XII.LFP.AMF - Keserű kalács
Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra
Kapcsolódó képek: conceptart_16, conceptart_18
A kilincsünkre tapadt szar puha volt és meleg, frissen kenték. Pitymallott, a bokámnál őgyelgő Tisza loncsos testét is alig vettem ki a ködtől, de a szarnak már a fogásából kitaláltam, emberé. Dühvel kenték, az ilyet úgy szokták, és földim kente, különben Tisza csontig szedi a lábát. A mocsokban lapuló harag lassan a tenyeremen át a keblembe iramlott.
– Úgy – szívtam be a levegőt és fújtam ki ismét. – Úgy – ismételtem meg, mintha ezzel minden a helyére kerülne.
Valami rossz ronggyal letörültem a házunk kilincsét, és a kapuét is; ott is hagyott a dühéből az a kislelkű senkiházi.
A tehénhez indultam, de a fejésig mégsem jutottam el. Dobolt az én mérges szívem, meg kellett állnom az istálló ajtajában. Ott dülöngéltem kicsit a küszöbön, sarkról lábujjhegyre, lábujjhegyről sarkra, mint ilyenkor rendesen, az sokszorta segélt. Most ez sem volt elég, hát kicsinyt a fal és az istálló ajtaja közé szorítottam magam.
Ölelt az ajtó, ölelt a fal, és szépen lassan lenyugodtam.
Az a szar nekem szólt. Én kaptam, a számért és az igazosság fénylő izzásáért.
Tegnap Molnáréknák fosztottuk a kukoricát. Szépen indult, mesével, ahogy szeretem, és foszlós kaláccsal, ami a kedvencem. Klára barátosném igen jó mesélő, ha őnála a szó, mindenki hallgat, és ha hallgatnak, én is nyugton dolgozom.
Mondott egyet, vidám-tanulságost, közben glédába raktam a csupasz csöveket, levélről levélre rendeztem a csuhét, és csinos sötétsárga halommá a kukoricaszemeket. Jött volna a következő történet, rémes-borzongatónak mondott, erre üszkös csövet fogtam. Harsant arra akkora visítás és vihánc, hogy befogtam a fülem, a cső meg a földre hullott, épp a Fazakas Kálmán csizmája elé. Úgy kapta fel, mint valami fegyvert, és vigyorogva fordult is körbe, hogy jól összekenjen minket. Legfőképpen engem akart, mert én találtam a csövet, és mert tudta, hogy ellenkezni fogok.
– Engedd, Ildikó! – kiáltották mindenünnét, verődött a falak között a nagy ricsaj. – Hamarább szabadulsz!
Ráztam a fejem, nem kértem a csőből, nem kértem a fülsértő sikongatásból.
– Ugyan már, ne kéresd magad! – kapta el a könyököm Fazakas Kálmán, és már tolta is az arcom felé az üszköt.
Szorításától kő merült a hasamba és forgott miatta az asztalra tett pilács.
– Eresszél, nem vagyok én olyan! – rángattam a karom, engedjen. – Tudom, mi végre döfködsz, de engem nem baszol meg, mint a Molnárék Zsókáját apádék szüretjén!
A nagy ricsaj menten süket némaságba fordult, a Fazakas Kálmán meg a Molnár Zsóka piros arca falfehérré vált. Marka szorítása gyengült, de későn, és gyomrom tartalmát a csizmája elé pakoltam.
Klára barátosném a szája elé kapta a kezét, és kifelé terelt, menjünk onnan.
Örültem, hogy távozunk, odakint friss, hűvös levegő járt, ő azonban a fejét ingatta és nagyokat sóhajtozott.
– Ezt igen rosszul tetted. Bajt hozol a fejedre.
– A csacska, szép vagy rém mesét szeretik, az igazosságot már nem? – törölgettem kendőmmel a számat. Vacogtam, pediglen nem volt olyan hideg.
– Mondom neked, a kéretlen igazmondás előhívja az ördögöt a bűnösökből. Bosszút fog rajtad állni.
– Álljon! – mondtam nagy mellénnyel.
