani, hogy az épen maradt kesztyűben és vastag kabátban mi is van, de annyira nem is voltak rá kíváncsiak.

– Aztakurva! – szakadt fel a lányból.
– Ja – mondta a fiú. – Hát, most már legalább tudjuk, hogyan halt meg. Érdekes mikroklíma lehet errefelé, hogy ilyen épen maradt a ruházata.

Ebben a pillanatban a köveken át megjelent a szellem, kezében a határozottan valódi fejszével.

– Csak tudnám, ezt hogy csinálja! – mormogta a fiú az orra alatt.
– Szép jó estét, fiatalok! Hát mégis eljöttek? Nem is mertem remélni, de azért nagyon örülök.
– Én ezt nem bírom tovább! – fakadt ki a lány. – Mondd el neki! – kérlelte a fiút.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva a szellem.
– Úgy is mondhatjuk – szólalt meg a fiú.
– No, hát ki vele! A problémát csak úgy lehet megoldani, ha megbeszéljük. Nem igaz?
– De, így igaz – mondta a fiú. – Tudja, az a helyzet, sajnos igaz, amit erről a környékről mondanak.
– Mit is mondanak erről a környékről? – értetlenkedett a favágó.
– Tudja, hogy szellemjárta.
– Látták a szellemet?
– Beszéltünk is vele – mondta a fiú.
– Az nem lehet! A szellemekkel nem lehet csak úgy beszélgetni – ellenkezett a favágó.
– Mi is ezt gondoltuk. Hogy is mondjam magának...
– Jaj, ti férfiak! – fakadt ki a lány. – Maga a szellem! – mutatott rá a favágóra. – Ott van a hullája azalatt a kőomlás alatt.
– Ejnye, kislány! Ilyennel nem illik viccelődni! Miféle hulla? Miféle kőomlás? – kérdezte összevont szemöldökkel.
– Az, amin keresztüljött – mondta a lány. – Ott van épp maga mögött. Nézze csak meg! – szólította fel.

A favágó lassan, gyanakodva megfordult.

– Te magasságos jó Isten az égben! – szakadt fel a favágóból. – Ez meg hogy kerül ide?
– Attól tartok, régóta itt lehet – mondta a fiú. – Itt pedig, látja, ahová a fénycsóva mutat...
– Jééé! Megvan a kesztyűm! Mióta keresem! – örvendezett a szellem, majd odalépett, lehajolt, ám nem sikerült megfognia, hiába próbálkozott. – Mi a fene?
– Igazán sajnálom! – mondta a fiú. – Az ott nem csak egy kesztyű, és nem csak egy kabát. Azt hiszem, az ott az ön teste.
– Óh... – szakadt fel egy fájdalmas sóhaj a favágóból.
– Jó ideje itt lehet, elhagyatottan – mondta a lány. – Igazán sajnálom! És az előbbi kifakadásom is.
– Semmi baj, leányom! Semmi baj. Éreztem én már egy ideje, hogy valami nincs rendjén.
– Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz csak bátran, fiacskám! Ha tudok, válaszolok.
– Az a fejsze valódi? Úgy értem, én is meg tudnám fogni?
– Valódi volt ez mindig is! Még az ükapámtól örököltem, akire meg az ő ükapja hagyta. Mondhatni, családi ereklye. Azt mondták, egy égből jött fémből kovácsolták. Úgy tartották, öröklődnie kell, de hát én kinek adjam? Nincs fiam, akire hagyhatnám.

Ebben a pillanatban a favágó kezéből kihullott a fejsze. A fém nagyokat csattant a köveken, miközben a fiú lába elé esett. A hangra mindhárman összerezzentek, a lány még sikoltott is egyet.

– Ejnye no, úgy látszik elgyengültem a felismeréstől – mondta a szellem, és lehajolt a fejszéjéért, ám azt nem sikerült megragadnia, minduntalan átment rajta a keze. – Vagy az is lehet, hogy lassan távoznom kell. Az az igazság, fáradt is vagyok. Nagyon fáradt.

A lány és a fiú szomorúan nézték a magányos szellemet.

– Semmi baj, fiatalok, semmi baj! Még utoljára volt egy szép estém a társaságukban.

A lány ösztönösen lépett egyet a szellem felé, s kinyújtotta a kezét, hogy vigasztalásul a vállára tegye, de mozdulatával csak a levegőt kavarta fel.

– Tudják mit? – kérdezte a szellem. – Fogják a fejszémet! Vigyék magukkal! Emlékezzenek, hogy élt itt az erdőben, a hegyek között, a tó északi partjától nem messze egy favágó, aki önként vállalta a magányt. No, fogják csak meg, jó fejsze az!

A fiú lehajolt érte, megragadta, mint aki fél, hogy a keze csak valami légnemű dolgot markol, de tényleg valódi volt. Felegyenesedett, próbálta az erdei szerszám súlyát, suhintott vele egyet-kettőt, megnézte az élét.

– Valóban jó fejsze ez! – mondta. – Igazán nekem akarja adni? – kérdezte kissé bizonytalanul.
– Igen, fiatalember, magának adom. Viselje gondját, és néhanap használja is! Meglátja, úgy vágja még a legkeményebb fát is, mint a vajat. De csak nappal, soha nem éjjel!
– Igazán köszönöm... De... még a nevét sem tudom!
– Mennem kell! Hív az erdő, a vadak, az éjszaka csillagai – mondta a favágó. – A név! A név nem fontos! Talán sosem volt nevem. Csak egy favágó voltam.

Öles, határozott léptekkel indult meg, át a barlang bejáratán az erő felé. Amikor a nap utolsó sugarai lebuktak a fák mögött, s a hely félhomályba borult, a favágó szelleme végleg elhalványult. A fiú és a lány könnybe lábadt szemekkel nézték az egyre sötétebb tájat. A fiú a kezében tartott, méretes fejszére pillantott.

– Menjünk, kicsim! Ideje, hogy visszatérjünk a táborhelyre.
– Igaz, drágám, jobb, ha indulunk. Reggel korán kell kelnünk, hogy délutánra hazaérjünk. Holnapután meló, és ki kell pihenjük magunkat. Te! Mi lesz a csillagász táborral?
– Ez jó kérdés. Bár nem láttam erre utaló nyomokat, de nem hinném, hogy a favágó szelleme ne mondott volna igazat a medvékkel kapcsolatban. Mindenesetre én nem kockáztatnék. Keresünk egy másik alkalmas helyet. Sok szép tópartot ismerek még.
– Azok is szellemjárta helyek?
– Nem, azok biztosan nem szellemjárta helyek.
– Erről se gondoltad, mielőtt elindultunk.
– Igen, ez igaz. De így romantikusabb volt, nem?
– Persze. Kísértethistória a világ végén egy tó mellett. Rettentő romantikus! De kárpótolhatsz!
– Mire gondolsz? – kérdezte a fiú sejtelmesen.
– Nem arra, amire most te. Hogy tudsz még ilyenkor is... ezek után? Nem!

A fiú kérdőn nézett kedvesére.

– Teszteljük le a többi szép tópartot is, amit ismersz!

A fiú bólintott, átölelte a lányt, majd kézen fogva kivezette a barlangból, s a táboruk felé indultak. Az égen, épphogy csak a horizont fölött egy apró csillag egy árnyalatnyival fényesebben kezdett ragyogni.