Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 3-4. fejezet

A jövő útjai / Novellák (138 katt) kosakati
  2022.05.22.

003

A hajnal friss volt és hűvös. Este nyitva hagytam az erkélyajtót, hogy kicsit bejöjjön az éjszaka hűvöse a fülledt, meleg szobába. Kérdeztem az egyik szállodai alkalmazottat, hogy itt miért nincs légkondi. Először nem tudta pontosan, hogy mit is akarok, de mikor kevés műszaki hozzáértésem ellenére viszonylag érthetően elmagyaráztam, akkor felvilágosított, hogy a kórházakban vannak ilyen berendezések, de szállodákban ez felesleges. Azt mondta, hogy egészséges ember érezze csak a hideget is, a meleget is. Ez a tegnapi fülledt estén nem hangzott valami jól, de a reggeli frissességben bizony igazat adtam neki.

Friss fuvallat fodrozta a függöny könnyű anyagát. A napfény a fák ágain átszűrődve érdekes mintákat rajzolt a fehér falakra. Ahogy az enyhe szellő mozgatta az ágakat, úgy változtak a falon is a kusza minták.

Eszembe jutott egy vers… Sorai egymás után merültek fel emlékezetem mélyéről;

„…zöld levelek közt átremeg a fény,
vibrál fehér ágyon és álmatag mosolyon…
…a hajnalködös erdőt beszövi a fény,
és én nem vagyok ember,
csak egy szemlélődő, határozatlan lény…
…egyetlen érzékelő sejt vagyok,
és felfogom a millió jelet,
és várok még több jelet,
milliónál is több jelet…
…szívom magamba a reggelt,
és nem vagyok ember,
csak egy telhetetlen valami,
egyetlen érzékelő sejt…”


Úgy éreztem, valósággal újjászülettem. Kimentem az erkélyre, és a nap felé fordítottam az arcom. Csukott szemmel élveztem a nap cirógató sugarait. Aztán kinyitottam a szemem és lenéztem az utcára.

A korai óra ellenére az utca tele volt emberekkel. Feltűnt, hogy senki sem siet. Az emberek sétáltak, meg-megálltak, váltottak néhány szót, vásároltak az apró, kis boltokban, újságot olvastak a kávéház teraszán. Szívesen ittam volna én is egy kávét ezen a kellemes teraszon. Megtetszett a kőből faragott korlát, a fonott székek, a piros virágok…

Kihajoltam az erkély korlátján, hogy megnézzem, a kiszemelt kávéház a szállodához tartozik-e, vagy máshol van a bejárata. Úgy láttam, a terasz a szállodához tartozik, tehát csak le kell mennem, és már ott is vagyok.

Ahogy fölegyenesedtem, hálóingem beleakadt a virágláda tartóvasába, és ahogy hátra léptem, az egész leszakadt rólam. Ott álltam egy szál napfényben… Egy férfi a teraszról éppen felnézett, elmosolyodott, és csókot intett felém. Egy pillanatra megdermedtem a meglepetéstől, aztán beszaladtam a szobába.

A teraszra persze nem mertem kimenni, a kávéház legbelső sarkában kortyolgattam a kávémat. Nemsokára Dalma és Nil is csatlakozott hozzám, aztán lassan leszivárogtak a többiek is a szobáikból.

Iszonyúan zavarban voltam, amikor pár perccel később megérkezett Nia hercegnő, és bemutatta nekünk a csókot dobáló férfit.

– Ma velünk tart Arik király emlékhelyéhez Evan professzor is, ő fog nekünk előadást tartani a városalapító királyokról.

Zavaromban igyekeztem elbújni a többiek háta mögé.

– Gyere már! Indulunk – rángatta Dalma a karomat.

Útközben elmeséltem neki az én kis erkélyjelenetemet. Dalma kitűnően szórakozott az eseten és egész délelőtt a hátam mögé igyekezett állni, nehogy takarjon. Bosszantott a kajánsága, amit még azzal is fokozott, hogy egyfolytában kuncogott, és többször is felhívta a figyelmemet előadónkra.

– Legalább nézz oda! Csak neked magyaráz.

De én alig figyeltem. Teljes zűrzavar volt a fejemben, és a szívemben is. Fájt Engor eltávolodása, fájt a gonosz irigység, a sértett hiúság, amit Nia hercegnő miatt éreztem. Dühített, hogy itt vagyok ezen a szép és érdekes helyen, de nem tudok az élmények befogadására koncentrálni. És akkor még ez az erkélyjelenet is…! Voltaképpen szimpatikus volt nekem ez a csókot dobáló férfi. Ahogy az erkélyről nézelődtem, éppenséggel felfigyeltem rá, ahogy ott ült a kávéjával és az újságjával…Tetszett az érdekes, kissé szigorú arc, ahogy hirtelen megváltozott a mosolytól… amikor megszabadultam a hálóingemtől.

