XII. LFP. AMF - Veres sás

Fantasy / Novellák (420 katt) Zanbar
  2021.12.25.

„Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra”

Kapcsolódó képek: Xfekete_fehér02 és Xfekete_fehér03

„Van-e ott folyó s földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér”

Arany János: A walesi bárdok



1.

– Éppolyan tél volt, mint a mostani… – kezdte meséjét a falu végén álló nagy ház gazdasszonya az Úr ezernyolcszázhatvanhatodik évének téli napfordulóján.

Telente, mikor kevesebb dolog akadt, szokása volt a nánai lányoknak a kurta nappalok idején, hogy összegyűltek egymásnál. Kézimunkázni, mesélni, vagy épp az öregeket hallgatni. Egyedül a falu végén álló nagy házat keresték fel mindig csak éjjelente, akkor is csak az igazán elszántak, kiket nem ijesztett el a szülői intelem és szigor.

„Kerüljétek el!”

Ennyit mondtak csak, mert egy sem akadt köztük, ki nem félte és tisztelte volna egyszerre a falu végén álló nagy ház asszonyát. Féltek tőle, ám szájukra sohasem vették.

– Éppolyan tél volt, mint a mostani és a fehér boszorkány gyalogszerrel tartott Sás átkozott faluja felé.



2.

Danuta dermedt tagokkal lépkedett a Szentmártont Sással összekötő hólepte úton. Gyalog volt, mert télvíz idején ugyan ki indult volna neki a fogcsikorgató hidegben, kockáztatva, hogy a lovaknak baja esik? Egyébként is, megszokta már.

Szülőfaluját, Nánát hasonló mód járhatatlan utak kötötték össze az egri országúttal, azt követte délnek Szolnokig majd indult tovább Szentmárton és a Tisza partján megbújó Sás felé.

Úgy tanították neki, az Alföld Isten asztala. Most közeledve a téli napfordulóhoz, ez az asztal ugyancsak fehér, kopár és marasztalóan fagyos volt, őt pedig a szükség az útra és ebbe a nagy és ugyancsak kényelmetlen bocskorba kényszerítette.

Önként vállalt zarándoklata kezdetén bőven volt még az otthon főzött kenőcsből, mely elűzte a fáradtságot a tagjaiból és távol tartotta a gyaloglás bántalmait a lábától, így amikor biztos volt benne, hogy senki sem látja, mezítláb szaladt a földeken, szemmel követve csupán az út vonalát. Ám az út hosszú volt és a bűvös kencéből majdnem semmi sem maradt mostanra, a hazaút pedig éppen olyan fáradtságosnak ígérkezett. Maradt hát az út és rossz bocskor.

Kesztyűi ellenére is fázó kezeit a hóna alá dugva tört utat magának a friss hóban s akárhányszor kétsége támadt az egészet illetően, felidézte magában, miért is indult el. Sokszor kételkedett, az utóbbi napokban többször, mint korábban.

A veres sás azóta kísértette az Alföldet, mióta a pogány törökök betörtek az országba. Kórság volt-e vagy ártás, azt sem Danuta, sem boszorkányanyja, sem annak egyetlen felmenője nem tudta, csupán, hogy együtt érkezett a Félholddal, mint a bolha holmi patkánnyal. Fehér boszorkányként Danuta jól tudta, hogy ez esetben is a „bolha” az igazán veszélyes. A törökök elmentek, a feldúlt föld újra gazdára talált, az elveszettek helyére új lakók érkeztek, mint Sás esetében a messzi Mazowiából, ám a kórság megmaradt. Ott lapult a Tisza mocsaraiban, holtágaiban, folyvást várva a nyár végét, mikor a víz már poshadt, hogy veres áradatként lepje el a folyó menti falvakat. Hatalmas, rőt hasú szúnyogok képében érkezett mindig, ágynak döntve férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt. Főként az utóbbiakat. Ám míg a legtöbb felnőtt pár napnyi láz és szűnni nem akaró viszketés árán felépült belőle, minden ötből egy gyermeket elragadva a szüleitől. Voltak falvak, melyeket végül elemésztett a veszteség miatti gyász, mert lakóik képtelenek voltak kijárni az évről évre gyarapodó gyermeksírok közé. Tiszaalj, Tokos, Kérészfalva elnéptelenedett kunyhói jelezték, merre tombolt a legvadabbul a veres sás az elmúlt esztendőkben.

Danuta boszorkány szépanyja fondorlatos módon rávette a falut, hogy ültessenek mérgező borókát Nána Tisza felőli végébe és a nagy-nánai láp mentén. Mindez preventív medicina módjára óvta a falut az elmúlt öt nemzedék alatt. Egészen a mostani őszig. A mostanra terebélyesre nőt borókák továbbra is zöldelltek, sem szárazság, sem betegség nem gyengítette el őket, ám a kései, rőt hasú szúnyogok fellege mégis minden alkonyatkor veres áradatként borította el Danuta otthonát. Eljött és végül tizenhét gyermeket, köztük az ő húgát is magával ragadta.

Míg tombolt a veres sás, otthon maradt, hadakozott vele, míg kenőcseiből és ráolvasásaiból telt. Ám legvégül, akárcsak a falu papja, az imáival ő is alulmaradt a kórsággal szemben.

Tudta, hogy tehetett volna többet is. Küzdhetett volna teljes erejéből, szembeszegülve a veres sás okozta lázzal, mely pokolbéli vérszívó módjára emésztette el húgát a szeme láttára. Küzdhetett volna, ám a tudással, melyet boszorkányanyja és valamennyi felmenője ráhagyott, járt egy ígéret is.

„Hallgass!” Hallgass mindenkor és mindenki előtt, s a titkot őrizd meg, míg utódodnak át nem adod! Danuta családja hét nemzedék óta űzte csendben, bárki tudta nélkül a fehér boszorkányság hagyományát, és ő nem vehette semmibe mindezt. Még a saját húgáért sem.

A veres sás tovatűnt az első komoly faggyal. Ő eltemette és elgyászolta húgát, majd fájdalmában és kétségbeesésesben addig faggatta boszorkányfelmenőit, míg nagyanyja homályos emlékei mélyén rá nem akadt egy a Tisza menti lápon megbúvó helységre, Sásra.



3.

Mikor Danuta útba igazítást kért Szentmártonban Sás felé, az emberek közül többen is keresztet vetettek. Voltak, kik eltanácsolták volna attól, hogy tovább menjen.

