Linktár

XII. LFP. AMF - A vér nem válik vízzé

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/1 számában.

Gyenge szél billentette meg a fák ágait, és zúzmara kezdett szállingózni a lent állókra. Nedves köd kapaszkodott a tájra.

Kilenc ember, fáradtan és elcsigázva pihent a fák törzseinek dőlve. Páran a leheletükkel próbálták melegíteni a kezeiket. Némelyek pálinkát kortyoltak, mások a fegyverüket ellenőrizték. De a legtöbben éles tekintettel fürkészték a csapat legfurább tagjait. A betyárt és nőt. Elvégre huszárok voltak. Katonák. Bár ruháik már koszosak voltak, nem értették mit keres két ilyen alak a csoportban. De a parancs, az parancs.

A betyár alacsony termetű volt és széles vállú. Sötét szeme szigorúan nézett a világra. Néha végigsimított tekintélyes bajszán. Viseletes szűr tartotta melegen, fekete bő szárú nadrágja alól, kopott csizma kandikált néha elő. Derekán jó tenyérnyi széles öv volt. Két pisztoly, két kés volt beletűzve. Széles kalap volt a fején.

A nő más volt. Egykor fehér szoknyáján meglátszott, hogy nem fél bepiszkítani magát. Karcsú volt, szőke hajú, bár a huszárok megesküdtek rá, hogy néha fehér tincsek is látszódtak a hajában. Fiatalnak tűnt, de a szemei kékek voltak, mintha fátyol vonná be őket. De úgy nézett a távolba, mintha mindent látna. Hosszú, majd földig érő katonai kabát volt rajta, amit csak nagy ritkán gombolt teljesen össze. Mintha fütyült volna a téli hidegre. Így sokszor látszódott a derekán lévő széles öv és az arról lelógó számos apróság. Bőr erszények, madártollak, kis csengettyűk,– amik akkor sem szólaltak meg. ha lépett.

A nőt olykor, egy– egy lopott pillantással egy ifjú katona nézte. Társai megrovó pillantásokkal jutalmazták.

– Fiatalember, ne nézelődjön! – lépett oda a furcsa csapat vezetője. Magas alak volt, jó fejjel magasabb a fiatal férfinál. Szürke szeme szigorúan néztek le. Arcának jobb oldalán vékony fehér hegek húzódtak.
– Még a végén szerelembe esik, és dalokat költ, a fegyverforgatás helyett.

A háttérben halk kuncogások, torok reszelések hallatszódtak.

– Már az indulásunk óta nézi... biztos nem ijedős az ifjú úr... – szólalt meg reszelős hangon a betyár, oda sem nézve. – Tudhatná, hogy nem az ő dolga figyelni, és védeni Kökényt...

– Anna – vágott közbe a nő, könnyű dallamos hangon. – Ejnye kalapos uram, hát ilyen nehéz megjegyezni a nevem, még ennyi idő után is? Anyám anyja után... – ha tudná az ifjú Gara, milyen tüzes családból származom, biztos nem így nézne rám. Nem ily pillantásokkal méregetne titkon... – Ekkor fátyolos szemeivel a piros arcú, zavarba jött férfira nézett.

– Pedig otthon várják... no nem olyan valaki, mint én, de hát ő is Anna... igaz?

A katona arca lassan megnyúlt, szemei kikerekedtek a döbbenettől.

– Ne hagyja álmait gazdátlanul kóricálni... legény... – mosolygott Anna.
– Elég! – sattant fel a vezető. – Még az kell nekem, hogy itt a nadrágjába csináljon az újoncunk.
– Inkább mondja meg, merre menjünk! – fordult a nő felé a tiszt.
– Egy pillanat... Kármán Hadnagy... ahogy kéri... – válaszolt, és elsétált a csoporttól, magukra hagyva őket.
– Maga pedig fiatalember szedje össze magát! Maga egy remek céllövő, és tudtommal nem is gyáva, ezért is került közénk. Megmondtam, hogy ez nem egy átlagos csapat, titkos feladataink vannak, főleg felderítés és kisebb támadások.. olykor nem minden napi körülmények közt.... cserébe nem kell ágyúgolyók közt harcolnunk...
– Értettem... igenis Uram!
– Helyes.
– Uram, lehet egy kérdésem?
– Nem!

