XII.LFP.AMF - A részletek gyűjtője

Fantasy / Novellák (81 katt) Koncz Mars János
  2021.12.26.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra…
karakter-concept09.jpg


Prológus: A hanyatlás kezdete

Az ezerhatszázas évek vége nem kedvezett az Oszmán Birodalomnak magyar földön. 1697 szeptember közepén II. Musztafa szultán és Elmasz Mehmed pasa serege felett aratott elsöprő győzelmet Savoyai Jenő, magyar származású császári hadvezér Zentánál. A pasa meghalt a tiszai átkeléskor dél-kelet felől támadó huszárok rajtaütésekor, ahogy a rendezetlen és meglepett török seregből még vagy harmincezer közkatona. Akkor ott a törökök még nem sejtették, hogy a had a muzulmán birodalom történetének egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el, amely magával hozza azt, hogy megindul a népük kiűzése az európai kontinensről.

II. Musztafa ekkor már két éve ült a trónján, de az első, temesvári hadi sikerét nem követte újabb. A zentai attakot követően az egész Balkán-félszigeten csak vereségek, veszteségek érték. Mindent elvesztett, s nemcsak Magyarországról, hanem az Una és Száva menti vidékekről is le kellett mondania. Sokan hozzá nem értésével és katonai tapasztalatlanságával magyarázták a dicstelen éveket, mások az akkori világpolitika pálfordulásaival és háttéralkuival.

Csak kevesen, igen kevesen ismerték a valóságot, amely túlmutatott a bécsi és párizsi főúri lakosztályok beillatosított világában köttetett megegyezéseken vagy a Magyar Királyság belső feszültségektől terhes állapotain. A szultánt a zentai vereség után nyolc évvel megfosztották a trónjától, majd nem sokkal később – megbízható források szerint – meg is mérgezték öccse, az új szultán, II. Ahmed utasítására az akkoriban törökhonban divatos nadragulyakivonattal, amit a hölgyek oldatként szépészeti célokra tartottak.


Első fejezet: Az amulett

A szultán trónvesztésének és halálának idejétől pörgessük vissza kissé az idő nyikorgó kerekét! Odáig, ahol a birodalom jelentősége hanyatlani kezdett és az egykori dicsőség emlékké vált.

A zentai ütközetkor a szultán félholdas zászlói alatt vonuló hatalmas sereg jó része a Tiszába fulladt, mert akit a vízig szorítottak, az oda is veszett: a törököknél valamiért hanyagolták az úszásoktatást, így számukra ez a közeg a halált jelentette, ha nem ért le a talpuk. A Tisza pedig alattomos folyó, még a jó úszóknak is kihívást jelenthetnek búvó örvényei. A sereg megmaradt része szervezetlenül vonult vissza kelet-délkelet felé. Volt, aki Temesvár erődjét vette célba, mások Belgrád felé húzódtak. Egy maroknyi lovas és egyetlen szekér menekült csak úttalan utakon Arad felé, ám ők belefutottak egy portyázó magyar seregbe, többségüket kardélre hányták, a szekeret feldúlták. Ketten tudtak elmenekülni: egy fiatal török szpáhi és egy vénséges tudós. Ez utóbbiról senki sem sejtette, mit keres a török sereg vezetőségének közelében, de sokan suttogták, hogy bűbájos méregkeverő, talán élet és halál ura is.

A fiatal lovaskatona igyekezett védeni a vénséget, hiszen ezt kapta feladatául, ám egyre lehetetlenebbnek tűnt a vállalkozás. Hiába a mértéktelen titkos tudás, a test erózióját nem pótolhatta semmi: a vénség már alig bírt a lován ülni és vágtáról szó sem lehetett. A szpáhi tudta, hogy csak idő kérdése, mikor futnak bele újabb lovasokba.

Már egészen közel jártak Aradhoz, de szerencsére elkerülték azt. A testőrséget adó legény nem is értette, mit keresnek itt, hiszen ezt a várost már vagy tizenöt éve visszabitorolták az erdélyiek az Oszmán Birodalomtól. Mielőtt a városfalon kívül szolgáló véderők észrevehették volna őket, délkeletnek fordultak, és a hegyek közt belovagoltak a Maros völgyébe Lippa vára felé.