– Magának való, mogorva népség az ott Sásott – mondták. – Az volt mindig is, sokan még a magyart sem beszélik. Istent is valami huncut lengyel-módra imádják.

Szentmártonban hallott először arról, hogy úti célját miféle emberek lakják, és az út minden fáradtsága ellenére ekkor fogta el először igazi kétség. Nagyanyja szerint Sás dacolt a veres sás kórságával idestova azóta, hogy császárhű nemes ura újra népesítette, így egyedülálló tudói lehettek annak a titkoknak, melyet muszáj volt megszereznie. Ám mi tévő legyen, ha képtelen megértetni magát az ott lakókkal?

Nehéz, aggodalmakkal teli szívvel hagyta el Szentmártont és tért rá a Sás felé vezető hófedte útra.


A falu dombon állt, melyet száraz, fagyott lápok és kopár fekete ártéri erdők öleltek körül. Az utat szegélyező embernél is magasabb, sárga nád újra és újra felsurrogott mellette a fagyos szélben. A világ mesélt, ha az embernek volt füle hozzá, és Danutának boszorkányként megadatott ez a talentum. A téli táj nem volt olyan halott és kietlen, mint az egyszerű alföldiek gondolták volna. Az elszáradt nád olyan volt, mint az öregek a kandalló mellett, a nyárról, a fiatalságról mesélt, a puszták felett süvítő vad viharokról, a forróságról és a zöldellő nádas rengetegében lopott csókokról és pásztorórákról.

A Sást övező lápok énekeltek. Ám nem a nyári aratók dalait, vagy a szüreti mulatságok nótáit zümmögték, mint a Nána-mentiek. Idegen rigmusra, szinte már emberi nyelven surrogtak körülötte, ám oly zagyván és torzan, hogy hiába torpant meg és fülelt, úgy sem értette. Ám ahogy elállt a nád éneke, a hideg, mint egy óriási, hideg lepel körülölelte, bekúszott a sálja és a ködmöne, de még az inge alá is. Lúdbőrzött tőle, ahogy „belé-belé csípett” a fagy, végig a két mellén, a hasán és a köldöke alatt is.

Boszorkányként szokva volt a kacér tavaszi szellők incselkedéséhez és a forró nyári fuvallatok bujaságához, ám összeborzadt a láp felett síró szél hideg „ujjainak” érintésétől. Illetlennek, sőt taszítónak találta, ahogy tapogatózott be a combjai közé.

Megrázta magát és sietős léptekkel tovább indult. Táskája egyik rejtett zsebéből virághamut szórt maga mögé az úton, így a nádi szél elmaradt mögötte, ám dermesztő érintésének nyoma megmaradt.

– Míg a legtöbb asszonyt legyőzi a beléjük nevelt szégyenérzet és igaznak mondott hazugságok sora, addig egy boszorkány mindig hallgat a nőre, a lilithre, akinek született – magyarázta neki boszorkányanyja. – Hallgat rá, bízik benne, az pedig sohasem vezeti félre.

Ezért sem ódzkodott más esetben a szél incselkedésétől és riadt meg az előbbitől. Mintha halott, mohó ujjak kutakodtak voltak a ruhája alatt.

Sás házai, épültek akár fából, akár vályogtéglából, szép fehérre voltak meszelve, hó latyak borította lábazatuk viszont kéklett, akárcsak ablakaik, miket ecsettel rajzolt virágok sokasága keretezett. Sok asszonyt és fiatal leányt látott pirossal szegett, tiszta, fehér ruhákban, míg a legények és férfiak leginkább ennek ellentettjét viselték, veres ruhát fehér díszekkel. Valamiféle keveréknyelven beszéltek egymás között, részint magyarul, részint pedig valami szláv nyelven, melyet Danuta nem értett. Emlékezett rá, hogy a szentmártoniak úgy mondták, Sást lengyelek lakják, kik maguknak való, zárkózott népség itt az Alföld szívében, távol az óhazától.

Danuta a téli nap állásából úgy sejtette, immáron vecsernyére járhat az idő, s nem is kellett csalatkoznia, a falu közepén álló templom harangja hamarosan imára szólította a híveket. Örült ennek, hiszen szüksége volt egy kis csendre és magányra a fárasztó út után. Nem pihenni szándékozott azonban, hanem varázsolni, ahhoz pedig nem kívánatosak a tanúk.

A templom előtt a főutca kettéágazott és lassan visszaereszkedett a falut ölelő lápra. A szépen rendben tartott porták hamarosan elmaradtak mellette és fából összerótt ólak, istállók és magtárak között lépdelt tovább. Várt még egy keveset, mire a templom el nem némult. Nánán a pap addig volt elnéző a későn érkező hívekkel, míg szóltak a harangok. Ezután abba maradt a nyüzsgés az utcákon.

Befordult egy ól mellett és miután alaposan körülkémlelt, keresett egy üres területet. Vett egy marék havat, szétszórta, aztán a hóval körülvett, a lebukó nap nyomán visszatérő hidegben gyorsan dermedő sarat meghintette a táskájából előhúzott egyik üvegcse méz-sűrű, virágillatú főzetével. A négy évszakban szedett növényekből, mézgából és mézből forralt kence kapcsolatot teremtett a föld bűvös erőivel, megnyitva a rejtett ösvényeket a boszorkány előtt, melyek elvezették e birtok gazdájához. Nána hét generáció óta Danuta családjának boszorkánybirtoka volt, akaratuk, hatalmuk lenyomata tisztán látszott azok számára, akik tudták, miként és hogyan keressék. Amennyiben Sás bűvigék és garabonciás fondorlatok segítségével óvja magát a veres sás kórságától, az csakúgy volt lehetséges, ha valaki folyvást megerősítette birtokát, megoltalmazta azt a lápon fészkelő mételytől. Boszorkányanyja mesélt róla neki, hogy a garabonciások, szépasszonyok, és a kóbor varázslók mind-mind másként járják a varázslatok és bűbájok útját, s sajnos legalább annyifélék, mint az emberek, kik között élnek. Közel sem volt biztos, hogy Sás gazdája szívesen látja majd a birtokán, vagy szívesen osztja meg vele titkait.

Danuta felkészült erre. Remélte, hogy szót ért majd a sásival és kész volt viszonozni a segítséget. Cserével, és ha kellett viszontszolgálattal. Magával hozta családja néhány régi, bűvös receptjét ebből a célból és bár félelemmel töltötte a gondolat, hajlandó lett volna a sásihoz szegődni egy vagy két évre, de akár hétre is, ha ez lett volna az ára annak, hogy biztonságban tudja a faluját.

