Sör, kard, krematórium

Fantasy / Novellák (673 katt) Mortelhun
  2021.09.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/12 számában.

Sokadik éjszakámat húztam a városi krematóriummal szembeni kis csehóban. Itt minden éjszaka ugyanolyan volt. Csendes, ugyanakkor mozgalmas. Az emberek egy része kerülte ezt a kocsmát, hiszen szemben az utca túloldalán mégiscsak halottakat égettek a nap 24 órájában, ugyanakkor volt egy réteg, akiket pont ez izgatott fel. És pont ezek az emberek voltak azok, akik a társadalom szemében csodabogaraknak számítottak. Voltak közöttük gótok, steampunk arcok, voltak rockerek, de még csövesek is. Voltak bohókás öregek, vagy csak betévedt, önmagukat kereső fiatalok. És persze voltam én 24 évesen, egy fiatal egyetemista, aki éjszaka itt melózott, hogy tudja finanszírozni az egyetemet, ahová nappal járt. Aludni ráértem délután az esti műszak megkezdése előtt, vagy le sem feküdtem, csak küldtem az arcba a kávét és a cigit. Összefolytak a napok és az órák, mostanában egyre sűrűbben.

Szóval a sokadik éjszakát húztam a kis csehóban, amikor olyan hajnal kettő óra tájban, amikor már csendes volt a kocsma, belépett egy hölgy. Olyan bő 40 évesnek saccoltam őt. Az öltözködése kissé régimódinak hatott, ám mégsem volt elavult. Hatalmas, méregzöld szemei voltak, hozzá koromfekete haja. Krémszínű ballonkabátot viselt, és hátul lófarokban összekötött frizurát. Csendben lépett oda a pulthoz.

– Jó estét! – mondta nekem halk, kedves hangon.
– Önnek is – válaszoltam.
Érdeklődve nézett szét előbb a helyiségben, majd mögöttem a falon.
– Adhatok valamit? – kérdeztem látván a tétovázását.
– Egy sör jólesne. Mindegy milyen – válaszolta kedvesen mosolyogva.

Meg kell mondjam, bár a vendégek zöme barátságos volt velem, ilyen kedves mosolyt nem kaptam sűrűn. Tanácstalan voltam, mit is adjak neki, hiszen bár azt mondta, mindegy milyet adok, de mégis, mi van, ha egy pont olyat veszek elő, amit nem szeret?

– Egy Millert esetleg? – érdeklődtem félénken.

Bólintott, majd egy csésze mogyorót húzott magához, és leült velem szemben a bárszékre. Kitettem elé a párás üveget és poharat, illetve tányéron egy citromkarikát tettem elé. A poharat félretolta, a citromot belerakta a sörösüveg nyakába, majd jólesően meghúzta az italt.

– Téged még sosem láttalak itt – mondta nekem, miközben lassú mozdulatokkal kibontotta a haját.

Meglepődtem, hiszen már lassan egy éve itt dolgoztam, de még én sem láttam őt soha. Talán nappal jár sűrűbben, gondoltam magamban. Miközben egymást néztük, ő hunyorított és rágyújtott egy cigarettára. Lassan fújta ki a füstöt. Jobban szemügyre vettem, immáron biztos voltam benne, hogy minimum negyvennégy éves lehet, de inkább kicsit több is talán. Viszont pont az a fajta nő volt, aki afféle kortalannak tűnt.

– Kérhetek még egy sört?

Már nyújtottam is felé a következőt. Ő érte nyúlt és összeért a kezünk egy pillanatra. Olyan sötét energia járt át, amilyet még nem éreztem soha, és bár a keze hideg volt, mégsem volt kellemetlen a tapintása és maga az érzés. Összenéztünk. Egyszerre volt a tekintete hideg, számító ragadozótekintet, de mégis buja és közvetlen. Sejtettem, hogy ennek nem itt lesz a vége.

Az éjszaka szokás szerint lassan telt, én kiszolgáltam, a vendégek sűrűn váltakoztak, a hölgy pedig kitartóan üldögélt a pultnál és kortyolgatott. Olyan tíz sört ihatott meg, de semmi nem látszott rajta.

– Mesélj magadról! – kért meg olyan hajnali kettő óra körül.
– Most ez komoly? – kérdeztem meghökkenten. – Velem semmi érdekes nem történik.
– Azért próbáld meg! – suttogta kissé fenyegetően, ám mégis kérlelő hangon.
– Legyen! – válaszoltam, majd bontottam magamnak is egy sört, mellé egy whiskeyt borítottam. – Megszülettem, felnőttem, elbaszott gyerekkor, iszákos szülők, fű, pia, kimaradás a suliból, csajok, akik agyoncsaltak, vagy én őket, ergo totális csőd a magánéletem, aztán egyetem és ez a csehó, mert a szobámat és a sulit fizetni kell. Te jössz.

Csendben nézett előbb engem, majd maga elé. Megköszörülte a torkát.

– Nos… Olyan 800 éve születtem, megöregedtem, elfáradtam, rengeteg szeretőm volt, volt sok ember, akiket megnyomorítottam, még többet megöltem, bujkáltam, utaztam, és most itt vagyok.