A beszélgetést lezárva a tiszt el is lépett a fiatal katonától, és inkább az erdőt szemlélte, amerre eltűnt Anna. Mintha magából a ködből bontakozott volna ki, egyszer csak felbukkant.

– Van egy üres tanya nem messze innét. Éjszakára jó lehet nekünk. Nincs senki élő ott.... kifosztották...
– Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot a magas férfi.

Hamar odaértek az említett tanyához. Rozzant kerítés mögött disznó és tyúkól árválkodott néma csendben. A széles udvar egyik oldalán csűr és is kukoricatároló ásítozott, a másik oldalon pedig egy hosszú ház nádtetővel. A házhoz közel egy kút fogadta a váratlan látogatókat. A káván vödör pihent.

A házban két szoba volt, egy-egy búbos kemencével, egy konyha és tároló helység. A szekrények ajtaja kitárva, polcaik üresek voltak. Se ruha, se étel. Semmi nem maradt.

– Akkor éjjelre itt szállunk meg. Két óránként őrségváltás lesz! Az ifjú Gara kezdi majd. A nyavalyás köd minket is eltakar, de másokat is eltakarhat. Éber fül, éber szem! – adta ki a parancsot a tiszt. – Most nézzük meg a térképet.

Gyűrött szélű papír került az egykor étkező asztalként szolgáló bútor lapjára.

– Tímár és Kocsis! Maguk a környékben laktak valamikor, jöjjenek ide.

A két férfi odalépett az asztalhoz. Egyikük alacsony, borostás volt, amiért máskor,– máshol megfeddték volna, de ez a csapat más volt. A másik, magasabb volt, mint a társa, de még így is alacsonyabb annál, aki odahívta őket. Szakállas, hideg tekintetű.

– Most itt vagyunk – mutatott a térkép egy pontjára – Egy újabb üres tanya, a császáriak végeztek itt, de elvonultak innen, lentebb. Mindent kifosztottak. Viszont az utóbbi négy tanya is teljesen üres volt. Itt hagytuk a lovakat, két emberünkkel, aztán az erdőn át sorba vettük ezeket. Se ember, se kutya, se ló, de disznó.. semmi. És még mindig van pár erdei lak errefelé, ugye?
– Igen, hadnagy! Tőlünk északra még mindig van két tanya, az első félnapi gyalogút. A másik inkább egy, odébb pedig ugye falu is – mondta Tímár, az alacsonyabbik katona.
– Akkor elsőnek oda megyünk, ami közelebb van. Hátha találunk valamit, hogy miért ennyire üres minden errefelé. Jól van, köszönöm. Mielőtt teljesen besötétedne, menjenek egy kört a környéken, aztán pihenjenek. Emberek takarékoskodjanak a fejadagjukkal, ha visszérkezünk a lovakhoz, lakomázhatunk. Az egyik kemencébe begyújthatnak, de óvatosan, nem szeretném, hogy kiszagolják, merre vagyunk. És most elmondom a felderítésünk részleteit.... is... mint tudják, nem állunk túl jól. Az elveszített csaták nem csak azért nyugtalanítóak, mert hátrálni készülünk, hanem mert a felderítők is nyugtalan hírekkel érkeznek vissza,– ha visszatérnek egyáltalán. Maguk,– az ifjonc kivételével,– már megtapasztalták, így vagy úgy, hogy mi áll a dolgok mögött. Most is ilyen dologgal fogunk szembekerülni. Tudjuk, hogy a lovak könnyen megtébolyodnak olykor, ezért sem hozhattuk már ide őket. Kökény Anna szerint más állatok is meg lehet tenni. Ki tudja, talán kutyák, farkasok... nem tudom, mi vár ránk még, de legyenek résen. Felderítjük, megtaláljuk és végeznünk kell minden veszélyforrással. A nő segít nekünk, a betyár őt védi, mi tisztogatunk... maga pedig Gara, mivel kiváló mesterlövész a távolból tisztogat. Minden egyes talált lövése az életünket mentheti meg...
– De Uram, a köd... – hebegte a megszólított.
– A köd egy ideig csak köd... de a szél suttogása, majd elviszi... – suttogta Anna.