Virágillatú főzete nyomán felengedett a sár, így ujjai könnyedén szánthatták. Oda sem tekintve, szemeit a derült, téli égre függesztve, lassan körkörös mintákat rajzolt belé alig mozgó ajkakkal, némán idézve meg az erőt, melynek vágyai szerint utat mutat majd neki.

– Vágy – tanította boszorkányanyja egy éjszakával azután, hogy először vérzett. – A vágy a legelső és legerősebb minden boszorkánytudás közül. Támaszunk, forrásunk, oltalmazónk. Tápláld, szeresd, óvd és élvezd ki, amikor csak lehet! Azt, mit egy boszorkány csupán akar, sokszor hiába űzi. Ám, mit vágyik, mindig eléri.
Anyja megengedőn intett, jelezve, hogy kérdezhet.
– Mindig? – tette fel a kérdést.
– Mindig. Éppen ezért olyan hatalmas és veszélyes is egyben egy boszorkány vágya.

Vágynia kellett a találkozásra, ezért hát maga elé képzelt egy ifjú lengyel garabonciást, kinek haja éppen olyan hollófekete, mint az övé, aki feketét hord, és ezüst ékszert visel mellé, melyre ősi, szláv igéket véstek a régi korok mesterei. Egy férfit, kinek szeme éppen olyan kék, mint a tiszta téli égbolt, érintése pedig, mint a nyári fuvallat. Forró és buja. Igen, vágyott volna találkozni egy ilyen birtok gazdájával.

Ujjai alatt életre kelt a varázs, kirajzolva számára az utat, az ő „lengyel garabonciásához.”



4.

Az utat talán bűbáj rajzolta ki előtte, de mintha komisz kecskelábú ördögök taposták volna ki az ösvényt, melyet járnia kellett hozzá.

Törvény volt, hogy a varázst megidéző boszorkány köteles bízni abban, és nem visszaélni annak jóindulatával. Így hát Danutának elsőként egy rossz, szálkás deszkákból összerótt kerítésen kellett átjutnia, majd következett a Sást a magasba emelő domb egyik meredek, ember nem járta oldala, ahol csak a csenevész, szúrós bozótba és a gyökerekbe kapaszkodva tudott leereszkedni. Utat tört magának az elszáradt, de így is pengeéles nádban, időnként igencsak vékony jégen botladozva, tűrve, hogy az alkonyi szél ismét a fülébe súgja a láp zagyva énekét és az inge alá csúsztassa kutakodó, mohó ujjait.

Danuta tűrte és ment tovább, befelé a lápba.

Boszorkánynagyanyja meséiben gyakorta szerepeltek a régi századok boszorkái, banyái, kik maguk mögött hagyták az ember lakta vidékeket és az erdőkben, lápokban, vagy éppen a hegyekben telepedtek meg. Magányukból erőt és tudást merítettek, ám ez idővel már nem csak testben, de lélekben is eltávolította őket az emberektől. Strigák lettek, csúf, ártó erejű banyák, kiktől még a fehér boszorkányok is féltek. E mesékben a strigák sokszor éltek hatalmas fák üregében, vagy éppen azok alatt. Lakhelyüket bűvös erővel óvták a hívatlan látogatóktól, és ha valaki mégis bejutott, jaj volt neki.

A fűzfa, mely a Sást övező, fagyott lápon emelkedett, s melyhez a varázslat vezette, Danuta szerint tökéletesen megfelelt volna egy a nagyanyja meséiből ismert strigának. Évszázados vén volt, fekete törzse görbe, csavarodott, mint egy nyomorék lába és még így télvíz idején is ragaszkodott száraz, barna lombjához, mely reszelősen fel-felsírt az alkonyi szélben. A sápadt téli napfényben a fa árnyéka mozdulni látszott lassan nyújtózva az övé felé.

Danuta még boszorkányként is megrémült tőle.

– Azért jöttem, hogy a „veres sásra” írt vigyek az otthonomnak – suttogta maga elé, emlékeztetve magát és újra megerősítve elhatározását. – Azért jöttem, hogy e birtok setét hajú, ezüstöt hordó garabonciás gazdájával találkozzam. Azért jöttem, hogy a „veres sásra” írt vigyek…

Imaként, bűvös igeként mormolta e szavakat, miközben közelített a fához.

Éppen olyan volt, mint boszorkánynagyanyja meséiben. A fa alá vezető utat bűvös ajtó zárta el. Látszatra nem volt egyéb, mint fagyott föld és gyökerek kusza sokasága, ám innét áradt legerősebben a Sást uraló erő. Elrejtették, hogy egyszerű ember fel ne lelhesse, és a mögötte megbúvó titkokat fel ne fedhesse. Nem volt rajta sem zár, sem pedig lakat, semmi olyasmi, mit avatatlan szem észrevehetne.

Táskájából előkeresett némi vasfüvet. Jobb lett volna, ha friss, ám sajnos utoljára a „veres sás” járvány előtt talált néhány csomóval. A vasfű frissen szakítva elbánt mindenféle zárral, az egyszerű lakattól a bűvigével lepecsételtekig. Ám szükség esetén, mint most, az ujjai között tartott, a saját hajával összekötözött csomó is megtette a hatását. Lassan, nyugodtan dolgozott, mint mikor piktor szánt ecsetével az értékes vásznon, ám ő nem meghúzta, hanem éppen ellenkezőleg, letörölte az értő kézzel megfestett vonásokat.

Körülötte a láp lassanként sötétségbe borult, a vén hold rideg fénnyel ragyogott le odafentről. Danuta tudta, hogy valójában a fogcsikorgatóan hideg téli éj semmivel sem félelmetesebb vagy éppen veszélyesebb, mint egy fülledt nyári. Mindkettőben vén és éhes dolgok bujkálnak arra várva csak, hogy valaki eltévedjen az éjben. Tudta, hogy így van, mégis jobban tartott ettől a hideg halálba dermedt láptól, mint a nyári nádasoktól. Ez utóbbiak sohasem voltak csöndesek. Bármi is járt bennük, csattogva, zúgva, tocsogva tette. A vénséges fűzet ölelő vidék azonban néma volt.

– Semmi sem néma, Danuta – tanította boszorkányanyja. – Magától sohasem az. Miként érző lélek és ép elme sem teremt soha ilyesmit, hiszen nem vágyik rá. A csendből semmi jó nem születik. Lásd, a felszabadult szerelmesek mily hangosak! Némaságba csak a szégyenteli, bűnös viszonyok fulladnak.

