XII.LFP.AMF - Bíbor és Hajnal

Horror / Novellák (101 katt) Kiscsillag
  2021.10.22.

Kiscsillag: Bíbor és Hajnal

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra

Felhasznált képek:

szorny_concept 04
szorny_concept 01
karakter_concept 02
karakter_concept 05
conceptart_06
conceptart_15
conceptart_17

Ezt a történetet csak egyszer fogom elmesélni, mert ha többször mondanám el, talán nem hinnétek nekem. Ezért erősen figyeljetek!

Egy kis faluban nőttem fel. Mindössze 250 lelket számlált. Rendes, takaros kis falu volt, rendes, takaros kis házakkal, és többségében rendes emberekkel. Hegyünk nem vót, se dombunk, de vót egy tavunk. Nem nagy, de azér' elég mély volt. Meg elég széles is, ahho' legalább is, hogy a gyerekek megtanulhassanak benne úszni. És hogy télen lehessen rajta korcsolyázni. Ezen kívül vót még egy kis temető a falu szélin, és nagyjából ennyi. Na, mán most, ez nem vót ám egy gazdag falu, egyetlen embernek vót csak némi vagyona közülünk. A Pongrácz Istinek. Neki volt egy csudálatosan szép lánya, Bíbor. Sudár vót és kecses, a két szeme, mint az izzó parázs, fényes sötét haját pedig mindig szorosan összefonva hordta. Vót neki egy fekete macskája, a Szelén. Annak is milyen fényes volt a bundája, te! Szinte világított a sötétben. Azonban a faluba' a fekete macskákat nem igazán szerették, mert hogy ugye, mindenkire bajt hoznak, de Bíbor szívének ez a macska nagyon-nagyon kedves vót ám! Az a dög állandóan ott sündörgött körülötte, a lábára tekergőzött, vagy a vállán pihent. Bíbor meg hagyta, sőt, még örült is neki! Akárhova ment, a macska ment vele.

Na, mán most, ahogy mán említettem, Bíbor nagyon szemrevaló lányka volt, és az Isti sokszor gondolt arra, hogy férjhe' kéne adni. Igen ám, de akárhány kérője is akadt ennek a leánynak, mindegyiket visszautasította. Azt mondta, csak akkor fog férjhe' menni, ha a testvére visszatér hozzá. Merthogy Bíbornak volt ám egy nővére, Hajnal, aki még nagyon fiatalon, úgy ötéves korában meghalt. Belefulladt abba a bizonyos túba, amiről mán meséltem. Nem tudott úszni, és elsüllyedt. Hiába mentették ki, mán nem lehetett rajta segíteni. Ez mindenki szívét összetörte a családban, de Bíbor erős maradt. Ő aszonta, a testvére egy nap visszajön hozzá. Mindenki bolondnak nézte, de ráhagyták. Hadd várja, ha akarja.

Hajnal külsőre épp a húga ellentéte vót. Persze, ő is szép vót, ahogy az mán lenni szokott, de a haja olyan szőke vót, mint a búzakalász, a szeme meg olyan kék, mint az ég. Szóval Bíbor visszavárta Hajnalt, és közben az istennek se vót hajlandó férjhe' menni. Az apja meg csak kesergett, minden nap elmondta minden kocsmába', hogy a lánya milyen makacs, hogy nem akaródzik neki oltár elé állni senki ember fiával.

Ezt leszámítva viszont nem sok problémája vót, se neki, se nekünk. Mindenki élte a maga csendes kis életét. Egy ősszel azonban fura dolgok kezdtek történni. Sorra kezdtek halni a gyerekek. Persze, nem vót ritka, hogy valamelyik csenevész kölyköt elvitte valamely kórság, de ez más vót. Sokan vótak, két hét alatt öten. Senki nem tudta, hogy mi vót a bajuk. Egyszerűen csak mintha kiszállt vóna belőlük az élet.