– Most ezt mondod, holnap mást – intett Klára. – Aztán a legények már csak legények. Hagynod kéne, hogy legénykedjenek.
– Tegyék, csak ne velem! – dörzsöltem a könyököm. – Tartogassák a fogdosást másnak. Fene se érti, mi jó van abban?
– Hát hogy fogsz így férjet fogni? Mert ott bizony van ölelés, van csók, van minden, hogy buba legyen.
Kevéssé mutattam, de igen nekikeseredtem. Klára barátosném okos, nálam is jobban értette a világ dolgait. Mamóm is feddett, hiába fonok-kötök-szövök szépen, és tartom tisztán, rendben a portát, az én rendem ijesztő egy rend, és ha ilyen kiállhatatlan maradok, aggleányként végzem. Apámnak se sokon múlt, megcsapjon. Ki látott olyan leányt, akivel végül az lesz a gond, hogy nem adja be a derekát? Miért nem olyan világos és egyszerű minden, mint a láncfonalak és a vetülékfonalak sora?
Aztán most a bosszúállásból hozott szar. Eddig éltem, ahogy éltem, eztán Fazakas Kálmán tesz róla, semmi nyugtom ne legyen. Igazat mondott Klára: tegnap merészen beszéltem, mára bántam az egészet.
Nekimentem a kert végének, ki a tarlóra, két szekérút kereszteződésén át a Körös ölelte Orsó-zugba. Azt beszélik, ott sodorják az életet, ott a halált, hát ott pihenek meg én is.
Tisza hol a sarkamban lihegett, hol mellettem; fakó szőrével el-eltünedezett a Mindszent havi ködben. Fakó a Szekeres Bandika képe is, ahogy hívogatott egy kőhajításnyira meredő öreg akáchoz. Az akác egyik vastag ágáról kötél lógott alá, léptem nekilassult. Néztem a kötelet, néztem Szekeres Bandikát. A kölyök szégyenlős mosolyra húzta a száját, aranyos kis legényke amúgy, kár, hogy tavaly télen elvitte a göthösség.
Borzongatott a kedvessége, és a köröttünk furcsán libegő köd. Tisza hátán felborzolódott a szőr, felettünk kísérteties tilinkómuzsika szállt a légben.
Ezt már nekem fújták, Szekeres Bandika is nekem mosolygott. Belenyugvó révülettel odamentem a fához, nyúltam a kötélért, erre a vállamnál fogva erősen visszarántottak.
– Meg ne merj itt dögleni, a nyakamon maradsz! – reccsent rám egy mély, tiszta hang.
– Hozzám ne érjen, lehányom! – kiáltottam.
Hátam mögött idegen férfi, valami rideg legény magaslott, kerültem a villogó szeme nézését. Földig érő fehér szűrére vörös, majdnem fekete, idegenes mintát hímeztek. Néma gulya állt körülöttünk, némább soktucat szürke sírkőnél.
– Így se fogadott még senki emberfia – dünnyögte a gulyás.
– Mert maga ugyan mi? – vágtam vissza csípősen. Haragudtam rá, meghalni se hagynak.
Fokosára támaszkodott, furcsán vigyorgott fekete nemezből készült, felhajtott szélű dísztelen süvege alatt.
– Élek, mint te, halok, mint más, sosem leled a lábam nyomát – felelte. Inkább hangzott ez talánynak, mint rendes válasznak.
– Bánom is én! – nyúltam ismét a kötélért.
– Nem ajánlom – eresztette elém keresztben a fokosát.
– Minek szól bele?
– Tőlem felkötheted magad, ha ahhoz támadt kedved, de keress hozzá más helyet. Ez itt rossz, átkos – köpött ki megvetően oldalra. – Mondottam volt, aki itt hal, nem megy semmi égi vagy föld alá való helyre, ahová hiszitek, hogy holtatokban költöztök. Marad mindenki, és mást is vészbe csábít, mint ahogy téged is vonzott a kötél.
– Engem a Szekeres Bandika hívott. Táguljon, vagy magára eresztem Tiszát!