Anyja asszonyi léttel kapcsolatos példái mind jobban szaporodtak az évek során, ám szükség volt rájuk, hogy megértse világuk törvényeit. A jó dolgok, mint a boldogság, igazából sohasem csendesek. Még akkor sem, ha az ember igazából „néma” marad. Lénye, lelke mégis dalra fakad és megnyílik a világ előtt.

A nánai pap jutott eszébe, kit fiatalon küldtek a falujukba. Alig lehetett idősebb Danuta bátyjánál és reménytelenül szerelemes volt egy zsidó lányba. Papi hivatása és a lány származása semmilyen erővel le nem győzhető falat állított közéjük. Így esett, hogy boszorkányanyjának ismét igaza lett. Ezen a nyáron történt, hogy egy éjjel Danuta véletlenül tanúja volt kettejük találkájának. Pirultak, szégyenkeztek, egymás kezéhez is alig értek, a máskor szép beszédű pap éppen csak hallhatón dadogott valamit az agapéről, Isten szeretetéről, miközben Danuta nagyon is jól tudta, hogy inkább erosról, a férfiak és asszonyok szerelméről akarna szólni.

Ő tudta, hogy amennyire igaz volt mindaz, ami kettejük között volt, annyira maradt beteljesületlen. Számukra ott és akkor csupán ennyi jutott. Egyszer sem adták a világ tudtára fúlt hangú félszavakkal, örömbe veszett semmiségekkel azt, amit egymás iránt éreztek.

A zsidó lány volt azon kevesek egyike, kiket felnőttként ragadott el a „veres sás”, s mert a vallás és a szokás tiltotta, a fiatal pap búcsút sem vehetett tőle. Lopva sem merte felkeresni a sírját éjnek évadján a kis zsidó temetőben, a falu szélén.

A vasfű bűvös ereje nyomán végre engedett a fűzfa méhét rejtő ajtó.

Mohával és gombával benőtt, rothadó deszkákból összeácsolt lépcsősor vezetett lefelé. Miután újra körbepillantott a néma nádasban, táskája mélyéről előhúzott egy szépen faragott szelencét. Ez volt az egyik legféltettebb kincse, boszorkány hatalmának igazi bizonyítéka. A nagy augusztusi csillaghullás idején készítette, tánccal, borral és buja ígértetekkel csábítva el az égbolton átszáguldó csillagfik egyikét. Az ő ajándékát rejtette a ládika. Apró volt, alig nagyobb, mint egy szentjánosbogár, ám a csillagfi jóindulatából sokkalta fényesebben világított. Csókot lehelt rá, az pedig, mint delejes, kék fényű lámpás világította meg előtte a sötétségbe vezető utat.

Mielőtt belépett volna, még megszabadult kényelmetlen, súlyos bocskorától és harisnyájától. Nem illett volna ilyen módon „lábbal tipornia” vendéglátója otthonát.

Óvatosan lépdelt, meztelen talpa alatt szétmállottak a régi fokok. A lépcső se nem egyenesen, se nem csiga módjára csavarodva vezetett a mélybe, sokkal inkább volt olyan, mintha egy jókora féreg rágta, girbegurba üregbe szállna alá.

Először bizonytalanság, ám rövidesen aggodalom fogta el a sötétségtől és a rothadás édes bűzétől. A rendes, évenkénti szomszédolások alkalmával többször is látogatást tett a Nána környéki falvak, Köre, Sarud és Kömlő fehér boszorkányainál. A hagyományok értelmében a vendégnek illett bebocsátást nyernie vendéglátója otthonának legtitkosabb zugaiba is. Jól tudta hát, milyen boszorkánytanya az, melyet rendszeresen használnak és úgy sejtette, más „fehér” bűvölők otthona is hasonló lehet. Sem a valóság, sem a képzet nem hasonlított semmi ilyesmire, mint ami itt fogadta. Nem ilyen… csendes.

„A csendből semmi jó nem születik.” Igen, így mondta boszorkányanyja.

Képzeletében a fekete sörényű, ezüstöt viselő garabonciás alakja lassanként egy terebélyes, keléses testű, karvalyorrú banyává változott, fertelmes szájjal, telve vasfogakkal.

Lent a lépcsősor végén bokáig merült a hideg, megfeketedett sással és békalencsével teli posványba. Megborzongott tőle, de még mindig nem vitte rá a lélek, hogy visszavegye a bocskorát. Nem, arra majd odakint lesz szüksége. Összekoccanó fogakkal újra csókot lehelt a csillagfi ajándékára, amitől az fényesen felragyogott a kezében.



5.

Kevés veszélyesebb dolog létezett annál, minthogy egy bűbájos papírra vessen valamit. Rejtőzéssel telt életük erre jól megtanított minden boszorkányt, garabonciást és kóbor varázslót. Minden receptúra, minden írott szavakba börtönözött bűvös ige árulójuk lehetett. Emlékezetükbe kellett hát vésni minden rítust, minden varázslatot és tudást, és így átadni utódaiknak. Ám minden újabb szó, minden újabb mese, inkább elvett valamit az igazságból, sem mint hozzáadott volna. Tudásuk megfakult, töredékes lett s minden boszorkánynak magának kellett megkeresni az igazi hatalomhoz vezető utat.

Mégis. Mégis egyes csodák megérdemelték, mi több, megkövetelték, hogy a gyarló emberi emlékezetnél méltóbb módon őrizzék meg. Túl fontosak voltak, hogy a legkisebb részletet is veszni hagyják belőlük, túl sok áldozattal jártak, hogy valaha is szabad legyen elfeledkezni róluk és túlontúl nehezek, hogy a nemzedékről nemzedékre öröklődő, folyvást megkopó tudással még egyszer újra felidézhetőek legyenek. Segítség nélkül semmiképpen.

Danuta családjának boszorkánytanyáján is akadt egy ilyen. Tiszta, egyszerű vonalakkal megrajzolt kép volt, melyen a család első, Nánán megtelepedett boszorkánya frigyre lépett a földdel, kijelentve, hogy ez itt az ő birtoka. Évről évre, nemzedékről nemzedékre erősítették meg ezt a köteléket, ám sohasem feledték, hogy a Nánát megszerző boszorkány is futott valahonnan. Kényszerből jött ide, mert régi otthonából elűzték. Emlékezniük kellett erre, s hogy ez bármikor ismét megeshet. Akkor pedig szükségük lesz a tudásra, melyet hátrahagyott.