Gara szóhoz sem jutva, hangtalanul tátogott, majd összeszedte magát.

– Igenis, Kármán hadnagy úr!
– Akkor jól van! Takarodó lassan. Fényt óvatosan használjanak! – adta parancsba a hadnagy.

Gara csak nehezen tudott elaludni, az őrségbeli leváltása után, a kemény talaj nem zavarta, a katonai felszerelés pont elégséges volt erre, de a kint lévő köd nyomasztó volt. Az ablakon kémlelni a sötétséget, a ködöt és a szállingózó havat... már-már hallucinálni kezdett, mikor leváltották.

Lassú sóhajjal merült végül fáradt álomba.

Kaparászás neszére ébredt. Valami a bezárt ajtó mögött, az udvaron kaparászott. Kábán nézett az őrhely felé, az ablak irányában, ahol nem volt senki... felkelt és látta, hogy az őr nincs a helyén.

A többi társa mélyen aludt. Az ablakhoz lépett. Közben a kaparászás megszűnt. Már épp szólni akart a többieknek, amikor a lustán kavargó hóesésben egy alakot vélt látni. Elmosódottan látszódott, csupán szürke sziluettként hatott. Két oldalán két állatszerű valami.

Ekkor karcsú női kéz érintette meg a vállát.

– Látja, én mondtam, hogy ne engedje szabadon az álmait...

Hátra fordult volna, de a két kisebb árny meglódult az ablak felé..... villámgyorsan, mégis hangtalanul... csak közvetlen közelről látta, hogy farkasok.... csak akkor, amikor az ablak felé ugrott az első, egyenesen feléje.

Üvöltve ébredt volna fel, ha egy női kéz nem fogja be a száját. Vergődésére azonban, mindenki felriadt, valaki kezében a fegyverével...

– Látja, én szóltam – szólalt meg a kéz gazdája, a szőke nő. Majd el is engedte Gara száját és arrébb lépett. A betyár mellé, aki addigra a nő mellett termett.
– Mi volt ez? – kérdezte a hadnagy – És hova lett az őrszem? A rosseb ebbe a bandába!

Már az ajtóhoz lépett, amikor Anna megszólalt.

– Most ne menjen ki.... már megtette, amit akart... nincs itt, vagy legalábbis ő nem... de reggel...már nem lesz olyan erős...
– Mi a.... – a tiszt keze ökölbe szorult és remegett az indulattól – odakinn van az én emberem, és ne menjek ki?
– Csak ha harcolni akar...
– Akkor har....
– Tudom, csak idő kellett nekem ehhez... hogy ne vakon menjen ki... – vágott közbe a fiatal nő, és elővett egy szál gyertyát, és megelőzve a férfit, kinyitotta az ajtót, és kilépett a hóesésbe. Szorosan nyomában a betyárral.

A nő válláról lecsúszott a vastag szövésű, durva katonai kabát, és ahogy lépett, megszólaltak a kis csengettyűk az övén, amik eddig akkor szólaltak meg, ha sétált. De nem egy hangot adtak ki, hanem különféle ütemet és hangmagasságot, mintha külön-külön rázná valaki őket.

