XII. LFP. AMF - Tébolyult lelkek
Egy ködös téli napon érkeztek, szürkületkor. Patakiék német juhásza, az utolsó megmaradt kutya a faluban, baljóslatú morgással és öblös ugatással jelezte az idegenek közeledését. A hangra Andor keze megállt a kosárfonásban, majd kapkodva felhúzta a lábbelijét, és kisietett a ház elé. Mögötte kilestek a lányai, a többi ház ajtajában is felsorakoztak a lakók.
Egész tömegnyi ember közeledett az úton. Araszolva, főlehajtva jöttek, sötét had a hófehér tájon. Méretes batyuk meredeztek a hátukon, oldalukról kisebb szütyők, kulacsok, lábasok lógtak, és kongtak valami hátborzongatóan dallamtalan ütemre. Ruhájuk egy része cafatokban lógott róluk. Kezükben lámpás himbálózott, a fény és árnyék váltakozása koponyává meztelenítette az arcokat. Némelyek kisebb testű jószágokat vezettek, azok sem adtak ki semmiféle hangot. Élükön Fekete János, az uradalmi tisztségviselő tért vissza a majorba. A földbirtokos házához vezette a népet, ott elnyelte őket a ház meg az udvar.
– Ej! – nyikorgott elnyújtottan egy vénasszony hangja.
Andor összerezzent; közvetlenül mellette Farkas anyó állt. Könnyen felismerte görnyedt tartásáról, reszelős hangjáról, és a furcsa szagról, ami mindig körbelengte: mintha dögszag keveredett volna szárított füvek illatával. Csak azt nem értette, hogy került oda.
– Akkora vészt hozott a nyakunkra ez az ostoba, hogy olyat még nem látott Bátaszék! – A banya villogó tekintete csak úgy szikrázott az idegen népek irányába. Andor arrébb lépett, betessékelte lányait a házba, és óvatosan keresztet vetett.
– Ezek a népek lesznek a vesztünk!
– Most már elég legyen… anyó! – mordult rá Andor. Nem hiányzott neki, hogy az asszony ilyen közel állva hozzá szemmel verjen bárki emberfiát, de nem merte boszorkánynak nevezni. A közelében sem tartózkodott szívesen.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!
Az asszony most először fordult Andor felé. Halovány mogyoróbarna szemében megkopott a fény, mégis mintha többet láttak volna a kelleténél.
– Csak óvatosan, mielőtt még kígyót-békát kiabálnál rám. Később még a hasznodra lehetek.
Andor horkant egyet, és még egyszer abba az irányba pillantott, ahonnan az idegenek érkeztek. A fák nyomasztó mozdulatlansággal őrködtek az út felett.
– Ugyan miben? – fordult vissza az öregasszonyhoz, de annak már csak a hűlt helyét találta.
A következő hetekben kikiáltották, hogy a falu lakóinak kötelessége mindenben a sváb betelepültek segítségére lenni, osztozni szerszámokban, ruhákban és élelemben. Az osztozás azt jelentette, hogy odaadni mindent az idegeneknek, mert azoknak semmijük nem volt, amit felajánlhattak volna cserébe. Gyakran házaltak, de Andor mindenkor zárva tartotta az ajtaját. Sokáig nem járt kalákába, és a feleségének meg a lányainak is megtiltotta. Ágnes azonban addig beszélt a lelkére, hogy a szomszédok mit pletykálnak majd arról, milyen magának való és önös, na meg hogy majd magukra maradnak mindennel, mert eztán senki sem fog segítő kezet nyújtani nekik, hogy Andor elengedte a családot, majd ő is visszatért a közösségbe.
Az idegenek különös, idegen nyelvű nótákat énekeltek a gyertyafényes téli estéken, és a bátaszékiek egy része lelkesen el is tanulta tőlük. Andor azonban összehúzott szemöldökkel üldögélt és dolgozott magában az egyik sarokban, az idegenek mindenféle közeledését határozottan elutasította.
Egy ilyen estén történt, hogy Anna, Andor idősebb lánya elejtette az orsót fonás közben. A fadarab nagyot koppant a keményre döngölt padlón, és az egyik idegen legény lába elé gurult. Az felkapta, és fürgén visszaadta Annának, aki a füléig pirult. A bortól és az énekszótól megrészegedett népség csókért kiáltott, ahogyan a szokás megkívánta. Az idegenek is óbégatva biztatták a legényt. Andor azonban a lánya előtt termett, határozottan mutatva, hogy nem adja áldását a csókváltásra. A legény arcáról lehervadt a mosoly, és összeszorított ajkakkal lépett vissza a családja körébe. Édesapja metsző tekintettel meredt Andorra, aki megsértette a fia, és ezzel az ő becsületét is. Síri csend telepedett a korábban harsogóan vidám szobára, Andor hazaparancsolta a családját.
A következő napon kopogtattak Andorék ajtaján. A téli fagy megcsapta a férfi arcát, ahogy kilépett a küszöbön. Az idegen, aki vele szemben állt, fekete süveget és hosszú sálat viselt, a kettő között épp csak a szemei látszódtak ki, melyeket sárgára festett a lámpása fénye. Andor az orsós legény édesapját vélte felfedezni benne.
– Adj egy kis tejet, jóember! – kérte a férfi. Hangja reszelős, furcsa csengésű volt, ahogy a megjelenése is felettébb különös: az öltözete rongyos, hátára erősített hatalmas batyujáról butykosok és könyvek lógtak szerteszét.
– Nincs tejünk! Kotródj innen!
Azzal be is csukta az ajtaját, de az idegen még utánaszólt:
– Majd adnál, de már késő lesz!
Andor újra kulcsra zárta a bejáratot, miközben azon dohogott, hogy merészelte megfenyegetni az idegen a saját háza küszöbén.
