Egy maréknyi pozitron golyóért 1. – Pofán csap a lengőajtó
A fejem zsong, mint a méhkas. Amikor kinyitom szememet, elvakít az éles fény, és rájövök, az utcán fekszem. A porban csillogó aranyfog mosolyt csal az arcomra, mire érte nyúlok. A szerencsenapom! – gondolom.
Fájdalom hasít állkapcsomba, és kitapintom nyelvemmel kivert fogam helyét. Hirtelen mindenre emlékszem: a bunyó Clarissával, majd Veszett Joe is beszállt, végül valaki leütött hátulról.
Azt hiszem, ideje törlesztenem a foghúzásért, így felállok, és az ivóhoz csörtetek. Szélesre tárom a lengőajtót, és körbenézek. Tekintetem olyan szúrósan vág a tömegbe, mint forró golyó a marhatolvaj szívébe. Egy emberként fordulnak felém, és értetlenséget olvasok le arcukról, amiért van képem visszajönni.
– Hogy van képed visszajönni?! – üvölt rám Clay a pult mögül, mintha gondolataiknak adna hangot.
– Fogd be a szádat, Clay, mielőtt beléd öntök valami töményet, és meggyújtom!
Clay érti a célzást, és megnyugszik. A lépcső felé indulok, mire Joe bandája utamat állja, és Henderson kivételével komor arccal tekintenek rám: ő vigyorog, mint a lopótök.
– Hova-hova, Hank? – köp a csizmámra ízlésesen. – Az első verés nem volt elég?
Büdös lehelete mar, mint a csörgőkígyó, mégis elmosolyodom.
– Takarodj előlem, Henderson, mielőtt tovább hasítom a széles vigyorod. – Kést villantok, közben másik kezem rámarkol pisztolyom agyára. – Semmi kedvem a koloncokkal beszélni, a főnökkel van vitám!
A rosszarcúak felém mozdulnak, de Henderson megfékezi őket.
– Háromig számolok, Hank, és addig hordd el magad, vagy mi hordunk el, csak darabokban. Egy… kettő…
Gyomrába mártom késem, kiosztok két díjnyertes horgot, és az utolsó alakot lelövöm. Egyedül Henderson marad állva, de ő is csak támolyog.
– Három… – szűröm hiányos fogsorom közül, és kihúzom belőle a bökőt, mire ő összecsuklik.
Tekintetemmel kérdezem a bent lévőktől, akar-e még valaki szólni, és egyszerre sugallom is, jobban járnak, ha nyugton maradnak.
Feltrappolok az emeletre, és Clarissa szobájához megyek. Berúgom az ajtót, és a nőre szegezem pisztolyomat. Szinte elpirulok a látványtól, ahogy Joe az ágyon ül felnyitott mellkassal, és kábelek lógnak ki belőle, amelyek összekötik a félmeztelen kurtizánnal.
– Ne mozduljatok! – üvöltök rájuk, majd becsukom az ajtót magam után.
Nem tudom felfogni, milyen átkozott alak épít emberi gépeket ebben a rohadt sivatagban, de felfordul tőle a gyomrom.
– Most pedig elmondjátok, hol van! – bökök hatlövetűmmel Clarissa felé, aki éppen visszahúzza kábeleit, miközben Joe lezárja a mellkasát fedő lemezeket.
– Ejj, kisfiam! – emelkedik fel Joe, és felém fordul. – Nem tudod, mibe ártod magad.
Fegyverért nyúl, de hamarabb lövök, csakhogy golyóim lepattannak róla. Mi a francból van ez?!
Célba vesz, de gyorsabban robbanok mellé, mintha ágyúból lőnének ki, és félresöpröm karját. Pisztolya elsül, és fogalmam sincs, milyen golyót használ, de a belőle kicsapó kék villanás elsöpri a fél emeletet mögöttem. A fülsüketítő robaj után sikolyok hallatszanak lentről, és mindenki menekül.
Pisztolyom csövét álla alá szorítom, és mélyen szemébe nézek. Az anyaszomorító már tudja, hogy utoljára cseszett ki velem, mielőtt lövésem szétrobbantja fejének tetejét.
Esküszöm, sárga fényt látok Joe szemében, ahogy lábam elé omlik. Mire gondolhat egy ilyen gép utoljára? Lát fényt az alagút végén, vagy csak jön a sötétség, mint amikor elfújnak egy gázlámpást az éjszaka közepén?
Clarissa! – jut eszembe a másik gép, és odafordulok.
Ütést érzek a gyomromban, lefegyverez, majd orrba vág, végül a legérzékenyebb pontomba térdel. Időm sincs felemlegetni drága édesanyját, mikor ágyába vet, és rám ugrik jó prostihoz illően. Kést szegez torkomnak, és szemembe néz. Máskor imádnám ezt a pozíciót, még egy ilyen szemet gyönyörködtető géppel is, de most máson jár az eszem.
– Szegény Hank, nem tudja, mibe mászik bele – kezdi Clarissa, és vasmarka rázárul karomra. El sem tudom képzelni, mit szólnak a vendégei, ha ezt kapják lágy érintés helyett. – Tudod, vannak olyan dolgok a világban, amiket nem foghatsz fel, és jobb lenne, ha nem bolygatnád őket.
– De tudnom kell, hol van! Elvitte a fiamat, hogy… hozzád hasonlóvá tegye.
– Szegény bolond!
Mellkasomra csúsztatja kését, és kacérabban méreget, mint bármelyik nő előtte. Kése letáncol derékszíjamhoz, és kezdem úgy érezni, valami nagyon nem helyén valót akar tenni.
Hasamba mélyeszti a pengét, és feltolja egészen a nyakamig. Felhördülök, és lelököm magamról új erőt merítve a fájdalomból. Pisztolyomért kapok, és két lövéssel a földre viszem, erre szájából kék folyadék buggyan elő.
Nyögéseket hallok a szomszéd szobából, és a helyiségeket összekötő ajtóhoz ugrok, majd feltépem.
– Jövök, Thomas! – éled fel bennem a remény.
Csakhogy nem a fiam, hanem Kathy, az elrabolt tanárnő fekszik a földön, és fojtottan sikoltozik. Mellétérdelek, megszabadítom a szájpecektől, de ő megállás nélkül sikít.
– Te… nyomorult bolond – nyögi felém Clarissa utolsó lélegzetével.
Lepillantok a sebemben húzódó, vértől vöröslő fémre, és megdermedek a felismeréstől...