Bal kezében volt a gyertya. Jobb kezének tenyerét a kanóc fölé tette, és dúdolni kezdett. Majd jobb kezét, ahogy elhúzta a gyertyáról, az égni kezdett. Majd hirtelen mintha eldobna valamit egy széles mozdulattal, a levegőben újabb gyertyák jelentek meg, egyre erősebben világítva, lebegve a sötétségben, egy pillanat alatt a ház és a kút körül majdnem nappali fényesség lett.

Gyengén, de látni lehetett a melléképületet és a kerítés bizonytalan körvonalát is.

A katonák gyorsan követték a betyár és a hadnagy példáját. Kis félkörben helyezkedtek el. Kezükben pisztoly volt.

Gere támolyogva állt meg az ajtóban. A tiszt csak hátramordult, anélkül, hogy hátranézett volna.

– Maga most ott marad, és figyel-tanul...

Kutyamorgás törte meg a téli csendet. A ködben és hóesésben iramodtak a katonák felé. Kuvasz, komondor, és más nagy testű keverékek. Fehér bundájuk miatt alig voltak többek, mint foltok. De a foltot el lehet találni. Eldörrentek a pisztolyok, és pár kutya el is terült futás közben, a lendülettől bukfencet vetve.

A betyár Anna előtt állt, de nem sütötte még el pisztolyait. Az egyik kutya irányt váltva a nő felé iramodott meg, ekkor sütötte csak el az egyik pisztolyát, amit rögtön el is tett, és villámgyorsan előkapta az egyik jókora kését.

Még két lövés dörrent, mikor is két jókora kutya elkapott egy katonát, és a földre teperve, harapni kezdték, és vonszolni a többi társától távol.

Az egyik huszár kardját elővonva rontott a négylábúakra. Az egyik a combjába mart, de átszúrta a karddal. Addig a másik eb, az arcát marcangolta a földön lévő férfinak, akinek lassan elhaltak a sikolyai.

A katonatiszt sem volt könnyebb helyzetben, két jó félmázsás kuvasz próbált a közelébe férkőzni. Ő is a kardjára támaszkodott immár.

– A másik pisztoly kellett volna… – köpte dühösen a szavakat.

Szeme sarkából látta, hogy egy harmadik kutya is feléje robogva ugrik a levegőbe. De egy dörrenés térítette el a testét, nagyot puffanva ért földet. És úgy is maradt.

A férfi nem mert hátra nézni, de tudta, hogy egy puska volt, és csak az ifjú volt olyan helyzetben, hogy leadjon egy ilyen lövést.

Eközben Anna dúdolt, és kezével irányította a fényeket. Mikor úgy látta, nem jön több állat, csak azok vannak az udvaron, akik velük harcolnak, megváltozott a dallam. A csengettyűk is más, gyorsabb dallamban követték. Baljában még mindig az égő gyertyát tartva, jobb kezével a támadó kutyák felé intett, és az addig lebegő gyertyák az acsarkodó kutyák felé vették az irányt. Mind a szabadon lévő, mind a katonákkal harcolók felé. Egyenesen a bundájukba csapódtak, és rögtön lángolni kezdtek.

Az égő állatok vonyítva az erdő felé kezdtek rohanni, de volt, amelyik vergődve esett össze, és nem érte el azt.

A katonák támolyogva álltak, és gyanakvóan méregették a környezetüket. Csak a zihálásuk hallatszott immár a téli sötétségben. Csak Anna kezében lobogott egy gyertya.

– Vissza a házba! – adta ki a parancsot a tiszt, kissé megtörten. – Mindenkit vigyünk be.

Anna a földön fekvő katonához sétált, a betyár szorosan követte, el nem téve kést és a másik pisztolyát. Odaérve letérdelt a fekvő testhez, majd megcsóválta a fejét.

– Segítsetek bevinni, ő már nem jön velünk.

Valaki lámpásokat gyújtott a házban, és előjött. Gere volt az. Remegő kezeiben, egy-egy lámpa volt.