Ágnes hamarosan megterített, és kimérte a szűkös vacsorát mindenkinek: egy merőkanál kását, melléje fél bögre tejet. Ilyen szegényes koszton nőttek fel, jobb időket sosem láttak.
– Ki volt az a furcsa ember az ajtóban, édesapa? – kérdezte Andor fiatalabb lánya, Ilike. Arca beesett volt és sápadt, úgy festett, mint aki folytonosan beteg. Valóban gyakran dőlt ágynak, semmiféle nyavalya nem kímélte.
– Ne törődj vele, Ilike! – emelte rá sötét szemét az édesapja.
– Hallottam, hogy tejet kért. Miért nem adott neki, édesapa?
– Nem látod, milyen kevésből élünk?
– Ő biztosan még kevesebből. Olyan szakadt volt a ruhája, na meg kikiáltották, hogy muszáj segítenünk nekik, mert semmijük sincsen…
Andor az asztalra csapott, hogy nagyot csörrent minden tányér. Ilike elhallgatott.
– Ha annyira sajnálod – dörrent a férfi –, menj, aztán vidd el neki a bögrédet! De haza ne gyere, mert itt többet semmit nem kapsz!
Ilike lesunyta a szemét, úgy kavargatta a kását. Andor a szobába viharzott, de onnan is kihallatszott a szentségelése.
– …Idejönnek, hogy elvegyék azt a keveset is, amit keserves munkával kimunkáltunk a földből meg az állatokból. Adjon nekik az a nyüves Fekete János, hogy a fene vinné el! De könnyen osztogatja a másét…
Még az este folyamán irtózatos vihar csapott le a falura. Andor szerszámokat javított a kemence peremének egyik felén, lányai mellette sorakoztak harisnyát stoppolva és zoknit varrva. Felesége az edényeket sikálta tisztára. Egyszer csak feltámadt a szél, majd egyre hangosabb süvítés, visítás, recsegés-ropogás vette körbe a házat. A szél iszonytatóan süvített a házak között, majd belekapott Andorék házának tetejébe, és a szakadó, megtörő hangokból ítélve cafatokban tépte le róla a nádat. A lányok a nagyobb neszekre ijedten, nagyra meredt szemekkel pillantgattak fel a lantornás ablak felé, de persze nem láttak ki rajtuk. A spaletták is zárva voltak, hogy minél több meleget tudjanak bent tartani. A kemence szoknyán és nadrágon felkúszó, kellemes hője meg a vastag vályogfalak ezen az estén nem nyújtották az otthonos, békés biztonságot. A vihar hangai azt az érzetet keltették, hogy a ház bármelyik minutumban rájuk omolhat. Az egyik pillanatban akkora rengés rázta meg a földet, hogy a lányok felsikoltottak. Andor magára kanyarintotta kopott bundáját, belelépett csizmájába, és kilépett az ajtón.
Egy széllökés úgy arcon csapta, hogy visszatántorodott a konyhába. Az ajtókeretbe kapaszkodva lépett ki az útra, nagy erővel becsukta maga mögött az ajtót. A levegő jobban csípett, mint valaha, a szél kegyetlenül süvöltött, Andor alig tudta tőle nyitva tartani a szemét. A levegőben nádfoszlányok kavarogtak. A szél úgy hordta a havat, hogy buckákat épített az útra. A fák recsegve-ropogva hajladoztak, ágaik a földet söpörték. A tomboló katasztrófa közepén Andor mintha egy terebélyes tölgy körvonalait látta volna a hóvihar függönyén keresztül. Az útra keresztbe borulva feküdt, a vihar gyökerestül tépte ki a földből. Innen származhatott a földrengésszerű robaj. Andor úgy látta, a fa szerencsére egyik házat sem találta el.
Ekkor valami ráesett a fejére. Kicsi, de kemény és fájdalmasan koppant. Andor felkiáltott, és a fejéhez kapott. Miközben csillagokat látott, kopogó hangok értek el a füléhez, egyre sűrűbben, míg bele nem olvadtak a vihar hangjaiba, és ezzel a tetőfokára hágott a káosz. Kinyitotta a szemét, de hiába, már az út túloldalára sem látott át. Kinyúlt a tető menedékéből, ahova az előbb lépett vissza, és egy hideg, fehér golyót emelt fel a hóból. Egy jégszem. Nagyobb, mint a legnagyobb dió, amit életében látott. Jégeső szakadt az égből.
Alig lépett vissza a házba, felesége elébe szaladt, kezében egy törölgetőruhát markolászva.
– Jól hallom, hogy jégeső veri a ház falát, apjuk? Télen? – Sietve keresztet vetett, barna szeme félelemtől csillogott.
– Láttam már télen jégesőt, nem a sátán műve ez – hessegette el az ijedséget Andor, miközben bundáját szögre akasztotta. – Akkora vihar tombol, hogy fákat döntöget. Imádkozzunk, hogy a tető kitartson a fejünk fölött!
Körülülték a konyhában az asztalt, és lehajtott fejjel, összekulcsolt ujjakkal imádkozni kezdtek. A gyertyafény megcsillant a hajukon, faggyú szaga terjengett körülöttük a levegőben.
– Édesapa – suttogta Ilike falfehérré vált arccal –, a garabonciás volt az ajtóban, ugye? Ő hozta ránk a jégverést, mert nem adott neki tejet.
Síri csend honolt odabent, kint viszont recsegett-ropogott, darabjaira hullott a falu. Andor tekintete Ilikébe fagyasztotta a szót, már bánta, hogy megszólalt. A férfi a feleségéhez fordult.
– Hányszor mondtam már, hogy ne engedje annyi ostobaságot hallgatni a faluban!
