Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 11-12. fejezet

A jövő útjai / Novellák (42 katt) kosakati
  2022.06.19.

011.

A színészek sok taps és hosszas ünneplés után elvonultak. Aztán a színpad megtelt fiatalokkal. Száz tizenhat éves fiú és lány álldogált a víz partján, kezükben átlátszó kis gömböket tartogatva. A gyermekkórus most egy dalt énekelt arról, hogy ma, Elmer napján száz kiválasztott tehetséges fiatal közül tíz megvalósíthatja álmát, bejuthat a főiskolára és „Elmer gyermeke” lehet. A fiatalok sorban a parthoz lépkedtek, és a gömbjeiket a vízre helyezték. Az átlátszó kis gömbök elindultak a csatorna vízén, ki az amfiteátrumból. A fiúk és a lányok ezután visszaültek a nézőtér első soraiba.

A színpadot most egy hatalmas kivetítő foglalta el. Nem is vettük észre, hogy hogyan került oda, máris megelevenedett és a palota előtti folyószakaszt mutatta. Az első „Elmer menyasszony” most érkezett meg a palotához. Fehér márványból épült a palota tövében a kikötő is, ahol egykor Elmer fogadta a hozzá küldött lányokat. Itt most a királynő fogadta az előadáson részt vett szépségkirálynőket. A palotabeliek segítettek a lánynak kiszállni a csónakból és a királynőhöz kísérték.

Norína egy márvány trónuson foglalt helyet, egy félkör alakú terasz legmagasabb pontján. Fenséges jelenség volt, igazi királynő. Halványkék, gazdagon redőzött ruhája vízesésként omlott a fehér márványra és az azt takaró sötétkék bársonyra. Arca egy szabályos szépségé, előrehaladott kora ellenére. Ragyogó, kék szemei rejtélyesek. Majdnem fehér, szőke haja koronaként tornyozva díszítette büszke tartású fejét.

Norína hellyel kínálta maga mellett a lányt. A kis bárkát gyorsan eltüntették a móló mellől, hiszen hamarosan várható volt a következő csónak a következő szépségkirálynővel.

Most mi is ugyanazokat a képeket néztük a kivetítőn, amit sokan mások is a parkban, az utcákon és tereken, és persze a kommunikátoraikon. Sorban érkeztek a szépségek és elfoglalták helyüket a királynő körül.

Az amfiteátrumban eközben kisebb jövés-menés kezdődött. A nézők, a vendégek felkeltek, sétáltak, ettek-ittak, beszélgettek. Csak a száz fiatal ült csendben az első sorokban. Arcuk feszült volt, kezükkel a ruhájukat, hajukat babrálták.

– Izgatottak szegénykéim… – sóhajtotta Evan – Most dől el a sorsuk.
– A sorsuk? – kérdeztem – Annyira nagy dolog az a főiskola? Csupa jó képességű gyerek… Ha az Elmerre nem kerülnek be, tanulhatnak máshol is. Nem?

– Persze, persze. Nagyon sok jó egyetem és főiskola van és persze van a kommunikátor, meg a háló az irdatlan mennyiségű információval… De az „Elmer” az más. Ezek a gyerekek már hónapok óta készültek erre a napra. Sok ezer tizenhat éves jelentkezik minden évben a nagy megmérettetésre. Már az is nagy dolog, ha valaki bekerül a száz közé. Ők százan mind alkalmasak lennének arra, hogy elvégezzék az Elmert, de csak tíz lehet közülük olyan szerencsés, hogy be is jut oda. És aki bejut, azelőtt olyan lehetőségek nyílnak meg, amiért érdemes tanulni, küzdeni. A főiskola csak két éves, de rendkívül intenzív. Bentlakásos iskola, vakáció és hétvégi kimenő nélkül. Aki sikeresen elvégzi, alig van lemorzsolódás, azt tizennyolc évesen „Elmer gyermekévé” nyilvánítják. Ez pedig azt jelenti, hogy a kötelező kétéves vándorlás után komoly feladatokat kaphat a királynőtől. Részt vehet a bolygó irányításában, akár király, vagy királynő is lehet. Az aktuális uralkodó nem csak a gyermekei, unokái, rokonai, hanem „Elmer gyermekei” közül is kiválaszthatja az utódját. Norína, a mostani királynő sem hercegnőnek született. Ő is Elmer gyermeke volt, igaz, alig került be a tíz közé…

– Hogyhogy alig? – kérdeztem.