– Boszorkányság... – suttogta.
– Látom már kapiskálod.... – vetette neki oda a tiszt – ezért jöttünk ide...hogy véget vessünk ennek...
– De hova lett az őrszem?
– Nem tudom, és azt sem hogy a mi boszorkányunk, hogy nem vette észre.
– Nem vagyok mindenható, azt meghagyom a hívők számára... – szólt közbe a nő – nekem is vannak korlátaim, de még szerencse, hogy a fiatalember ilyen hangosan álmodik, lehet pont ez fedett fel minket. És ez is védett meg... Vannak, akik remekül értenek az illúziókhoz, az álmokhoz, a félelemkeltéshez... és ilyenek, nos imádják az élénken álmodókat...
– Az én hibám?
– Nem azt mondtam... csak azt, hogy most már tudják, hogy itt vagyunk... még óvatosabbnak kell lennünk... és ha azt mondom, hogy...
– Értettem! Értem én az ég verje meg! De... de a fene essen bele a varázslatokba...

Ekkor a betyár odasétált a katonához és a vállára tette a kezét.

– Megértem, én is így veszítettem el pár kölyköt... van amikor azt kell tenni, ami őrültség... de ettől még nem lesz jobb... menjünk be...

Komor, nyugtalanítóan csendes hangulatban telt az est többi része, a ház körül a tél elengedte terhét és hideg szél kergette a hópelyheket. Reggelre a köd eltűnt, és lábszár középig érő hó takart be mindent.

Indulás előtt Anna bement az erdőbe, furcsa éneket hallott az elnyűtt csapat. Csak a betyár somolygott.

Rövidesen varjak jelentek meg, egyre több és több. A havas ágak lassan sötétleni kezdtek a madaraktól.

Anna visszatérve kissé fáradtan csak ennyit mondott:

– Erősítés... és egy felderítő.

Egy róka tűnt fel, a tanyától nem messze. Tömött bundája volt és a boszorkányt nézte egy darabig, majd elfutott.

A hó és az esti rajtaütés megnehezítette a csapat útját. Kevesebben voltak, a sérültek sem jöhettek velük. A hétből már csak négyen maradtak, négy harcos és a két különc útitárs. A boszorkány és kísérője elől haladt, a varjak pedig szinte fáról-fára követték őket. Olykor károgtak, de néma tömegük ijesztő volt. A róka néha-néha megjelent, hogy utána ismét eltűnjön.

Egyszer csak gyerek nevetés törte meg a hóba érkező léptek zaját.

Mindenki megdermedt. A hang egy nagy szikla mögül jött, ami kitakarta a hang forrását. Az út mellett, pár méterre a csapat elejétől.

Ezen át kell most esni – mondta letörten a nő –, és látnotok kell, mire is képes az ellenfelünk.

– Mi ez? – hebegte Gere.
– Inkább ki... – felette Anna szomorúan – A róka szólt nekem, hogy itt lesz. Csak egy fegyver kell. Gyertek.

A kérésnek eleget téve az emberek követték. A szikla tetején árválkodó fa tar gallyairól hópernye szállingózott. A két ember magas kő takarásából lassan meglátták.

A fához kötözve. A ruhája véres volt, vágások nyomai borították a testét. Lilává vált ajkai félig nyitottak voltak, a belőle kicsordult vér az állára fagyott. Már nem is élhetett volna. Szemei üvegesen meredtek a világra. Feját lassan mozgatta, mintha a léptekre figyelne, majd leejtette a mellkasára.

A csapatból egyszerre tört elő a döbbenet.
– Ne így, csak ne így halljon meg... – tört ki a tisztből.