Aztán egyszer a Halászék nagyobbik gyereke, a Feri, különös dolgot látott az öccse, Józsika bölcsőjénél. Éjszaka kis fekete lények ólálkodtak körülötte. Nem emberek vótak, az bizonyos. Nem vótak magasabbak fél méternél, de a karjuk majdnem olyan hosszú vót, mint az egész testük, és ronda nagy karmokban végződött. A fejükön valami furcsa, hegyes sipkát viseltek, de nem ez ötlött ám a leginkább szembe, hanem hogy mindenük fekete vót, mint a szurok! Az arcuk, a kezük, a lábuk, minden! Kivéve a szemüket. Mert azok úgy világlottak a sötétben, mint a fehér csillagok.

Ferike aszonta, hogy ezek a lények körülállták a kisöccsének a bölcsőjét, és csak nézték, nézték, mintha nem tudnának betelni vele. Ferike előbb úgy megijedt, hogy nyikkanni sem mert, de aztán megjött a hangja. Sikított, visított olyan hangosan, hogy felébredtek a tyúkok is, a disznók is, és csatlakoztak Ferihez. Együtt visongtak, ki kint, ki bent. A fekete lények pedig egy pillanat alatt eltűntek, mintha sose ott se lettek vóna. Nem az ajtón futottak ki, nem is az ablakon ugrottak ki, hanem eltűntek. Csak úgy, maguktól!

Na, ezután a szülők nagyon vigyáztak. Ha rajtuk múlt vóna, soha egy percre magukra nem hagyják a gyerekeket. Hanem a gyerekek azér' nem vótak ilyen szófogadók. Csak megtalálták a módját, hogy néhány percre, vagy akár órára eltűnjenek a szülők mellől. És akkor bizony lecsaptak rájuk a kis fekete szörnyek! Egy idő után már nemcsak éjjel támadtak, de nappal is. És a felnőttek nem tudtak ellenük mit tenni. Fogalmuk se vót, hogy állítsák meg őket, hogy honnan jönnek, micsodák, és egyáltalán mit akarnak ezzel a sok gyerekélettel.

Ekkor Bíbornak, aki nem vót ám buta lány, aki sőt, csendbe' megjegyezném, szerintem okosabb vót, mint a legtöbb fiú, eszébe ötlött valami. A falu határában lévő búzamező közepibe kiállított egy olyan madárijesztőt, hogy míg én is megrémültem tűle erősen. Halott állatok csontjaiból építette fel, és ráadta nagyapja subáját, kalapját, a kezibe pedig a botját.

Na, de Bíbor nagyapja sem vót ám egy hétköznapi ember! Senki sem tudta, honnan gyütt, egyszer csak megjelent a faluba', felépített egy olyan házat, hogy mindenki szájtátva bámult, aztán elvette azt a lányt, aki a legszebb vót akkor a faluba'. A Marist, a Bíbor nagyanyját. Na, Bíbor valamér' úgy gondolta, ennek az embernek a ruhái jók lesznek erre a madárijesztőre, és hiába tiltakozott az apja, ráadta őket.

Megmondta ám az összes gyereknek a faluba', hogy a közelibe ne menjenek a madárijesztőnek! A gyerekek meg persze ríttig odamentek. Féltek is tőle, tetszett is nekik. Állandóan körülötte ólálkodtak. Bíbor meg igazibúl pont ezt akarta. E vót az ű nagy terve. Őrszemnek meg odaállította a macskáját, Szelént. Aztán várt.

Nem is kellett ám sokáig várnia. Körülbelül egy hete állhatott már ott a madárijesztő, amikor egy nap az a nyavalyás macska úgy elkezdett nyávogni meg morogni, mintha egy egész falka kutya támadt vóna rá. Bíbor tudta, hogy megvan, amit keresett. A gyerekek meg, akik persze megint ott játszottak a madárijesztő körül, jajveszékelve futottak szerte széjjel, vissza a faluba, vissza a házakba, vissza a szüleikhe'. Persze most mán aztán féltek! De mitő' ?