Evan az előbbi mondat után hirtelen harapta el a szót, de aztán mégiscsak elmondta, amibe belekezdett.

– Volt egy kis probléma a gömbjével. Furcsa kis jelenet volt, a mai napig is tisztán emlékszem rá. A kis gömbökben minden fiatal elhelyezi a nevét és az azonosítószámát egy kártyán és pár szál bordó Elmer-virágot tesz mellé. Az amfiteátrumból mindenki elindítja a szerencse-gömbjét a vízen. A gömbök leúsznak a folyón, a palota kis kikötőjébe, ahol a királynő tízet kiemel közülük. Láttam, hogy Norína gömbje nincs rendesen lezárva. Valószínűleg izgalmában nem elég erősen csavarta be rajta a kis nyílás ajtaját. Szólni akartam neki, de későn vettem észre, a gömb már a vízre került és elkapta a sodrás. A kis gömb süllyedni kezdett, szivárgott bele a víz. Norína csak állt tehetetlenül a parton, kivörösödött az arca, kicsordult a könnye. Aztán összeszedte magát, teljesen kisimult az arca, összehunyorította a szemét… és a kis gömb, mintha valami kéz megigazította volna, megfordult, a nyílás nézett felfelé és egy kevés vízzel ugyan a belsejében szép egyenesen elindult a folyón lefelé. Észrevette, hogy észrevettem. Azután nem szólt hozzám egy szót sem. Amikor az akkori király, Noel, kihalászta a gömbjeinket, az ünnepségen is elhúzódott tőlem jó messzire. A főiskolás években is elkerült, amennyire csak lehetett. Amikor megkoronázták, gratuláltam neki és akkor a fülembe súgta, hogy „ Köszönöm.” „ Nincs mit.” Súgtam neki vissza. Azóta újra beszélünk, sokszor, sok mindenről, csak arról a kis gömbről nem. De ezt lehet, hogy nem kellett volna elmondanom… Soha nem beszéltük meg Norínával, hogy ez most titok, vagy nem titok. Úgy éreztem, eddig mindig, hogy nem jó, ha beszélek róla… neked most elmondtam, de arra kérlek, ne add tovább!

– Természetesen nem adom tovább. De ebből a történetből nekem úgy tűnik, hogy maga is lehetett volna király…
– Igen.
– Most nagyot nőtt a szememben… – csúszott ki a számon.
– Köszönöm! – érzékenyült el Evan.
– És hogy tudta lenyelni, hogy nem magát választotta Noel király utódjául, hanem Norínát?

– Akkor éppen ötszázhuszonheten voltunk jogosultak a koronára. Noel harminc éves uralkodása alatt háromszáz főiskolást nyilvánított Elmer gyermekévé. Neki magának két gyermeke és hat unokája volt. Testvérei és egyéb rokonai révén volt még száztizenegy herceg és hercegnő. A többi aspiráns még az előző király rokonságából került ki, vagy ő fogadta őket Elmer gyermekévé. Nem volt könnyű dolga Noelnek. Legalább ötvenen voltunk komoly esélyesek a koronára. Bármelyikünk megfelelő lett volna erre a feladatra. De az, hogy alkalmasak lettünk volna az uralkodásra, az azt is jelenti, hogy beláttuk, Noel csak egyet választhat közülünk. Elfogadtuk a döntését, és mindenben támogatjuk a kiválasztottat.

– Úgy érti, nem voltak intrikák, szervezkedések, összeesküvések, palotaforradalmak?
– Ezek a földi történelem fogalmai. Nálunk ez nem divat. A legjobbak közül a legeslegjobbat választja ki a mindenkori király, aki az előző körben a legjobbak közül a legeslegjobb volt. Az alkalmasság a mérce, semmi más.
– De ezt mindig mindenki elfogadta, senki sem tiltakozott?