– Milyen Szekeres Bandika, milyen Tisza? – szélesedett ki a sanda vigyora. És ahogy körbetekintettem, nem volt ott egyik sem. Ettől olyan sápadt lettem, mint Fazakas Kálmánék a fosztóban.
– Meg amúgy minek akarsz halni ilyen ifjan? – morzsolgatta hosszú, fényes fekete haja végét. – Megestél?
– Nem állhatom én semmi legény ölelését.
– Hát leányét?
Kérdése nyomán fonák érzés fészkelt a mellembe.
– Bolondozhat, de ne az én káromra. Elég baj az nekem, hogy vagyok, amilyen vagyok. Kolonc maradok apám nyakán, folt a falum vásznán.
– Lehetne másként is… – ütött meg tűnődő hangot, és végigsimított a bajszán.
Ezt a módit ismertem, és máris keserű lett tőle számban a nyál.
– Most jön azzal, hogy megmutassa, mi a jó a férfiölelésben. Nem érdekel. Inkább menjen vissza oda, ahonnan jött!
– Hiába forgatnálak meg az ölemben, attól maradnál, aki voltál és a földemen meg virulna az átok jövő ilyenkor is.
– Orsó-zug a falumé, nem a magáé.
– Ideát nálatok meglehet, de odaát nálunk az enyém.
Szava komolyan szólt, mint aki törvényt citál, de hogy ő kicsoda és mi az a náluk, bővebben nem terítette elém. Ekkor kellett volna sarkon fordulnom és hazamennem, mégis maradtam.
– Volna ám egy alkum – keresett mondandójának új medret. – Elvihetnéd a földemről az átkot.
– Majd pont én, egy semmi leány?
– Nem semmi az, aki látja a holtakat.
– Azzal aztán sokra megyek – öleltem át magam hideglelősen.
– Nekem kapóra jön, és cserébe jobbítok a bajodon. Ölelheted, akit akarsz, és folt se leszel a falud vásznán.
– És miféle átok az, ami kifog magán?
– Ember rakta, így ember viheti.
– Hogy lelem meg?
– Odaát csukott szemmel is megtalálnám, ideát azonban magadnak kell felkajtatnod. Adok módot, ami segélhet ebben, de a többit neked kell megcselekedned. Kötsz-e alkut Turjánnal?
Méregettem, kelepcét kerestem, de lassacskán beláttam, hogy élek, ahogy eddig, vagy ráállok és a végén akár jól is járhatok.
– Kötök – feleltem, mire a tenyerébe köpött és felém nyújtotta.
Kezet fogtunk, és ahogy szorított, libabőrös lettem. Csak akkor engedett el, amikor elárultam a nevemet.
Szűrje alól egy alkar hosszú, vesszőnél nem vastagabb ágat adott:
– Merítsd tejbe, szárítsd ki, aztán égesd el! Jer ide vissza, hamuját szórd e helyre, akkor elvezet az átok forrásához.
– Könnyűnek hangzik – méricskéltem a fadarabot.
– Olyannak hangzik, de várd ki, ha majd nekiindulsz – intett óva. – Ha megvan az átok forrása, mondd ki a nevem háromszor, és megjelenek.
Bólintottam, mint aki érti. Akkor csettintett a nyelvével és a szürkegulya engedelmesen megmozdult.
Távoztak, mire az első napsugarak keresztüldöfték az Orsó-zug ködét. Bármennyire kerestem, nyomukat se láttam a porban. Hazáig borzongtam, Tisza félúton keveredett ismét elő, és olyan vidáman szaladozott, mintha semmi sem történt volna.
Odahaza mamó pofonnal várt. Bőgött a tehén, őneki kellett kikelni a dunyha alól és megfejni szerencsétlent. Apámnak mégse árult be, láttam a szemén, abban bízik, legény miatt szöktem ki.
Tettem egész nap a dolgom, ahogy kellett, a nekem szánt tejet mély cseréptálba töltöttem és a Turjántól kapott gallyat beleaprítottam. Ott áztattam egész nap, estére és éjjelre a duruzsoló kemence búbja mögött szikkasztottam. Aznap otthon maradtam. Klára barátosném kimentett a soros fosztásból. Egyszer elhiszik, másszor kikolompolnak.