Újabb gyerek nevetés hallatszott. Most már nyilvánvaló volt, hogy a megkerült őrszem felől jön. A teste enyhén rázkódni kezdett. Majd hirtelen görcsösen megfeszült a teste, fejét koppanva vetette hátra, és száját kinyitva nevetett. De torkából gyerekkacagás tört fel. És ekkor meglátták– a nyelve helyén csak egy csonk volt.

Lövés dörrent. A golyó a homloka közepét találta el az egykor volt bajtársnak. Teste végleg elernyedt. Kármán pisztoly tartó keze leesett.

– Ne maradjon így a teste...
– Nem fog – felelte a boszorkány, a tisztnek.

Ahogy a csapat elhaladt a holttest mellett, apró csengettyűk hangját lehetett hallani, és lassan tűzbe borult a meggyötört test.

Alkonyat tájt értek a csendbe burkolózó tanyához. Nem sokkal a tanya előtt megjelent a róka. Illedelemes távolságból nézte a fáradt csapatott és farkával idegesen csapkodott.

– Itt lesz. A csűrben. És nincs egyedül – törte meg Anna a csendet.
– Remek, akkor készüljünk! – adta ki a parancsot a vezető – milyen vendégekre számíthatunk?
– Kutyák, de rájuk nekem lesz gondom. Pár ember-szerű. És trükkök. Azok biztos lesznek.
– Nem lehetne felgyújtani az egészet?
– Mágiával? Nem. Arra biztos készült. A hó miatt meg mással próbálkozni... de amíg én a kutyákat foglalom le, addig nem tudok segíteni!
– Elég lesz, elég kell, hogy legyen... ami a tervet illeti... kezdett bele, miközben a kabátja alól, előhúzott egy coltot.
– No lám, néha mégis jó fattyúnak lenni – suttogta alig hallhatóan Anna. – Nem csak az ifjú Gere szokott álmodni...

A kutyák egyszerre támadtak. Két tucatnyian voltak. De őket is lassította a hó.

A huszárok legyező alakzatban nyomultak előre, de nem lőttek. Középen a vezető, oldalán pedig egy-egy csapattag. Hátuk mögül csengettyűk bonyolult dallama szólt.

Az ebek meg sem tudták közelíteni a katonákat. Sötét had borult rájuk. Több száz varjú esett a hó által lelassított állatoknak. Bár közülük is hullottak, a négylábúak ki sem látszódtak a fekete tollak alól. Így a katonák sértetlenül haladtak el a véres csata mellett. Pisztolyaik a csűr irányába mutattak.

Mögöttük káosz, vér és a levegőben bucskázó tollak.

Ekkor történt. Az egyik szárnysegéd csapdába lépett. A hideg fém, mohón csattant a jobb lábára. Felüvöltött és elesett. Újabb vörös folt a hóban.

– Menjetek! – hörögte fájdalmasan.

Hirtelen falusiak rontottak ki a csűrből. Nők, férfiak, gyerekek. Kasza, kapa és némelyiknél kard volt.

A varjak károgása, a kutyák fajdalom vonyítása összekeveredett a hóban rohanó léptekkel.

„Ők már nem emberek, csupán bábok!” – hallották a fejükben Kökény hangját.

Eldörrentek a fegyverek. Két-két pisztoly.

Két felnőtt férfi került a huszárhoz közel, az eldobta a fegyverét és szablyát rántott. A magas vezető is így tett, de társa kiáltásra megállt.

– Elbírok velük menj!

A tiszt a csűr immár nyitott ajtajáig ment. Mögötte zihálás és a fémnek feszülő fém hangja hallatszott.

A téli alkony tiszta eget adott, csupán kósza felhők narancsfénye takarta az a kevés fényt, ami bejutott az építménybe, amely így félhomályba burkolódzott.

Csintalan ámde gonosz gyermeki kacaj fogadta, apró lábak körbefutó hangja. A sűrű félhomályban felemelkedett valami, valami magas.
– Trükkök... – hallotta újra a fejében.