Bíbor nem félt. Vagy ha félt is, nem mutatta. Odament a madárijesztőhö', levette a gúnyáját, és mit talált alatta? Egy ilyen fekete kis lényt a világító szemével. Ugye, mán mondtam, hogy a madárijesztő teste állati csontokból vót összeeszkábálva, no, hát, ez a fekete kis lény valahogyan belemászott, és utána nem tudott szabadulni onnan. Foglyul ejtette a madárijesztő. Pedig kapálózott ám rendesen!

Bíbor ült egy darabig, hagyta, hogy a kis szörny próbálkozzon, aztán elkezdte kérdezgetni, hogy honnan s mint, stb. A lény hallgatott. Bíbor egy idő után otthagyta. Senki nem mert a közelibe se menni. Másnap aztán Bíbor visszament. A kicsi lény még mindig ott vót. Mán nem vót olyan nagy legény, látszott, hogy nem érzi valami jól magát a ketrecbe', de még mindig nem mondott semmit.
Ekko' Bíbor megin' otthagyta. Mikor harmadnap is visszament, a lény mán tényleg rossz bőrben volt. Mán ha vót neki bőre, ugye. Mintha szomjas vagy éhes lett vóna. S ekko' megeredt a nyelve.

Aszonta, hogy az ő teremtője nem a mi Teremtőnk, hanem egy szellem, aki a túban lakik. Ő is csak eccer látta a többi lénnyel együtt, miután megteremtette őket. Rongyokba öltözött ember, vagy valami hasonló, még nála is ijesztőbb pofázmánnyal. Nem tudott ennél többet, és könyörgött Bíbornak, hogy engedje el, mert menten éhen vész. Ugyanis ennek a lénynek az emberi lélek vót a tápláléka, főként persze a gyerekek lelkei, mert azoké a legfinomabb. Bíbor persze nem engedte el, inkább elégette madárijesztőstül. Sokáig hallottuk a visítását.

Azonban ezzel még nem vót elrendezve a dolog. Egyrészt ugye, több ilyen kis szörnyeteg vót, másrészt ki kellett ám deríteni, hogy ki ez a szellem, és hogy minek hozta a világra ezeket a lényeket.

És Bíbor tudta, vagy inkább érezte, hogy eljött az idő. A nővérének most kell visszatérnie.

Ezért kiment a temetőbe, és ott maradt három napig. A macskája persze vele ment. Hogy mit csinált ott, senki se tudta. Se az apja, se a pap, senki a faluba'. Talán csak a gólyák látták, mer' hát ők ugye, mindent látnak a házak tetejirűl. A lényeg a lényeg, három nap után visszatért. És akko' mán nem vót egyedül. Vele vót a nővére. De nem ám az ötéves nővére, amelyik meghalt, hanem a felnőtt nővére. Magasabb és sudárabb vót, mint ű, és hát, talán kicsit szebb is, bár kevesebb vót benne az élet, mer' hogy amúgy szellem vót. De amúgy igen-igen élénk szellem, mer' a szép, fehér ruháján a díszes övben két tegezt hordott. Na, azokban ilyen különös nyílvesszők vótak, és mindegyik ontotta magából a tömjént szüntelen. Olyan erűs vót a szaga, hogy nem lehetett mellette meglenni. Bíbor aszonta, ez védi a nővére lelkit az élőktűl. Kezein vastag kesztyűt hordott, és a haját nem fonta ám össze, ahogy hajadon leánynak illendő, hanem hagyta szabadon lengedezni. Szóval nem igazán érdekelték űtet az élők szokásai, és hát, senki nem mert neki szólni. Mer hát, ki tudja, mire képes egy szellem, ugye, ha felbőszítik.