– Mit akarunk itt? Ez itt már az Erdélyi Fejedelemség területe – kiáltott oda a kuruzslónak, akinek láthatóan már meglehetősen szürke színe volt a kimerültségtől. A vénség nem felelt. A várostól nem messze egy gázlón átkeltek a leapadt folyón a túlpartra, majd elkerülve a főleg szefárd zsidók leszármazottai által lakott településrészt, rövidesen beléptettek az egyik észak felé nyíló völgybe. Itt már végképp elvesztette a fonalat az ifjú vitéz, ám az agg láthatóan célzatosan bandukolt lovával az árnyas, szűk völgyben.

Talán fél órányit baktathattak a szénégetők által járt elhanyagolt úton, amikor egy sötét sziklához érve bekanyarodtak az erdőbe. A csapás egy ütött-kopott, gerendákból ácsolt házikóhoz vezetett, amelynek tetejét lapos palakövekkel fedték. Szánalmas, lelakott vityillónak tűnt, bár a síkvidék vályogviskóinál időtállóbb építménynek.

A vénség itt megállt és intett a szpáhinak, hogy segítse le a számára kényelmetlen katonai nyeregből. Amint lekászálódott és összeszedte magát, odabotorkált a viskó deszkaajtajához és bezörgetett. Bentről valami mozgolódás hallatszott, aztán egy, a tudós törökhöz hasonló korú öregasszony jelent meg az ajtónyílásban. Néhány pillanatig csak bámulták egymást, aztán a vénasszony ezerráncú arcán valami bizonytalan mosolyféle jelent meg:

– Hassan? Te vagy az? – innen mondott valamit a székelyföldiek érthetetlen, kacskaringós nyelvén, majd kilépett és megölelte a másik vénséget. A lovaskatona értetlenül figyelte az eseményeket, hiszen bár időtlen idők óta török uralom alatt élt ez a terület, a helyiek sohasem mutatkoztak barátságosnak. Egyedül nem is volt ajánlatos a hegyek közt kóborolni, mert könnyen szekercével a hátában térhetett meg az ember Allahhoz. A két öreg viszont látható szeretettel viszonyult egymáshoz, mint két egykori szerelmes, akiket szétszakított az élet, ebbe bele is törődtek, de amikor találkoznak, akkor örök barátsággal hajlanak a másik felé. Vajon a sereg méregkeverője kötődhetett valamikor ilyen érzelmi szálakkal a megvénült anyóhoz?

A katona leszállt a ménjéről és kicsapta legelni a lovakat, ő maga pedig leült egy tuskóra, hátát egy ezeréves bükkfának vetve. Pihent, de a figyelme egy pillanatra sem lankadt, amíg a öregek bementek a házikóba.

Talán negyedórányit lehettek oda, amikor újra megjelentek. A néni egy tálat hozott elő, amin sötétszürke, durva kenyér és alma pihent. Láthatóan restelkedve kínálta meg a katonát:

– Van egy kis húsunk is, fiam, de ti azt nem eszitek! Disznó.

A szpáhi elfogadta az almát és a kenyeret, falni kezdte őket. A két öreg még beszélgetett pár percet az érthetetlen nyelven, majd az agg tudós intett a katonának, hogy segítse vissza a nyeregbe. Elköszönt az asszonytól, majd intett a legénynek:

– Innen te vezetsz! Mehetünk Temesvár felé.

A Maroshoz érve elindultak a gázlóhoz, oda, ahol átkeltek idefelé, de alig érte a lovak patája a túlpartot, határvédők ütöttek rajtuk és rövid csetepaté után lekaszabolták mindkettejüket.

Az erdei kunyhóban az asszonyság öreg szíve megfacsarodott: érezte, hogy eltávozott az, akit valaha mindenkinél jobban megszeretett, és aki beavatta őt a Kelet érthetetlen mágiáiba. Immár semmi sem maradt belőle, csak az emléke és az amulett, amit itt hagyott az asztalon. A néni lehunyta könnyes szemét és újra fiatalnak, daliásnak látta az éleseszű férfit, aki bár ellenség kellett volna legyen, a legkedvesebb lénnyé vált.

Elmúlt.

Az értéktelennek tűnő amulettet a rajta fityegő lánccal a kisded nyakába akasztotta, akit a lánya hagyott rá, mielőtt elvitte a torokgyík egy hónapja. Elmosolyodva figyelte, ahogy apró lányunokája vékony ujjacskáival matatni kezdi az ékszert.