Fertályórával később a jégverés beszakította a tetőt, és a bejárat fölött bezúdult a jég a döngölt padlóra, hóval és nádcsomókkal keverve. A csontig hatoló fagyos szél pillanatok alatt kihűtötte a szobát.
Andor barikádot épített a lyuk alá az asztalból, székekből, és rongyokkal tömte be a nyílást. Nyugtalan éjszakájuk volt.
A téli hidegtől és az éhségtől sokan odavesztek az idegen jövevények közül. Ez persze kiszámítható volt, gondolta Andor, hiszen jól ismerte a tél kegyetlenségét, és hogy mennyi esélye van a túlélésre azoknak, akiknek semmijük sincs. A holttesteket a halottas házban tartották egészen tavaszig, mert a föld télen olyan kemény volt, hogy nem lehetett bele vermet ásni.
Tavasszal sem lehetett fellélegezni, ugyanis ekkor az áradással kellett megküzdeni. Rengeteg hó esett a télen, és a tavaszi szél olyan vizet árasztott, hogy a mocsárban derékig ért, de ha valaki bemerészkedett oda, akkor az iszap teljesen elnyelte. Az ingovány életveszélyes volt, de az utcákon is állt a víz, mert a Lajvér-patak kiöntött, és mindent elárasztott.
Két hétig senki nem tudta elhagyni a lakását, csak rögtönzött csónakokon, ha feltétlenül szükséges volt. Amint apadt a vízszint, és újra járhatóvá váltak az utcák, hatalmas munka kezdődött, melynek során igyekeztek helyrehozni a természet pusztítása okozta károkat. Andorék házából sok mindent kimosott a rengeteg víz, hiszen a tetőt télen nem lehetett megjavítani. Némely szerszám, cirokseprű, lábas megkerült, de a nagy része odaveszett; örökre eltűnt. Voltak, akiket magával sodort és megfojtott az áradás. Sok állat is odaveszett, a tetemek átázva, megmerevedve kerültek elő a falu szélén vagy két ház között. Andor tisztán érezte a kaszás jelenlétét, mintha csak szürke árnyalakként ott figyelt volna a falu határában, várva következő áldozatát.
Még túl sem tette magát a falu ezen a megrázkódtatáson, mikor érkezett a következő. Az idegenek segédkeztek a házak, ólak, kerítések rendbehozatalában, cserébe az ő házaikat is elkezdték felhúzni, vagy rendbe tenni az évtizedek óta elhagyatottan álló épületeket, hogy lakhatóvá váljanak. A közös munka során a falu népe egyre közelebbi barátságot kötött az idegenekkel, egyre jobban kezdték megérteni egymást, amit Andor rossz szemmel nézett. Többször látta azt a bizonyos legényt Anna körül legyeskedni, de úgy látszott, hiába hajtotta el őt minden alkalommal, és hiába verte meg Annát, valahogy mindig egymás mellé verődtek.
Patakiék háza volt a soros azon a tavaszi napon, amikor elkezdődött a katasztrófa. Nem sokkal múlt még el a tél, sokan kehesek voltak. Nem is volt ebben semmi különös. A legény egész nap köhécselt, és egyre jobban szétestek a mozdulatai, miközben a talicskát tolta vagy megpakolta. Andor másnap már nem látta őt.
Két nap múlva Anna és Ilike is köhögni kezdett, estére ágynak estek. Testük forró volt, mint a parázs, elkapta őket a hideglelés. Láztól csillogó szemekkel feküdtek az ágyban, édesanyjuk kancsószám hordta be a szobába a hideg vizet. Hideg vízbe áztatott rongyokat tett a lányok homlokára, csuklójára és bokájára, de azok azon nyomban átforrósodtak, és olyan sűrűn kellett cserélni őket, hogy az asszony alig győzte. Andor sűrűn hordta a vizet a gémeskútról.
– A nyavalya törje ki azokat a mocskos svábokat! – mondta Andor, miközben ideges mozdulatokkal megtömte a pipáját.
– Apjuk! – kapott a szívéhez Ágnes, ahogy ott ült a kemence padkáján a férje mellett. – Megveszett, hogy így átkozódik? Az átok visszaszáll!
– Meg vagyunk mi áldva ezekkel – morgolódott Andor, és rágyújtott a pipájára. Keserű dohányszag lengte be a szobát. – Ránk hoztak valami kórságot. Már csak ez kellett nekünk. El fognak veszejteni minket!
– Nem szíveled ezeket az idegen népeket, pedig semmit sem ártottak neked. Szegényeknek semmijük sincs, de nem restek segíteni, ahol kell…
– Csöndben legyél, ameddig még szépen mondom!
Az éjszaka virrasztással, borogatások cserélgetésével és csendes könnyhullatással telt az asszony részéről. Andor csak bámult maga elé a dohányfüstbe, és istentelen gondolatok fordultak meg a fejében.
A következő napon elszabadult a pokol. Az emberek leszédültek a létrákról, elejtették a kezükből a szerszámokat, reszkettek a hidegrázástól, és a fejükhöz kapkodtak, mintha az szét akart volna hasadni. A legény ma újra megjelent a munkában. Csak botladozott az emberek körül, és hátráltatta a munkát.
– Hé, te! – füttyentett neki Andor a tető egyik végéből. Csak többednyi próbálkozásra sikerült felkeltenie az idegen nyelvet beszélő legény figyelmét, aki most mintha magánál se lett volna. – Add azt ide! – nyújtotta a kezét a szerszámért, amit a legény céltalanul szorongatott. Akadozó mozgással megindult. Andor a szerszámért nyúlt, de a keze megállt a levegőben, a lélegzete bennszakadt. A legénynek szénfekete volt az ujja vége. Andor reszkető kézzel emelte fel a kezében tartott kalapácsot, és a nyelével félrehajtotta a fiú gallérját. A nyakán fekete bubók duzzadoztak.
