113800 óra I. rész

Horror / Novellák (78 katt) Claudius Oltarimanus
  2021.09.30.

Időpont: 1975. október 30. Csütörtök, Debrecen, Fácánkakas Söröző


Miután megittam az utolsó korty sörömet is, úgy éreztem, hogy fokozatosan egyfajta védőernyő keletkezik a testem körül, amely „rideg üvegpáncélként” vonta be az aurámat. Emiatt a környezeti zajok csak korlátozott mértékben jutottak el hozzám, többek között a kocsmáros felém intézett erőteljes „Záróra!” kiáltása is. Lassacskán mozgásra bírtam fáradt testemet, amelyet teljesen átjárt az alkohol okozta zsibbadás, és kiléptem a sötét utcára. A kinti hűvös levegő némileg felfrissített és a „rideg üvegpáncél” is fokozatosan szertefoszlott. Így aztán elindultam az óváros girbe-gurba utcáitól a frissen épült Fényes Udvari tízemeletesek felé, ahol a tanácsi bérlakásom várt a megérdemelt éjszakai pihenésre.

A kétoldalt fasorokkal ékesített Kút utcán végighaladva kiértem a Csapó utcai tízemeletesekhez. Itt végignéztem a csészealj alakú burát kapott hosszú lámpasoron, amely úgy izzott a végtelen éjszakában, mint megannyi dimenzióugrásra készülődő UFO. Tovább menve egyre növekvő nyugtalanság vett rajtam erőt. Sosem szerettem a Fényes Udvarban lakni. Eleve a régi Cegléd utcai temető helyére építették, és bár a beazonosított sírhelyeket a hozzátartozók kérésére áttelepítették az új köztemetőbe, rengeteg ismeretlen sírhely maradt a területen, amit egyszerűen csak eldózeroltak. Így a régi temető kriptaszagú lehelete beitta magát az újépítésű házgyári panelek falaiba, a hálószobákba, hogy éjszakánként vámpírként kiszívja az itt lakók életenergiáját. Nappal sem volt sokkal jobb a helyzet, mert akkor meg a homokozóból kerültek elő emberi maradványok az ott játszó gyerekek által.

Már elhagytam az Ybl Miklós Műszaki Főiskola épületét, mikor az utcai világítás kialudt. Ez az áramszünet is a „legjobbkor” jött! A sötétséget csak a horizont fölé kúszó sarló alakú hold enyhítette, amely úgy pislákolt az éjszakai égen, mint egy temetői mécses a sírhanton. Nemsokára halottak napja, úgy látszik, az égbolt is erre készül. A kísérteties égi hangulatvilágításban tovább bandukolva lassacskán föltűntek előttem a Fényes Udvar panelházainak sötét sziluettjei. Bár az utcák kihaltak voltak, én mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Különböző testetlen entitások fogtak közre és úgy járkáltak keresztül-kasul az alkoholtól meggyengült aurámon, mint a huzat. Ki tudná megmondani, hogy miféle lények ezek? Démonok, vámpírok, hazajáró lelkek, avagy idegen planéták lakói egy másik dimenzióból? Mikor beléptem a lépcsőházba, elővettem a zseblámpámat, amelynek markolatjára a 27. Zsoltár első versszakát írták:

„Az Úr az én világosságom és üdvösségem” (Zsoltárok Könyve 27:1)

Szerencsére nem kellett sokáig botorkálnom a gyér fényben, mert a földszinten laktam a gondnok lakása mellett. Az utcán kísértő entitások lassacskán elmaradoztak egyet kivéve. Ez utóbbi igen makacs jelenség, mikor otthon vagyok, szinte állandóan érzem a jelenlétét, sőt néha azt tapasztalom, hogy a részemmé válik és megpróbálja az akaratom irányítását átvenni tőlem. Időnként akkor is elkísér, ha elmegyek otthonról, pl. ha kocsmába megyek, akkor mindig szívesen velem jön. Próbálok visszaemlékezni, mikor szegődhetett mellém. Két évvel ezelőtt történhetett, mikor az egyik Medicor-os műszerész kollégámat temettük. A temetés után azt javasoltam a munkahelyi kollektívának, hogy menjünk el a Fekete Bárányba mondván:

„Attól, hogy meghalt, még ihatunk egyet az egészségére!”

Mikor odaértünk, épp egy nyugdíjas sírásó holttestét vitték ki a kocsmából. Agyvérzést kapott, és a kiérkező mentősök már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Végül nem csak egy italra maradtunk a kocsmában, hanem jóval többre. Mikor végre hazafelé vettem az útirányt, az utcára kilépve egy sátáni kacajt hallottam a hátam mögül. Megfordultam, de nem volt ott senki. Azóta többé-kevésbé úgy érzem, van velem valaki még akkor is, ha egyedül vagyok.

A lakásomba belépve átvágtam a vaksötét előszobán és levetettem a kabátomat és a cipőmet. Hirtelen fény gyúlt a szobámban, majd egy pukkanást hallva ismét sötét lett. Ezek szerint vége az áramszünetnek, a szobámban lévő égve felejtett izzólámpában meg elszakadt a wolfram szál. Világosságot gyújtottam a konyhában, és a szekrényből elővettem egy vadonatúj Tungsram izzót, hogy kicseréljem a kiment égőt. Miután befejeztem, a jól végzett munka örömére egy kicsit gyönyörködtem az új izzólámpa fényében, majd úgy gondoltam, ideje lefeküdni. Az alvás gondolatára megint elfogott a szorongás, még mindig éreztem magam mellett az entitás jelenlétét, ráadásul az új égő is elkezdett baljóslatúan hunyorogni. Nem először tapasztaltam ezt a jelenséget, de amikor panaszkodtam a gondnoknak, ő mindig azt mondta, hogy a feszültségingadozás okozza és kinevetett, mikor előadtam neki a szellemekről szóló teóriámat.

„Öreg ateista káder! Akkor sem hinne a természetfelettiben, ha személyesen jönne el hozzá és megcsókolná a seggét!”

Mivel nagyon fáradt voltam, úgy döntöttem, hogy bóbiskolok egy kicsit villanyfény mellett és hajnal felé majd eloltom a lámpát. Azzal lefeküdtem az ágyamra és elszenderedtem.

Előző oldal Claudius Oltarimanus
Vélemények a műről (eddig 2 db)