Következő napra sok munka várt, a hold sarlóvá apadt. Hiába a temérdek tennivaló, fogtam a száraz gallydarabokat, és a kert végében a szemétdomb mellett hamuvá égettem.
Pattogva ropogott és hamar hamvadt, a végére Tisza is előkeveredett és a tűzrakó mellé heveredett. Paskolni vágytam, de nem mertem, mert mi van, ha keresztülszalad a kezem rajta. A hamut vaslapátra sepertem és indultam az Orsó-zugba.
Tisza végig velem maradt, és de jó, hogy így tette. Szekeres Bandika ugyanonnét integetett, mint tegnap, és a kötél is ugyanúgy lógott, mint tegnap. Másodízben könnyebb volt félrefordítanom az orcám.
Ahogy szétszórtam a hamut, az addig néma föld megszólalt:
– Hideg, hideg.
Ugrottam egyet, forogtam körbe, és a föld megismételte:
– Hideg, hideg.
Reszketett a térdem, ide-oda tébláboltam. Keresztet egyet se hánytam; ha az Isten eddig nem bírt segélni, eztán se vártam.
A nagy bolyongásban fordult a föld szava:
– Langyos, langyos – dünnyögte, és lassan megértettem az okosságát.
Követtem, amerre langyost mondott, fordultam onnét, ahol hideggel várt. Így vitt az Orsó-zug mélyére, sűrű nyárfák lombtalan ligetébe.
Egy helyütt a fák törzse áttetszővé fakult, csak tönkjük maradt egyben. Valamikoron kivágták őket, nekem mégis szellem-arcukat mutatták. Így volt ez az állatokkal is. Fakó mókus ugrált egyik káprázat ágról a másikra, és fehér róka osont nem lévő gazok aljában; könnyen illó harkály kopogtatta a semmi fák törzsét, piheszínű gólya szelte az üres égboltot.
Lelkem alig rendült, ebből tudván tudtam, ezt eddig is ekképp láttam, csak senki nem mondta a szemem közé, mit nézek. Tisza felnézett rám, én vissza rá. Szegény kutya, arra se emlékeztem, mikor és mitől döglött meg…
Megéheztem, és hóka bokrok kínálták hóka gyümölcseiket. Egyikhez se nyúltam. Tartottam tőle, ha egyszer eszem belőlük, sosem leszek többé éhes, mert azonmód meghalok.
– Meleg, meleg – susogta a föld, amikor kiszáradt holtágba lábaltam.
Végig így csalogatott és hívott, aztán egy helyütt durva kőrakás bukkant elő, és a föld felszisszent:
– Tűzforró!
Zúzmarás kövek foglalatjában tompa, tökméretű fekete rög pihent. Igen hideg volt ott, hidegebb, mint rendesen. Turján szerint ember hozta. Ördöggel vagy rosszabbal parolázó ember lehetett, más ilyet nem tesz.
Csizmámmal lökdöstem a rögöt, meg se moccant. Lenyúltam érte, de íziben visszakaptam a kezem. Éppen csak érintettem, nyilallt bele az összes fogam és húsom alatt a csont. Rémület szorongatott, dülöngéltem kicsinyt a sarkamon, és közben elmélkedtem, mit is volna jó tenni.
Ami a földbe fagyott, hiába rángatja az ember, másként kell kicsalogatni. Fölé álltam, eltartottam kicsit a szoknyám és bő sugárban reá hugyoztam. Botot kerítettem, azzal feszegettem, úgy már engedett.
Kendőbe csavartam, úgy forgattam. Tompasága a holtak semmit látó szemére hajazott, és ha eléggé figyeltem, belsejéből halk, percegő hangot hallhattam.
Kicsiny a szú, de elég kárt teszen, jutott az eszembe, és háromszor kimondtam Turján nevét.
Nem történt semmi, már arra hajlottam, kibabrált velem. Bosszúsan megindultam vissza, a holt meder partján találkoztunk össze.
