Elejtett szemek

Szépirodalom / Novellák (1170 katt) Tolerancia
  2011.06.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/6 számában.

A nagy háborúk előtti, alatti, és kicsit még az utánuk következő időkben is, a zoknikat, harisnyákat apró kis céhekben, manufaktúrákban kötötték, horgolták. A jó minőségű kézimunkáknak nem csak pénzben kifejezhető értéke volt akkoriban, hisz lassan készültek, emiatt sokat kellett rájuk várni. Természetesen az előkelő, gazdag hölgyek kiváltsága volt azokat újonnan, makulátlan eredetiségükben viselni, míg a cselédlányok, szolgálók, szegény sorsú asszonyok a sérült, elhasznált, letett darabokkal kényszerültek beérni.

Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy stoppolt, foltozott alsóneműt, zoknit hordjunk, sokáig mégis biztos megélhetést jelentő foglalkozásnak számított a szemfelszedés. Norma is éveken át tanulta édesanyjától, hogyan kell egymásba öltögetni a lepottyant, elszaladt szemeket, hogyan kell alig észrevehetővé tenni egy-egy foltot, csomót, a megszokott mintákból valami egyedit, utánozhatatlant alkotni, megmentve a régit, újat teremteni.

Egy borús, nyirkos, hideg délutánon történt. Nem vetítette előre semmi - nem bújt elő a lustálkodó nap hirtelen az álmosan úszkáló felhők közül, nem feketítette háborússá az eget egy soron kívül kitörő vulkán, és még a madarak sem indultak vándorútjukra -, egyszerűen csak kopogtattak az öreg ház elgyötört ajtaján.

- Tessék - motyogta maga elé a lány, majd az egyik apró szerszám nyelét a szájába véve szabaddá tette jobbkezét. Széket húzott maga mellé, és óvatosan megbillentve fejét, széles mosollyal marasztalni készült az érkezőt. Meglepődött ugyan, hogy megrendelő helyett csupán egy, abból a távolságból rongykupacnak tűnő foltot látott a földön, mégsem hagyta abba azonnal a munkát, tovább kopogtak sürgő ujjai közt ugrándozva a szerszámnyelek. Fontos darabon dolgozott épp. Sosem vallotta be ugyan, de leheletnyi különbség akadt egyes megbízások között. Valahogy mindig sikerült a táncosok viseleteinek észrevétlenül a sor elejére surranniuk. Tudta, pár mozdulat még, és újjászületik Dolly kedvenc fellépő ruhája, és akkor, csakis akkor nézheti majd meg, mi hever a titokzatos rakásban. Először lágyan simította felhevült orcáját a beáramló levegő, de az utolsó mozdulatoknál már polkát járt vizes hátán a huzat.

- Kész!

S ahelyett, hogy két kezével maga elé tartva gyönyörködött volna legújabb alkotásában, mint egyébként szokta, felpattant a székről, az ajtóhoz rohant, sebesen megfordította az üvegezett részben fityegő táblát, és bezárkózott.

- Ki vagy te? - kuporodott a földre tekintetével, hangjával, majd ujjaival simogatva az ismeretlen anyagot. - Mért hagytak itt nálam? - forgatni, fürkészni kezdte a pillekönnyű, áttetsző, finom selymet, amely különleges egyszerűségével azonnal elkápráztatta leendő mesterét. Már nem érdekelte a sok rongyos festett gyapjú, sem a balerinák, sem a didergő diáklányok a fűtetlen iskolapadokban. Hiába dörömböltek, kérlelték, szólongatták, többé nem nyitott ajtót senkinek.

Dolgozott. Ismerni akarta, javítani, átkomponálni a kivételes kelmét.

A néhol kissé megkopott, elvékonyodott, foszladozó szálak emberi sorsokat mintáztak. Látta köztük a háborúba készülő apákat, az őket hazaváró asszonyokat, a lázas gyermekéért aggódó anyát, az utcalányt, ki könnyek közt átkozza el még meg sem született gyermekét, a hazatérők boldog mosolyát, a tragédiából menekülők életörömét, a serdülő férfit, ki könnyezve áll az oltár előtt egyetlen igenre várva. Látott ő minden rügyből bimbóvá pattanó reményt, érezte mások gyászát, fájdalmát, szorongatta gyomrát dühös kétségbeesés, nyomor, de nem kapott anyagot a javításhoz, egyetlen vékonyka cérnafoszlányt sem.

Kísérletezni kezdett hát. Addig nyújtotta, vékonyította, festette a régi szálakat, míg már alig látszott a különbség, de valami apróság mindig hibádzott. Hiába ismert jónéhány titkos csomót, öltést, trükköt, mégsem fogadta magába a javításokat a szövet, nem keltek életre a foltok.

Norma egyszer csak rádöbbent, hogy ezekkel a hiábavalónak bizonyult próbálkozásokkal ment el az élete. Egy jel nélküli borús, nyirkos, hideg délutánon, amikor nem bújt elő a lustálkodó nap hirtelen az álmosan úszkáló felhők közül, nem feketítette háborússá az eget egy soron kívül kitörő vulkán, és még a madarak sem indultak vándorútjukra, kezébe vette a sors selymét, és elsétált vele az első javító műhelyig. Odakinn, a szélben, átgondolta még egyszer, megtett-e minden tőle telhetőt, majd egy apró koppintás után benyitott, letette terhét a földre, és szó nélkül tovasuhant...

Előző oldal Tolerancia
Vélemények a műről (eddig 1 db)