Sás valamelyik gazdája ugyanígy szükségét érezte annak, hogy emléket állítson egy hatalmas bűbájnak, talán vajákos élete legnagyobb művének. A fűzfa alatti üreg gyökerekkel átszőtt falára okker sárga agyagot tapasztott, erre festette meg bizonytalan, tán remegő kézzel húzott vonalakkal azt, amire emlékeznie kellett. Neki és mindazoknak, kik követik majd Sás gazdáiként.

Bár a hideg már-már érzéketlenné dermesztette a lábfejét és immáron a vádliján kúszott felfelé, Danuta fogvacogva sorra vette a rajzokat. Így kellett tennie, hiszen ő idézte meg a varázst, melynek a falu felett őrködő bűbájoshoz kellett vezetnie. Bíznia kellett benne, mert bár az vitte már különös helyekre, sohasem vezette még őt félre. Dolga volt itt, bárhogy reszketett is.

Közelebbről vizsgálva az agyaggal tapasztott falat immáron nem csupán reszketeg vonalakat, de közöttük mélyen vájt, vagy inkább belémart szimbólumokat is felfedezni vélt a csillagfi ajándékának kék fényében. Olybá tűnt, ezeket már a száraz felületbe vésték egy éles, durva szerszámmal. Kesztyűjét levéve megérintett egyet. Darázsmaráshoz hasonló fájdalommal fizetett érte.

Halkan jajgatva, ujjaival a szájában elmormolt egy fájdaloműző rigmust, és úgy döntött, megtartja a tisztes távolságot ismeretlen „vendéglátója” harapós művétől.

A vésett jeleket nem ismerte fel, talán közük lehetett a sásiak távoli mazowiai eredetéhez, onnét hozták magukkal ezeket, ám elhelyezkedésükből és egyes jelek ismétlődéséből következtethetett jelentésükre. A legtöbb rajzot körbefogták, egyfajta bűvös, védelmező keretbe foglalták. Nem volt lehetetlen, hogy ha rászánná az időt s keresgélne a lápon, találna is olyan köveket, fákat, melyeken fellelné őket. Legtöbbje elég egyszerű volt, csupán néhány vonalból állt, valószínűtlen, hogy avatatlan szem számára feltűntek volna.

Hosszú, fáradtságos és mindenekelőtt dermesztő munka volt újra és újra végigsétálni az üreg falát fedő rajzok előtt, kihüvelyezni azok értelmét, kiötleni és sutba dobni egyik-másik talányának megoldását, ám meg kellett tennie. Idegenben s talán tilosban járt, miközben elméje vad szűzföldet szántott, ahogy segítség nélkül nánai fehér boszorkányként próbált fényt deríteni a Sást oltalmazó titokra.

Számolatlanul teltek a percek, a fertály, sőt talán az egész órák a sötétben, miközben ő, mint ketrecbe zárt vad, ugyanazt a kört rótta egyre csak. Átfagyott, szeme sajgott az erőlködéstől, elméje pedig már tiltakozott az egyszerű gondolatoktól is, de folytatnia kellett. Nem azért, mert képtelen volt megérteni. Óh, mindenre, mi jó és szent e kék ég alatt, dehogy. Azért, mert megértette.

Úgy született az egész, mint sok más. Egyetlen keserűség és elkeseredés szülte, azóta már ezerszer elátkozott döntéssel. Századéve már, a hetedik ősszel, mikor a „veres sás” ismét elragadta a falu karonülőit és apró gyermekeit, s az uraság hallani sem akart arról, hogy a falujában élő lengyelek odébbálljanak, Sás lakói idejöttek. Ide, ehhez a már akkor is vénséges fűzhöz, melynek üregében a távoli óhaza egyik vajákosa lakott. Öreg volt már, unokái is fiakat és lányokat szültek ekkorra, öreg és keserű, és ugyanúgy a szükség űzte el egykori otthonából, mint Danuta ősanyját, aki Nánát birtokba vette. Régen volt már, hogy az emberek társaságát kereste, vagy azok az övét, ám mikor az egész falu könyörgött az ajtaja előtt, aszott és kérges szívében megéledt valami. Árnya és torz komédiája a törődésnek és szeretetnek, melyet egykoron saját gyermekei iránt táplált.

Kérték, mentené meg őket. Gyermekeiket, egyetlen örömüket, reményüket.

Gyermekek… Danuta torka elszorult.

Ősszel éjt éjnek át virrasztott láztól forró húga felett, küzdve, ahogy erejéből kitelt, majd küzdve a többiekért is. Tán még törvényt is szegett volna értük…

Gyermekek…

Egyezség köttetett hát azon a fájdalommal és kétségbeeséssel terhes éjjelen. A vénség hét ifjút kért, a legeszesebbek, a legrátermettebbek közül. Hetet, kik az évet vele töltik, segítségére lesznek, kedvére tesznek.

Ők emelték a falu körül a vésett köveket, ők járták el a vad és buja táncot minden nap- és holdünnepen, kántálva a szavakat, melyeket nem értettek, s mikkel lépésről lépésre édesgettek közelebb magukhoz egy messzi földről érkező, ember előtti gonoszt.

Ősz eleje volt, mikor az utolsó tánc, az utolsó dal és az utolsó szentségtelen ölelés végül megidézte azt, mi vén volt már akkor is, mikor a Kereszt árnya a földre vetült. Azt, mi dacolt az idővel, s az egymást követő korokkal. Ősi volt, éhes és hatalmas. Elég hatalmas ahhoz, hogy megóvja Sást a „veres sástól”.

Őket hetüket vitte el először. Sás bezárkózott azon az éjjelen, ám mind hallották azt, mit fiaikkal és lányaikkal tett. Hallották sikolyaikat, kiáltásuk, minden kínját annak, ahogy egy elkínzott lélek eltávozik meggyötört testéből.

Hallották és mind sírtak. Bánták először, majd még ezerszer utána, hogy kérték a vént, segítsen rajtuk. Bánták keservesen, mert a hét kínjainak hangja fülükben kísértett még sok éjjelen át. Volt közülük, ki nem bírta, kútba ölte magát, vagy hurkot vetett a saját nyakába. Mit számított már a kárhozat, ha elhallgat a gyermekek hangja. Sás gyászolt és rettegett, várva az őszi „aratást”.

Ám a „veres sás” elmaradt. Elmaradt akkor és még a rá következő hat éven át.

„Adasson egy a sok helyett. Egy, ki méltó, ki kiáll, ki mindük kínját magán viseli” Így szólt az egyezség, melyet a vén, s vele egész Sás megkötött a gonosszal.

