Linktár

XII.LFP.AMF - A Halhatatlanok Menete

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/7 számában.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra

A novella a conceptart_10.jpg kép alapján készült


Đur-Łuha enn!

/Idézet a Holtak Könyvéből/


A háború kirobbanását véráztatta időszak követte. Áldozatot követelt a férfiaktól, akik dicsőséges eszmék mentén hadoszlopokba fejlődve meneteltek a halhatatlanság felé. És áldozatokat követelt meg a hátországban maradt nőktől is, akik rendre zokogó özvegyként végezték.

Gizellán is elhatalmasodott az iszony, mikor hírt kapott Istvánról. Súlyos sebet kapott, magatehetetlenül hozták haza az éjjel. Se a keresztény Isten, se az orvosok nem tudják megmenteni. Hiába minden ima, minden gyógymód.

A tó mellett járt fel-alá, egyre tépelődve, mikor eszébe villant a legenda a Lidércről, akiről nagymamájától hallott réges-régen. A történet szerint a Lidérc lelkeket toboroz a Halhatatlanok menetébe. Sorai nyitva állnak azok előtt, akik felajánlják neki szolgálataikat. A felajánlott élet fejében megkímél egy másikat. Ebben áll a legenda kulcsa: életet egy életért.

A mocsárhoz sietett. Nem gondolt másra, csupán István megmentésére. Nem zavarta a láp orrfacsaró kigőzölése, mely irtózatos titkokat sejtetett. Se a szűk, morózus ösvény, ami elriasztotta a kéretlen látogatót. Ágak szaggatták rokolyája szegélyét, tövis szúrt a lábába, de ő nem érzett se szégyent, se fájdalmat. Eltökélt szándéka volt elérni a boszorkány búvóhelyét.

Tekla ócska kunyhóját már régen benőtte a gaz. Ablakai sötét, emésztő ürességet árasztottak. Egyedül a kéményből eredő vékony füstcsík adta jelét tulajdonosa létezésének. Gizella nekifeszült a súlyos ajtónak, mely nyikordulva feltárult.

A szeme nehezen szokott hozzá a félhomályhoz. A gyéren beszűrődő fény egy görnyedt alakot rajzolt a szoba belsejében.

– Jer közelebb, drágaságom! Tudom, mi járatban vagy – kezdte az öregasszony lassan, recsegő hangon. – Borzalmas dologra készülsz.

Gizella elbizonytalanodott. Talán rosszul tette, hogy felkereste a vajákos asszonyt, akitől a falu épeszű népe irtózik, és akit jó okkal száműztek maguk közül.

– Ismertem a nagyanyádat. Az ő természetét örökölted. Erős vagy. Ő sem volt rest hozzám fordulni, amikor bajba került. A nők természetüknél fogva erősebbek a férfiaknál. Csodálatos teremtések. Nem fog rajtuk az engesztelő szó. Nem a nagy ideák hívó szavát keresik. Nem hat rájuk se a szabadság, se a jog eszméje. Egyre a bennük lüktető élet foglalkoztatja őket. A vér. Az utódok és a férfiak gondozása. A gondoskodás ereje nagyanyádban is ott lapult. De ez már nagyon régen történt. Szörnyű dolog a háború. Nem okoz mást, csak pusztulást. Rettegésben tartja az élőket, felbolygatja a holtakat.

Gizellában megelevenedtek István utolsó szavai, mellyel elindult a háborúba. Nem magáért, se nem ő érte aggódott igazán. A háborúba induló férfi arcáról a magasztosság sugárzott. Súlyos árat kellett fizetnie érte.

– Egy szeretted halálos veszélyben van – folytatta Tekla. – Meg akarod menteni. Ó, igen! Kész vagy hallani egy merőben más történetet, mint amit a keresztény Jóisten nevében szónokló papok a füledbe sugdosnak? Vannak mások is, igen… Đur-Łuha enn… Nem először hallasz róla, igaz? Ismered a Holtak Könyvét? Hogyan is ismerhetnéd… Számodra ez a világ idegen. De mindenki előtt nyitva áll az út a Halhatatlanok menetébe, aki kész felajánlani a szolgálatát Neki… A Lidérc az ő szolgája. Egyik kezében lámpás. Azzal mutat utat. A másikban lánc. Azon vezeti a menetet. A tóban lapul. Érezted már a szelet, mely a nádast fújja? Más fajta szél az… Đur-Łuha enn… Igen… Gyere közelebb!

Gizella óvatosan előre lépett, mire Tekla a kezéért kapott. Jéghideg borzongás futott rajta végig, amint a csontos ujjak a tenyerét tanulmányozták.

– Igen, a férjed az. Ő van veszélyben. És van még valaki. Igen, egy gyermek… Érzem, hogy a végsőkig elszánt vagy. Van rá mód, hogy megmentsd őt.