Mégiscsak beütött a pia nála, gondoltam magamban, éppen ezért nem is mutattam ki semmilyen érzelmet, faarccal bólintottam, és lehúztam a söröm maradékát.

– Nem hiszel nekem – közölte barátságos hangon.
– Én…
– Semmi baj. Miért is hinnél? Szinte mindenki kétkedve fogadja a történetemet, mindegy, hogy mely évszázadban mesélem el azt. Ez a közös bennetek emberekben. Egy burokban éltek, és féltek onnan kitekinteni.

Csendben bólintottam, és inkább nem szóltam. Ő is csendben iszogatott tovább. Olyan félóra telhetett el, amikor rám nézett.

– Bújj be a pult alá, és csak akkor gyere elő, ha minden elcsendesedett, vagy én jelzek neked. Aztán, ha a bulinak vége, majd kérnék egy szívességet tőled.

Alig fejezte be a mondatot, kintről kocsiajtók csapódása hallatszott be, és egyszerre robbant be a kocsma minden ablaka. Golyók záporoztak mindenfelé, a porló vakolattól alig lehetett látni. Az emberek úgy csuklottak össze, mint a marionett bábuk, kivéve a nőt. Ahogy kilestem a pult oldalánál, annyit láttam, hogy a teste ködszerűvé válik, ezzel keresztül engedvén magán a lövedékeket. Közben az ajtó beszakadt és koromfekete katonai ruhába búj emberek rontottak be a helyiségbe. Arcukon maszkot viseltek, fejükön koromfekete sisakot. Amikor meglátták a ködszerű alakot, felemelték a fegyvereiket, ám ekkor a nő teste anyagiasodott és a ballonkabátja alól egy-egy szamurájkardot villantott elő, és a katonák közé táncolt. Igen, táncolt, mert az a mozgás inkább volt egy kecses tánc, mintsem egy harci gyakorlat vagy valamilyen erőszakos támadás. Szemmel nehezen lehetett követni a mozgását, viszont a katonák feje sorra hullott le a padlóra, a testük pedig lassan dőlt el, mint holmi humanoid alakú zsákok. Miután a bentiekkel végzett, az utcán lévő fegyveresekre rontott rá. Ebből már semmit nem láttam, mert annyi erőm maradt csak, hogy berogyjak a pult mögé, és elgondolkodjak azon, hogy valóban velem történik-e mindez, vagy csak álmodom. Olyan 5 perc telhetett el a pult mögött ücsörögve, amikor meghallottam a hangját, észre sem vettem, hogy csend lett.

– Most már kijöhetsz.

Óvatosan emelkedtem fel a pult mögül, és néztem szét a kocsmában.

– Bazd meg… – csak ennyit tudtam kinyögni.

Lassan megtörölte a kardjait és visszarejtette azokat a kabátja alá, majd rám nézett és kezet nyújtott.

– Dorothy…, Dorothy Miller.

Elfogadtam a kézfogását.

– Nos, ami a szívességet illeti… Nem egy, hanem két szívességről lenne szó.



Csendben néztem a ládában fekvő testet. Ott álltam a krematórium egyik keveset használt helyiségében, és csendben néztem Dorothyt, amint kényelmesen elhelyezkedve feküdt a kopottas faládában.

– Hatalmas szívességet teszel nekem ezzel, de nem csak nekem, hanem az emberiségnek is. Egy rohadékkal ismét kevesebb. Hagyhattam volna, hogy a vatikáni legények vigyenek el, de azt szerettem volna, ha saját döntésem értelmében távozom. Köszönök neked mindent. És most csukd le a tetőt és tedd, amit kell!

Csendben rácsuktam a ládára a fedelét, majd az emelő segítségével a kemence szájához emeltem a fakoporsót, és a 900 fokra előhevített belső térbe toltam azt. Miután a hamvasztó ajtaja becsukódott, még pár percig tétován álltam ott. Nem tudtam, mi is lesz ezután. Valami furcsa ürességet éreztem. Megtettem hát a szívességet, amire megkért. Ja igen… Volt ott egy másik szívesség is, amit még azelőtt kellett megtennem, hogy a végső útjára indítottam volna őt. A vérengzés utáni napon egy nem túl távoli kis motelban kivettem egy szobát kettőnknek. Egész nap csak filmeket néztünk, zenét hallgattunk és pizzát zabáltunk. Este bevertünk egy üveg Jack Danielst és reggelig keféltünk, mint a nyulak. Csináltunk egészen gusztustalan dolgokat is, megmutatott mindent, amit az évszázadok alatt tanult az ágyban. Sokat tanultam azon az éjjelen.

Szóval még pár percig álltam ott, majd elindultam a krematórium kijárata felé, az ott álló biztonságinak odaadtam a pénzt, amivel tartoztam neki, hogy beengedett minket, és amiért tartani fogja a száját, majd elindultam az éjszakába a kocsma felé, hiszen ezen az éjszakán is biztosan sok vendég fog még várni rám.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 2 db)