– Ne’, mostantól a magáé – nyújtottam felé kendőstül a rögöt.
Hátrahőkölt, akár ha tűzzel kínálnám.
– Nem, nem, vigyed innen, a földemen túlra!
Addig nem nyugodott, míg el nem értük az Orsó-zug szélét, a Körös lágyan kanyargó, ködöt vedlő vizét.
– Most lendítsd az égnek, hogy sose lássam!
Tettem, ahogy kérte, megreptettem a rögöt. Sosem hullt alá. Tilinkómuzsika riant a tájék felett, és mindketten addig álltunk ott, míg el nem távolodott.
– Az alku rád eső része kész – szakította félbe fázós dülöngélésemet –, rajtam a sor, hogy álljam a szavam.
Nekiindult az Orsó-zugnak, én meg jobb híján utána. Lestem, mi változott köröttem. Igen kevés: azonképpen jártak a fakó jószágok, és azonképp ült Tisza a lábamnál. Szekeres Bandika és vele a kötél a fáról eltűnt; hőn reméltem, végre megpihent.
Régi, korcolt nádból rakott pásztorszállásra érkeztünk, köröttünk lomha szürke marhák legeltek, fölöttünk sárgás mennybolt feszült. Turján a helyet Csere-szállásnak hívta, sosem hallottam róla. Idegen földnek tűnt ez, ahol a levegő is távolibban szaglott, nem úgy, mint a falumban.
Szűrjét a földbe szúrt fokosára terítette, fehér ingjét könyékig tűrte. Mély, rovátkolt szélű teknőben tojást, zsírt, mézet és sót kevert, majd jött hozzá a liszt és az érett kovász. Tönkből csapott sámlira ereszkedtem, onnét figyeltem bűvölten, ahogy férfi létére hozzálátott megdolgozni a tésztát. Félúton odaintett, segéljek, és váltva gyúrtunk. Karunk néha összeért, és nem akartam lehányni.
Alaposan adtunk a tésztának, a végén elkérte a keszkenőm és avval takarta le a halmot. Tenyerét akkor áldást mímelőn fölébe tartotta és idegenes nótát fütyült felette. Füttyétől ide-oda imbolyogtak a marhák, és felállt karomon az összes szőr.
A szemem láttára kelt meg a tészta, míg odahaza fél napot is vártunk.
– Maga boszorkány – suttogtam.
– Nem.
– Maga tudós pásztor – makacskodtam.
– Nem.
A tésztát koszorúkaláccsá fonta, egy tojás sárgáját velem kenette rá. A kunyhó kis tapasztott kemencéjébe rakta és nagy elégedettséggel szemlélte művét.
– Valaminek pediglen lennie kell!
– Osztán minek fájlalod a fejed olyasmivel, amivel többet úgy sem lesz dolgod? – tette csípőre a kezét.
Hallgattam egy sort. Mindig érteni vágytam, kiben mi lakozik, talán pont azért, mert gyakorta nem bírtam felfogni ésszel. Vállat vontam, mire leengedte a karját.
– Nosza, akkor nézz reám, tán választ is kapsz.
Vigyázón emeltem a tekintetem a képire. Napszítta, szikár arca merő várakozás, álláig lógó, sötét bajsza és hosszú, fényes, fekete haja tiszta, akár egy asszonyé. Vártam, mikor ugrik elő a szeméből valami átok, és veszti ott helyben a lelkem, helyette belevesztem színét változtató mélységébe.
Minél tovább néztem, annál jobban kimelegedtem, és kótyagossá lettem, mint aki sokat ivott. Félrekaptam a szemem, a jóból is megárt a sok, akkor azonmód elkapta a tarkóm, és fogunk összekoccant a hirtelen csókban.
Ott helyben elvesztem. Míg a kalács sült, meztelenre fejtett, ahogy más a borsót. Falta a mellyem és szorított erősen. Nem hívott se babájának, se gyöngy lelkű kis madarának, cserébe én se hívtam szép rózsámnak, szívem egyetlen párjának. Döfte a lábam közét a lőcsével, forróságot döngölt belém és édes kínt. Egyszer sem támadt kedvem hányni, sokkal inkább kiáltani.