Andor hátratántorodott. Utoljára gyermekkorában látott ilyesmit, de örökre az emlékezetébe vésődött. Megcsúszott a párától síkos nádon, és hanyatt vágódott. Belekapaszkodott a tető szélébe, hogy le ne zuhanjon. Pataki, aki nem messze tőle dolgozott, és jól látta az esést, a kezét nyújtotta, és nagy nehezen visszahúzta a tetőre.
– Hát téged meg mi lelt? Mintha szellemet láttál volna – nézett Pataki a legény irányába, mialatt Andor szaporán vette a levegőt a nádon fekve. Aztán Pataki tekintete is a legény ujjaira vándorolhatott, mert egy pillanatra ledermedt, majd keresztet vetett, hátrált két lépést, és elordította magát:
– Pestis! Pestis!
A munkások egy emberként fordultak felé, aztán pillanatokon belül harsány kiáltások, sikoltás és sírás töltötte be a levegőt. Az emberek szétszéledtek. Volt, aki azonnal elrohant, és volt, aki maradt ugyan, de gyanakodva fürkészte a környezetét. A legény apja megjelent, hogy elrángassa a fiát. Amint leértek a létrán, a nép sárral kezdte dobálni őket, mert a víz minden követ elhordott az útról.
Andor hazarohant, térdig sáros csizmáját le sem véve rontott be a szobába a lányaihoz. Feleségét félrelökve Ilike ágyához nyomult, és vadult tépte le róla a takarót, rántotta fel a pongyoláját. Az asszony sikoltozni kezdett.
Ilike combja tövénél megtalálta a még pirosas bubókat. Az asszony, mikor ezt meglátta, és értelem gyúlt a szemében, vég nélküli sikítozásba és esztelen sírás-rívásba kezdett.
Estére már vörös cetlik virítottak a házak szemöldökfáján. Rövidek a lehetséges betegekén, és hosszúak a bizonyítottan betegekén. Andorék ajtaja fölött ott vöröslött a hosszú cetli. Egyikük sem hagyhatta el a házat, ezt strázsák biztosították. Éjjel óránként érkezett valaki, aki megnézte, hogy nincs-e szükségük vízre, vagy bármi egyébre. Nem mintha bármi egyebet nyújtani tudott volna.
Már régen benne voltak az éjszakában, mikor újra kopogtattak.
– Már el is telt volna a következő óra? – emelte fel a fejét az asszony. Az asztalt még kora este bevitték a szobába, azon sorakozott a vizestál, a kancsók, meg a rongyok. Erre borult rá az asszony pihenni azokban a percekben, mikor nem rohant a lányaihoz borogatást cserélni, vagy sírni a hangosabb nyögések miatt.
Az asszony felsikoltott, mikor valaki lépett a szobába. Az alak talpig feketébe öltözött, fejét álarc takarta, ami egy méretes csőrben végződött. Odalépett az ágyak mellé, mire a lányok sikongatni kezdtek. Az anyjuk odaszaladt hozzájuk, és csitítgatni próbálta őket, de a doktor arrébb lökte.
– Maga megbolondult, hogy puszta kézzel fogdossa a betegeket? Vagy megunta az életét?
Kitakarta a testeket, szemrevételezte a sötétedő bubókat, majd visszatakarta az áldozatokat. Felrakta táskáját az asztalra, mindenféle füveket meg kis tálakat szedett elő belőle. Miközben kenőcsöt kevert zsírból és növényekből, kioktatta a szülőket arról, mit nem szabad enniük a betegeknek.
– Ebből naponta kétszer főzzön nekik teát, amíg újra nem jövök – nyomott az asszony kezébe egy füvekkel teli kis csomagot. – Amennyiben elhalálozás történik, rögvest küldessenek értem!
A kenőccsel bekenegette a lányok testét, akik halkan nyöszörögtek az érintésekre.
– Sokat szellőztessenek, hogy a friss levegő kivigye a betegséget! Égessenek zsályát! Az út szélén minden nap ebéd- és vacsoraidő után füveket égetnek, hogy tisztítsák a levegőt, ilyenkor az ajtókat is nyitva hagyhatják.
Néhány egyéb utasítás és jótanács után a doktor összepakolt. Az asszony nem győzött hálálkodni, egészen az ajtóig kísérte a doktort, ahol viszont a strázsa megálljt parancsolt neki.
Pár órácska alvás után eljött a reggel. Odakint halkabban szólt, de meg nem szűnt a jajszó és a kesergés. Andorék házában azonban nyomasztóan nagy csend honolt. A férfi felkapta a fejét, és a lányok ágyához lépett. Anna mozdulatlanul feküdt az ágyban, egy sóhaj sem hagyta el kéklő ajkait. Olyan volt, mint egy sápadt szobor, melyre kék szemhéjakat és ajkakat festettek, nyakán pedig csomókban nőtt a finom moha.
Andor szólítgatni kezdte, és megrántotta a vállát. A teste természetellenesen merev volt. Apja megkövülten állt és meredt lányára, aki soha többé nem mozdult.
– Anna! Anna! – visította az édesanyja, amint felébredt. A nő lánya ágya mellé térdelt, és szívszaggató zokogásba kezdett. Andor ekkor vette észre, hogy Ilike ágya üresen áll.
– Ágnes! Hol van Ilike?
Az asszony felemelte a fejét, de talán ki sem látott vörös, diónyira dagadt szemein.
– Ilike… – suttogta. – Ilike…
– Elvitték?!