– Igen! Az a hülye hálóing! Hát, pont ez a baj. Mit gondolhatott rólam ez a férfi? Azt hihette, hogy így akarok kikezdeni vele… Na, jól nézek ki! – gondoltam. – És azóta is egyfolytában úgy néz, mintha még mindig nem lenne rajtam semmi. Dalma pedig csak kuncog a hátam mögött, és böködi a vállamat, hogy;

– Nézd, hogy néz!
– Ugyan már! Kit érdekel? – csattantam fel – Mit akarsz ezzel a sötétkék hajú majommal?
– Akikó! Ne csináld már! Ez egy jó pasi. Nyisd már ki a szemed! Én már rég elszédültem volna, ha valaki így nézne rám.
– Ha ennyire tetszik, fogd, és vidd!
– Vigyázz, nehogy szavadon fogjalak, még megbánod…

Evan professzor pedig csak mesélt, mesélt a királyokról, házasságaikról, építkezéseikről… Az egészből csak annyi maradt meg bennem, hogy a nagy Arik király ősei valamikor az ősidőkben a Földről jöttek ide. A Földön akkor már nem nagyon voltak királyok és hercegek, itt mégis úgy alakult, hogy bölcs királyok és királynők irányították a bolygó életét. Ha valaki valaha is tanult történelmet, annak feltűnt, hogy az itteni történelem nem a harcok és háborúk története, hanem az építés, az alkotás, a művészet története. Az előadás végén Nil meg is kérdezte, hogy mi annak az oka, hogy háborúkról szó sem esett.

– Mindennek megvan az oka – mosolygott Evan rejtélyesen. – Oka van a mi békés történetünknek is. Egyik oka a békességnek a bőség, a másik pedig a hit. De ebbe most ne menjünk bele. Biztosan mindenki éhes és fáradt, majd ebéd után folytatjuk a beszélgetést.

004.

Aznap az ebédet Arik király emlékhelyénél költöttük el. A nagy király emlékhelye monumentális volt, és végtelenül egyszerű. Az egész egy nagy, füves tisztásból állt, aminek a közepén egy hatalmas, legalább húsz méter magas fehér szikla tornyosult. A szikla messziről „A” betűt formázott, de nem volt rajta semmi dísz, vagy felirat.

Déltájban benépesült a tisztás. A földalatti-feljáró felől, és más idevezető sétautak felől is férfiak, nők és gyerekek igyekeztek a szikla felé. Odasétáltak a hatalmas kőhöz, megérintették a kezükkel, majd letelepedtek a fűben. Színes takarókat terítettek ki, alacsony asztalkákat nyitottak szét, kényelmesen elhelyezkedtek, és falatozáshoz láttak.

Hamarosan megérkeztek a királyi ház egyenruháját viselő, mostanra már ismerős férfiak és nők is. Takarókat, asztalokat és bőséges ebédet hoztak nekünk. Nem messze tőlünk ők is letelepedtek, és hozzáláttak az ebédhez. A mindig kíváncsi Nil megkérdezte, hogy a „személyzet” miért vonul így félre.

– Ők nem kíváncsiak a távolból jöttekre?

– Nagyon is kíváncsiak, de persze nem csak ők… Nagyon sokan néznek benneteket esténként a királyi hírcsatornán, de nem akarnak zavarni – felelte Evan. – Ha szeretnél velük ebédelni, nyugodtan telepedj le közéjük, nem fogják rossz néven venni… Egyébként ők nem „személyzet”, nem szolgák. Ma éppen ez a munkájuk, holnap lehet, hogy valami egészen mást csinálnak, vagy éppen pihennek. Gondolom, észrevettétek, hogy a már ismerős arcok közül egyik-másik eltűnik, és helyettük újak jönnek…

– A királyi háznak dolgozni, az egy jó munkahely lehet. Biztos verekszenek érte a jelentkezők. De úgy látom, elég könnyű kikerülni közülük. Én nem vettem észre, hogy egyikük is rosszul dolgozott volna, mind nagyon ügyesek és kedvesek, de ma például nem látom azt a csillogó szemű lányt, aki tegnap gyümölcsöt kínált nekem. Őt vajon miért küldték el?

– Nem küldték el.
– Magától hagyta itt ezt a jó kis munkahelyet?
– Nem.
– Na, akkor én ezt most már egyáltalán nem értem – tárta szét a karjait Nil.
– Lejárt a munkaideje, legközelebb majd csak húsz nap múlva fog dolgozni, de nem biztos, hogy itt.
– Akkor már lehet, hogy többet nem is látom, hiszen lehet, hogy mi akkor már nem leszünk itt…
– Ne szomorkodj, Nil! – biztatta Evan. – Kérdezősködj csak vendéglátóinktól, biztosan szívesen megmondják neked a lány nevét és a hívószámát.