Egyszer ez a vihar is levonult, harmatja sokáig ült a bőrömön. Rendülten öltözködtem. Fejem zúgott, szám dagadt, a lukam sajgott. A szürke marhák sokat tudón ácsorogtak a szállás körül.
– Oda minden tisztességem – dünnyögtem.
– Mostan került a dolgod egyenesbe – vetett ellent Turján. – Aki emberfiát szeretni fogsz, azzal ugyanígy menni fog, másokat leokádsz, mint máskor – jelentette ki.
– De hiszen magát se szeretem, mégis ölelt.
– Nem is vagyok emberfia… – somolygott a bajsza alatt.
Kalács illata töltötte meg a hajlékot, azon melegében terítőbe kötötte és elibém tartotta a kész fonott koszorút.
– Ezzel mihez kezdjek?
– Vigyed a tengerihántásba, de te nehogy egyél belőle!
– Mi lesz azzal, aki megkóstolja?
– Megtanul hallgatni, a mást sose csúfolni – ígérte.
Óva intett a szava, igen megjegyeztem.
Napszállta előtt értem haza, mamó megint pofonnal várt. Azt hittem, minden vétkem leolvasta a homlokomról, de csak azon mérgelt, hogy kihagytam minden kötelességem. Restelltem a lustaságom, de még jobban, hogy örömét ismét leplezni próbálta. Szegény mamó! Ha tudná, merre jártam, mit csináltam, ott helyben szélhűdést kapna.
Napestekor megérkezett Klára barátosném, hívott kukoricafosztásba. Apám kiállt a tornácra, bólintással engedett, hosszan nézett utánam.
– Baj van? – kérdte Klára. Némán baktattam, hónom alatt dugdostam a kalácsot. Ez nem vallott rám, nem is hagyott nyugtot. – Add ki hamar, könnyül a lelked!
A fejemet ráztam.
– Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Aznap a falu másik végére, Kacsás Annáékhoz vártak bennünket, Klára egészen odáig nyüstölt, hátha kiadom a titkom. Kért szépen, kért csúnyán. Nem engedtem, hát mérgesen csípőre tette a kezét:
– Inkább mondd ki, nem vagyok többé a barátnéd!
Nem mondtam ki, nem enyhült. Beviharzott a Kacsásék kacsaszartól csúszós udvarára, én meg nehéz szívvel utána.
Immár vele hárman vártak utálattal: csúnyán nézett Fazakas Kálmán, és csúnyán Molnár Zsóka. Elfordultam tőlük, és míg a többiek a ködmönjeiket pakolgatták, én addig a gazdasszony nekünk készített finomságai közé dugtam a kalácsot.
Szélre ültem, senkit ne zavarjak, és mások se zavarhassanak. Jól haladt a munka, fel se néztem belőle, és ahogy nőtt kint a sötétség, úgy terített be az aggodalom. Ugyan mi van a kalácsban, ugyan mit tesz azzal, aki megkóstolja.
Második garmada után megéhezett a banda, az étkek köré gyűltek. Akadt ott szalonna, kolbász, alma, jókora cipó. Csodálták a kalácsom, dicsérték ropogós héját, foszlós belét. Klára is nyúlt érte, de finoman megfogtam a csuklóját és a szeme mélyére néztem. A homlokát ráncolta, de nem firtatta és evett mást.
Egy falat le nem ment a torkomon, körmöm a tenyerembe vájt, erőnek erejével álltam ellen a dülöngélésnek. Vártam, mikor tör ki a vész, de hiába vártam. Egy has sem csikart furcsán, egy szem sem akadt fent mindjárt. Mire az utolsó kukoricát is lemorzsoltuk, szédelegtem zagyva lelkiismerettel. Tán nem is jártam a Csere-szálláson, tán meg sem történt az egész Turjánnal.
Napok teltek el a maguk rendje szerint. Mindszent hava átballagott Szent András havába, Tisza ott hevert fakón az óljába’. Mamó készítette a kendert a fonóba, én készítettem a gyertyát anyám sírjára.