Andor kitárta a bejárati ajtót, hogy kinézzen az utcára. Az egyik strázsa azonnal rákiáltott, hogy ne tovább.
– Sándor! – ismerte fel Andor. – Nem láttad Ilikét? Eltűnt.
– Ó, nagyon is láttam! – bólogatott a strázsának kinevezett paraszt. – De még mennyire láttam! Kár, hogy olyan csúnya dolgokat művel a testtel ez a betegség.
– Mit zagyválsz itt, te Isten barma? – emelte fel a hangját Andor. – Hol van a lányom?! – ordította, és megindult ki a házból, mire Sándor a botjával fenyegette.
– Nem tudom, hol van a lányod, de neked odabent a helyed! – bökte mellkason a bottal.
– Marha! Most mondtad…
– Azt mondtam, hogy láttam Ilikét, mert a fél falu látta Ilikét, ahogy itt futkosott fel-alá az úton anyaszült meztelenül!
Andorban bennakadt a szó.
– Iszonyatosan randa ez a betegség, de még az ember eszét is elveszi, ha van annyi ereje, hogy megélje.
– Hozasd vissza a lányom! Azonnal!
– Nem az a dolgom, hogy szökött leányokkal foglalkozzak.
– Sándor! – Andor akkorát dörrent, hogy a férfi meghúzta magát, és alázatosabb hangon folytatta.
– Sajnálatos, ami Ilikével történt. De ahhoz sem vagyunk elegen, hogy a menthetőt menthessük, teljesen értelmetlen volna olyanok után szaladgálni, akiken már nem tudunk segíteni.
Andor megragadta Sándor botját, és olyat húzott vele a férfi oldalára, hogy az oldalra zuhant, és kiszorult belőle minden levegő.
– Most rögtön küldetsz Ilikéért, vagy itt fogsz meghalni ebben a mocskos tócsában.
A férfi csak nyöszörgött a földön kuporogva, mire Andor még egyet húzott a derekára. Sándor felnyüszített, de arrébb gurult a sárban, és feltápászkodott.
– Azonnal – nyögte, és az oldalát markolászva elindult.
– Hé, Sándor! Azt is mondd meg… hogy Annát… elvesztettük.
Andor nem bírta sokáig a tétlenséget. Az asszony folyton jajveszékelt meg potyogtak a könnyei, és odakintről is csak a sírás hallatszódott be. Megvárta, amíg ismét egy tökkelütött őrizte a házuk előtti útszakaszt, és kiszökött. Megpróbálták megállítani, de könnyedén elverte a férfit, majd otthagyta a sárban.
Tudta, hogy melyik házban lakik a legény, aki Anna körül legyeskedett. Egyenesen oda tartott. A német juhász már messziről jelezte az érkezését, de senki nem járt az utcának azon részén, és senki nem állt az ajtókban sem. A kutyát meg láncra kötötték a ház mellett, így nem jelentett veszélyt Andorra.
Az ajtó fölött hosszú vörös cédula hirdette, hogy tilos a be- és kijárás. Andor leszakította, és belépett. Odabent félhomály uralkodott, s betegség szaga töltötte be a levegőt. A férfi egyenesen a konyhába sétált, ahol kihúzogatta a fiókokat, aztán előszedett egy nagy, éles kést. A szobaajtó résnyire nyitva volt, semmi hang nem szűrődött ki mögüle. Andor lassan benyitott a helyiségbe.
Két ágy állt egymás mellett. Az egyiken az idős férfi feküdt, szemeit ide-oda kapkodta a mennyezeten. Andort, ha látta volna sem ismerte volna fel. A másik ágyon a legény ült, kezében bögre, és haraggal, illetve félelemmel telve nézett a jövevényre. A férfi keserűen állapította meg, hogy sokkal jobb bőrben van, mint amilyenben szabadna lennie. A legény kérdezett valamit a saját nyelvén, ami rövid volt, de sok volt benne a v és az s betű, meg mintha köpte volna a szavakat. Szemében határozottság villogott, amíg meg nem pillantotta Andor kezében a kést. Akkor kiabálni kezdett, az apját szólongatta, de az meg sem hallotta. A legény az ágya háttámlájáig hátrált, és a bögrét úgy emelte fel, mintha fegyverként akarná használni.
– Te ölted meg a lányomat – mondta Andor.
A legény elhallgatott, és figyelt, mintha meg akarná érteni a férfi szavait. Azonban Andor nem mondott többet, csak lendült egyet, és a következő pillanatban a legény mellkasába döfte a kést. A penge megcsúszott a bordákon, és lehasította a bőrt a legényről egészen az oldaláig. Az áldozat velőtrázóan felordított. A csont visszadobta a kést, és az erőteljes ütés nyomán olyan kínzó fájdalom szántott végig Andor karján, hogy ő is felkiáltott, és elejtette a fegyvert. A legény menekülni próbált, de csak lefordult az ágyról. Andor felkapta a kést, és a pengét vízszintesen fordítva döfött az áldozat hasába. Az újra felordított, de már tehetetlen volt. Andor a gyűlölettől megrészegülten még kettőt szúrt. Mikor másodszorra is kihúzta a kést a húsból, rengeteg fekete vér kezdett ömleni a döngölt padlóra. Andor azonban nem ódzkodott a vértől. Hanem az a hang, ahogy a zsírt, izmot és bőrt súrolja a penge… Meg az érzés, hogy egy puha és élő anyagból húzta vissza a kést… Ledobta az eszközt, és kiviharzott a házból.
A falnak támaszkodva öklendezni kezdett, de a szegényes koszt miatt szinte semmit sem tudott kihányni. A gyomra és a torka újra meg újra görcsbe rándult, mert az érzés, hogy milyen kihúzni a pengét a testből, ott égett minden porcikájában.