Nil fogta is a tányérját, és áttelepedett vendéglátóink közé. Azok hellyel kínálták, és élénk beszélgetésbe kezdtek vele.

– Nagyon csilloghatott annak a lánynak a szeme… – jegyezte meg Dalma. – De meséljen nekünk még az itteni szokásokról, kedves Evan! Például nem értem, hogy engedheti meg magának valaki, hogy egyszerre húsz nap szabadságot vegyen ki. Nem félti a helyét?

– Nem. Nincs rá oka. A munkaidő beosztását mindenki egy teljes évre előre megkapja, még időben, hónapokkal az év kezdete előtt, hogy tervezni tudja a magánéletét… Mi itt a Szerenán nagyon szerencsések vagyunk, mert könnyű volt naptárt készítenünk. Bolygónk nap körüli útja, a mi évünk pontosan négyszáz nap. Két holdunk pályája elég bonyolult, naptárunkat nem befolyásolja, csak annyiban, hogy kétévenként egyszer fordul elő, hogy egyik holdunk sem világítja meg az éjszakát. Ez a kétévenkénti csillagászati esemény a mi legnagyobb ünnepünk, de erről majd később. Ti most a munkaidőre vagytok kíváncsiak. Megpróbálok nem elkanyarodni… Az év tehát négyszáz napból áll, háromszázhat évenként egy szökőnappal. A négyszáz napot tíz negyvennapos hónapra osztjuk. Mindenki minden hónapban húsz napot dolgozik, és húsz napot pihen. A Szerena gazdag ásványi kincsekben, energiában, mindenféle nyersanyagban, a technika fejlett és fejlődik folyamatosan. Voltaképpen ennyi munkára sem lenne szükség, de az emberek szeretnek tevékenykedni, szeretnek tanulni, alkotni, szeretik egymást szórakoztatni. Az év elején mindenki beadja a munka-igénylését, az év második felében megkapja a következő évi beosztását. A munkákat három csoportba szokták osztani. Vannak az egyszerű munkák, amik nem igényelnek különösebb hozzáértést, bárki könnyen, gyorsan megtanulhatja a már ott dolgozóktól. Ilyen például vendéglátóink munkája is. Vagy ilyen a bolti munka, a szállodai munka, a gömbtaxisok, a kirándulóhajósok, szállítók, stb. Vannak aztán a hozzáértést kívánó munkák, például az orvosok, a gazdasági elemzők, a koordinátorok, a problémamegoldó ügyintézők, tanárok, oktatók, műszaki felügyelők, szerelők, karbantartók, stb. Ők általában ugyanazon a helyen töltik el havi húsz munkanapjukat, és folyamatosan továbbképzik magukat a szabadidejükben. A harmadik munkaféle az alkotó munka. Ilyen például a tudományos kutatás, a művészet, az iparművészet sok-sok fajtája… Az alkotó munkához nem mindenkinek van kedve és tehetsége. De akinek van, az boldogan alkot a havi húsz nap szabadidejében.

– Azt akarja mondani, hogy például egy szobrász húsz napig matróz egy kirándulóhajón, vagy szállodai portás, aztán húsz napig szobrászkodik?

– Nem egészen. Húsz napig biztosan dolgozik valahol, de a másik húsz nap alatt nem biztos, hogy szobrokat farag. Lehet, hogy éppen elutazik egy üdülőhelyre lazítani, lehet, hogy otthon pihen, kirándul, sétál vagy a kommunikátora előtt ül és tanul, vagy szórakozik. Csak akkor alkot, ha kedve van… Ha úgy érzi, hogy muszáj „szobornia” valamit.

– És ha akkor jön rá az ihlet, amikor éppen dolgoznia kellene?
– Nem gond, a rendszer rugalmas. Egyszerűen csak leül a kommunikátora elé és kéri a beosztása átszervezését. Egy perces dolog…

– Hát ez jó! Ha nincs kedvem dolgozni, csak beszólok, és kész…
– Igen. Vagy az otthoni kommunikátorról, vagy egy nyilvános állomásról, vagy a karórába épített kis készülékről. Persze ha az egyik hónapban csak tizenkilenc napot dolgozott, akkor a következőben huszonegyet fog.