Halottak napján mécseslángba borult a temető. Ki neheztelőn, ki könnyes szemmel járult szerette hantjához. Mamó pokrócot terített a halom melletti keskeny lócára, ráült, apám mögéje állt fedetlen fővel. Onnét sóhajtoztak anyám kávás keresztjére.
Egy sorral odébb Fazakas Kálmán a bátyja hantjára omlott. Mamó méltatta, milyen megható a testvéri szeretet, bárcsak én is ismerhetném, de hát anyám a csecsemő húgommal idejekorán a Jóisten mellé költözött. A homlokom ráncoltam, mert Kálmán sose emlegette a bátyját. Az se igen tetszett, hogy Kálmán apja riadalommal nyúl a fiáért és a vállát rázza.
A szemem láttára húzgálta a görcs a legényt a sírhalmon, és beszélt félre örvényként kavargó szürke marhákról, furulyaszóval kísért égen szálló lepedőkről.
Földbe gyökerezett a lábam, hidegség nyaldosta a hátam. Feléreztem mellyemen Turján harapását.
Valósággal hazamenekültem, odahaza a kemence mellé rogytam, és a padkába kapaszkodva dülöngéltem.
Mindenszentekkor elsőként járultam templomba. Sűrűn imádkoztam, keblemben Jézust kutattam. Ahol a hitet kerestem, csak kavicsokat találtam, de ez is elég volt ahhoz, hogy Klára mellém ereszkedjék, és megbocsátásból fonóba hívjon magukhoz.
Szerettem hozzájuk járni, mert az anyja illatos csokrokat lógatott alá a gerendáról. Klára barátosném öleléssel fogadott, bár tudta, nem szenvedhetem, de eltűrtem, mert szent a béke.
Üröm az örömben, Molnár Zsókát is elhívta. Kesztyűt hordott, pedig messze még a fagy. Fonni is úgy kezdett, nevették is páran, mi végre. Ügyetlenkedett párat, aztán keserves ábrázattal felfedte a kezét. Ott helyben rámarkoltam a guzsalyra, moccanni se mertem.
– Mivel kented már össze magad, hogy feketék az ujjaid? – kérdezték.
– Nem kentem, ilyen, de a lábamon is – sütötte le a szemét. – Bárhogy mosom, nem jön le.
– Próbáljad lúggal! – javasolták.
Reményvesztetten ingatta a fejét, máskor vígságtól kicsattanó arcát gyötrelem árkolta.
– Moshatom napestig, nem lesz tőle jobb. Először bizseregtek, mostanra semmit se érzek velük – mondta, és az orsója hegyesebbik végével a hüvelykjébe döfött, hogy mutassa.
Vér se cseppent, tőből letört az egész, akár egy vessző húsos rügye.
Összerezzentem a ránk hulló síri csöndre. Páran rosszul lettek, és kifordultak a szobából. Molnár Zsóka ültében elájult, Klára félrefordult, epe ömlött a torkából.
Otthagytam guzsalyt és orsót, hazáig futottam. Ott az istállóba menekültem, és a fal meg az ajtó közé zárkóztam. Ebben sem leltem vigaszt. Jajgattam, míg apám értem nem jött és le nem öntött egy vödör vízzel.
Két napra láz vert le a lábamról. Apám hozta a faluból a híreket, kik szenvedtek görcstől, kiknek rohadt le az ujja. Csupa olyan nevet említett, akik akkor ettek a koszorúra font kalácsból.
Anyarozs miatti bizserkór, mondotta a községi doktor. Egyik fülemen be, a másikon ki. Tudtam, amit tudtam.
Klára barátosném eljött, mint aki beteglátgatásba érkezett. Megvárta, míg mamó együtt hagy miket, akkor holtfehéren megszorította a vállam:
– Tudtad. Tudtad, ezért nem hagytad, hogy egyek belőle!
– Igaz – ismertem be.
– Mérget vagy átkot sütöttek belé? – vékonyodott el a hanga, akár egy cicának.