Második fejezet: Felbukkanás

Az erdőszélen élő kislány hamar nevelőszülőkhöz került a városba; alig múlt ötéves, amikor vénséges öreganyját elvitte a tél. A világ ezen szegletében és ebben a korban nem éltek túl sokáig az emberek, ráadásul Kincső kései gyermekként született, akárcsak az anyja. Amikor világra jött, a nagymamája már betöltötte a hetvenet is, ami száznak tűnik, amikor a világ kemény, az életkörülmények kilátástalanok.

A nevelőszülők – távoli rokonok – örültek volna, ha kicsit nagyobbacska és már rendesen tud segédkezni a ház körül, mert így csak a csirkéket tudták rábízni. Mivel szelíd, segítőkész kisgyermek volt, csak ritkán kapott verést szíjjal vagy bottal, a nevelőanyja potyolta meg olykor, de csak úgy, tenyérrel. Nem szerette, hogy folyton álmodozik a leányka, bár igaz, ami igaz, az ő felügyelete alatt sohasem döglött meg egyetlen jószág sem, tehát mégiscsak figyelhetett.

Teltek-múltak az évek, csinos, vékony leánykává fejlődött az árva, a legények néha már rajtafelejtették a szemüket. Szerencsétlenségére a nevelőszülei két édeslányát olyan arccal verte meg a jóisten, mint a kenyérlángos: mindkettő ábrázata széles, durva vonású lett. Erről persze szegény édeslányok nem tehettek, ám Kincső sem, mégis valahányszor egymás mellé került valamelyik lány és Kincső, az ordító különbségtől nevelőanyja dührohamot kapott és akár valami keresett ürüggyel, akárcsak úgy ok nélkül felképelte szegény fogadott lányt.

A nagytörténelem mással volt elfoglalva, mire Kincső betöltötte a tizenhetedik életévét. Mivel mostohatestvérei nem találtak még férjet, ő sem álmodhatott menyegzőről, pedig kérője akadt volna bőven. Világos szeme székely ősökről árulkodott, ám szemének ívét irigyei azzal magyarázták, hogy a nagyanyja állítólag összefeküdt valami törökkel hajdanán és talán azért ilyen. Ebben persze volt valami, bár a lány a szeme ívén túl valami mást is örökölt a szépszál török felmenőtől: ám ezt a tulajdonságot vagy képességet nem árulta el senkinek.

Véletlenül jött rá, hogy képes újjá tenni az elhalt életeket. Erdő mélyén talált kismadarak tetemeit változtatta daloló kis lényekké, elhullott mezei nyulakból varázsolt rohanó, ugráló szőrgombócokat annyi erőkifejtéssel, hogy akarta, hogy éljenek. Amikor így tett, a hajdan megörökölt amulett felmelegedett a nyakában, a világ pedig elsötétedett. Először úgy gondolta, hogy ez valami ördögi praktika és tizenévesen nagyon megijedt tőle, de aztán valami belső hang azt súgta neki, hogy inkább az egyensúlyhoz lehet köze az egésznek. Azzal, hogy egy életet visszahoz a fénybe, minden másnak el kell sötétednie kicsit a környezetben. Mindenféle előképzettség nélkül, az írástudatlanság és a minimális írástudás szűk mezsgyéjén egyensúlyozva ráébredt az energiamegmaradás törvényére, bár elmagyarázni képtelen lett volna bárkinek.

Az életek tehát újjászülettek a keze nyomán. Vélhetően ez mindig is így volt, ezért nem találtak mostohaszülei sohasem elhalt kiskacsát, megdöglött kiscsibét, ha ő vigyázott rájuk. Ha valamelyik kis tollast valami csapás érte, a kezei közt újra életre kelt.

A szomszéd faluba egy nap betört a török és mindenkit legyilkolt, akit ért. Amióta a Habsburgok nekiláttak kiverni az itteni területekről őket, egyre idegesebben, egyre ingerültebben támadtak. A törökök közé tatárok is keveredtek, akik vérszomjas gyilkosok hírében álltak. Az erdélyi véderők nem kaptak elegendő katonát se az osztrákoktól, se a magyaroktól; mindketten mással voltak elfoglalva. Az osztrákok a franciákkal és a törökökkel is hadakoztak, a magyarokat pedig lefoglalták a belső villongások és az egyre erősödő függetlenségi szervezkedés.

Ebben az elkeseredett időben az utolsó erdélyi fejedelem, Rákóczi Ferenc függetlenségi harca is elbukott, az innentől regnáló Habsburg irányítást pedig nem érdekelték a székelyek gondjai. Hagyták a köznépet veszni. Amikor nagyon megfogyatkozott valahol a lakosság, betelepített németekkel pótolták azt. A helyi uradalmak vezetői tehát maguk toboroztak, maguk állítottak fegyverbe bárkit, akit lehetett.