Danuta látta őt. A vén, mazowi csúz marta kezeivel festette fel iszonyú képmását az agyagfalra. Görnyedt volt, karmos kezei csaknem a földet súrolták, alakja pohos és petyhüdt, mint egy kövér vénemberé, fején csavart szarv, akárcsak a kosoknak. Körötte emberek összemosódó alakja, kik tánccal, dallal, szentségtelen öleléssel hódoltak előtte.

Hiába jött, most már tudta. Óvó igékért, gyógymódért kelt útra, hogy megóvja a faluját, ám ezt nem vihette haza. Emlékezni fog a rettenetre, amíg csak él, de nem adja tovább soha.

„Adasson egy a sok helyett. Egy, ki méltó, ki kiáll, ki mindük kínját magán viseli” Ő lesz az, ki ezt megteszi. Minden évben, mikor csak eljön a „veres sás”, mikor elragad valakit. Ezt megtehette, ám fehér boszorkányként nem hozhatott ilyen romlást az otthonára.

Magában keserűen búcsút mondott hát a gyógymódnak, a fekete sörényű, ezüstöt viselő lengyel garabonciás ábrándjának és elindult felfelé a girbegurba lépcsőn.

Fény szüremlett le odafentről. Talán már hajnalodott a lápon.



6.

– Azt mondják, a legmélyebb sötétségben születhet a legtisztább fény – tanította boszorkányanyja. – Ám az igazán szomjazó, túl sokszor hajlamos beérni akár poshadt vízzel is.

Messze volt még a hajnal a Sást ölelő láp felett. Lámpások fénye áradt végig a vén mazowi egykori otthonába vezető alagúton, mögöttük pedig Sás lakói álltak. Férfiak, asszonyok és mindenre, mi szent és jó a kék ég alatt… gyerekek.

Danuta elcsigázottan tekintett rájuk a lent átéltektől és végtelen szomorúsággal. Elméje kimerült, a csalódottság érzése elnyomta benne a vágy minden maradékát, így még arra sem használhatta volna hatalmát, hogy fusson. Hogy meneküljön. Fehér boszorkányként pedig nem árthatott. Olyan törvény volt ez is, mint ami hallgatásra és tűrésre kötelezte, mely megkötötte a kezét a húgával szemben. Kesztyűs kezek nyúltak felé, ragadták meg ködmönét és rángatták minden irányba. Gombjai repültek szerteszét, ruhái szakadtak, ahogy taszigálták. Nem a falu felé. Be a lápra.

Szeme káprázott a lámpások fényétől, s ahogy a mohó kezek munkája nyomán mind szegényesebb és ziláltabb lett a ruházata, úgy mart bele egyre erősebben a téli éjszaka minden hidege.

Küzdenie kellett volna. Ütni, karmolni, harapni akár, majd futni… Küzdeni... Ez a szó tompán, semmit mondón visszhangzott kimerült elméjében.

Botladozva próbált lépést tartani a sásiakkal, kiknek hangja, beszéde mind inkább zagyvasággá, torokhangú kántálássá folyt össze a tudatában. Egymás között sutyorognak talán? Vitáznak róla, hogy mit tegyenek vele? Hogy vajon helyes-e ezt tenniük? Vajon ennyi év és ennyi áldozat után gondolnak még erre?

„Adasson egy a sok helyett. Egy, ki méltó, ki kiáll, ki mindük kínját magán viseli” Így szólt az egyezség a Vízözön előtti gonosz és a falusiak között. Száz éve már az első alkalomnak, talán ez sem volt immáron több számukra, mint egyszerű, évenkénti szokás, mint a farsang vagy a húsvét.

Fertályóra múltán úgy tűnt, a sásiak elérték céljukat. Viharvert kopjafa emelkedett egy halmon, körötte pedig hiába a téli fagy, zöldellt a fű. Tövénél indigószín gombák emelték kalapjuk a hideg holdfényben.

„Adasson egy a sok helyett…”

Danuta maradék ereje is odalett. Lábai elgyengültek, összecsuklott volna, ha a sásiak nem tartják meg. Odalökték a kopjafához, megmaradt ruháit is lecibálva róla, csuklójánál fogva odakötözték hozzá.

Reszketett a hidegtől és a félelemtől egyaránt. Gondolj! Tégy! Vágyj! Vágyj már valamire! Idetereltek, mint az áldozati bárányt, és neki adnak, ha nem teszel ellene!

Hazavágyott. El innen, vissza a falujába, boszorkányanyja szoknyája és az otthoni kandalló melege mellé. Haza… ám nem volt ige, mely elvihette volna innen.

Egy sási asszony odalépett hozzá, kezében kulacsot tartott, amit Danuta vacogó ajkai közé dugott. Karcos ízű, fejbekólintó erejű ital folyt végig a nyelvén, majd le a torkán. Talán ez is a mazowi szertartás része volt? Ezt itta az első hét is utolsó éjszakáján? Vagy mindez csupán egy apró kegyelem a sásiak részéről, hogy a szesz elbódítsa és könnyebb legyen neki mindaz, mi rá vár? Nem tudhatta.

Bensője hamarosan jóleső meleggel telt meg, tagjai immáron nem a fagytól, hanem az italtól zsibbadtak, ő pedig, mint kétségbeesett szomjazó a poshadt vizet, nagy kortyokban nyelte a kulacs tartalmát éppen úgy, mint megeredő könnyeit.

Mire a végére ért, a sásiak az asszony kivételével eltávolodtak tőle, hátat fordítottak neki. Neki és borzalmas művüknek, mellyel újra megváltják maguknak a névtelen gonosz jóindulatát.

Fáradt, elgyengült elméje már nem tudott ellenkezni. Sem sorsa, sem az ereiben égő szesz erejével szemben. Sírt, ám közben mosoly, igaz, torz, groteszk mosoly ült ki könnyben ázó arcára.

Végül mind elmentek. Vissza Sásra, a fehérre meszelt, kék lábazatú, virágokkal teli, festett falú otthonaikba, hogy reggel a harang hívó szavára ismét a templomba gyűljenek, imával dicsérni az Urat. Az égit éppen úgy, mint a lápon kísértőt.

Körülötte énekelni kezdett a nád. Zsongó, zsizsegő hangon egy gúnyos, dévaj nótát a vágytól vak szeretőkről, kik elvesztik egymást a zöld rengetegben s végül jobb híján azzal hálnak, kit találnak. Mert itt, a nád rejtekében szabad a bűn és az istentelen szerelem, s tettüknek nincs más nyoma, csak a láp felett zsongó, zsizsegő nóta, mely másokat is a példájukra csábít majd.