– Azért nálunk is volt egy majdnem palotaforradalom… Arik lánya, Dian nagyon becsvágyó teremtés volt. A képességei messze elmaradtak Elmeréi mögött, mégis ő akart uralkodni. Varázslatos szépségével, szuggesztív egyéniségével sok hívet szerzett magának. Igyekezett háttérbe szorítani a csendes, szerény Elmert. Valóságos hadjáratot folytatott a népszerűségért. Merész kijelentéseket tett majdani uralkodásával kapcsolatban és ígérgetett, ígérgetett. Ijesztően sokan várták Ariktól azt, hogy Diant koronázza királynővé. Arik ellenállt a nyomásnak, inkább a bölcsességére hallgatott. Kitartott eredeti elképzelése mellett és Elmert koronázta meg. Dian amikor a koronázás után hívei közül sokan elfordultak tőle, annyira csalódott és elkeseredett volt, hogy a halált választotta. Célját vesztette az élete, nem találta a helyét.

– Szomorú történet…
– De tanulságos… Nem szabad mindent egy lapra feltenni, és minden másfelé vezető hidat felégetni, mert a nagy, üres semmiben találhatjuk magunkat.
– Szóval mindig legyen „B” terv is?
– Legalább! De jobb, ha van még „C” és „D” is – nevetett Evan. – Annyira sok lehetőség van mindenki számára, hogy érdemes többféle tervet is kitalálni. Egy-két kudarctól nem kell letörni, mert „van másik”…
– „Van másik”… ez olyan ismerős nekem.
– Ez egy földi szállóige, de nálunk is közismert. Ne csodálkozz ezen, hiszen a mi kultúránk is a földi kultúrán alapszik. Sok mindent megőriztünk, abból, amit magunkkal hoztunk, de sok mindent, amit feleslegesnek, vagy károsnak ítéltünk hagytunk feledésbe merülni.

A kivetítőn még mindig a szépségek érkezését mutatták.

– Hogyan készülnek ezek a felvételek? – kérdeztem. – Hol közeli, hol távoli és különböző szögekből… de kamerákat nem látok sehol.
– Dehogynem. Látod azokat az apró buborékokat a színpad körül, a nézőtér felett, a patak felett?
– Eddig nem is figyeltem fel rájuk. Azt hittem, a díszlethez tartoznak, afféle látványelemek. Csak nem ezek a kamerák?
– Mikro-kamerák. De vannak a levegőben nano-kamerák is. Azok olyan aprók, hogy nem is látod őket.
– Ezek olyanok, mint amit a kis pincérlány után engedett?
– Hasonlóak. Amit a kivetítőn láthatsz, azt egy közvetítő-mester állítja össze ezeknek a kis buborékoknak a felvételeiből. De ha éppen egy másik kamera képére vagy kíváncsi, bármelyikét megnézheted a kommunikátorodon. Figyeld csak, a nézők közül sokan nem csak a kivetítőt nézik, hanem időnként a mobil kommunikátorukat is.
– Szívesen megnéznék egy ilyen buborékképet.
– Melyikre vagy kíváncsi?
– Azt szeretném megnézni, hogy a kis gömbök hol tartanak a folyón.
– Semmi akadálya.

Evan a kommunikátorára helyezte az egyik ujját, finom kis mozdulatokkal mozgatta rajta a négy irányba billenő szenzort.

– Átadom a képet a te mobilodra – mondta –, fogadd az üzenetet, és máris nézheted.

Megjelent nálam is a kép, ami a folyót mutatta a rajta úszó gömbökkel, a parton ülő, sétáló emberekkel. A kis gömbök úsztak, bukdácsoltak a vízen, de még messze voltak a palota kikötőjétől.

Evan megmutatta, hogyan tudok a mobil kommunikátorommal belépni a hálóba és kikeresni a kis kamerák képeit. Végig is nézegettem néhány kamera képeit. Nagyon élveztem, hogy szinte bárhová odapillanthatok.