A sorozáson szívesen vettek minden jókötésű legényt, ám nőket semmiképp. Kincső is csak azért járt a környéken, mert az uradalom egyik cselédjét agyonütötte egy kidőlő fa, s minden segítő kézre szükség volt. A sorozást az uraság kastélyának udvarán tartották, a falon kívül állították fel a tábort. A katonák meg-megszólították a csinos lánykát, aki tiszta ruhát vitt a felcsernek vagy a számadónak segédkezett. A bátrabbak a fenekére is csaptak, ha elment mellettük. Ilyenkor elég volt egy szemvillantás a gyönyörű szemekkel és a legvitézebb gazember is meghunyászkodott. Ennek okát senki sem értette, hiszen a leányka mögött nem állt nagyhatalmú pártfogó vagy szerető. A szemvillanások azonban úgy hatottak a nagydarab, hangos szavú férfiakra, mint amikor a macska szembefordul a medvével: az ijedt, karmait villantó, fújó kisállat képes arra, hogy megfutamítsa azt a csúcsragadozót, amely vaddisznókat, szarvasokat vagy lovakat is képes egy ütéssel átküldeni a túlvilágra.

A sorozás lassan haladt, kevés volt már a férfi, senki sem kívánt az oszmán görbe kardok elé kerülni. A csetepaték rendezetlenül, ötletszerűen zajlottak, ezért a civilek akaratlanul így is, úgy is sokszor belekeveredtek. Most is hoztak egy szekérnyi sebesültet handzsárvágta, nyíl ütötte sebekkel. Volt, aki már meghalt, volt, akiből letört végű nyílvesszők álltak ki, de még élt. A falusiak elszörnyedve szemlélték őket. Kincső a szekér mellé érve borzongva nézte a koszos ruhájú, borostás férfiakat, sima állú gyerekfiúkat, akikből elszállt a lélek: sohasem látott embert halottként. A kinyílt szemük, a semmibe meredő pupillájuk olyan elemi erővel hatott rá, hogy a gyolcsokkal teli kosarát a fűbe letéve oda kellett lépnie melléjük.

Egy huszonév körüli, széparcú legény teteme feküdt a kupac tetején. Mellkasán vágott seb éktelenkedett, egyik kézfeje törötten görbült furcsa szögbe. Kincső fájdalmas zokogásba tört ki, pedig nem ismerte a legényt, soha nem járt feléjük. Mintha valaki láthatatlan kötelekkel húzta volna a szekér mellé, a lány olyan tehetetlenül mozogva, szinte bódultan közelítette meg a hullákkal és sérültekkel teli fogatot. Közben a túloldalon a sebesülteket elkezdték leszedni az emberkupacról, kit mennyire sikerült óvatosan.

Kincső a holt fiú mellé lépett és könnyes arccal megfogta kicsavarodott kézfejét. A körülötte álló öregasszonyok egyike-másika megértően félrenézett: tudták, milyen fájdalmas egy fiatalnak látni, hogy nem csak az öregek mennek el. Egy nénike nem tudta csak levenni róluk a szemét: ő hajdanán éppen így állt egy szekér mellett, valahol Arad környékén, csakhogy a fiú, akinek a kezét simogatta vigasztalhatatlanul, a vőlegénye volt. Pontosan átérezte ezt a fájdalmat is, és magában átkozta a teremtőt, amiért generációnként újraismétli a fájdalom kényszerét az embereken. Tudta ő persze, hogy ez a sorsunk a Paradicsomból való kiűzetésünk óta, de egy dolog tudni valamit, más dolog elfogadni.

Nézte, nézte a fiatalokat, ahogy a törékeny leányzó szorítja az élettelen fiú kezét, aztán majdnem felsikoltott: az eddig fénytelen, meredten semmibe tekintő szem megmozdult. A legény egyszerűen életre kelt. Ránézett a lányra, mintha nem értené, mi történt, majd torzan kicsavarodott csuklóját egyszerűen visszafordítva megfogta annak kezét. Az öregasszony a szája elé kapta a tenyerét, aztán keresztet vetett. A vallásos megilletődés pillanata azonban hamar elszállt, és kiabálni kezdett:

– Felcser, felcser! Itt is egy túlélő! A leányka fogja a kezét!