Hallgatta a nádast. Hagyta, hogy dala bekússzon a fülébe, zsibbadt tagjaiba, had hitesse el vele, az, mi rá vár, nem oly szörnyűséges, s mint oly sok más titkot, ezt is megőrzi majd a körülötte surrogó nád.

Kis idő múltán újabb hangok „csendültek fel”. Zagyva, motyogó szavak sokasága tolakodott bele a nád énekébe, összekuszálva és érthetetlenné torzítva azt. Zsongó elméje alig hallotta őket, ám emberi szavak voltak egytől egyig. Nyelveken, melyeket nem beszélt, ám most mégis értett, suttogtak, hadartak, sikítottak, egymással tusakodtak, úgy igyekeztek hallatni a saját hangjukat.

Kik ők? Mik ők?

Cuppant a fagyos sár, és a lápi erdő halott fái között szinte kiolvadva a téli éj sötétségéből előlépett végül Sás istene.

A vén mazowi hízelgett a róla festett képpel, vagy csupán csak képtelen volt visszaadni azt a rideg iszonyatot, melyet otthona patrónusa árasztott. Danuta a nánai hajadon, el akart fordulni tőle, hogy ne lássa, mintha csupán ennyivel megoltalmazhatta volna magát attól, ami következik, ám Danuta, Nána fehér boszorkánya még utoljára úrrá lett a félelmén, erőt merítve mindabból, mi azzá tette, ami volt, és belenézett a rémség ősöreg, vak szemeibe. Tudta, hogy ritka, rettenetes kegyben van része. Olyasmire vethette a szemét, mely talán már a Vízözön előtt is e földet járta, s a bibliai Káinfiakat gyűjtötte maga köré.

A zagyva hangok felerősödtek a fülébe hörögve, kántálva követelve maguknak mind több és több figyelmet. Eközben Sás kosszarvú oltalmazója lassú, ráérős léptekkel megindult feléje. Miért sietett volna? A század során vajon hányszor tette már meg ezt az utat, újra és újra közelítve a felkínált ajándékhoz, mely úgysem szabadulhatott meg a sorstól, mely rá várt?

Morgás tört fel az ősi rém torkából. Mély, reszelős, és mindenre, mi jó és szent a kék ég alatt, szomorú. Danuta tudta, érezte, hogy az, miként a tompa elméjében kavargó hangokról is tudta, embertől ered, szóljanak bármilyen nyelven is. Miért? Mi tölthetett el szomorúsággal egy ennyire vén és rettenetes iszonyatot?

Hiszen itt állt előtte! Pőrén, megkötözve, mint annyian őelőtte!

Pőrén... megkötözve...

…mint annyian őelőtte…

Ködös elméjében felrémlett az első hét története. Kik tánccal, dallal, szentségtelen öleléssel hívták őt, s boldog mámorban adták át magukat neki, bármi is lett végül a sorsuk. De ő nem. Miként oly sokan sem őelőtte. Ezért kiabáltak hát, ezért sikoltottak benne. Mert nem adták magukat önként. Nem voltak sásiak!

Nem tudhatta, miként esett, hogy egy napon a táncot, a dalt és az ölelést kötél és sírás váltotta fel. Tán nem akadt több sási, ki kész volt rá, tán a falu egésze feledte el, mily fontos ez. Fogták hát, kit értek, átutazókat, magányos vándorokat, bárkit, aki csak a kezük ügyébe került, és mikor tehették, kihozták ide. Feledték, hogy az áldozat ünnep, hogy mámor, s hogy az életből halál, a halálból pedig élet fogan az ősi törvény szerint.

Sás igazi ura végül megállt előtte. Fölé magasodott, Danuta orrát megcsapta visszataszító teste bűze, csapzott, sötét bundája avas szaga. Állt előtte, s a boszorkány csúfnak látta, miként képzeletében azt is, ki ide csalta, s a falu szolgálatába állította őt. Kötötte az alku, az eskü, melyet tett, ám az évek múlásával elmaradt mindaz, ami percnyi örömöt jelentett végtelenre nyúlt életében.

Danuta egy része berzenkedett e tudás ellen, csakúgy, mint amit ott az üregben megismert. Fülébe hangzott a hét minden sikolya és kiáltása, annak nyomán, mit e fertelem tett velük, s egy másik felében mégis szánalom ébredt benne iránta. Miért? Mindenre, mi jó és szent a kék ég alatt, miért?
Iránta? Vagy azok iránt, kiket hozzá hasonlóan idekötöttek, hogy a láp ura a kedvét töltse velük, ahogyan csak akarja? Nem tudhatta.

A vénség felemelte görbe, karmokkal teli mancsát és végighúzta azt könnyáztatta arcán. Kevés pillanata akadt Danuta életének, mikor bánta, hogy fehér boszorkánnyá lett. Mikor arra kényszerült, hogy elfogadja, nem óvhatja meg húgát, az egyik volt, s most ez a másik. Mert ezekben a pillanatokban, mindez nem áldás volt, hanem átok számára. Tudással ruházta fel, az pedig rettenetes képzetekkel arról, mi történt itt, és mi fog történni vele ezután. Miként falja fel, nyúzza meg elevenen s éli ki rajta kéjvágyát ez a szörnyeteg, mindezt egy időben akár.

Orrában érezte immáron a vad hímszagot, melyet a láp urának alteste árasztott, de nem nézett oda. Utolsó erejével még felszegte a fejét, belenézve a vén és világtalan szemekbe, várva a fájdalmat és a gyalázatot.

Hazavágyott. El innen, vissza a falujába, boszorkányanyja szoknyája és az otthoni kandalló melege mellé. Haza… ám nem volt ige, mely elvihette volna innen.

Megadta magát az elkerülhetetlennek.

– Megadod magad – zúgta a nádas, reszelős, nem emberi torokból eredő hangon. – Nekem adod magad. Éppen úgy, ahogy a fajtád tenné. Szolgálatot, viszonzást s önmagát kínálva azért, hogy máson segítsen. Otthonodon, húgaidon, kiket még nem ragadott el a „veres sás”. Még a Megfeszített papján is, ki éjjelente Ádám lányáért imádkozik titkokban. Azokon, kiket ide kötöztek.

Danuta összeszorította a fogát. Ne szólj szám, könyörgött. Hallgass!

– Segítenél, még ha ártanál is, mert boszorkányvéred forr az esküszegés miatt. A kikötözöttek miatt. Megtennéd, pedig taszít a gondolat, hogy árts. Miként az én érintésem is.