Gizella szíve nagyot dobbant a hírre. Bármit megtenne azért, hogy István megmeneküljön.

– Körülötted ólálkodik a halál. Elodázhatatlanul. Vagy így, vagy úgy, de beteljesül. Mit mondasz, gyermekem? Kész vagy a legnagyobb áldozatot is meghozni egy szeretted érdekében? Ha igen... azért az életeddel fogsz fizetni...

Gizella el volt készülve a legmesszemenőbbig. Érezte, hogy a kívánság az életébe kerül majd. Feszülten bólintott.

Tekla körme a tenyerébe vájt. Vér serkent a sebből.

– Đur-Łuha enn… Kae namur’ha! Đur’-Łuha enn! Äkeidha zemevas fie’eł… – a fájdalom egyre nőtt Gizellában, de nem húzta el a kezét. Tekla fátyolos szemében eszelős fény csillant. Feje hátracsuklott és felüvöltött. – Nozwagghur sägg-äker berenn’! Đur’-Łuha’ enn! Đur-Łuha enn!

Végül elengedte Gizella kezét és kimerülve a székébe roskadt. A földre hullott vér felfoghatatlan módon sisteregni kezdett, majd füstté vált. A boszorkány ekkor összeszedte minden maradék erejét és Gizellára emelte cserzett, vén arcát. Szemében részvét csillant.

– Légy erős, gyermekem…

Gizella egész este virrasztott. Át sem öltözött. Az ábrázatát összeborzoló ágak darabjai még mindig ott éktelenkedtek a hajában. Többször is elsétált a tóhoz, majd vissza Istvánhoz, egyre csak várva a hajnalt, amikor is a Lidérc eljön érte. A kisfia békésen aludt a másik szobában. A halántékát lágyan simítva búcsúzott tőle. Nem akarta felébreszteni. Emlékezetébe akarta zárni az angyali arcot és őrizni mindörökké a túlvilágon.

Pirkadt. Gizella pedig még mindig életben volt. És akkor István egyszer csak kinyitotta a szemét. Mosolygott. A szemében ugyanaz a ravasz fény csillant. Újra beszélt az ő nagy eszméiről. Az osztrák örökösödési háborúról. Mária Teréziáról. A Pragmatica Sancitioról. Eldicsekedett vele, milyen döntő szerephez jutottak a bajtársaival. Hogy mekkora dicsőségben részesültek. Gizellának ezek a szavak semmit nem jelentettek. Istvánnak viszont mindent.

Csodálatos felépülésének híre ment a környéken. Kisfiukat le sem lehetett vakarni az apjáról. Gizellának kellett erővel elvonszolnia, hogy István felöltözhessen. A sebei begyógyultak. Mintha sosem kóstolta volna acél a testét.

Ünnepeltek a reggeli órákban. István szeretett volna a tó partján megreggelizni. A pokróc, amire Gizella megterített, telis-tele volt elemózsiával. Kisfiuk játékos, csapongó elméje hamar elunta az egy helyben ücsörgést. Alig bírt megülni a fenekén, úszni indult hát. Gizella óvó tekintettel figyelte a szikár, kis testet, amint belegázol a nádassal övezett tó vizébe.

Sokat beszélgettek Istvánnal. Jelenről, jövőről. Az ő jövőjükről. Kisfiuk jövőjéről. A háború egyszer elmúlik majd, és akkor minden visszatér a normális kerékvágásba. Gizellán ekkorra úrrá lett a magabiztosság, hogy jó döntést hozott. Élvezte a felszabadultságot, hogy a szorongató múltat végre maguk mögött hagyják.

Az idillt gyenge, ám egyre erősödő, hideg szél fújta el. Majd panaszosan hápogó kacsák röppentek a tó felől a magasba. A fiuk sokáig elmaradt. Túl sokáig, és Gizellán sötét gondolat suhant keresztül.

Tekla szavai kavarogtak benne.

„Körülötted ólálkodik a halál. Elodázhatatlanul. Vagy így, vagy úgy, de beteljesül.”

Elindult megkeresni. Egyre szólongatta. Előbb halkan, majd hangosabban. A cseret mentén végigsietve pedig már kiáltozott.

„Mit mondasz, gyermekem? Kész vagy a legnagyobb áldozatot is meghozni egy szeretted érdekében?”

Amikor a bugavirágzatok közül előbukkanó holttestet megpillantotta, felsikoltott. Eszét vesztve gázolt a jéghideg vízbe, hogy fia megfulladt testét magához ölelje.

„Ha igen... azért az életeddel fogsz fizetni…”

– Istenem, ne! – zokogott Gizella. – Drága szívem!

Lágyan simogatta az élettelen testet, fuldokolva szólongatva.

– Életem… Életem… Életem...