Míg hazatántorgott, az járt a fejében, hogy nem volt képes megvárni, míg a legény belehalt a sérüléseibe. Mikor elrohant, ő még nyüszített.
– Ilike… Ilike…
Ágnes elhomályosult szemekkel fordult Andor felé, mikor az belépett a házba, és egyre Ilike nevét ismételte. A férfi hamar rájött, hogy Ilikét nem hozták haza, és hogy Ágnessel nem tud szót érteni. Lefektette a feleségét, leült az asztalhoz, s pipára gyújtott.
Sötét volt, a mocsár fölött apró piros lángok égtek. Kísértetiesen lobogtak a nyomasztó csendben. Andor vissza akart menni a faluba az emberek közé, de nem tudott megmozdulni. Lábai beleragadtak az iszapba, de hamarosan rájött, hogy egész teste nem mozdul, mert olyan merev, mint a kő. Holt lelkek duruzsolását hallotta maga körül, amitől a bőre borzongott, de megrázkódni nem volt képes.
Aztán az egyik láng nőni kezdett. Lassan nyújtózott felfelé, és hízott, míg közel akkora lett, mint Andor. Aztán megváltoztatta az alakját. Emberi alakot vett fel, alacsonyabbat, de köpcösebbet mint Andor. Majd kirajzolódtak rajta a részletek, a hajviselet, az arcvonások. És a legénynek az apja nézett szembe vele. A teste világított. Komótosan Andor felé közelített, de nem lépve, hanem inkább lebegve. Andor le akarta tagadni tettét, de ekkor megérezte a kezében a kést. Lepillantott rá, és látta, hogy vér csordogál a peremén. El akarta dobni, de képtelen volt rá, a kezéhez tapadt. A férfi megállt Andor előtt, és gúnyos mosolyra húzta a száját. Andor kiolvasta a szeméből a gondolatot: ő maga is halott, ezért képtelen megmozdulni. És mivel mind a ketten halottak, a férfi nem tudja megölni őt, csupán megkínozni. Egy örökkévalóságon át. Kikapta a kezéből a kést, és Andorba merítette.
Andor összerezzenve ébredt fel az álomból. Szemei tágra nyíltak félelmében, és zihált, mintha futva érkezett volna valahonnan. A hátát izzadság borította.
A lantornán tompán beszűrődött a felkelő nap fénye. Ágnes még az ágyban feküdt, érthetetlenül motyogott magában. Láthatóan őt is nyugtalan álmok gyötörték.
Andor megtömte pipáját, és megvárta, míg enyhül kezeinek remegése. Akkor kiment, hogy kikiáltson az utcára.
– Hé, ti!
Az utcán egy csapat strázsa beszélgetett, a hangra a férfi felé fordultak.
– Hol van Ilike? Remélem, alaposan kerestétek, mert ha nem…
– Megtaláltuk Ilikét – mondta az egyik paraszt. – Tegnap nem sokkal ebéd után.
– Hol van? – kérdezte még egyszer Andor, mindkét szót nyomatékosan kiemelve.
– A hullaházban.
Andor körül fordult egyet a világ. A következő dolog, amit látott, az a nádtető széle volt alulról. Erős karok felnyalábolták, és bevitték a házba, ott leültették a kemence szélére. Beszéltek is hozzá, de Andor egy szavukat sem hallotta, elméjét betöltötte Ilike halálának feldolgozhatatlan híre.
Hamarosan megérkezett a doktor, hogy megvizsgálja Ágnest és Andort. Csodával határos módon egyikükön sem mutatkoztak a betegség jelei. A cédula lekerült a szemöldökfáról.
Az éjszaka kegyetlenebb volt a nappalnál, mert olyan dolgokat tett valóságossá a férfi számára, melyek sokkal borzasztóbbak voltak bárminél, amit a földi szenvedés beteljesíthetett volna. Andor az egyik álmából könnyedén ébredt fel, nem hirtelen, a félelemtől reszketve. Érezte, hogy valami nyomja a mellkasát. Kinyitotta a szemét, és egy sárgán villogó szempárral nézett szembe. Azonnal felismerte benne annak a legénynek az apját, pontosan ezek a szemek néztek rá a fekete süveg alól, amikor tejet kuncsorgott. A halovány gyertyafény egy torz alakot körvonalazott a mellkasán kuporogva. Bőre fényes, szurokfekete volt, úgy feszült a csontjaira, mintha azok bármikor kilyukaszthatnák. Szájában tűéles fogak sorakoztak, hosszú, vörös nyelvét kilógatta, mint a kutyák. Szájából olyan iszonyatos bűz áradt, ami felkavarta Andor gyomrát, és ha nem ordít fel rögtön a félelemtől, akkor talán ki is engedte volna a gyomrának kevéske tartalmát. Andor azonban teli tüdőből ordított, de mire felült, a lény köddé vált.
Ágnes felriadt, és Andor alig győzte nyugtatgatni. A nő nemigen fogta fel a szavak jelentését. Nagy sokára merült vissza nyugtalan álmába, de Andornak azon az estén már nem jött álom a szemére. Szüntelen az árnyékokat és a sötét sarkokat tartotta figyelemmel.
A férfi a kemence szélén ült, amikor váratlanul megszállta egy sugallat. Lehúzta az üres ágyról a lepedőt, csomóba gyűrte, és elindult az úton. Megállt az idegen legény és apja háza előtt, a német juhász vadul ugatta őt, neki-nekirontott a kerítésnek. A férfi felemelt egy súlyosabb fadarabot a földről. A kutya alvilági állat, átkíséri a holtakat a túlvilágra. Így azok nem járnak vissza többé.
