Linktár

Érzelmek felkavarására alkalmas írás

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/2 számában.

Ez egy csendes kora délutáni hangulat, asztalomon a nem túl jóra sikerült kávémmal, meg a rumlival, amiben semminek nincs helye. Már feladtam, hogy valaha is uralni tudom majd a káoszt, ami kitölti az életemet, és most éppen egy asztallapon manifesztálódott egy kibaszott kupleráj minőségében.

Ez a hangulat határozza meg az egész életemet, mert bár rossz, olyan régóta tart, hogy már normálisnak tűnik. A szaknyelvben nagyon sok jelzővel illették, legelterjedtebb elnevezése a krónikus diszfória, némi melankolikus felhanggal és depresszióba hajló éllel. De amint azt egy fiatalabb zenész társam hangoztatta nem olyan régen:

- Faszomat a zavaraidba! Te Riel vagy, és így vagy jó, ahogy vagy!

Ez különös mód jólesett, mert pont ezután nem sokkal a harmadik szakember elmondta, hogy szerinte az első kettő diagnózis téves, és voltaképpen tök normális, sőt egészséges vagyok. Majd ezt azután meg is cáfolta, elnevezte az általa meghatározott állapotot valaminek, elmondta, hogy évtizedekbe telhet a tulajdonképpeni kezelés, és utána is csak az leszek, aki most, csak hatvan, vagy hetven évesen. Azt hiszem, lassan elengedem majd ezt a dolgot, nem akarom már megfejteni. Úgy vagyok vele, mint a galaxisunk közepén feltehetőleg létező fekete lyukkal – érdekes, titokzatos, de nagyon messze van. Majd innen a távolból gyönyörködök benne.

Ami biztos, hogy nem kedvelem magam, azt hiszem, némi autofóbiám is van, és eszement módon sajnálom, hogy meg sem közelítem az ideált, aki szeretnék lenni, se külsőleg, se jellemvonásaimban. Neki lenne türelme az emberekhez, szeretné őket, mint egyik példaképem, Freddie Mercury, és szórakoztatná a közönséget, szeretnék őt, és tulajdonképpen létezik ez az ember, csak nem én vagyok.

Nagyon öregnek érzem magam idebent, mint a sokat megélt harcos, akin átment egy egész életnyi háború, meg pár sárkány, pedig olyan sok minden nem történt velem. Kiégtem, és kész, semmi dráma, haladjunk, kérem, nincs itt semmi sajnálni való!... Tizennyolc év ugyanazon a munkahelyen, egy ablaktalan helyiségben, napi tizenkettő, vagy több órás műszakokban, éjjel és nappal, meg hétvégén. Se barátok, se család nem tartott ki, én pedig nem ismertem föl, hogy irdatlan marha vagyok. A mostani fizikai kínjaim nagy része abból az időből származik, szintén meghatározója állandó rossz hangulatomnak, mert az életminőségem kissé alacsony ezek által.

Nem panaszkodok, én szúrtam el.

Különös ez az egész létezés, ezekkel a mély, filozofikus tartalmú gondolatokkal, ahol a virtuális, és kissé pszichopata Tom kergeti a veszettül röhögő Jerryt elmém kietlen csarnokának kesze-kusza folyosóin, ahol néha csendesen Lovecraft idézetek visszhangoznak a távolban, meg egy-két színtelen, bekeretezett fotó lóg a repedezett falakon, rajtuk olyan emberek portréival, akiknek a nevére se emlékszek. Mindig így képzelem el a helyet, egy óriási, végtelen, elhagyatott kastély egy elmocsarasodó tó közepén, rég leomlott híddal, rogyadozó tornyokkal, az első két emelet már a mocskos víz színe alatt, ami meg fölötte van, arra kár a szó. Az utolsó kísértet évekkel ezelőtt felmondott, és méltatlankodó huhogással elszállt az éjbe valami frissebb elmét keresni. Azt hiszem, Alexander volt a neve. Minden tiszteletem az övé, hogy ilyen sokáig kitartott mellettem.

Hiszen persze én is itt élek, a foglya vagyok ennek az irdatlan kurva kastélynak, mert hiába is próbálom elhagyni, amint kilépek az ajtaján, már be is léptem az ajtaján.

