XII. LFP. AMF - A mocsár ölelése

Horror / Novellák (233 katt) NMN
  2022.06.29.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/8 számában.

– János! – Mintha a szél süvítése a nevét sikoltotta volna – János!

A hang a semmiből jött és a semmibe is távozott. Már két napja lovagolt ezen a tájon, de ez a két nap végtelen hosszúnak tűnt, pont, mint a puszta maga, mely nevéhez híven üres volt és kietlen, csupán száraz fű és sejtelmes ködfoszlányok borították.

A lószerszám csörgése és a paták tompa dobogása betöltötte János fülét. A monoton, megnyugtató hang elbódította, feje fáradtan bukott mellkasára, hogy aztán riadtan kapja fel és nézzen körbe, mikor a szél ismét a nevén szólította.

– Szedd össze magad, Jancsi! – motyogta magának bozontos bajsza alatt, és húzott egyet kulacsából. Már alig lötyögött valami az alján, de remélte, hogy a torkát kaparó pálinka egy kis életet lehel belé. Belé is, meg kővé dermedő ujjaiba is.

Az évszakhoz képest különösen hideg volt, minden lélegzetvétel felhőként jelent meg az orra előtt, és alatta mozgó lova is mintha gőzölgött volna. Mint egy bogrács a tűz fölött. Gyomra megkordult a gulyás gondolatára, de minthogy levese nem volt, elővette tarisznyájából utolsó darab penészes kenyerét, hátha azzal enyhítheti hasa fájdalmas könyörgését.

– Gyerünk, Vitéz, szedd a lábad, még messze vagyunk otthonról – bökte oldalba hűséges paripáját János, de a ló ahelyett, hogy megindult volna, hirtelen dobbanással megállt, és fülét hátracsapva ideges prüszkölésbe kezdett. A szája előtt keletkező pára apró cseppekben ült meg szürke pettyes pofáján. – Na, na, mit látsz, Vitéz? – János azonnal felélénkült, megtanult már bízni lova jelzéseiben.
– Tiszteletünk, huszár! – ütötte meg a fülét a visszhangzó kiáltás. János vére megfagyott ereiben, és ezúttal nem a hidegtől. Sík terepen állt, közel s távol egy darab fa nem sok, annyit se látott, de akárhogy forgolódott, sehogy sem látta a hang gazdáját. – Itt vagyunk!

Ezúttal a hang egészen közelről szólt. Vitéz egy pillanat alatt felágaskodott, riadt nyerítését mintha a hideg maga visszhangozta volna.

Mikor János nagy nehezen megnyugtatta az állatot, akkor látta meg az idegen hang gazdáit. Két kisgyerek állt ott, ránézésre nem lehettek többek hét-nyolc évesnél. Egy fiú és egy kislány. Szakadt, rojtos ruhájuk csupa piszok, arcuk maszatos és beesett. Vágyakozó szemmel nézték a János kezében tartott darabka penészes kenyeret.

– Honnan bújtatok elő? – A meglepetésen túl haragudott magára, amiért így megijedt két kisgyerektől. Bizonyára Vitéz is már fáradt, ezért tudták őket így megijeszteni.
– Kérhetünk egy falat kenyeret? – A gyerekek nem foglalkoztak János érdeklődésével, sóváran közelebb somfordáltak. A lány már majdnem hozzáért János lábához. Úgy érezte magát, mint egy kriptában, de lehet, hogy csak a hűvös szél, és a semmiből előkerülő, károgó varjak borzongatták az idegeit.

Szó nélkül odaadta nekik azt a kevés ételt, ami még volt nála. Látszólag a gyerekek még nála is rosszabb állapotban voltak. Ahogy felemelték a kezüket, szinte keresztüllátott a bőrükön, egészen a csontjaikig. Vészesen le voltak fogyva, és ezen a kihalt vidéken talán ő az egyetlen, aki tud segíteni nekik, mielőtt elviszi őket az éhhalál.

– Hogy kerültetek ide?

A gyerekek továbbra is úgy csináltak, mint akik nem hallják. Figyelmüket teljesen lekötötte a nyammogás és az elégedett morgás, hogy végre ételhez jutottak.

– Huszár, ha erre mész tovább, a vesztedbe lovagolsz – szólalt meg a fiú, miután eltüntette a kenyér rá eső részét. Jánosra meresztette féltányér méretű barna szemeit, tekintete hátborzongató volt. Mintha a lelkébe látna.

János hátán ismét végigszaladt a hideg, Vitéz is idegesen topogott alatta. Talán csak a háború és a fáradtság, de nem tudott szabadulni baljós érzéseitől.

– Egy boszorkány fészke felé tartasz. Mi tudunk egy rövidebb utat a falu felé, keresztül a mocsáron, ami elkerüli a banyát.
– Nem hiszek a boszorkányokban.
– Ebben kéne – bólogatott a lány bőszen. – A környéken híres szipirtyó az utazók lelkét követeli magának. Mi segítünk neked biztonságban átkelni a mocsáron.