Kétszer lőtt. De lentebb célzott, nem az árnyalak fejére. A gyermeki kacaj elhalt, a valami felvisított és visszabújt a homályba. Lőporszag terjengett a levegőben.

Neszezést hallott a szénatartó rész felől. Automatikusan elsütötte a hang irányában a fegyverét.

Gúnyos sziszegést kapott válaszul. Valami felé rontott, szalmabálákat döntve szét. Egy vékony öregember volt sarlóval a kezében. Egy lövés is elég volt.

– Még kettő... csak jó fattyúnak lenni – morogta dühösen.

Óvatosan elhúzódott a szalmabáláktól, az állások felé. Fent az egyik gerenda megreccsent. Éppen csak el tudott ugrani, miközben meghúzta a ravaszt. Valami keményen megütötte és a csűr bejáratáig repült. Érezte, ahogy elroppannak a bordái. Sípolva szakadt ki belőle a levegő. Szédelegve kereste a fegyverét. Épp a markolatra fogott volna rá, amikor egy sáros csizma a kezére lépett. Egy imbolygó alak volt, elrongyolódott huszár ruhát viselt.

Az alak épp lesújtani készült a kardjával. Mögötte mint valami bábmester ott volt az ellensége. Az igazi ellensége. Egy nagyon öregnek tűnő nő. Vékony volt és magas. Ujjai végén inkább karmok görbültek, mintsem körmök. Nagy karvalyorra volt és gonosz mélyen ülő sebei. Mintha vérzett volna a válla.

A csizmás láb még jobban ránehezedett a kezére. Majd minden egyszerre történt.

A csűr bejárata felől hangos csengettyű szólam erősödött fel hirtelen a semmiből. Egy balta csapódott a tiszt kezét taposó alak fejébe, aminek ereje rögtön le is terítette a támadót. Keze a pisztoly markolatára fonódott. Egy csengettyűkkel teli öv repült el felette, hangosan zenéltek és vibráló, erős fényt árasztottak. Ennyi elég is volt neki. Tüzelt.

Az öreg nő egy pillanatra úgy tűnt eldől, derékból hátra hanyatlani látszott, de felegyenesedett.

Anna öve, ami a rútság elé érkezett jókora fénykört varázsolt és jól láthatóvá tette azt. Fekete csipkés ruha volt rajta, prémes vastag gyapjú köpeny libbent meg.

Egy újabb lövés dörrent. Egy puska hangja.

Vérvirág növekedett gyorsan az öreg nő mellkasán, kezét odaszorította , ujjai közt vér buggyant ki, magas hangon felsikított és gyorsan ki kezdett hátrálni a fényből a csűr sötétjébe.

Kármánt erős kezek kapták fel a talajról és a bejárat felé húzták.

Anna lépett el mellette. Szomorú halk dallamot dúdolt, amely egyre erősödött és mélyült.

Miközben a betyár húzta, látta a fiatal nőt, ahogy az öve felé sétál. Nem sietett. Majd megérkeztek a varjak, olyan közel repültek el mellettük hogy egész testén érezte a tollaik közelségét.

Anna a sötétség felé mutatott és varjak mind odazáporoztak.

A betyár még mindig húzta. Nem értette miért. Fel akart állni.

– Nem, itt véget ér a maga szerepe. A terv sikerült, a fiú tényleg remek lövő. Csak kár, hogy nem a fejét találta el.
– De mit... akar... Anna...
– Trükkök... – felelte a betyár szomorkásan. És elengedte.

A katona a hóba esett. Felkelt volna, de a bordái nem engedték csak felkönyökölni. Érezte a hideget, érezte a havat a nyakában, a kezén. Látta a csűr mögött húzódó vékony narancsszín eget.

És hallotta, ahogy a varjak hadakoznak, kárognak és valami visít.

A fiatal boszorkány kezében egy gyertya jelent meg.

Már nincs ami védje az öreg banyát, de bent kell valakinek tartania... ez volt Anna kisasszony végső terve... a magáé mellett.