– Szóval be kell hozni a lemaradást.
– Igen. Féléves szinten lehet tologatni a napokat. Félévenként azért illik egálba kerülni.
– És ha valaki nem kerül egálba? Van valami következmény?
– Persze. Kevesebb lesz a jövedelme, és ahová ok nélkül nem ment be, oda egy darabig nem kérheti a beosztást.
– Na, odaértünk a lényeghez! A jövedelem.
– Nem egészen.
– Ezt hogy kell érteni?

– Az emberek többsége nem csak a jövedelemért dolgozik. A választható munkák nagy része olyan, hogy az emberek inkább azért mennek oda, hogy jól érezzék magukat, sok emberrel találkozzanak, ismerkedjenek, beszélgessenek… Persze vannak olyan nemszeretem munkák is, ahová alig jelentkeznek, de valakinek azt is el kell végeznie. Például a legképzettebb műszaki szakemberek is kapnak évente néhány napra egyszerű karbantartó, vagy takarító munkát. Takarítani senki sem szeret, éppen ezért, hogy minél kevesebb csak takarító munkát kelljen kiosztani a legtöbb helyen mindenki maga után takarít. Sokan megszeretnek egy-egy munkát, esetleg egy konkrét munkahelyet, és rendszeresen oda kérik magukat. Mások viszont szeretik a változatosságot, és mindig más és más helyekre kérik a beosztást. Vannak olyan kalandos kedvű emberek is, akik egy év alatt több mint száz helyen is dolgoznak. Sőt vannak olyanok is, akik nem is tartanak fenn állandó lakást, hanem inkább szállodákban laknak és körbevándorolják az egész bolygót.

– Akkor nekik nagyon jól kell keresniük, hogy bírják az állandó szállodaszámlát.

– Nem feltétlenül. Vannak drágább szállodák, ahová az emberek pihenni, szórakozni, üdülni mennek. Évente pár hétre ezt is bárki megengedheti magának. De vannak olcsóbb, önkiszolgáló szállodák is, a vándorok általában ezekben laknak. Egyébként az olcsó szállodák is szépek és kényelmesek, csak valamivel egyszerűbbek. Ahol tegnapelőtt aludtatok, az egy drága szálloda volt, ahol tegnap, az pedig egy vándor-szálló. Láttatok valami lényeges különbséget?

– Nem igazán… Talán az alagsori uszoda volt egy kicsit kisebb és egyszerűbb a tegnapi szállodában, és nem volt szobapincér. Önkiszolgáló volt az étterem, csak a bejáratnál láttunk egy recepcióst, meg a kávéházban három pincért.

– Igen, nagyjából ennyi a különbség.

– Kedves Evan, ön jövedelemről és árakról beszélt… Mi viszont sehol sem láttunk pénzt, pénztárgépet, bankkártyát, meg, hogy valaki valamiért is fizetett volna.

– És azt sem vettétek észre, hogy vásárláskor mindenki a pultra teszi a kezét?
– De igen, megfigyeltük, hogy mindenki rátenyerel a pultra.

– Nos, így fizet. A pulton van egy leolvasó berendezés, ami azonosítja a vásárló ujjlenyomatát, és a karórájában lévő kommunikátor adatait. A kettő együtt érvényes. Az ujjlenyomat igazolja, hogy a kommunikátorban nyilvántartott számlaegyenleg a vásárlóhoz tartozik.

– Mindenkinek az ujjlenyomata nyilvántartásban van? Ez nem sérti a személyiségi jogokat?
– Nem. Bárki bármikor letilthatja az ujjlenyomata nyilvántartását.
– De akkor nem tud vásárolni, nem tud fizetni…
– Így van. Valamit valamiért.
– De így mindenkiről tudni lehet, hogy mikor, hol mit vásárolt, mennyit fizetett…

– Na és? Miért kellene titkosan kezelni azt az adatot, hogy valaki kifizette éppen az ebédjét egy étteremben? A vásárlások regisztrációja azért is nagyon fontos, hogy számon lehessen tartani az igényeket, a forgalmat, a változásokat, az új igényeket. Biztos észrevettétek Arik sziklájánál, hogy mindenki megérinti a követ. Az is regisztráció volt. Azt is számon tartjuk, hányan és mikor látogatják az emlékhelyeket... De én úgy érzem, ezzel csak az igényeket tartjuk számon, és nem tenyerelünk bele senkinek sem a magánéletébe.

– Mi viszont eléggé beletenyereltünk az ön ebédjébe – kapott észbe Dalma. – Egyfolytában csak beszéltetjük, ön pedig éhen marad miattunk.

– Semmi gond. Legalább leadok néhány dekát. A vonalaimnak nem árt, sőt talán karcsúbban jobban fogok tetszeni a szépséges földi hölgyeknek.

Dalmának mondta, de én pirultam el.

Előző oldal kosakati
Vélemények a műről (eddig 1 db)