János szíve megesett a két gyereken. Bár nem hitte volna, hogy igazat mondanak a boszorkányról vagy akár csak a mocsárról, mégsem hagyhatta ott őket egyedül éhen halni a pusztában. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha egyelőre hallgat a szavukra és belemegy a játékba. Legrosszabb esetben is akad egy kis társasága. Jobb esetben igazat mondanak, és valóban rövidebb úton juthat haza.

Más körülmények között szívesen beszélgetett volna a gyerekekkel. Semmi pénzért nem mondta volna ki hangosan, de általában jól érezte magát a kicsik társaságában. Most viszont a hideg is kirázta azoktól a fakó, üres szemektől, beesett arcuktól, a furcsán lebegő hajuktól, ami mintha akkor is lobogott volna, amikor pont nem fújt a szél. Lehet, hogy csak a szeme káprázott, kimerítette a háború és a napok óta tartó hazaút, de mintha keresztüllátott volna rajtuk. Bár az is lehet, hogy valóban csak ennyire lesoványodtak. A kislányon hiába volt az összes alsószonyka és illedelmes pántlika, még így is olyan vékonynak tűnt a dereka, mint János bokája. Vajon milyen keserves életük lehetett ezidáig?

Csendben haladtak egy ideig, míg a köd óvatos ölelése teljesen beborította őket. János észre sem vette, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a közvetlen közelén túl semmit sem lát, csupán a gomolygó, sejtelmes árnyakat rejtő ködöt.

– Biztosan jó irányba megyünk? – kérdezte volna bizonytalanul, de torkára fagyott a szó. Vitéz nyerítve felágaskodott, mellső lábaival a levegőben kapált, fülét hátracsapta, és minden erejével azon volt, hogy levesse Jánost a hátáról.

A köd, közvetlenül előttük, mintha folyamatosan kavarogva összesűrűsödött volna, egy elmosódott ember alakját mutatta. De Vitéz kapálózása közben patájával keresztülhasított a köd-ember fején, és az egy szempillantás alatt eltűnt.

– A boszorkány – suttogta átszellemülten a Jánost kísérő kislány. – Ő figyel minket. Közeledünk a mocsárhoz.
– Errefelé nincs mocsár – morogta János rosszkedvűen csitítgatva megvadult lovát, de már nem volt annyira biztos a dolgában. A köd, ha lehet, még sűrűbb lett körülöttük, elképzelése sem volt, hogy merre tartanak, jó irányba haladnak-e egyáltalán.

Csendben mentek tovább, mire a huszár nagy meghökkenésére víz locsogása ütötte meg a fülét. És valóban, pár lépés múlva a ködön keresztül felsejlettek az első susogó, száraz nádlevelek és a puha iszap, amibe Vitéz csánkig süppedt bele, hogy aztán hátborzongatón cuppanó hanggal tépje ki magát a mocsár szorításából.

– Itt az ösvény, ezen biztonságban átkelhetünk – futott előre a fiú gyerek, és félrevont egy köteg nádat az útból.

Igazat mondott, mintha egy némileg szárazabb, jobban járható út szürkéllett volna a halott, zavaróan mozdulatlan víz közepén. János azért a biztonság kedvéért leszállt Vitéz hátáról, úgy vezette kantáron a lovat. Egy háborút már végigküzdöttek viszonylagos épségben, szégyenteljes lett volna egy mocsár közepén elveszítenie hű paripáját.

Csendben lépdeltek, a levegőt betöltötte a rothadás és az állott víz bűze. Bár a víz mozdulatlan volt, mégis folyamatos csöpögés és halk hullámzás adta az ütemet a huszár és lova lépteinek. Ők ketten nagyon lassan haladtak még a viszonylagos szilárd ösvényen is, hangosan zihálva, cuppogva küzdöttek a bokájukat fogva tartó iszappal. János a lova prüszkölésén és saját sípoló lélegzetvételén túl azonban nem hallott semmit. A két gyerek előtte látszólag könnyedén lépdelt, még csak a nyomuk sem látszott meg az ösvényen.

– Hé, hová szaladtok! Letértek az ösvényről! – kiáltott rájuk, mikor nevetgélve nekiálltak egymást kergetni, egyre távolabb kerülve Jánostól. A köd még sűrűbb lett, már csak egy karnyújtásnyit látott előre, hátrapillantva Vitéz fara is már csak halványan látszott a szürke, ragacsos levegő foszlányain keresztül. – Hahó! – Még csak visszhang sem érkezett válaszul, csak az iszap cuppogott a lába körül és a víz loccsant lustán a nád szárainak.

Tett néhány lépést előre, de amikor hirtelen bokáig süllyedt az iszapba, rájött, hogy letért az ösvényről. Hátrált volna, de csak még mélyebb iszappal találkozott.