Görbe karmok helyett ezúttal ujjak simítottak végig az arcán. Férfi ujjak. Tudta, mire készül a lápi ördög, hát behunyta a szemét. Ne szólj szám, ne láss szemem!

– Fertelmesnek találsz, mert tudni véled, mit tettem, s miként tettem. Nem hiszed, hogy másutt, máskor, másként tennék.

Nem, valóban nem hitte. Szólt hozzá, hitegette, csábította, de ő nem hihette egy szavát sem.

– Mikor a világ még ifjú volt, s a Kereszt árnya nem borult rá, sokszor éppen a te fajtád táncolt nekem. Énekelt, mulatott, a sárga avarra vagy a nyári gyepre hívott. Ölelt, ígért, esküdött. Egy a sok helyett. Egy a sok helyett – ismételte.

Nem hihetek neki!

A vén mazowi rém eloldotta kötelékeit.

– Kár – suttogta a téli láp. – Rég volt, hogy szót válthattam valakivel. A legtöbben nem hallanak már minket. Nem hallják a hangunk, sem azt, hogy mire vágyunk. Szólni s útra kelni vágytam, ám most beérem ennyivel is. Menj hát, Nána fehér boszorkánya! Ha nem lehetsz igazán az Egy a sok helyett, úgy menj!

Menj! – mondta, ám Danuta lába nem mozdult. Hitegette, csábította, alkura akarta kényszeríteni, ám amit mondott… igaz volt. Megadta magát neki, tegyen, amit akar vele, ám büszkeségből, nem pedig alázatból és nem vágyból. Vágyból, hogy segítsen a faluján, még élő húgain és azokon, kiket előtte kötöztek ide.

Adasson egy a sok helyett!

– A falumat akarom. A jó létét, a gazdag termést, védelmet az urak szeszélyétől – mondta ki végül. – A húgaimat akarom és a gyermekeket. Hogy soha többé ne kelljen félniük a „veres sástól” és más fenétől! Az igazságot akarom azoknak, kiket a sásiak jólétéért áldoztak fel!

– Akarom, akarom, akarom! – visszhangozta a láp. – Akarod. Mi az, amit magadnak vágysz? Amiért elbírod majd az érintésem, elfogadod a gerjedelmem, kiszolgálod az akaratom?

Elképzelte a lengyel garabonciást fekete sörényével, szép szakállával, ég-tiszta szemével, az ezüsttel. Elképzelte a férfit, annak éles nyelvével és eszével, mégis sima modorával. Elképzelte az időt, melyet együtt töltenek, a fiakat, kiket adna neki, és lányokat, kikben tovább élne az ő fehér boszorkánysága. Elképzelte azt is, mert egyszer majd el kell következnie, mikor egyikük majd dönt. Magától, saját akaratából, hogy Egy legyen a sok helyett.

Ezüst gyűrűs kéz simított végig ismét az arcán, Danuta pedig kinyitotta a szemét. Őt látta, a lengyel garabonciást fekete sörényével, szép szakállával, ég-tiszta szemével, az ujján és nyakában ezüsttel. Őt látta, nem a láp ördögét. Őt látta, mert őt akarta, őt vágyta látni. Őt fogja látni egész életében.

– Jer! – fogta kézen, és húzta magához a férfi. – Jer, Danutám!

Ment. Lábujjhegyre emelkedve csókolta urát, nyelve játszott az övével, miként annak keze az ő meztelen testével. Csókolta, elgémberedett ujjaival közben pedig övét oldotta meg. Lehúzta magával a földre, miként a Kereszt előtti boszorkányok is tették. Le a kopjafa tövébe. Suttogott, ígért, csábított, a férfi pedig felelt a szavára.

Körülöttük énekre kelt a nádas. Zsongó, zsizsegő hangon egy gúnyos, dévaj nótát dalolt a vágytól vak szeretőkről, kik elvesztik egymást a zöld rengetegben s végül jobb híján azzal hálnak, kit találnak. Mert itt, a nád rejtekében szabad a bűn és az istentelen szerelem, s tettüknek nincs más nyoma, csak a láp felett zsongó, zsizsegő nóta, mely másokat is a példájukra csábít majd.

Hangosan és tisztán énekelt, mint Heves nagy templomának kórusa, betöltve az egész lápot. Elnyomva a Sás felől érkező sikolyok és kiáltások hangját.



7.

– Hatvanhat éve annak az éjnek a sási lápon – mosolygott a falu szélén álló nagy ház gazdasszonya. – Hatvanhat év, és a „veres sás” elmaradt, miként az összes többi csapás is. A forradalom idején vér áztatta az országot, ám annak tragédiája minket elkerült. Apáitok mind visszatértek, visszavették földjüket, házukba asszonyt vittek, ezért ülhettek ti itt és mind, kiben nem volt elég bátorság eljönni hozzám, hallani az igazságot.

Felállt karosszékéből.

– Most menjetek! Rövidesen itt a Szenteste és nem venném a szívemre, ha apáitok eltiltanának az ünnepi mulatságoktól. Nem való az ilyen büntetés a fiatal lányoknak. Rejtsen el előle titeket a friss hó s a téli éj! Menjetek!

A ház küszöbéről az egyik lány visszafordult.

– A lápi ördöggel mi lett ezután?
– Az, aminek az egyezsége szerint lennie kellett – felelte neki. – Hatvanhat éve már annak az éjnek Sásott. Unokáim is lányokat szülnek mára, olyanokat, mint te. Boris, ő pedig betartja, amit ígért. Kórság, rontás, felzúdulás mind elkerüli Nánát éppen úgy, mint engem a kor. Betartja, amit ígért és vár, hogy egy azok közül, kik életüket neki köszönhetik, elé álljon. Egy legyen a sok helyett, ki köszönetet mond neki. Erre vár már mióta. Menj hát unokám leánya, érjen otthon a hajnal, s ha úgy érzed, dolgod van még itt, akkor az Újévben elvárlak.

Csodálkozást látott a lány arcán. Hitetlenséget, ám egyben kíváncsiságot is, mely minden jó boszorkány sajátja.

Hatvanhat éve már annak az éjnek a lápon, volt hát ideje megtanulni a türelmet, miként volt és lesz is ideje kivárni azt az egyet, ki eljön, ki tánccal, dallal és öleléssel köszönti majd a szolgálatot, hogy végül Egy legyen a sok helyett. Egy ő helyette.

Mert nincs ennél nagyobb szabadság a kék ég alatt.

Sem nagyobb teher.

Vége

Előző oldal Zanbar