Erre gondolt Andor, mikor felemelte a botot, és az állat koponyájára célozva minden erejével lesújtott. Csont tört, az állat hangosan nyüszített. A férfi még háromszor vert rá, aztán az már nem adott ki hangot.
Előhúzta a lepedőt, és kapkodva belecsavarta a tetemet. Körbenézett, de látszólag senki nem látta őt.
Elsétált a mocsarakig, ott letette a csomagot. A puszta kezével ásott gödröt az iszapba, amilyen mélyet csak tudott. Nem szerette volna, ha előkerül a tetem. Belehelyezte a lyukba, és betemette. Felegyenesedett, keresztet vetett, majd elsétált.
A doktor aznap is meglátogatta és megvizsgálta őket. Morgásszerű hang hagyta el a maszkot, amikor a nő homlokára tette a tenyerét. Felhúzta a kesztyűjét, és utasította Ágnest, hogy feküdjön le az ágyra. A doktor félrehajtotta ruhájának gallérját, és megtapogatta a nyakát. A nő nem érzett fájdalmat. Aztán a doktor felhajtotta a nő ruháját. Andor ökölbe szorította a kezét. A nő lágyékán megjelentek a még pirosas bubók.
Andor felkapott egy bögrét az asztalról, és földhöz vágta, majd követte a többi bögre és edény, minden, ami törékeny. Eszeveszettül ordított. Végül lerogyott az asztalhoz, és a kezeibe temette az arcát.
A doktor bekente Ágnes lágyékát illatos krémmel, és zsályát gyújtott. A nap hátralévő részében Andor csak meredt maga elé, miközben a halál töltötte be minden gondolatát. Gyakran leste, hogy Ágnesnek szüksége van-e valamire, és igyekezett ellátni őt képességei szerint, de leginkább csak memorizálta vonásait, barna szemének árnyalatát, a hajának hullámzását. Szépen lassan elbúcsúztatta gondolatban.
Éppen a sarokban ült mozdulatlanul, és pipájának füstjébe meredt, mikor eszébe jutott az a ködös téli este, amikor megérkeztek a svábok. Eszébe jutott Farkas anyó is. Rövid ideig merengett, de aztán rájött, hogy nincs többé mit elveszítenie, bele kell kapaszkodnia az utolsó esélyébe, bármennyire veszélyesnek is bizonyul.
Már alkonyodott, mikor kiszökött a házból a strázsák háta mögött. Sietős léptekkel ért a falu határában álló kunyhóhoz. Alacsony volt és gondozatlan, a teteje megsüllyedt az egyik oldalon. Kopogásra emelte a kezét, de az ajtó résnyire nyílt, mielőtt még hozzáérhetett volna. Két apró, szürke, vizslató szem, és egy hatalmas, hórihorgas orr tűnt elő az árnyékokból.
– Hiába jöttél – nyekegte egy hang, és be is csukta volna az ajtót, de Andor megállította.
– A segítségére van szükségem, anyó.
– De még mennyire! – nyugtázta az öregasszony. – Csakhogy nem tudok segíteni.
– Hallgasson meg! – Andor ökölbe szorította a kezét, nem tágított.
– A gyilkosság főbűn, fiam. Nem fogsz bocsánatra lelni. Semmilyen praktikával.
A férfinak elkerekedtek a szemei, és gyorsan körülnézett, hogy nem hallja-e őket senki.
– Honnan…?
– Én mindent tudok, fiam, azért én vagyok Farkas anyó.
A férfi elgondolkodott.
– Nekem nem bocsánatra van szükségem. Egy visszajáró lelket akarok a túlvilágon tudni.
Az anyó összehúzta a szemeit, és végigmérte a férfit.
– Vagy úgy. Gyere be, no! – tárta ki az ajtót. – Nem jó erről itt beszélni.
A kunyhóban sötétség uralkodott; az egyetlen fényforrást egy üst alatt lobogó tűz nyújtotta. A szoba igen kicsi volt, az üst mellé egy asztal, néhány szék és egy egész falat elfoglaló polc zsúfolódott be. A polcot roskadásig rakták kisebb-nagyobb üvegekkel, tartalmuk legalább olyan változatosnak tűnt, mint az üvegek formái és méretei. Andor látott köztük folyadékkal, füvekkel és állati testrészekkel töltötteket is, és örült neki, hogy az üvegek nagy része árnyékban állt.
– Szóval szeretnéd, ha egy halott ember nem járna vissza kísérteni téged – foglalta össze az anyó, és kevert egyet az üst bugyborékoló tartalmán.
Andor bólintott.
– Nem lesz ám ingyen.
– Nincs sok, amit adhatnék…
– Ezt majd utóbb megbeszéljük – legyintett az asszony. – No, és mit vétettél ez ellen az ember ellen?
– Odakint még azt mondta, hogy mindent tud.
– Ha feleselni jöttél, máris kihajítalak innen. Szóval?
– Megöltem a fiát. Aztán mellé temettem a kutyáját, hogy átkísérje a túlvilágra. De így is megbetegedett a feleségem, pedig tegnap még semmi baja nem volt.
– Miért lehet, hogy nem jártál sikerrel?
Andor a tűzbe meredt.
– Nem tudom, hol temették el, a mocsárban bárhol fekhet. Így nem tudtam melléje temetni az állatot. Csak találomra.
– Rendben van – csapta össze a kezeit Farkas anyó. – Éjfélkor gyere a romokhoz, ott megtartjuk a rituálét. Hozz valamit, ami kedves a szívednek.
Éjfélkor Andor megjelent a régi romoknál, kezében egy apró tárgyat szorongatva. Ilike ajándéka volt, egy játékszarvas. A kislány ruhából vágta ki a szarvas testének formáját, megtömte és összevarrta. A fejébe kis ágacskákat dugott szarvak gyanánt. Múlt karácsonyra készítette Andornak.