Bíbor és Hajnal nem sokáig örülhettek ám egymásnak, mer' ugye, vót egy feladat. Meg köllett találni ezt a szellemet. A két leány hát nekiveselkedett. Reggel korán, míg a nap se kelt fel, ők mán kinn vótak a túnál megint. Ugyanis Bíbor úgy okoskodott, hogy egy szellemmel csak egy másik szellem tud szót érteni, úgyhogy visszahívta nővérét a holtak országából. Persze, aki mán megtapasztalta az örök nyugalmat, azt nem szabad ám mindenféle kicsinységgel zaklatni, de egy lélekzabáló, szörnyeket teremtő szellem azér' mégis csak valami! Azér' már érdemes visszagyünni! Így hát Hajnal visszatért. És hát, a tavat is jól ismerte, ű is abba fulladt bele.

Szóval Hajnal lemerült a túba, Bíbor meg a partján várt. Ahogy mán korábban említettem, Bíbor nem vót ám buta lány, ezt is jól kifundálta. A szellem szóba állt Hajnallal. Nemcsak szóba állt, hanem követte is vissza a partra! Ott aztán elmondta a leányoknak, hogy ő annak a szerencsétlen koldusnak a szelleme, aki két évvel ezelőtt járt a faluba', és akivel az öreg Halász összeverekedett részegen. Halász úgy meg találta suhintani, hogy nem kelt fel többet. Aztán persze Halász megijedt, hogy felkötik, ezér' ahelyett, hogy szólt volna bárkinek, elcipelte a hullát a túhoz, köveket kötözött rá, és bedobta. Mivel az esetet senki se látta, azt hitte, ezzel el is van intézve a dolog. A tú legmélyére úgyse merült le senki, mióta Hajnalt onnan kiszedték. Ezt a koldust meg amúgy se ismerte senki, ezér' nem is kereste senki. Mondtam, hogy többségében rendes emberek lakták ezt a falut, de azér' no, vót kivétel. Hát, ez a Halász pont közéjük tartozott.

Ez a koldusszellem azt is mondta, hogy bosszúból teremtette a lényeket. Viszont! Ha kihalásszák a túbúl, ami még maradt belőle, és tisztességgel eltemetik, akko' nem csinál több ilyen lélekevő szörnyecskét, és ami van, azt is elpusztítja. Ezzel béfejezte a mondókáját, és visszamerült a tú mélyire.

Így aztán az emberek mégis csak lemerültek még egyszer a tú mélyire, kihúzták a szerencsétlen koldus testét, és eltemették a temetőbe. Még sírkövet is csináltak neki, igaz, mivel a nevét is elfelejtette megmondani, meg azt is, hogy miko' született, csak a halála dátuma vót a sírkövön, meg annyi, hogy "a Szentlélek vigyázzon terád". Az öreg Halászt meg elvitték a törvényszékre, elítélték gyilkosságért, és annak rendje és módja szerint felkötötték. Ezzel a dolog el is vót rendezve. Mindenki megkapta, ami neki járt.

Ezek után mán Hajnalnak sem vót maradása, mivel hogy dolgát elvégezte, úgy döntött, visszatér a holtak országába. Könnyes búcsút vettek hát egymástúl a leányok, vagyis hát csak Bíbor sírt, mer' neki vótak könnyei, ugye. Aztán Hajnal visszasétált a temetűbe, és többé senki se látta. Bíbor pedig, mivel megtörtént, amire várt, a következő évben talált magának egy legényt, és férjhe' ment. Nem vót nehéz, tekintve, hogy milyen szép lány vót. Persze azt a nyüves macskát a hitvesi házba is magával vitte.

No, ennyi. Én még ebbe' a faluba' éltem majdnem harminc évig, de se lélekzabáló fekete lényeket, se szellemet soha többé nem láttam. Csak a fekete macskák szaporodtak meg a faluba'. Az emberek valahogy megkedvelték űket.

Előző oldal Kiscsillag
Vélemények a műről (eddig 1 db)