– Ezek a mikró-, és nano-kamerák csak az ünnepet közvetítik, vagy máskor is oda lehet velük nézni bárhová?
– Na, az előbb még csak észre sem vetted őket, most meg már nem tudsz betelni velük. Más napokon is, sőt éjjel-nappal használatban vannak. Most persze az ünnep miatt a szokásosnál több van belőlük az amfiteátrumban.
– Remek dolog ez, de nem sérti a személyes szabadságjogokat?
– Ezek csak közterületeken lebegnek. Magánlakásokba nem lehet bekukkolni velük.
– De az utcákon, tereken és más helyeken bárkiről lehet velük felvételeket készíteni, az illető tudta és beleegyezése nélkül. Ez ellen nem tiltakozik senki?
– Aki nem akarja, hogy felvételek készüljenek róla, az otthon maradhat… – nevetett Evan.
– Ez nem olyan vicces! – vetettem ellen. – A Földön ebből óriási botrány lenne. Tiltakozások, aláírásgyűjtések, tüntetések, kamera vadászatok…
– Ez a rendszer voltaképpen a forgalom figyelésére lett felszerelve, jól kiegészíti a regisztrációs rendszert. De mivel nálunk minden adat és információ nyilvános, bárki bármikor belenézhet. Vadászni pedig nem lenne érdemes a kamerákra, mert azok előbb megörökítenék a támadót.
– Itt minden annyira ki van találva…
– Attól rendszer a rendszer.

– Ezzel a kamerarendszerrel nem tudnánk megtalálni Rodit?
– Ha lenne nála kommunikátor, vagy gyűrű, akkor hamar megtalálnánk. Így egy kicsit nehezebb és lassabb lesz. Már bevittem a hálóba egy keresést Rod arcképével, ujjlenyomatával. Ha valamilyen közterületre téved, a kamerák megtalálják, de ha bent ül egy magánlakásban, akkor várhatunk egy darabig. A kis pincérlány után küldött kém-kamera lehet, hogy előbb megtalálja.
– Ezzel a kamera rendszerrel bárki bárkit megkereshet?
– Nem egészen. Közvetlenül csak akkor, ha sejti merre keresse. Bárki megteheti, hogy végignézegeti a több-millió lebegő kamera felvételeit, de ez nem célravezető. Kicsit sokáig tartana. De erre a célra van egy kereső-szolgálat. Bárki megkérheti őket, hogy keressenek meg neki egy konkrét személyt. Ha rátalálnak, megkérdezik, akarja-e közölni a hollétét azzal, aki keresi. Nem mindenki akarja. azt, hogy megtalálják. Persze fel lehet hívni a kommunikátorát, de az jelzi, hogy ki keresi, és nem biztos, hogy felveszi. Vannak olyanok is, akik alig várják, hogy valaki keresse őket. Enyhén sértődött szerelmesek, duzzogó kamaszok gyakran megteszik, hogy egy kis időre eltűnnek. Aztán boldogan rohannak haza, ha látják, hogy hiányoznak valakinek. De ugyanez a kereső-szolgálat szokta megtalálni azokat is, akik például út közben rosszul lettek, vagy baleset érte őket és vészjeleket ad a kommunikátoruk.

Aggódtam Rodiért. Erre felemás személyisége és a helyzet is bőven adott okot. Rod egyrészt zseniális szakember volt, mindenhez értett, ami gépből volt. Másrészt viszont majdnem harminc éve ellenére egy gyámoltalan, buta kis kölyök volt. Kedveltem őt autó-motor mániája és neo-punk-rockos zenei ízlése ellenére. Beszélnem kellett volna vele, úgy is mint barát, és úgy is, mint a hajó pszichológusa. Mindkét minőségemben egy kicsit úgy éreztem, felelős vagyok érte.

Már az úton is elég sok gondom volt vele. Szakértelmét senki sem kérdőjelezte meg, de külseje és kissé vad zenei ízlése miatt gyakran piszkálták. Rod szerette volna, ha kemény vagánynak tartják. Ezt akarta elérni vörös hajtaréjával, ádáz arckifejezésével és vadbarom, zajos zenéjével. De apró termetével, gátlásos viselkedésével inkább komikus hatást keltett. Ahányszor csak kinevették, azonnal magába zuhant. És persze mindig akadt valaki, aki tapintatlanul, figyelmeztetésem ellenére nem bírván kihagyni egy jó poént, cukkolta, hergelte. Rodit az őrjöngésig ki lehetett borítani.

Néhányan „kardfogú hörcsögnek” csúfolták, mások „zsugorított vaddisznónak”, vagy „zsebtigrisnek” hívták. Ezeket a beceneveket általában a csúfondáros Dalma találta ki, a többiek pedig kaján vigyorral átvették tőle. Sokszor kértem Dalmát, hogy ne piszkálja Rodit, de ő nem bírt féket vetni a nyelvére. Ami az eszébe jutott, azt már mondta is… Sokszor gondolkodás nélkül. Nem tudta visszafogni azt a sajátságos humorát, ami másokat csak szórakoztatott, Rodit viszont megsebezte. Hizlalta a máját, hogy a többiek értékelik a sziporkáit, és nem szívesen hagyott ki egy poént sem. Sajnos nem mindig mérlegelte csípős kis szurkái hatását, következményét.