A katona a fájdalmai ellenére is felugrott volna, de erős kéz tartotta vissza.

Egy pillanat alatt számos gyertya jelent meg a vékony nő körül, bevilágítva mindent.

A varjak közül egy széttépett arcú, félszemű öreg nő bukkant elő fájdalmasan és dühösen visítva.

A gyertyák a szalmabáláknak, a gerendáknak a varjaknak vágódtak. Egyszerre lobbantak hatalmas lángra. A csűr ajtajai maguktól zárultak be.

A huszár tiszt ekkor veszítette el az eszméletét.

* * *

– Hát így történt... – fejezte be történetét Kármán. Az ifjú Gere maradt, az öreg huszárom, aki kint a két földművessel harcolt, a másik vérmérgezést kapott a csapdától. A láz elvitte. A betyár, azaz Sobri Jóska pedig, magam sem tudom miért, a mai napig velünk maradt. Mintha várt volna magára. És jómagam. De így ért véget az ő története. Így végződött az ő terve. Így halt meg Kökény Anna, 1848 hideg telén.

A hadnagy egy fatörzsnek támaszkodott, pipáját tömte. Gere fejét enyhén lehajtva ült egy rönkön, combján keresztbe egy puska pihent. Mellette a hóban egy csomag volt kibontva, a textílián egy viharvert, itt– ott megfeketült, pár csengettyű volt, zsinórra fűzve. A betyár megszokott csöndességében mellette állt.

– Erre lett volna kíváncsi? Itt történt, és ott van a leégett csűr. Az az apróság valahogy megmaradt. Nem tudjuk, miért és hogyan. Miért volt kíváncsi rá? Ismeri talán? Kaptam értesítést, hogy az új csapattal jön majd. De magáról csak azt tudom, hogy Vadonynak hívják. Hogy három napja velünk van, szótlan és ide akart jönni. Hogy ismerni akarta a történetét. Ismerte talán Annát? Meg sem pihentünk, négy hét telt el azóta... azóta... hogy itt... még egyszer megkérdem. Ismerte Annát?! – kérdezte a huszár tiszt.

A férfi sötét vastag kabátot viselt, kigombolva. Nem érdekelte a hideg. Magas volt, bár inkább vékony, mintsem sudár. Arca kortalannak tűnt. Szemei kékek voltak. Haja fakó szalmaszínű, ami a válláig ért, enyhe hullámokban. Magánál is magasabb tiszafabotra támaszkodott.

Lassan Geréhez sétált. Belenézett a szemébe. A kezét kérlelően a kis hangszerek felé nyújtotta.

Gere maga sem értve miért, akaratlanul is a férfinak adta.

Az lassan feltekerte a bot végére és hátrafordítva a férfiaknak elsétált. Csak a léptei ropogtak a hóban, mást nem lehetett hallani.

– Az utóbbi napokban nagyon szétszórtak az álmaik, kérem tényleg vigyázzanak rá, könnyen zűrt okozna, ha kiderülne pár dolog. A nagy embernek vigyázni kell a hírnevére. Hiába fogja azt üzenni, újra csatába kell menni, hogy elfogyott a regimentje.... ha kiderül, hogy van egy fattya... nem vetne rá jó fényt. Bár úgy tűnik néha, tényleg megéri fattyúnak lenni, ha olyan hasznos fegyvert kap az illető, mint ön hadnagy.

Egy pillanatig döbbent csend ülte meg a levegőt. Majd a betyár hangosan felnevetett. Gere félrenyelt.

A huszár keze megállt pipatömés közben. Ellépett a fától és szürke szemét a távolodó alak hátába fúrta, mintha át akarná döfni vele.

– Még nem válaszolt! Miért volt kíváncsi a történetünkre?
– Nem a magukéra, csak egy emberére. A testvéremére... Kökény Anna történetére...