Farkas anyó már felállította az üstjét a kövek közt, tüzet rakott alá, és széles mozdulatokkal kevergette, mikor a férfi megérkezett. Körülötte mindenféle tárgyak alkottak gyűrűt a földön.
– Lépj be a körbe!
Andor engedelmeskedett. Az anyó kántálni kezdett valami különös nyelven, furcsa mozdulatokat tett az üst körül. Körbetáncolta, néha-néha dobott bele valamit.
– Add át, amit hoztál! – mondta a férfinak, és kinyújtotta a kezét. Nem nézett Andorra, de talán nem is látta volna őt, mert a szeme olyan homályossá vált, mint a vakoké. A férfi vonakodva vált meg féltve őrzött kincsétől. A szarvas belekerült az üstbe, mire a kotyvalék nagyot sercent, és a gőz a kondér fölött átláthatatlanul sűrűvé vált.
– Nézz bele a kondérba! – parancsolta az asszony. Andor közvetlenül a kondér mellé lépett, arcát elborította a gőz, amit nem érzett forrónak. Látni viszont semmit sem látott.
– Bele a kondérba! – ismételte az anyó, majd megragadta Andor tarkóját, és belenyomta a kotyvalékba.
Andor felkészült rá, hogy leég az arca, de nem ez történt. Továbbra sem érzett forróságot, de folyadékot sem. Kinyitotta a szemét. Szürke gomolyok futottak el előtte, néha mintha alakot öltöttek volna, de aztán újra szétfoszlottak. Egy darabig a férfi ezt a játékot figyelte, majd a szürkeség valóban összeállt egy kivehető formává. Egy farkas bontakozott ki Andor előtt, vicsorgó állkapoccsal. Fogain megcsillant az újonnan megformálódott hold fénye. Aztán ugrásra lendült.
Andor hátratántorodott, és hanyatt vágódott a fűben. Értetlenül bámult maga elé.
– Mit láttál? – termett mellette Farkas anyó. – Farkas volt, vagy szarvas?
– Egy farkas – hebegte a férfi.
– Eh – nyikorgott az anyó hangja. – Akkor több kell. A véredet kell adnod.
Azzal megragadta a férfit, és valami olyan erővel, amivel nem rendelkezhetett, visszacibálta az üst mellé. Kezében vékony kis penge csillant.
– Mit akar?
Andornak nem fűlt hozzá a foga, hogy megvágják, de az asszony egy szempillantás alatt megmarkolta a csuklóját, és belevágott az alkarjába. A férfi felszisszent, és el akarta rántani a karját, de az anyó vasmarokkal tartotta. Az üst fölé húzta, és megvárta, míg három csepp belepottyant. Mindegyik után sercegett a kotyvalék.
– Most nem csak nézned, de látnod is kell – mondta az anyó. – El kell képzelned, hogy a szarvas legyőzi a farkast. És te kell, hogy legyél a szarvas.
A férfi kérdésre nyitotta a száját, de hirtelen újra a füstszerű gőzben találta magát. Már végképp fogalma sem volt róla, hogy mi történik. Lassan megjelent előtte a farkas, és el akarta nyelni őt. Szarvas viszont nem volt sehol.
– Alkosd meg a szarvast! – hallotta az anyó hangját. Futni kezdett, azonban ezúttal nem került ki a gőzből, hanem mintha ő is a gőzben lenne, odabent menekült a farkas elől. Ami nagyon gyors volt.
Kereste a szarvast, de mindenhol csak szürkeség vette körül. Hát megpróbálta elképzelni.
Izmos, hatalmas, tekintélyt parancsoló test, szerteágazó, vastag agancsok. Becsukta a szemét, úgy rohant, miközben gondolatban megrajzolt egy olyan szarvast, ami meg tudná védeni őt a farkastól. Részletesen látta maga előtt a pompás állatot. Megállt, és szembefordult a farkassal. Az majdnem elérte csattogó fogaival. Egy ugrás, még egy… A szarvas Andor elé ugrott, és fellökte a farkast. Andor kiszakadt a látomásból.
– Nem tudtál te lenni a szarvas – állapította meg Farkas anyó. Andor a hasogató fejét fogva ült a fűben.
– Én nem értem, ezt az egészet! – csattant fel. – Mi történt? Sikerült?
– Most még megmentettek. De nem tudtál te lenni a szarvas.
A következő pillanatban homályos kép, halvány derengés töltötte be Andor látómezejét. Megdörzsölte a fejét és a szemeit. Az ágyában feküdt, a szoba másik felében Ágnes. Feltűrte az ingujját, és talált egy hosszú fehér heget ott, ahol a boszorkány megvágta. Talán nem álmodott, mégsem emlékszik több órányi időszakra.
Felvette a papucsát, a feje hasogatott. A felesége ágya mellé lépett, aki nyitott szemmel feküdt a hátán, mozdulatlanul.
– Nem – suttogta, és megrázta a vállát. A nő teste élettelenül mozdult. – Nem! Nem!
Andor ordított, térdre rogyott, és bőgni kezdett. Úgy markolászta az ágykeretet, hogy ujjai belefehéredtek, a fa recsegett. Órákig siratta, hogy mindent elvesztett.
Déltájban elindult a mocsár felé. Vállán kötél, kezében hokedli. Az ingovány partjánál az erdő szélén kiválasztott egy fát, aminek elég magasan, és elég vastagra nőtt az ága. Csomó, hurok, egy lépés felfelé. Vett egy mély lélegzetet. Aztán kifújta. Elvégre nem lesz szüksége rá.
– Odaát, ha még lehet – mondta magának – majd én leszek a szarvas.
És lépett egyet lefelé.