Pedig takaros kis házikó volt ez, zöldellő rétek vették körül, mielőtt tó lett volna belőlük, aztán meg mocsár. Az égen madarak szálltak, a napfény még leért az irdatlan tornyok szurdokaiba, és emberek nevetése, éneklése visszhangzott a falak közt, a kiszolgáló személyzeté, akik karbantartották ezt az egész kócerájt, amikor még új volt. Amikor Józan Észről kiderült, hogy valójában a neve Jó zenész, és egy hóbortos alak, egyre többen dobták be a gyeplőt, végtelen tivornyázásba fulladtak a felolvasó estek, szólt a zene, zengett a kastély a vigadalomtól, majd az egész elhalt egy visszhang kíséretében, hogy rájöjjek, soha ebben az életben nem volt itt velem senki, már a kezdetektől sem.

A bálteremben a táncosok mind csak poros, fejetlen próbababák voltak, amik mindig akkor mozogtak, amikor éppen nem láttam őket, a könyvtárszoba karosszékeiben ülő kedélyes öreg fickók csak szétesőben lévő csontvázak, a kutyák a kertben pedig szétmállott sírkövek darabjai. Akkoriban kezdtem hosszú sétákat tenni, amik alatt módszeresen bezúztam minden tükröt a szobákban és folyosókon. Eleinte mindig feltakarítottam, mert zavart, hogy csillog rajtuk a nap fénye, ha besüt az ablakokon, aztán rájöttem, hogy idővel a cserepeket belepi majd a por. Meg amúgy sem emlékeztem már, hogy merre jártam. Azt gondolom, több folyosója, meg szobája van ennek a vacaknak, mint azt megismerhetném valaha. Meg ki a franc akarna bemenni egy szobába, ahonnan édes nevetés hallatszik ki, amikor tudom, hogy teljesen egyedül vagyok itt?

Jobb nem bolygatni az ilyen ajtókat. Más sincs itt, csak ajtók, kapuk, meg átjárók, rejtekhelyek és sötét kőkutak. Különösen a kezdetnél, az alacsonyabb szinteken a rozsdás vaslapok, rajtuk a kilincs szétmálló lemezkéivel, a komorságtól átlyuggatott, néhai kőfolyosókról nyíló szobák, termek és csarnokok taszítottak és vonzottak egyszerre, és néha a legerősebb igyekezetem ellenére is felokádott valami szörnyűséget ez a mélység. A puszta elfojtó tagadásom állt csak ellen ezeknek és ez édeskevésnek bizonyult. Legtöbbször nem láttam, csak a felkavarodott por utalt a jelenlétére, hogy nemrég erre járt, vagy frissnek tűnő nyomok, pár vércsepp, egy különösen otthonos, de rég halott illat, egy arcomat ért kedves cirógatás emléke.

A szemek voltak a legrosszabbak mind közül. Néztek, de nem láttak, testetlenül, arctalanul, némán és örökké. Úgy éreztem, meztelen vagyok előttük, se ruha, se büszkeség nem rejt eme tekintetek elől, a legiszonyúbb mégis a közöny volt, amit sugároztak. Nem vádló tekintetek voltak ezek, nem tükröztek se vágyat, se dühöt, csak végtelen közömbösséget, akár mosolyogtam a reggeli napfényben, akár fuldokoltam a fájdalomtól, ami valamelyik katakombai mélységből kúszott fel hozzám éjjel.

Délutánonként kiültem az egyik balkonra a sok közül, megmártottam a tollam végét a tintában, és írni kezdtem a pergamenre emlékeimet, mint most is. De a tinta kiszáradt rég, a tollam csak széthasogatta az írásomat, a szél pedig felkapta és leszórta pergamenem darabjait a falakon túl. Néha csak bámultam utánuk, néha a balusztrádra támaszkodva lenéztem, hogy láthassam a fecniket, amint játékosan libegnek alá, de soha nem láttam semmit, se mocsarat, se tavat, se réteket, se a sírkő kutyákat, csak önnön arcomat, vak szemekkel, amire soha nem emlékeztem aztán később.