A hajón azért valahogy mindig el tudtam érni, hogy abbahagyják a heccelődést, mindenki lenyugodjon, Rodi is, és végezze inkább a munkáját. De ki tudja, hogy ezen a számunkra ismeretlen helyen milyen hatások érik ezt az érzékeny gyereket, és azok mit hoznak ki belőle. Bele sem mertem gondolni.

– Szeretném, ha mielőbb megtalálnánk Rodit. Jó lenne, ha előbb tudnék beszélni vele, mint Engor – kértem Evant.
– Mindent megteszek Akikó, hogy így legyen – ígérte Evan.

A kivetítő most a palota kikötőjét mutatta. A folyó vízén egy virágokból álló pontonszerűség feküdt, egyik parttól a másikig. Először nem tudtam, mire lehet ez jó. Ahhoz gyengének látszott, hogy hídnak használják, talán még egy gyermek súlyát sem bírta volna el. A víz útját sem zárta el, hiszen csak a tetején lebegett. Hamarosan kiderült, hogy mire való ez az úszó virágfüzér. A folyó sodrásával sorban megérkeztek a fiatalok szerencse-gömbjei. A két part közt kifeszített virág-füzér megfogta a gömböket, azok nem sodródtak tovább, hanem egy tömegben torlódtak fel.

– Így nem számít, milyen sorrendben értek ide, csak a vak-szerencse számít – mondta halkan Evan. – Igazi esélyegyenlőség…

Norína felemelkedett a trónusról, ünnepélyes, lassú léptekkel a parthoz sétált. Egy márványlépcsőn belesétált a sekély vízbe, egyenesen a gömbök sűrűjébe. Harsonaszó köszöntött minden egyes gömböt, amit a királynő kiemelt a vízből és átadott a mólón álló szépségkirálynőknek. Amikor megvolt mind a tíz gömb, Norínát kisegítették a vízből, a lányok a fejük fölé tartott gömbökkel kísérték vissza a trónhoz.

Most következett a nagy pillanat. Az amfiteátrumban ülő fiatalok már tövig rágták a körmüket. A lányok a gömböket sorban Norínának nyújtották. Ő pedig kinyitotta, kiemelte a kis kártyát és mondta sorban, fennhangon a szerencsések neveit. Várakozásteljes, feszült csendben hangzottak el a nevek. A tizedik után kitört a hangzavar. A kiválasztottak örömét és a többiek csalódottságát a megszólaló zene sem tudta elnyomni.

012.

A tíz kiválasztott – szüleikkel és néhány tanárukkal együtt – bárkákba szállt és útnak indult a folyón, a királynői fogadásra. A többi kilencven fiatal tiszteletére az amfiteátrumban folytatódott az ünneplés. Némelyiknek nem sok kedve volt a mulatsághoz, hiszen ez volt az egyetlen lehetőségük, többet már nem pályázhatnak az Elmerre. Volt, aki sírt, rosszul lett, de volt olyan is, aki kimondottan vidám volt, hiszen nagy nyomás alól szabadult.

– Egy kapu végleg bezárult előttük… – mondta Evan elmélázva. – De sok másik még nyitva áll.
– Nehéz lehet tizenhat évesen felfogni azt, hogy valami véglegesen eldőlt.
– Igen. Néhányan nem is tudják feldolgozni… Minden évben előfordul köztük néhány öngyilkossági kísérlet.
– Van valami kegyetlen ebben az egészben… Miért csak egyszer lehet pályázni?
– Mert jövőre is lesznek tizenhat évesek és ez az ő lehetőségük, senki másé.
– És mi lesz ezzel a kilencven csalódott kamasszal?
– Azért ne nagyon féltsed őket! Jó képességű, szuper kis kölykök ezek. Szétkapkodják őket az egyetemek és főiskolák. Mindenhol szívesen látják a kilencven legjobbat. Hamarosan belevetik magukat a tanulásba, és nem lesz sok idejük lelkizni. Aztán jön a kötelező egy éves vándorlás. Bejárják a bolygót, munkatapasztalatot szereznek, rengeteg embert ismernek meg, élményeket gyűjtenek. Idővel megtalálják a helyüket valamennyien.