Be kellett látnia, hogy menthetetlenül eltévedt.

Torkát fojtogatta a pánik, bőrét egy pillanat alatt beborította a viaszos izzadság. Maga Rákóczi Ferenc oldalán vágtatott a harcba, az élvonalban küzdött, de még akkor sem érzett ilyet. Majdnem elfogták a törökök, de még akkor sem esett pánikba.

Most itt viszont, egy mocsár közepén, a köddel körülvéve, tanácstalanul forgolódva, egyedül csak Vitéz társaságában, eltévedve a semmiben ő, János a „vörös” huszár, aki hírt szerzett magának a háborúban, szíve szerint sírva fakadt volna. Elgyengült, remegő térdei szinte könyörögtek neki, hogy rogyjon az iszapba, erőtlenül, mint valamiféle zsák. A mocsár halk sóhajai csábították, egyre közelebb és közelebb, hívta a víz lusta hullámzása.

– Eltévedtél, huszár? – szólította meg egy meleg, barátságos hang. János egy huszárhoz méltatlan sikítással válaszolt, és megpördült a tengelye körül. Észre sem vette, hogy már térdig körbevette a víz, és Vitéz vérben forgó szemekkel igyekszik őt visszahúzni, sárga fogaival rojtos ingébe kapaszkodva.

Egy csodálatos jelenés állt előtte. Soha még ilyen gyönyörű nőt nem látott. Szeme akaratlanul is elkalandozott, a tökéletes test teljesen fedetlenül állt előtte, combközépig merítkezve a mocsár bűzös vizébe. De a hibátlan, hófehér bőr makulátlanul, fényesen csillant, mintha a ködön keresztülszűrődő egyetlen napsugár pont megtalálta volna a szépséges nő vállát. Hosszú, tejfölszőke haja lágy hullámokban omlott előre a vállán, éppen csak eltakarva a hetyke kebleket, melyek még így is hívogatóan mosolyogtak János felé. Kecses, vékony kezét enyhén kitolt, gömbölyű csípőjén nyugtatta, majdnem mint egy anya, aki leszidni készül rosszalkodó gyermekét. János szíve hevesen vert, légzése szapora és felületes lett, ahogy kigúvadó szemekkel csodálta a nőt.

– Gyere, hadd vezesselek haza – nyújtotta felé kezét a szépséges nő, hosszú, fehér körmei szinte mintha az ujjai folytatásai lettek volna. János csak ekkor nézett a jelenés szemébe.

A hideg, hófehér, lelketlen szemekbe.

– Te vagy a boszorkány? – nyögte rekedten.

A nő csak bájosan kacagott, szájának csókra hívó vöröse üdítő színfolt volt a köd szürkeségébe beleillő fehér bőrön. A szeme azonban változatlan maradt, nem nevetett.

– Nem boszorkányok vagyunk. – Mintha kórus szólt volna. A gyönyörű nő kecses kezének egy intésére a köd szinte azonnal ritkulni kezdett, a látótávolság hirtelen megnőtt.

Végtelen mocsár közepén álltak, egy kis dombon, a nád körül hullámzó vízzel teljesen körülvéve. A nádcsomók közül lassan, halk csobogással előlépett még két tökéletesen gyönyörű nő, ugyanolyan hideg, halott fehér szemekkel. A távolban meredten állt, és őket figyelte, még ki tudja, mennyi hasonló jelenés. A nő, akivel eddig beszélt, lassan közelebb lépett hozzá, és kivette kezéből a kantárt, majd átadva egy másik csodának, lassan elvezették mellőle a lovat. Vitéz csendben, nyugodtan ballagott be utánuk a vízbe, míg összecsaptak feje felett a hullámok, és csak egy hangosan kipukkadó buborék maradt utána.

– A gyerekek hova tűntek? – motyogta elvarázsolva János. A jelenés őt is kézen fogta, és Vitézhez hasonlóan vezette be maga mellett a víz mélyére. Jeges, nyirkos érintése volt, egyáltalán nem ilyennek képzelte.
– Ők ott vannak – mutatott mellékesen oldalra a nő. A mellettük emelkedő apró kis dombocskán két picinyke csontváz hevert, félig az iszapba süllyedve, szemüregeikben békák és mocsári rovarok vertek tanyát, ruháik maradékát teljesen belepte a moha. Mintha egy ködfoszlány mozdult volna, a kergetőző gyerekek illúzióját keltve, és a távolból kacagás halvány képzetét sodorta feléjük a lágy szellő.

János már nyakig merült a mocsár vizébe, lábát nem eresztette az iszap szorítása. Még mindig elbűvölve követte a mosolygó nőt, aki a társai közé vezette őt. Teljes kábulatban merült alá, még csak levegőért sem kapkodott.

Nem érezte, amikor a csodás lények élve felfalták.

Előző oldal NMN