Jenő úr kalandjai

Szépirodalom / Abszurd (167 katt) Erdős Sándor
  2021.12.26.

A vonatról leszállva Jenő úr tanácstalanul nézett körül Tuskóvégfalva nagyvárosinak cseppet sem mondható vasútállomásán. A hatvanas évek ízlésvilágát tükröző állomásépület állapota Jenő úr szerint nem állt volna ellent egy kisebb szélnek sem.

Főnöke határozott utasítására utazott vidékre, és ez tűnt eddigi élete nagy kalandjának, ugyanis Jenő úr élete eddigi ötven évében egyszer sem hagyta el a főváros olyan megszokott világát.

Most viszont, mintha egy idegen bolygóra csöppent volna. Idegen, ismeretlen világba, ahol elveszettnek érezte magát. Cikket kellett írnia a vidéki élet szépségeiről, neki, aki még a külvárosban sem járt soha. Ez a feladat egyféle vizsga volt a szakmai tudását illetően.

– Puff neki – gondolta –, ennyit a szakmai előmenetelről.

Merengéséből egy csoda összefogta, zöld Lada őrjöngő hangja riasztotta fel

– Maga az úri nép? – kérdezte egy borízű hang és tulajdonosa egy kopasz, pirospozsgás, negyvenes fickó integetett felé.
– Én lennék, talán – mondta csendesen Jenő úr.
– Akkor jöjjön, mert még kikelnek a tojásai! – nevetett olcsó viccén a jövevény.
– Dezső vagyok a jobbikból – nyújtotta kezét Jenő úr felé az autó ablakán keresztül.
– Na, pattanjon be! – böffentette, miután lepacsiztak egymással.

Jenő úr beszállt a fickó mellé, akit a főnöke vezényelt mellé idegenvezetőül, az felé fordult és megkérdezte:

– Hová vigyem?
– A kávéházba legyen szíves – mondta Jenő úr és egy csésze illatozó kávé jelent meg lelki szemei előtt.
– Hová?
– A kávéházba – nézett értetlenkedve Jenő úr a bennszülöttre –, ahol kávét lehet inni.
– Akkor meg miért nem azt mondta, hogy az ivóba? – dörmögte Dezső és a gázra lépett.

Marsi tájakat idéző terepen kacsáztak át, míg fel nem tűnt előttük pár ház a puszta közepén.

– Az ott Tuskóvégfalva – mutatott Dezső a házak felé olyan diadalittas arccal, mintha legalábbis Las Vegas lenne előttük.

A faluba beérve egy kopottas épület előtt álltak meg, melynek homlokzatára a nagyívű „Nyugdíj újraelosztó” feliratú tábla hirdette az épület rendeltetését.

– A kávéház – röhögött fel Dezső.

Jenő úr kissé ijedten közelített az ivó felé, mert nem túl bizalomgerjesztő fickók ácsorogtak pohárral a kezükben az ajtó mellett. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor Dezső mindegyikkel lekezezve frankó krapekként bemutatta nekik.

Az ivóba belépve kissé visszahőkölt Jenő úr. Mintha az őszi Albionba lépett volna, csak itt nem a köd, hanem a füst tette rövid hatótávolságúvá a szemét. Kicsit köhögött, majd fuldokolt, de azért tartotta magát. Mikor kissé észhez tért az első sokkból, körülnézett. Sivár berendezést látott, néhány asztal és egy hatalmas pult volt az összes dísze a légypiszkos lambériával burkolt teremnek.

Erős tüdővel megáldott hölgyemény terpeszkedett a pult mögött világbajnok dekoltázzsal.

– Csákány Rozi! – köszönt rá harsányan Dezső.
– Anyád – mondta a hölgy mosollyal az arcán.
– Ez az úr itt firkász – mutatott Jenő úrra az idegenvezetője.
– Kit érdekel? – válaszolta Rozi, és egy zsíros ronggyal törölgetni kezdett egy csorba poharat.
– Na, jöjjön, igyunk! – vágta hátba Jenő urat Dezső. – Inni kell, bár van egy kis mellékhatása is. Én például most negyven éves vagyok, de csak az első tizennyolcra emlékszem – röhögött fel.

Hogy lesz ebből cikk? – gondolta Jenő úr, és apatikusan követte a feledékeny Dezsőt a pulthoz.
– Mit adhatok? – kérdezte Rozi Dezsőt.
– A szokásosat. Két deci vöröset hígítva.

A hölgyemény kiöntött két deci vörösbort egy korsóba, ráöntött három deci pálinkát és Dezső elé lökte.

– Magának? – nézett az elképedt Jenő úrra, aki válasz helyett Dezsőhöz makogott.
– Alkoholt iszik, mikor vezet? – kérdezte. – Elveszik a jogosítványát a rendőrök – nem mintha Dezső jogosítványának megléte miatt aggódott volna, sokkal inkább önmaga épségéért aggódott.
– Mimet? Az sohasem volt – röhögött Dezső.
– Mit adhatok? – emelte meg a hangját a kissé enerváltnak tűnő Rozi Jenő úrra nézve.

Körbe járatta a tekintetét Jenő úr a söntés falán az ár listát keresve, mert érdekelte volna, hogy milyen kávékülönlegességekkel szolgálhat a hely. Nagyméretű, sárguló papírlapon a hely specialitását hirdették „Három kis hölgy, hat csöcs, száz forint a nagyfröccs” felirattal.

– Kávé milyen fajta van? – kérdezte.
– Fekete és hideg, tegnapelőtt főztem – válaszolta Rozi.
– Köszönöm, ma kihagyom. Inkább vizet kérnék szépen.
– A fürdésnek még nincs itt az ideje – mondta erre vérkomolyan Dezső.
– Inni szeretném.
– Na, ilyen marhaságot még nem hallottam, mióta kilyukadt a hátsóm – röhögött Dezső. – Na, menjünk, megmutatom magának a vidéki élet igazi szépségeit. Eszünk, iszunk kedvünkre.

Jenő úr csüggedten és rettegve követte a kissé imbolygó, de jóindulatúan mosolygó Dezsőt. Röpke öt perc múlva már egy tágas udvarú kádárkocka előtt fékezett vendéglátója és körbemutatott.

– A birtokom. Jöjjön, megmutatom, hogy is élünk mi itt vidéken!

A ház melletti sártócsákat kerülgetve a hátsó udvarra értek, ahol pár búsuló kacsa csipkedte a néhol előbújó fűszálakat.

– Most megkapunk egyet, azután megsütjük – mondta Dezső.
– Jézusom, most életellenes tevékenységre buzdít? – kérdezte ijedten Jenő úr. – Megöljük és megfosztjuk tollas ékétől a jószágot?
– Nem, majd megkérem, hogy vetkőzzön le – röhögött Dezső.

Jenő úr lelkivilágának ez már sok volt. Ott hagyta elképedt vendéglátóját egy viszláttal, elgondolkodva távozott. Gyalog indult a vasútállomás felé vezető úton, gyakran törölgetve homlokát.

Na, ebből sem lesz cikk – ez járt a fejében, mikor távozó alakja a házak mögé veszett.

Előző oldal Erdős Sándor