Amíg mi beszélgettünk, a többiek vagy csatlakoztak a mulatsághoz, vagy elszállingóztak a parkba, a városba. Dalma is eltűnt mellőlünk. Ahogy kifelé sétáltunk a márványtömbök között, egyszer még láttam egy pillanatra, ahogy vidáman nevetve éppen részt vesz valami körtáncban. Aztán szem elől tévesztettem.

Evannal gyalogosan indultunk a közeli húszas kapuhoz. Egy darabig a most már néptelen csatornaparton mentünk, aztán bekanyarodtunk egy másik sétányra. Magas fák közt haladtunk, pavilonok, tisztások, szobrok mellett vitt az utunk. Evan minden látnivalóról tudott valami érdekeset mesélni. Az egész napos üldögélés, evés-ivás után jól esett ez a séta.

– Evan, maga csak a parkban tud mindenről mindent, vagy az egész bolygót ennyire ismeri? – kérdeztem.
– Az egész bolygót azért nem ismerem ennyire, de sok helyen jártam. Nagyon sok helyen… A két éves vándorlás alatt minden nagyobb városban megfordultam, de nem csak a városokban jártam, olyan helyeken is dolgoztam, amelyek távol vannak minden lakott helytől. Itt, a parkban évekig dolgoztam, mint idegenvezető.

Nem is gondoltam, micsoda lavinát indítok el udvariaskodásnak szánt kérdésemmel. Evan a húszas kapuig elmesélte, hol mindenhol megfordult a két vándor-év alatt és azután. Gazdag volt ez a két év élményekben, elég jól megismerhette ez alatt a bolygót. Elmondta, hogy dolgozott gömb-taxisként, bútorszállítóként, bármixerként, kórházi segédápolóként, gyümölcsárusként, bányászként, élelmiszergyártóként, csomagolóként, gondnokként, idegenvezetőként… A vándor-évek után először elemzőként, koordinátorként, panaszkivizsgáló ügyintézőként dolgozott. Később rábízták a kereső-szolgálat vezetését. Most az Elmer főiskolán tanít.

Őszintén irigyeltem Evant. Izgalmas lehet ennyiféle munkát kipróbálni, mindig más és más helyen, más emberek között. Jó lehet így bejárni egy egész bolygót, nem turistaként, nem kívülállóként nézelődve, hanem benne élve, a részeként működve. Jó lehet egy egész bolygón otthon lenni. Otthonosan jönni-menni, sehol sem odacsöppent idegennek lenni.

Mikor a bányászatot említette, kicsit felkaptam a fejem, hitetlenkedve néztem rá. Nem tudtam elképzelni Evant egy bányában, sisakkal a fején, csákánnyal a kezében. Látva kérdő pillantásomat elnevette magát, és megnyugtatott, hogy olyan bányász, amilyen ő volt, akár én is lehetnék. A bánya, ahol pár hetet dolgozott, a zord fennsíkon van. A föld alá, a tárnákba ember nem jár le, odalenn csak gépek dolgoznak, és szondák vizsgálják a mélység titkait. A bányászok közvetlenül a felszín alatt, kisebb-nagyobb kupolák alatt élnek, dolgoznak. Irányítják, ellenőrzik, karbantartják a gépeket, elemzik a szondák méréseit, felvételeit. A bányász-kolónia minden kényelemmel el van látva, és földalatti gyorsjárat köti össze a legközelebbi várossal. Igazat adtam neki, ilyen bányász akár én is lehetnék. És szívesen lettem volna gyümölcsárus, gömbtaxis, idegenvezető, pincérnő, áruházi eladó, és még sok minden más…

