Vörös átok

Szépirodalom / Novellák (253 katt) R. Harbinger
  2022.05.22.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/7 számában.

A mosolya andalítóan hatott rám, szeme szebben csillogott ezer gyémántnál. Imádtam Kathy minden porcikáját, és már ekkor tudtam, feleségül fogom venni. Néhány férfi azonnal tudja, ha meglátja az igazit. Nekem kellett hozzá két hónap, de szívem lángolt, akár valami tüzes kohó.

– Jól mondod, édesem! – hasított a túlzottan ismerős hang az étterem csendjébe.

Átpillantottam Kathy válla fölött, és megláttam Joant pár asztallal odébb. Vörös fürtjét tekergette ujja köré, és túlzottan próbált partnerére figyelni.

Ismét Kathy szemébe néztem, de figyelmem elkalandozott a régi emlékek felé. Joan, mint egy kétarcú angyal, egyszerre isten eget rengető csapása, valamint a legtüzesebb nő, akivel összeakadtam. Legédesebb emlékem róla, amikor meztelenül ültünk a jacuzzi szélén, és felajánlotta derült égből villámcsapásként, szeretne meglepni valami különlegessel, majd ölembe hajtotta fejét.

A legmaradandóbb emlékeim azonban a hozzá kapcsolódó problémák; leginkább egy fekete lyukhoz hasonlított, aki magába szippantja más szerencséjét. Talált egy aranyórát az utcán, erre belementek a kocsimba. Szerelmet vallottam, másnap kigyulladt a lakásom. Nyert a kaparós sorsjegyen, egy biciklis futár eltörte a lábamat. Végül szakítottam vele testi épségem érdekében, mielőtt még végzett volna velem ez a kapcsolat.

– Elszaladok a mosdóba, ha nem haragszol – mondta Kathy, majd távozott.

Ahogy felállt, észrevettem, Joan partnere is távozik, majd tekintetem találkozott Joanével. Vörös rúzsos, puha ajka résnyire nyílt, és szerintem lélegzete is elakadt. Azonnal lesütöttem tekintetemet, és turkálni kezdtem tányéromban. Legszívesebben az asztal alá bújtam volna, de már elkéstem.

– Szia, Tony. Régen láttalak, hogy vagy? – lépett mellém, azt követően lehuppant a szemközti székbe, de én próbáltam közömbös maradni.
– Szia, Joan. Megvagyok, köszönöm.
– Nem hittem volna, hogy… – És csak mondta, mondta, és mondta.

Pillantásom idegesen rebbent ide-oda Kathy után kutatva, míg Joan le nem dobta az atombombát.

– Még mindig szeretlek, Tony. Egyszerűen nem tudlak elfelejteni.

Lélegzetem bent ragadt, és úgy éreztem magam, mint a sarokba szorított patkány, amit hamarosan agyonütnek. Időt kellett nyernem, hogy gondolkozhassak. Púposat mertem a főzelékből, számba tömtem, és pontosan harminckétszer rágtam meg az asztali etikett szerint. Csak utólag tudtam meg, a szakács szalmonella fertőzéssel állt munkába aznap.

– Mondj már valamit, Tony! – kérlelt, de nem álltam kötélnek.

Illedelmesen megtöröltem szám szélét, majd azt mondtam, mennem kell, és elhagytam az asztalt. Feleslegesen próbált marasztalni, és amikor megfordultam, beleütköztem Kathybe.

– Öm, Tony, ő kicsoda? – kérdezte Kathy, és éreztem hangjában a vihar előtti csendet. Elárulta korábban, milyen féltékeny tud lenni, mégsem tudtam felkészülni az arcomat égető érzésre, ami keze nyomán hasított belém.

Kathy ott hagyott a vendégek szemének kereszttüzében Joannel, aki meglepett arcot vágott, majd szempillantás alatt felvidult.

– Ha jól látom, a partnered távozott, szóval most már nyugodtan beszélgethetünk.

Fulladozni kezdtem a gondolattól, hőhullám tört rám, és friss levegő után vágytam. Az ablakhoz siettem, kinyitottam, és mélyet szippantottam a virágzó fák illatába.
– Jól érzed magad, drágám?! – érintette meg vállamat Joan, és valami elpattant bennem. Hangom elementáris erővel robbant ki belőlem, és csúnya ilyet mondani, de üvöltöttem, mint a sakál, míg Joan vacsorapartnere elő nem bukkant, és túl nem kiabált. Lökdösődni kezdtünk, és már csak Joan sikolyára, a súlytalanságra és a körülöttem áramló levegőre emlékszem zuhanás közben.

A kórházban tértem magamhoz, fejem, hátam kisbalta módjára hasogatott, és nem tudtam felkelni. Pánikba estem, üvölteni akartam, de államba fájdalom nyilallt. Megéreztem a gipsz nyomását magamon, mielőtt megláttam volna a tükröt a túlsó falon. Leginkább valami elcseszett rajzfilmfigurára emlékeztetett a látvány; bokától felfelé gipsz borított egészen a nyakamig, ahonnan merevítőben folytatódtam.

Amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, berontott a szobába Joan, és örömtől remegő hanggal pattant mellém. Neki a megkönnyebbüléstől patakzottak könnyei, nekem a sajgó kezem miatt, amire ráült.

– Istenem, el sem hiszed, mennyire boldog vagyok! Azt hittem, nem éled túl a zuhanást! – Láthatta kérdő tekintetemet, miszerint fogalmam sincs, miről beszél, így folytatta: – Mario ütése kilökött téged az ablakon. Még szerencse, hogy azok a fák az ablak alatt álltak, és felfogták az esést, különben nem élted volna túl az öt emeletnyi zuhanást. – Nem éreztem szerencsésnek magam. – De ne aggódj, Mariot elvitték a rendőrök, így már senki sem állhat közénk. – Ekkor próbáltam meg törött állal is ordítani, de erősen fogott a merevítő. – Ismét együtt lehetünk, csak te, én… és a kicsi.

Gondolataim versenyt futottak egymással, használhatatlan lábamba menekülési kényszer hasított, de hamvába halt.

– Bizony, Tony, apa leszel! Annyira boldog vagyok! Azonnal beszélek az orvossal, hogy magadhoz tértél, és amilyen hamar csak lehet, engedjenek ki! Majd én gondodat viselem! – ajánlkozott, és kisietett.

Menekülnöm kellett; tolókocsival, mankóval, vagy megtanulok repülni, nem számított. A remény két perc gyakorlást követően csillant fel először, miután meg tudtam mozdítani mutatóujjamat. Önkéntelenül is elmosolyodtam fájdalmaim ellenére, majd égető probléma ütötte fel fejét alsó fertályon korgó gyomrom kakofóniájában. Ezután szereztem tudomást a szakács betegségéről…

Előző oldal R. Harbinger