Végállomás, szétmállás

A jövő útjai / Novellák (115 katt) Mortelhun
  2021.10.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/10 számában.

Korán keltem aznap, olyan hajnali 4 körül. Tudod, ez az az időpont, amikor már éppen ébredezni kezd a város, de az utcáknak még megvan az a csendes romantikája. A kis garzon, amiben élek, afféle aprócska menedékként ölelt körbe, és benne a régi, kis, kotyogós kávéfőzöm, mint igaz barát és lakótárs kísért utamon nap, mint nap. Ezen a hajnalon is. Amint lefőtt a forró, fekete eme korai órán, töltöttem egy jó nagy csészével, majd leültem a kis konyhaasztal mellé, és miközben cigarettára gyújtottam, még egyszer átfutottam az üzenetet, amit kaptam. A nikotin és a koffein, mint egy szerető testvérpár, kéz a kézben csiklandozta a lelkemet, amíg olvastam.

Rutinmunkának ígérkezett a megbízás. Pár tucat raklami alakváltó igyekezett beszivárogni szeretett városunkba, és nekem ezt kellett megakadályoznom. Gyűlöltem ezeket az aprócska, alig ötven centis lényeket. Bárkinek az alakját képesek voltak felvenni, majd az emberek közé beszivárogva iszonyatos pusztítást tudtak végezni, vagy éppen loptak, csaltak, hazudtak. Mikor mit. Beilleszkedni képtelenek voltak. Rusnya, nyálkás, halszerű lények voltak 8 lábbal, mint egy kibaszott pók, de amikor átváltoztak, tökéletesen jelenítették meg az utánozni kíván életformát. Ez esetben az embert. Sőt! Most egy egész busznyi nyugdíjas turistának álcázták magukat az informátoraim szerint. Legalább ötvenen lehettek ezek szerint. Valamire nagyon készülhettek, hiszen nagy számban és igen feltűnésmentes alakban akartak akcióba lépni. Annyit infót kaptam, hogy a busz egy olyan útvonalon fog menni, ahol egy hidat újítanak fel, és ott legalább félórát fognak rostokolni. Számomra az pont elég idő.

Aznapra szereztem birodalmi elfoglaltság engedélyt, amellyel napi munkát lehetett vállalni, majd hajnalban melóra jelentkeztem. Megkaptam a munkaruhámat, a fegyveremet pedig a régi málhazsákomban vittem a helyszínre. Reggel a forgalom irányítását adták nekem feladatul. Jobb nem is lehetett volna, hiszen nem kellett messzebbről igen feltűnően valamilyen egyéb munkát otthagynom, hanem közvetlenül a busz közelében ténykedhettem. A raklamiak érkeztét olyan 11:30-ra jósolták, és előtte pár perccel már láttam is a Taurus 2000 típusú buszt feltűnni a távolban. Jeleztem nekik a vörös ledrúddal, hogy álljanak meg. Úgy is tettek. Nem tudtam, hogy a sofőr is benne van–e a buliban, de azért intettem neki. Visszaintett. A zsákom a közelben hevert. Odaléptem és a vállamra vettem. Lustán léptem oda a buszhoz, majd faarccal bekopogtattam az első ajtón. A sofőr kérdőn nézett rám, intettem nyissa ki. Megvonta a vállát és a panelt megnyomva maga előtt kinyitotta az ajtót.

– Hello uram! – intettem felé könnyedén.
– Üdv! Van valami probléma? – kérdőn nézett rám.
– Ami azt illeti, igen…

Nem volt ideje reagálni. A speciálisan kialakított málhazsákom kettéesett, és előbukkant a benne rejtegetett ősrégi AK 47-es, mely átesett némi átalakításon, plusz a töltények is egyfajta robbanó, savas töltetű cuccok voltak. A feje érett dinnyeként mállott szét, majd az utasok felé fordulva tüzet nyitottam. Valóban, úgy volt, ahogy mondták. Három tucatnyi nyuggernek álcázott raklami alakváltó tömörült a buszon. A fegyverem üvöltött a kezemben, a lövedékek beterítették a buszt. Húscafatok és vér keveredett a levegőben porló savval, miközben a lőpor is adott egyfajta bukét a mészárlásnak. Talán ha két percig tartott az egész. Nagy ellenállást nem tanúsítottak. Megcsonkított vagy éppen fej nélküli testek dőltek sisteregve a botokra és járókeretekre, mikor vége lett eme magasztosnak nem nevezhető tisztogatásnak. 5 perc múlva már a helyszínen sem voltam. Odakint a melósok ijedten léptek meg, én pedig az öreg Harley nyergébe pattanva pillanatok alatt elhúztam a helyszínről. A raklamik, ha álcázva vannak, haláluk után nem sokkal átalakulnak hal és pókszerű, nyálkás mivoltukba, hazafelé igyekezve elképzeltem a félszáz undorító lényt majd a buszon.

Felkacagtam.

Otthon bontottam egy sört, majd küldtem egy üzenetet: „kész a meló”

Válaszként megérkezett a kialkudott 100.000 birodalmi peták. Kortyoltam a sörből, és a cigim után nyúltam. Úgy félóra telhetett el, amikor megcsörrent a kommunikátorom.

Felvettem. Sarah volt az, az egyik összekötőm.

– Kapcsold be a tévét! – mondta, majd bontotta a vonalat.

Így tettem. Minden csatorna a mészárlás helyszínével volt tele. És még valamivel, amitől émelyegni kezdtem, és a világ is forogni kezdett velem. Bár az arcokat kitakarták, és el volt homályosítva a busz belseje is, az tisztán látszott, hogy nem a rohadt alakváltók gusztustalan testével van tele a busz, hanem idős emberek holttesteivel. Tudtam, hogy bajban vagyok. Csőbe húztak, hirtelen tippelni sem tudtam, ki lehetett az, aki ezt így megtervezte. A szakma fele félt tőlem, a másik fele gyűlölt. Így aztán bárki intézhette ezt. Egy busznyi nyugdíjast gyilkoltam le. Nem is volt kérdés, hogy órák alatt kiderül, ki is lehetett az elkövető.

Most pedig ülök itt, ismét közeleg a hajnal, előttem cigi, egy félig üres whiskeys üveg és egy pisztoly. Azt nem tudom, hogy ha ideérnek a roham-kiborgok, ellenállok-e, de abban biztos vagyok, hogy ha túlélem mindezt, kiderítem, ki dobott bele ebbe a kádnyi szarba. Hallottad ezt a mormogást? Nem, nem az ég dörgött, a lenti ajtót robbantották be. Itt vannak a kiborgok. Hát ez is eljött. Talán még jelentkezem. Az élet szar. Viszlát.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 1 db)