Elmeséltem neki, hogy az én életem nem volt ilyen változatos, hogy az én életem sokkal egysíkúbb, behatároltabb volt. Hogy elérjem a célomat, én nem tehettem kitérőket. Én nem ismerem úgy a Földet, mint az itteniek a Szerenát. Diákkoromban eljutottam néhány helyre, turistaként, a szüleim jóvoltából, de igazán csak azt az egy várost ismerem, ahol születtem, iskoláimat végeztem, dolgoztam. Tokión kívül nekem minden város épp oly egzotikus és idegen volt, akár a Szerena. Most ébredtem rá, hogy saját szülőbolygómon nem voltam igazán otthon. Nem volt módom megismerni, és birtokba venni. Az anyagiak megakadályoztak abban, hogy körbeutazzam a Földet, hogy legalább lássam, hogy legalább nagyjából megismerjem. És az a rengeteg hozzá nem férhető információ… A sok szigorúan bizalmas adat… Az a sok minden, ami mások szerint nem tartozik rám… Mit tudok én egyáltalán a saját bolygómról? Egy töredékét annak, amit tudni szeretnék. Egyrészt anyagi okokból, másrészt a titkok szövevénye, a ködösítés, az agymosó média miatt…

És most itt vagyok egy idegen bolygón, ahol a Földet kell képviselnem, a Föld érdekeit védve kell tárgyalnom… De milyen alapon képviselem én a Földet?

– Úgy látom, elfáradtál – zökkentett ki gondolataimból Evan. – Gyere, üljünk le itt egy kicsit!

Leültünk egy padra a tisztás szélén. Különös hangulata volt ennek a helynek. Hosszú tűlevelű fenyők tövében egy szabálytalan alakú, töredezett kőtábla állt, pontosan szemben a mi padunkkal. Talán pontosan ezért tették ide ezt a padot… Próbáltam kibetűzni a feliratot, de nem nagyon ment. A betűket megkoptatta az idő és félig a borostyán is befutotta.
– „…látomás lesz létezéssé,
…létezés lesz látomássá…” – szavalta Evan.
– A „Vörös szoba álma” – válaszoltam. – …a kő története… középkori kínai regény.
– Te ilyeneket olvasol? – szaladt fel Evan szemöldöke.
– Ilyeneket is… meg még sok minden mást.
– Azt hittem, az ilyen elvont régiségek csak engem érdekelnek… Ez az egyik legkedvesebb helyem a parkban. Mindig ide jövök a „holdtalan éjszaka” ünnepén.
– A „holdtalan éjszaka” ünnepe? Már hallottam emlegetni, de nem tudom, mi is ez pontosan.

– Ez a mi legnagyobb ünnepünk. A királynővel való tárgyalásotok előtt lesz két nappal. Szerencsétek van, még itt lesztek, és részt vehettek benne. Megérthetitek, láthatjátok hitünk megnyilvánulását. Ezen az éjszakán senki sem alszik. Nem is dolgozik ilyenkor senki, csak néhányan, akiknek nélkülözhetetlen a munkája. Ilyenkor az emberek felveszik a földszínű ünnepi ruhájukat és kivonulnak a parkba, a tengerpartra, a hegyekbe… Senki sem marad a házakban. A kórházakon kívül ezen az éjszakán minden épület üres. Mindenki keres magának egy megfelelő, csendes, nyugodt helyet – amit előzőleg a hálón már lefoglalt magának –, és naplementekor ott letelepszik. Ezt az éjszakát mindenki étlen-szomjan, szótlanul, egyedül tölti el. Ezen az éjszakán mindenki egyedül marad a csillagokkal. Ilyenkor nem zavarnak a holdak, a városi fények, a városi zajok. Ezen az éjszakán az ember átgondolja az életét, a múltját, a jelenét, a jövőjét. Tisztázza magában a felmerülő kérdéseket. Meghozza a régóta érlelődő döntéseket. Átérzi a saját kicsinységét, a világmindenség végtelenségét. Átérzi a kicsinység és a nagyság összefüggését, egységét. Átérzi a mindenség lényegét.

Sokáig hallgattunk a két hold szeszélyesen változó, ezüstös fényében. Az egyik hold, távolabbi pályáról, a keleti égboltról ragyogott ránk, a közelebbi pályán haladó pedig a nyugati égboltról küldte sugarait. A fák közt egymást keresztező sejtelmes fények különös, valószerűtlen játéka csodálatosan szép volt.

– Földi vendégeinknek már biztosítottunk helyet erre az éjszakára… De én szeretném, ha te itt töltenéd az ünnepet, ezen a tisztáson… közel hozzám…

Előző oldal kosakati