A népek odarohantak, majdnem félrelökve Kincsőt, ám az újjáéledt férfi nem engedte el a kezét. A hangzavarra a kerítésen belülről is kijöttek néhányan, köztük az uraság is, aki épp úgy, mint korábban az öregasszony, a szája elé kapta a kezét, hiszen a hullák közt fekvő legényben felismerte nővére legkisebb fiát. Azonnal intézkedett, mihelyt felocsúdott: a fiatalembert óvatosan leszedték a halottak oldaláról és bevitték az udvarra, majd fel a nagyházba.

Az idős asszonytól persze meghallották páran a csodálatos esemény történetét, ami hamar visszajutott az uraság fülébe. Kérte a számadót, kerítse elő azt a fiatal lányt. Sejtette, hogy csak valami besegítő lehet, mert bár nem nagyon nézte meg az új inasokat, szolgákat, rémlett volna neki, ha állandó alkalmazott.


Harmadik fejezet: Születés pillanata

Kincső megilletődve állt az uraság nappalijában. Nyelt egy nagyot, mert két napja nem evett, az asztal felől pedig sültek maradékának illata izgatta érzékeit, de próbált másra gondolni. Az uraság – magas, szélesvállú ember – némán fixírozta. Végigmérte, majd a számadóhoz fordult:

– Biztosan ez a leány az?

A számadó bólintott. Az uraság újra a lány felé fordult:

– Mi a neved, lányom?

– Kincső, uram! Vég Kincső – lesütötte a szemét.

– Az öreg boszorkány unokája, aki kint élt a Solymos fölött… amerre a szénégető boksák vannak.

– Nagymamám nem volt boszorkány! – hangja és nézése olyan hideg lett a lánynak, hogy a számadó, aki pedig nagypofájú napszámosokat, kubikosokat is bármikor leteremtett, elkapta a tekintetét.

– Több tiszteletet lányom! – az uraság nem mutatta az ijedség jelét a villogó tekintettől, bár mentéje alatt végigfutott a hideg a hátán. – Nem a viskódban vagy.

Kincső alázatosan lehajtotta fejét, és elhatározta, hogy csak akkor szól, ha kérdezik. Erre nem sokat kellett várnia.

– Igaz, hogy amikor az unokaöcsémhez léptél a szekérnél tegnap, már kilehelte a lelkét? A népek ezt mondják. Te mégis visszahoztad a halálból – szemével intett a rápillantó lánynak, hogy beszélhet.

– Az igaz, hogy én fogtam meg a kezét, de csak azért, mert úgy láttam, megrebbent a szeme. Úgy láttam, hogy még él, hiába van a holtak közé hányva – eszében sem volt leleplezni a tudását. Hallott a kolozsvári boszorkányperekről és azt is tudta, szívesen csinálnak bűnbakot azon szerencsétlen, egyedül megöregedő nőkből, akik nem hajlandók sem éhbérért szolgának szegődni, sem egyszerűen kimúlni, hanem megismerve az erdők-mezők titkait, ellátják, esetleg meggyógyítják magukat. Amikor pedig az emberek zsigerei remegnek a sok rémülettől, nélkülözéstől, ugyanezt a szerepet könnyedén rátestálják bárkire: árvaként ő könnyű préda.

– A felcser teljesen biztos volt a dolgában! Ma reggel kihallgattuk és azt mondta, hogy Aladár úrfit átszúrták egy török karddal, majd a belsőségeit is kiontották. Annyi vért és nyirkot vesztett, ami túl nem élhető!

– Ezek szerint összekeverte valakivel vagy tévedett.

Az uraság bólintott. Valami ilyesmit várt a leányzótól. Nézte a kopott szoknyájában, foltozott ingecskéjében, mezítláb álldogáló fiatalt, aki megjelenése ellenére olyan büszkeséget árasztott magából, mint azok a grófkisasszonyok, akiket régebben Aradon látott. Kereste a szót, ami illene rá, s bár nem ismerte a „kisugárzás” kifejezést, valami effélét érzett.

– Tévedett, mi? Azt mondod. Hát, lehet, hogy tévedett a felcser, bár szerintem több hullát látott fél nap alatt, mint mi egész életünkben fogunk. Jobban is ért a sérülésekhez. Az viszont igaz, hogy Aladár úrfi él. A sérülései alig látszanak, mintha hipp-hopp beforrtak volna az átvágott inak és szövetek.