– Átkot.
– Te eladtad a lelked az ördögnek! – jajdult fel.
– Rosszabbnak – révedtem bele a gerendák közötti árnyékba.
Könny futotta el a szemét, és úgy eresztett el, mint aki parazsat markolt. Dermedt szívvel, tompa lélekkel néztem végig, ahogy barátságunk kihűl, és Klárában gyökeret ver a félsz. Soha többet nem lépte át az udvarunk kapuját.
Alig vártam, hogy ismét lábra álljak. Az a kalács nagyobbat ütött, mint amilyennek szántam. Szólnom kellett Turjánnal, mentse, ami menthető.
Miután másnap pitymallatkor megfejtem a tehenet, ismétlen nekimentem a tarlónak, keresztútnak, Orsó-zugnak. Tisza végig a nyomomban futkorászott, mint azon a szerencsétlen hajnalon.
Erőltettem az eszem, merre fekszik a szállás, harmadszorra úgy véltem – és a loncsos eb is arra fordult –, jó irányba fordultam.
Ott állt a pásztorszállás, ott a tönkből csapott sámli, ám se marha, se Turján nem mutatkozott, volt helyette azonban egy hosszú, magas szárnyék és délceg gémeskút.
A gémeskúthoz iramlottam. A kútgémet feleresztettem úgy, hogy a dézsa a magasban szabadon lógjon és vártam. Az idő tisztán, hidegen feszült. Ezt látnia kell, erre jönnie kell.
Támadt is mozgás, felporzott a határ. Szép, sárga ló hátán fekete subás gulyás vágtázott be a szállásra.
– Ki halt meg? Hol a dög? – tekintett körbe. Más járásból valóan forgatta a szavakat, csimbókba kötött haja ide-oda lengett a feje két oldalán, ahogy jobbra-balra tekintgetett.
Mennél tovább ácsorogtam szótlanul, a gulyás annál berzenkedőbben méregetett.
– Senki, sehol – nyögtem ki végül.
– Minek jelzel vészt oktalanul? – ugrott le a lováról, és helyére igazította a gémet, a dézsát.
– Turjánt keresem.
– Nem ismerek semmiféle Turjánt.
– Ez az ő helye – erősködtem. – Gulyás, mint maga.
– Na hiszen! – horkantott. – Hat esztendeje is annak, hogy itt hálok, és a Tarka-szálláson Turján nevű sosem fordult meg.
– Csere lesz az nem Tarka – javítottam ki halkan.
Erre elhallgatott és jobban szemügyre vett.
– Ó, vagy úgy – igazított egyet a derekára hurkolt karikás ostoron. – Átalvitt az iglic kurafi magához, és csellel felhajtotta a szoknyádat? Mert rendesen úgy szokta…
Égett a fülem, és ökölbe zárult a markom.
– Ügyem volt vele, de túllőtt a célon!
– Aki haragból óhajt, kétszer fárad: egyszer, hogy kérjen, másszor, hogy visszakérjen. Engedd el, leány! Bottal ütheted a nyomát. Ha ő nem akarja, sosem látod újra, és többnyire nem akarja.
Hullámokban ért a keserűség, hiszen maga Turján is intett, sosem lelem a lába nyomát. Utoljára azért nekifeszültem:
– Maga azt honnét tudja?
– Ismerem a fajtáját. Látok és hallok ezt-azt idekint – hajolt le Tiszához és megvakarta a füle tövét. Hosszan bámultam, akkor már sejdítettem, ő sem közönséges pásztor, tudós féle. – Amikor jót akarnak is ártanak. Kár rájuk haraguszni. Ilyen a természetük.
Megfordult köröttem a világ. Leroskadtam a sámlira, előre-hátra ringatóztam. A gulyás nagyot sóhajtott, és kezét vigaszfélén a vállamra tette. Az okádás késlekedett és arcom a tenyerembe temettem. Bár Turjánnak nyoma veszett, igazossága velem maradt. Amit kértem, megkaptam, és ezzel a férfival bizony dolgom lesz a jövendőben.