Kincső nem felelt. Mit is bizonyíthattak rá, mivel vádolhatják? Hogy megfogta egy sérült kezét? Hogy a széparcú legény jól van?

Az uraság intett a számadónak és a segédjének, hogy elmehetnek, majd szólt a szolgálólánynak, hogy hordja ki a maradékot, aztán ne zavarják őket. Kincső lopva a tál felé pillantott, amit a telt szolgálólány felkapott és amivel elviharzott a konyha felé. Újra nyelt egy nagyot. Végre aztán kettesben maradtak az úrral; tartott is ettől, mert nem tudta, mivel akar előhozakodni, de kíváncsi is volt.

– A te nagyanyád volt tehát a solymosi boszorka? – látva, hogy a lány összeszorított ajkakkal se nem tagad, se nem helyesel, folytatta. – Én ismertem. És gyerekkorunkban nagyon féltünk is tőle. Mintha már akkor is öregasszony lett volna, ami persze botorság. Én is elmúltam már ötven, ötvenöt is. Annyival pedig öreganyád sem volt vénebb, mint én.

Kincső rápillantott. Igen délcegen tartotta magát az uraság, de arcán megannyi kín hagyott nyomot, bőségesen mérve a fájdalom ráncait, így öregebbnek tűnt koránál a viszonylagos jólét ellenére is. Az uraság folytatta:

– Tudom, ki ő és tudom a titkát is, amit, azt hittem, magával vitt a sírba! – merően nézett a leányzóra. – Gyerekkoromban megtámadott egy farkas és már úgy hoztak le a csapatóról, hogy elhagyott az összes vérem. Édesanyám semmit sem tehetett, tél volt. Orvost, felcsert hiába keresett volna akkor. Na, az öreganyád éppen lent volt a faluban és a kocsmárosék szalajtottak érte: ők tudták, hogy csak ő segíthet. A boszorkány eljött és felélesztett. Aztán fizetség kérése nélkül elment és jó sokáig senki sem látta. Aztán összeállt valami törökkel, de az is amolyan kuruzslóféle lehetett. A lényeg a lényeg, hogy senki sem merte abajgatni. Persze, vannak boszorkányperek mindig, de ezeket jobbára megcsalt nők indítják cafkák ellen bosszúból. Az igazi mágia tudóitól félnek és egyben szükségük is van rájuk, hiszen bárki kaphat halálos sebet, amiből csak általuk van visszaút! – kigombolva mentéjét, felhúzta finom vászoningét, láthatóvá téve kissé megereszkedett, szőrös testét.

Kincső egy pillanatra megrémült, hiszen nem látott még férfit így, lepucérítva, ám azonnal rájött, hogy az uraság nem azért kezd vetkőzni, mint a legények, akiknek sikerül csókot lopniuk tőle. Ráadásul azok általában nem maguk vetkőznek, hanem őt próbálják kibontani a ruhájából. Az uraság a testén éktelenkedő mély sebek helyét mutatta meg: látszott, hogy a sérülések megbontották testfalát, így a belső szervek vélhetően kikerültek a szabadba, amibe bele szoktak halni az emberek. Az uraság azonban itt állt előtte elevenen.

– Akkor még egyszer kérdezlek, lányom – szólt és visszahúzta az ingjét –, te keltetted életre Aladár úrfit?

Kincső felpillantott és elkapta a rettegetten magabiztos férfi esendő pillantását. Nem parancsolt, nem követelte a választ, hanem esdekelt érte.

– Igen.


Negyedik fejezet: A hadszíntér szelleme

Az uraság magához vette Kincsőt. Sőt taníttatta. Mint mondta, hálája jeléül, hogy észrevette az élet lángját unokaöccse szemében és nem hagyta, hogy élve elhantolják. Persze ő, Kincső és a szemtanú öregasszony pontosan tudták, hogy mi történt, milyen istentelen eset, ami szembemegy a teremtés szabályaival, egyikük sem szólt róla senkinek. Az öregasszonyt persze meg kellett győzni, de az uraság ehhez is értett és anélkül, hogy egy ujjal is hozzányúltak volna, a mamóka mindent megígért és – kivételesen – meg is tartott.

Az évek teltek, Kincsőből csinos, felnőtt nő lett, aki már bőven abba a korba került, amikor a többiek szültek, őt azonban egyre jobban kerülték a férfiak. Nem azért, mintha csúf lett volna, dehogy! Inkább féltek tőle: az eszétől és a pártfogójától. Ahhoz nem volt eléggé előkelő, hogy azok közeledjenek hozzá, akiknek az uraság egyenrangú fél, a többiek meg inkább kerestek kevésbé fényben álló vászoncselédet.

A török újabb módszereket eszelt ki a nép sanyargatására. Azért, hogy a balkáni harcmezőket tehermentesítse és elvonja, megossza az osztrák császári csapatokat, tatárokat küldött Transzilvániába, akik rajtaütésszerű támadásokkal kínozták az itt élőket. A kevésbé látványos, ám nagyobb vérveszteséget jelentő csetepaték sok-sok ember életét elvették. A Halál és az elkeseredés járta a völgyeket mindenfelé.

A tatárok úgy tették végleg harcképtelenné ellenfeleiket, hogy lehetőség szerint levágták azok karját. Egy idő után ezt a taktikát átvették tőlük a helyiek is, jelentős károkat okozva ezzel a támadóknak.

A csaták egyre elkeseredettebbek lettek és már nők is harcoltak, hogy védjék földjüket, családjukat. Kincső ekkor döntötte el, hogy beáll a hadfiak közé. Az uraság közbenjárásával elérték, hogy egyenruhát, sőt apanázst is kapjon. Ez akkoriban ritkaságszámba ment és bizony illett bizonyítani is, hogy méltó valaki eme bizalomra. Kincső tehát megtanult vívni, de olyan jól, hogy lassan híre ment, és a törökök, tatárok szó szerint rettegni kezdték a nevét. Nemhiába, egy muzulmán harcos számára semmi megalázóbbat nem mérhetett a sors annál, hogy egy nő küldi el Allah színe elé.

A valódi félelmet azonban nem ez keltette a félholdas zászló árnyékában menetelők szívében!

A tatárok harci szokásainak megfelelően sok katona halt bele abba a csatatéren, hogy lecsonkolt kezének sebén át elvérzett. Kincső a harcok után végigjárta a harcmezőt és akit lehetett, visszahozott az élők sorába. Saját katonatársai is rettegték a halállal dacoló nőt, pedig tudták, az életük múlhat rajta. Védték tehát akár saját testükkel is ütközetkor, ám ránézni nem mertek, féltek, hogy az ördög viszi el a lelküket.

Kincső gyűlölte a tatárokat éppen úgy, mint a többi ázsiait, aki a hazáján élősködött. A harctéren kóborolva a halottak közt néha ráakadt egy-egy ellenséges túlélőre is, de nekik nem kegyelmezett. A sötétség leple alatt amúgy sem látszott, kin segít és kit küld át a túlvilágra, hiszen a sötétség további elsötétülése már senkinek sem tűnt fel.

A tatár túlélők rémülten mesélték, hogy van egy nő, aki magányosan járja a harcmezőt és feléleszti a székely katonákat, ezért nem fogyatkoznak úgy, ahogy kellene. Ugyanez a nő még élő törökök, tatárok karját vágja le, gyűjti a zsákjába, s ha szükséges, ezeket a karokat forrasztja vissza a túlélőkre. Így lassan saját bajtársaik kezeitől halnak majd meg a harcmezőn.

A törökök a gyaurok – hitetlenek – hitét lenézték, közönnyel viszonyultak hozzá. A korábbi török hódoltság területén több mint egy évszázadon át engedélyezték a keresztény templomok lebontását és széthordását. A vallási építmények köveit és tégláit a várak és erődök megerősítéséhez használták fel, ám most azt kellett látniuk, hogy egyre jobban szorulnak kifele a hajdani gyarmatukról és már semmi sem védi meg őket. Hiába imádkoztak Allahhoz, az nem óvott meg senkit! A kövek elárulták őket és úgy omlottak szét, mint a homok, engedve a földjeiket visszakövetelő támadók ágyúlövéseinek.

Most pedig ez!

Elmasz Mehmed pasa halála után a fővarázslója, Hassan Savas eltűnt. A Belgrádba visszavonuló egységek egyike sem látta a zentai zűrzavart követően, s innentől rohamosan gyengült a szultán ereje. Rebesgették, hogy varázserővel bírt és életre keltette a holtakat is, ám ez a lehetőség vele együtt tovaszállt. A sereg éppen úgy mállott, gyengült, mint a keresztény templomok fellázadó kövei. A Végzet pedig az igazhitű török harcosok karjait begyűjtő és azt megszentségtelenítő székely lány képében érkezett meg. A sokszázezres török had végzetesen demoralizálódva rohant saját végzetébe: elkeseredetten, rettegve harcolni rosszabb, mint harc nélkül megadni magukat.

Már féltek mindentől. Éjszakánként az őrök néha egymást nyilazták le, mert a végtagokat gyűjtő nőt látták mindenütt. A félelemtől legszívesebben nyüszítettek volna. A vér és a belsőségek émelyítő bűze, a csatazaj és az arctalan, hidegvérű démontól való rettegés felőrölte az ellenállásukat. A frontvonalban harcolók már nem mertek kimenni a sérültjeikért a nap leszállta után, nehogy belefussanak a boszorkányba.

Amikor fél az ember, akkor már nincs tényszerű, mérhető alapja a rettegésnek. A véráramainkban szétáradó reszketés kontrollálhatatlan. A törökök már nem csak attól iszonyodtak, hogy karjukat veszi a bestia, hanem már attól is borzongtak, hogy esetleg megpillanthatják, amint számító módon méregetve a haldoklókat és sérülteket, gyűjti a lecsonkolt kezeket.

Kincső egyedül erősebb fóbiát szült az egykori hódítók lelkébe, mint a teljes Habsburg sereg. A császár katonái kézzel foghatóan, üvöltve támadtak szemtől szemben. Ez ijesztő lehetett, de félelmet keltő semmiképp. Az alattomosan érkező, néma nőalakkal szemben viszont nem tudták felvértezni magukat.

A szemtanúk beszámoltak arról, hogy valahányszor visszahoz egy katonát a holtak földjéről, a világ egyre jobban elsötétül. Ha tehát a harc sokáig tart és sokszor fogja pótolni a hiányzó hadi sorokat ezen a módon, a világ előbb-utóbb teljesen elsötétül és a Nap sohasem kel fel többé.


Ötödik fejezet: A jótettek ódiuma

Az uraság a halálos ágyán feküdt, már Kincső sem tudott segíteni rajta, hiszen nem valami kór vagy idegen kard sodorta a holtak világa felé, hanem az életkor. Túl soká élt ezen a földön, túl sokat látott.

– Gyere ide, lányom! – alig látó, vaksi szemeivel nem érzékelte már, hol lehet pártfogoltja, ezért csak kinyújtotta öreg, eres kezeit. Boldogan konstatálta, hogy a nővé érett lány megszorítja azt. – Menj Isten hírével, ha meghalok, és alapíts családot! Hagyok rád annyi pénzt, hogy megélhess, ne legyél senki szolgája! Azzal, hogy félelmet ültettél az oszmánok szívébe, elűzted őket.

– Nem én tettem. A császár csapatai űzték ki őket.

– A császár egy felfuvalkodott hólyag. A katonái sohasem űzték volna el a turbánosokat, ha nem csepegtetsz félelmet a szívükbe. Menj tehát büszkén! Fiatal vagy még, szülj gyermekeket!

Az uraság nem szólt többet. Lehunyta a szemét és elaludt. Mint később kiderült, örökre. De az Isten jó volt hozzá, szokatlanul hosszú élettel ajándékozta meg, még ha az jobbára harccal is telt el. Kincső elmosolyodott magában. Az uraság jó ember volt, de egy idő után már elhagyta a régi éles esze és láthatóan már az idő folyását sem érzékelte.

A törökök kiűzésében jeleskedő boszorkány végignézett saját testén, amely valaha ruganyos és tetszetős volt. Huszonöt év telt el azóta, hogy katonaruhát öltve járni kezdte a legyilkoltakkal teli harcmezőket. Egy pillanatra keserűség vett erőt rajta, hiszen úgy apadt el az anyaság lehetősége a testéből pár éve, hogy soha, egyetlen férfinek sem adta át magát. Nemhiába, hiszen egy igazi boszorkányt nagyra becsülnek, de félnek is tőle! Melyik férfi merné bevállalni, hogy nőül vesz egy olyan leányt, nőt vagy asszonyt, aki puszta nézésével is ölhet, aki uralja az életet és a halált? Persze, hogy egy sem. Gyáva mind.

Így ő, aki annyi életet visszahozott, sohasem adhatott anyaként életet senkinek. Búsan megsimogatta nagyapja amulettét és elindult kifelé. Tudta, meg kell szervezni az uraság temetését, aztán kiköltözni az erdőbe. Az amulettjét pedig, ha már nem adhatja tovább senkinek, majd elássa valahova, mielőtt eljön érte is a kaszás.

Előző oldal Koncz Mars János